Francis Fukuyama az orbáni politikai rendszerre is magyarázatot keres legújabb elméletében
Persze nem lehet mindezt kizárólag az internetre fogni: a hagyományos társadalmi intézmények tekintélye, a kormányoktól a szakszervezetekig, az egyházaktól a családokig már 1990 előtt megingott, és ez a folyamat azóta is tart. Ez a bizalom-gyengülés azonban annak is betudható, hogy az emberek műveltebbek, mint néhány évtizeddel korábban, és saját válaszokat keresnek. Nagyobb a társadalmi intézmények átláthatósága is, mert nagyobb lett rá az igény. Fukuyama ezzel magyarázza, hogy nyilvánosságra kerültek és nagy port vertek fel katolikus papok és nagy hatalmú hírességek szexuális visszaélései.
A szerző a demokrácia fenyegetettségét látja abban is, hogy a hagyományos média, a nyomtatott sajtó, rádió, televízió sok helyen olyan oligarchák kezébe került, akik a populista nacionalizmus felemelkedését támogatják.
Szerinte amikor ezek az oligarchák hatalomra jutottak, felhasználhatták politikai befolyásukat személyes üzleti érdekeik védelmére. Így történt ez például Fukuyama szerint Silvio Berlusconi esetében, vagy Ukrajnában, ahol minden nagyobb tv-csatorna az ország gazdaságát uraló féltucat oligarcha egyikének tulajdona, és Magyarországon is, ahol a közmédiát a Fideszhez kötődő gazdag üzletemberek irányítják.
Fukuyama ezután történelmi visszatekintésbe fog, és megpróbálja megmagyarázni, miért nem jött be híres 1989-es jóslata.
Szerinte a Ronald Reagan és Margaret Thatcher nevével fémjelzett szabadpiaci, „neoliberális” gazdaságpolitika eredménye volt, hogy új globális hatalmak tűntek fel az 1990-es évek elején, mint Kína vagy India, százmilliók emelkedtek ki a szegénységből és szabadjára engedték a vállalkozói kedvet az Egyesült Államokban és másutt.
Ennek azonban megvolt az ára. Tovább nőttek a jövedelmi egyenlőtlenségek, miközben hatalmas vagyonok összpontosultak világszerte egy nagyon szűk elit kezében. Szabályozatlansága miatt destabilizálódott a pénzügyi szektor, és ez súlyos pénzügyi válságokat okozott Latin-Amerikában, Kelet-Ázsiában, az Egyesült Államokban és az eurózónában.
A 2008-as jelzáloghitel-válság, és a 2010-es euróválság alaposan lejáratta a liberális világrendet hirdető elitet, és ezzel előkészítették a talajt a populizmus számára a következő évtizedben.
Pedig a Szovjetunió 1991-es összeomlása úgy tűnt, hitelesíti a szabadpiac szószólóit, csak éppen azt felejtették el, hogy egy jól működő piacgazdaságban az állam továbbra is fontos szerepet játszik a törvényesség megerősítésében, a politikai stabilitás fenntartásában és gazdasági tevékenység szabályozásában.
A 90-es évek elején a Nyugat azt tanácsolta a kelet-európai régiónak, hogy a lehető leggyorsabban oldják fel a szabályozásokat, és privatizáljanak, akkor is, ha gyenge az állam. Ez káoszhoz, a szegénység növekedésével vezetett, valamint egy olyan oligarcha-osztály felemelkedéséhez, amely ki tudta használni a gyorsan változó helyzetet.
Mivel e következményeket sokan magának a demokráciának a számlájára írták, a következő évtizedben szabad út nyílt Putyin és más „erős emberek” számára – magyarázza a szerző.
A kelet-európai rendszerváltó országok helyzetét elemezve kitér arra is, hogy a Szovjetunió és a térség kommunista rezsimjei szerinte eleve tévesen állították, hogy megoldották a nacionalizmus problémáját. Valójában csak a szőnyeg alá söpörték.
1945 után semmit nem tettek azért, hogy meggyőzzék a háború utáni nemzedéket a nacionalizmus sötét oldaláról, ahogy például ezt az NSZK-ban tették. Így aztán sokak szemében a nacionalizmusra és nemzeti identitásra építő politika vonzó alternatíva lett. Ez vezetett az illiberális demokráciák megjelenéséhez például Magyarországon és Lengyelországban.
Fukuyama szerint az Egyesült Államokban is hatalmas politikai hibákat követtek el az elmúlt három évtizedben.
Az 1991-2008 közötti időszakot az USA kivételes politikai és katonai hegemóniája jellemezte. Az ország katonai költségvetése nagyobb volt, mint az egész világé együttvéve, és Amerikának nem volt egyetlen hasonló súlycsoportú versenytársa sem. Az 1991-es első öbölháború sikeréből az amerikai politikusok azt a következtetést vonták le, hogy egyedül ők eléggé erősek ahhoz, hogy átszabják a világpolitikát.
Ez a meggyőződés vezetett a 2003-as iraki invázióhoz, amikor Szaddam Huszein megbuktatása után a George W.Bush-kormányzat a „szabadság-menetrenddel” az egész közel-keleti politikát át akarta formálni. Az invázió azonban a régió hatalmi egyensúlyát eltolta az Iráni és síta szövetségesei irányában. Ezáltal tartós bizonytalanság alakult ki Irakban, és megjelenhetett egy új terrorszervezet, az Iszlám Állam.
A demokrácia terjesztésének eszméje sokakban összekapcsolódótt az amerikai katonai hatalom egyoldalú alkalmazásával.
Az iraki és az elhúzódó afganisztáni háború nyomán Barack Obama és Donald Trump egyetértettek abban, hogy az Egyesült Államoknak csökkentenie kell közel-keleti jelenlétét, hacsak érdekei nem forognak komoly veszélyben, a fiatal amerikaiak körében pedig nőtt a cinizmus a demokrácia exportjának sikerét illetően.
Szaddam Huszein megbuktatását a szabadságot ünneplő tömegek kísérték, mint annak idején Közép- és Kelet-Európában, hanem évekig tartó káosz és erőszak. Így aztán az amerikai politika óvatosabb lett, az utolsó hasonló beavatkozás a 2011-es líbiai NATO-hadművelet volt.
Fukuyama az állami szintű korrupcióra is hoz néhány példát az elmúlt évtizedekből. Vannak olyan országok, mint Oroszország, ahol a korrupciót felülről szervezték, és az államhatalom alapja lett. Másutt, mint Brazíliában és Mexikóban a korrupció párhuzamosan létezett a működő demokratikus intézményekkel, ám végül megbuktatta a választott vezetőket. Így került hatalomra mindkét országban egy populista elnök, jobboldali Brazíliában és baloldali Mexikóban.
Az amerikai politológus szerint a populizmus előretörése megkérdőjelezte annak a konszenzusnak egyes részeit, amelyek egy nemzedékkel korábban még éltek a demokratikus átmenetekkel kapcsolatban.
Fukuyama szerint napjainkban a modern demokráciára nem egy katonai puccs jelent veszélyt, hanem a normák és intézmények fokozatos leépítése, ahogyan az szerinte Magyarországon történik 2011 óta, és sokan ugyanezt a folyamatot vélik felfedezni az Egyesült Államokban is.
Ugyanakkor Fukuyama nem látja olyan súlyosnak a helyzetet, mint az 1930-as években, amikor a válság a fasizmushoz vezetett. A politológus úgy gondolja, Ukrajnától Hongkongig a világ számos pontján ma is él az a szikra, amely az 1989-91-es átmeneteket táplálta, még akkor is, ha az autoritárius kormányok elleni tömegtüntetések nem mindig vezetnek sikeres demokratikus átmenethez.