„Ha gépre kerülök, borotváljátok le a lábam és a hónaljam, és altassatok, hogy ne küzdjek”
Judit az egyik budapesti kórház intenzív osztályán dolgozik. Azt mondja, az egyik legmegrázóbb élménye az elmúlt hetekben egy középkorú tűzoltó halála volt. Bár volt korábban egy infarktusa, jó fizikai állapotban volt. Nem akart gépre kerülni, sokáig húzta és látszólag jól is volt, csak a véreredménye mutatta, hogy egyre rosszabbul van.
Azt mondja, egy középkorú kolléganőjét is úgy vesztették el, hogy későn került gépre, mert mindenki attól fél a legjobban, és azt kéri, hogy csak oda ne. Őt le is vették, de aztán visszatették és nem ébredt fel.
Az ápolók is számolnak azzal, hogy ők is elkaphatják a vírust és meghalhatnak.
A covid osztályok nagy részén teltház van.
„A harmadik hullámában ez azt jelenti, hogy az intenzív osztályok teltek meg” - magyarázza Zita, egy másik budapesti kórház intenzíves nővére.
Szerinte ilyenkor helyben már nincs lélegeztetőgépes hely, ahová küldhetnék a beteget, így más kórházban próbálnak helyet találni.
A dolgozók a végkimerültség határán vannak. Juditnak négy beteggel kell egyszerre foglalkoznia.
„Ha hasalásból forgatni kell valakit, az minimum három ember, de inkább négy. Nemcsak a súly miatt, hanem a legalább 8 pumpa miatt, ami a betegben van. Sokszor hívjuk a beteghordót segíteni” – magyarázza, miért akkora probléma a létszámhiány.
Mostanra olyan állapotban vannak, hogy munka után már semmihez nincs erejük.
- mondja Zoltán, akire egy másik budapesti kórház covid-intenzívjén három beteg jut.
Judit szerint a rengeteg eset miatt testileg és lelkileg is túlterheltek.
„Félünk. A harmadik 12 órás műszak végén mennyire vagyunk ott agyilag? Ha épp nem akarok egész nap aludni az előző hosszú munkák után, akkor egy mosás, evés és mosogatás fér a napba, takarításra, főzésre sincs idő és mehetsz másnap megint.”
Azt mondja, hogy hozzájuk is irányítottak fiatalokat, de sokan közülük az alapvető dolgokkal sincsenek tisztában.
„Ha figyelmezteted a hibára, azt mondja: És? Csak nem rúgnak ki... Nem úgy bánnak a betegekkel, ahogy kell, a gyógyszereket nem ismerik, nem tudják, hogyan kell váladékot leszívni. Ha riaszt a monitor, nem kérdezheti folyton az orvost, és van, hogy minket sem.”
Zita maga is átvezényelt ápolóként dolgozik.
„Minden kórház minimumlétszámmal működik Magyarországon, vagyis épp hogy nem dől össze a rendszer. A covid osztályokra úgy lett személyzet, hogy szakrendelések, kórházi osztályok zártak be, és onnan lehetett mozgósítani dolgozókat. Pocsékká vált az egészségügyi ellátás” - mondja.
Őt is gyakran helyezték ide-oda.
Azt mondja, előfordult, hogy valakinek a munkaruhája az egyik helyen volt, és egy másik helyen kellett kezdenie hajnalban.
„Szó nélkül mentek a kollégák, nem mondta vissza szinte senki. De senki nem értette, miért nem szóltak korábban. A létszám meglett, de hosszú időnek kellett eltelnie, mire élő bevetésben beleszoktunk a munkába, a megváltozott körülményekbe, megváltozott helyekbe, szabályokba. Hetek teltek el, mire az átirányított nővérek érdemben, önállóan használhatók lettek.”
Zita a fő problémának azt látja, hogy az első hullám után mindenki tudta, hogy jön a második hullám, és mégsem történt semmi.
„Hiába volt nyáron pihenő időszak, nem történt országos szinten felkészítés. Nem minden egészségügyi dolgozó alkalmas covid osztályra. A háziorvos asszisztense fél a kórházi működéstől. Láttam ambuláns rendelésről átvezényelt asszisztenst, két napot bírt. Nem ezt csinálta, a ritmust sem tudta követni. Ha lett volna szakmai képzés, nekimehetnénk akár az ötödik vagy a hatodik hullámnak is.”
De elszalasztották a lehetőséget.
Judit szerint is kellett volna felkészítés, kimondottan az intenzíven kellett volna gyakoroltatni, amikor nem volt ennyi beteg.
Zita úgy látja, csakis a dolgozókon múlik, hogy az egészségügy még működik, nem a vezetésen.
„Nincsenek központilag megszervezett rendszerek. Valahogy elindul, aztán ahogy esik, úgy puffan. Majd feláll megint, mert az egészségügy sajátossága, hogy nem hagyják a dolgozók, hogy összeomoljon. Itt minden fejetlen. Rá kellene, hogy ébredjen mindenki, hogy egy stadionban nem lehet covidos beteget kezelni.”
Szerinte az is nagyon megalázó, hogy a kormány épp most kezdett el foglalkozni a közalkalmazotti jogviszony megszüntetésével „Csodálom, hogy csak ennyien álltak fel. Én azért maradtam, mert nekem ez hivatás, nem tudom elengedni.” - mondja.
Hozzáteszi, az egészségügyesek képtelenek összefogni a nagy változásért, de persze most az idő sem alkalmas ilyesmire.
„Az orvosok hallgatnak, nekik jó. A rezidens nem tehet semmit, mert elvágja a továbblépését. A nővérek meg halálra hajszoltak, a túlélésért küzdenek. Fáradtak a feszültségtől, fáradtak a fiatalokat látni szenvedni. ”
A nap, mint nap átéltek miatt Judit csak a végére tud koncentrálni.
„Ez az utolsó hullám, az biztos. Kizárt, hogy újabb legyen! Jóban vagyok a háziorvossal – ez a szólás az egészségügyiek között.”
