„Felneveltünk egy életképtelen generációt – hol rontottuk el?”
Akkor vagy ember, ha egyszerre több fiúval/lánnyal is csetelgetsz és vallasz nekik szerelmet napi ötször, hiszen az nem kerül semmibe, a szerelem az csak egy szó, bepötyögöd, aztán aki nem pötyögi elég gyorsan vissza, azt már tiltod is, jöhet a következő.
Az érzelmek digitális futószalagján mit számít, hogy eggyel több, vagy kevesebb. És akkor vagy ember, ha orrba-szájba szexelsz mindenkivel, nulla ismeretség és érzelmi kötődés nélkül (mert ne legyenek illúzióink, a gyerekek jóval hamarabb hozzájutnak a pornóhoz a neten, mint hisszük).
Harmadszor: ott rontjuk el, hogy gyakorlatilag semmilyen valódi értéken alapuló példát nem mutatunk nekik. Az általam ismert, vagy kifejezetten a kezem alatt lévő gyerekek cirka háromnegyedének elváltak, vagy épp válnak a szülei. Alig van két olyan testvér, akinek ugyanaz a vezetékneve. Évek óta húzódó, rettenetesen csúnya válások, távoltartási végzések, új élettársak és természetesen új kistestvérek, nagyszülőknek odadobott gyerekek, kibogozhatatlan családi-szerelmi-kapcsolati hálók, és bizony igen gyakran alkoholista, vagy csak "szimplán" agresszív, viselkedni, szeretetet, tiszteletet adni képtelen szülők tömkelege. És most nem túlzok, nap mint nap látom, tapasztalom.
Ha valakinek még mindig az a tévképzete, hogy a mai felnőtt generáció értékelvű, stabil, emberséges, a munkát, a családot, és tisztességet mindenek fölöttinek tartó emberekből áll, az olvasson már bele csak egyszer bármelyik netes kommentszekcióba. De az is elég, ha kimegy az utcára.
Igen, kemény a kérdés, de azért felteszem: miért vagyunk felháborodva azon, hogy bunkó emberek bunkó gyerekeket nevelnek fel?
Negyedszer: ott rontjuk el – és ez a fentiekből egyenesen következik – hogy semmilyen érzelmi stabilitást nem nyújtunk nekik. A törődést és motivációt méregdrága kütyükkel, a fegyelmezést és munkára nevelést "leszarom-tablettával", a kommunikációt Mark Zuckerberggel és társaival váltjuk ki. Igen, a kütyük, a netes közösségi oldalak, meg a Sztárban sztár nevelik fel a gyerekeinket. Akik így aztán többnyire azt se tudják, merre vannak arccal.
Mire elérik a nagykorúságot, szerintem több személyiségzavar fészkeli magát beléjük, mint amit egy pszichiáter egy életen át ki tudna bogozni. És csodálkozunk, hogy nincs kudarctűrésük, érzelmi ellenállóképességük, munka- és teherbírásuk, nem ismerik az áldozatot, az alázatot, a kölcsönösséget, a kompromisszumot, az alkalmazkodást? Meg összeroppannak az első "életszagú" pofontól?
Meggyőződésem, hogy a testi-lelki teherbírás szinte kizárólagos alapja a belső érzelmi egyensúly. Hány gyerek – és szülő – mondhatja el ma magáról, hogy ezzel az egyensúllyal rendelkezik?
Szóval, ha arra keressük a választ, hogy miért is hagytuk, hogy felnőjön egy "elrontott generáció", akkor véleményem szerint elég egyszerű a válasz: mert mi neveltük fel őket.
Mi vagyunk az elrontott generáció. És most lehet mentségeket meg magyarázatokat keresni, hogy mitől lettünk ilyenek.
