„Ez most nincs túltolva: egymás után hozták ki zöld hullazsákban az embereket”
Az elmúlt év során néha olyan érzésünk támadt, mintha a világ egy fantom ellen hadakozna. Alig másfél hónapja még én is azok közt voltam, akik azonnali nyitást sürgettek. Ennek most vége: kórházban fekvő, negyvenes barátokkal szorongató a halál mindennapos közelsége.
Amikor éjjel felriadtam, Joci jutott az eszembe. Távoli rokonomról nem érkezett friss hír.
Utoljára talán tíz évvel ezelőtt láttam: akkor azzal büszkélkedtem neki, hogy szeretnék a Cambridge-re felvételizni. “Persze, most adtak fel apróhirdetést, hogy ilyeneket keresnek, mint te!” - ironizált Joci. Pedig az ő kitartó magyarázata mellett még a deriválást is sikerült megértenem. Ez a megvilágosodás minden alkalommal addig tartott, amíg ki nem tette a lábát a teraszajtón, de a matekérettségin mégiscsak sikerült átrugdosnia.
Azóta nem emlékszem, találkoztunk-e. Pedig igazán az orra alá dörgölném, hogy ha a Cambridge nem is, de sok más összejött, és ebben ő is szerepet játszott. Ez nekem Joci. Na meg az egyetlen ember, aki cukorral eszi a tökfőzeléket.
Hirtelen jött ez. Épp tegnapelőtt hívtam fel a nagynénémet, hogy elmondjam, mennyire sajnálom a kolléganőjét. Ő volt az idegesítő “kovidióta”, aki a fertőtlenítős flakont is lefertőtlenítette maga után. Mindhiába, mert már ő is a halálozási számot gyarapítja. Vajon mikor következett volna az oltási sorban? A hírre jött a következő: egy másik kolléga a pozitív teszt után elaludt, és egyszerűen nem ébredt fel többé.
Aki elmúlt harminc, az már jó eséllyel átélt egy-két súlyos veszteséget: nagyszülők, idősebb családtagok halálát, és néhány teljesen érthetetlen, igazságtalan tragédiát is. Most mégis úgy fog közre a halál hétköznapisága, mint soha azelőtt.
Az elmúlt év során sokszor éreztük úgy, mintha egy fantommal hadakoznánk. Messze volt Vuhan és Bergamo. Minden józan belátás, maszkhordás, kézmosás ellenére sem szivárgott át több a hétköznapjainkba, mint hogy néha valaki pár hétig köhécsel, és különben is mekkora szívás folyton a parkban randizni, elvitelre vett pizzaszelettel sétálni a Várban, meg tizenegyig tervezni a nyári borozásokat. Most meg ez.
Pedig éppen megkönnyebbültem Roland miatt, aki pár napja még oxigént kapott. Múlt héten ugyanis gyerekkori baráti körömet tarolta le a covid.
Egy látogatás a háziorvosnál, egy szabadtéri edzés a lányoknak és egy közös lomtalanítás a fiúknak - utólag már persze követhetetlen hogyan, de a fenti néhány találkozás teríthette szét a vírust a barátaim közt. Két baráti pár és egyikük kétéves kislánya is hazavitte a fertőzést. Még azon a héten kiderült, hogy egy harmadik páros is koronás, így már a társaságunk háromnegyede küszködött a betegséggel.
“Hát, lehetne eggyel jobb, de nem kegyetlenül k.rvarossz, hanem aránylag szar” - jellemezte Kata (31) a hogylétét egy mókás videórészlettel, hozzátéve:
Én azért nem nevettem: legjobb barátnőmet megviseli a fáradtság és a légszomj, a lépcsőzés is kihívást jelent neki, de őt és a barátját nem gyűrte le teljesen a betegség.
Laura (31) és párja viszont több hétig küzdött a fertőzéssel, és bár szerencsésen túlestek rajta, másik barátnőm a legkevésbé sem érzi jól magát a bőrében. Először még csak a jól ismert “korona-blues”, a vírust követő depresszió gyötörte, de most már memóriaproblémákat is tapasztal.
- számolt be róla, és habár a covid utókezelésével már elvileg több ambulancián is foglalkoznak az országban, egyelőre támasz nélkül érzi magát.
A legrosszabbul mégis Barbiék jártak. A kétéves Luna szervezete hamar megküzdött a vírussal, Barbi (32) pedig két rosszul levett teszt után tudta csak meg, hogy valójában nem is pozitív. Férje, Roland azonban magas lázzal esett ágynak, és nem látszott javulni a helyzete.
A neheze csak ezután következett: a 45 éves, szintén háromgyerekes, örökké mosolygó apuka a Nyírő Gyula kórházban kötött ki. Kétoldali tüdőgyulladást állapítottak meg nála, és azonnal oxigénre tették. Barbi - a már jól ismert protokoll szerint - meg se látogathatta, de az orvosokkal is alig sikerült szót váltania.
Az anyuka úgy tapasztalta, hogy a folyamatos hírek ellenére még mindig döbbenetesen kevés használható információ és tapasztalat kering az interneten a betegség valódi lefolyásáról, így saját névvel vállalta a gondolatait.
“Felbőszültem rajta, hogy miért nem osztanak meg az emberek ilyeneket? Miért tabu, mikor egy-két infó kulcskérdés? Nálunk az mentette meg a helyzetet, hogy épp az egyik barátnőm, Czutor Zoltán felesége írt nekem a véroxigénszint-mérőről (maga Czutor pedig egy hosszú, informatív posztban tette közzé a koronával kapcsolatos tapasztalatait). Igenis tudja meg mindenki, és halljon hétköznapi emberekről!”
Rolandot hétfőn hazaengedték: 10 napig nem evett, egy Facebook-sztori tanúsága szerint jó pár kilót fogyott, de már a megszokott mosollyal néz a mellette ugráló Lunára. Hogy Jocinak, a másik apukának is lesz-e ilyen szerencséje? Amikor ezt írom, még nem tudhatom.
Könnyű és elcsépelt lenne azt írni, hogy ettől most másképp, jobban szeretjük azt, aki egyébként is fontos nekünk - mert hát mégis, hogy kell valakit másképp szeretni az ablakon kikiabálva, a Zoomon keresztül integetve? Lehetne arról is bölcselkedni, hogy “carpe diem”, csakhogy a zárt határok és ajtók közt viszonylag nehéz az egyszeri életünkből a legtöbbet kifacsarni.
Ha valamiben is reménykedhetünk, hát abban, hogy majd utólag összeáll ebből az időszakból valami személyes, társadalmi, globális tanulságféle. De kevesebbel is beérjük: ha lesz egyáltalán “utólag”, a magunk és a szeretteink számára.
