Ez a „bazmeg” a NER esszenciája: Takács Péter kirohanása a rendszer legőszintébb pillanata volt
Azt hiszem, az a legszebb az egészben, ahogy a valóság, mint valami makacs, rosszul nevelt rokon, mindig bekopogtat. Hiába építesz köré kommunikációs paneleket, hiába mázolsz rá hárommilliárd forintnyi fűtéskorszerűsítést, a végén ott áll az ajtóban egy apa a beteg gyerekével, és fázik. Nem elvontan, nem metaforikusan, hanem a maga fizikai valójában, egy fűtetlen kórteremben, ahol a nővér is kabátban van, és az egészet egy olajradiátor próbálja megfűteni, annyi sikerrel, mint egy pápai enciklika a háborút.
És erre jön a hatalom, nem valami sajtóközlemény formájában, hanem a maga őszinte, nyers, kátrányszagú valójában, és azt mondja: úgy bazmeg.
A pillanat, amikor a lakkozott felszín megreped, és alóla kibuggyan a lényeg: a hatalomnak az a legkellemetlenebb, ha egy állampolgár számon kéri rajta a valóságot. Hogy bocsánat, de hideg van. Hogy bocsánat, de ez itt nem működik.
Mert a mi államtitkárunk nem azt mondja, hogy elnézést, polgártárs, kivizsgáljuk, intézkedünk, a közpénzből fenntartott szolgáltatás átmenetileg nem működik, de rajta vagyunk, hanem a lényegre tér, arra a mély, filozófiai igazságra, hogy úgy bazmeg, hogy elromolhat bármi, amit használnak. És ez csodálatos. Ez a rendszer önvallomása. Elromolhat. Ennyi. Ez a program. Vállaljuk. Sőt, a végén még kiderül, hogy az apa a hibás, mert észrevette. Mert ő egy tiszás troll, ez a modern kor mitikus lénye, a kormányzati panoptikum jetije, aki éjjelente fűtetlen kórházakban ólálkodik, hogy aztán provokálja a közszolgálat napszámosait.
És persze ott van a másik mondat is: „Hidd el, nem direkt szopatjuk a kisgyerekes családokat.” Ez a védekezés csúcsa. A passzív-agresszív állam, amelyik azt mondja, hogy igen, szar, de legalább nem szándékos. Nyugodjon meg, polgártárs, az ön szenvedése csupán a rendszer működésének egy véletlenszerű, de elkerülhetetlen mellékterméke. Fogja fel úgy, mint egy statisztikai hibahatárt.
A legszomorúbb, hogy a „bazmeg” az egyetlen hiteles része az egész történetnek. A hárommilliárdos felújításról szóló mese, a tiszás provokáció, a bocsánatkérés a stílusért, de nem a tartalomért – ez mind csak a szokásos politikai zaj. De az a trágár kifakadás, az igazi volt. Az a hatalom őszinte hangja, amikor szembesül a saját tehetetlenségével, és nincs kéznél más, csak a sértődöttség. Amikor az egyetlen válasz a valóságra egy káromkodás.
És mi, a többiek, ott állunk az apával a fűtetlen váróban, hallgatjuk ezt a távoli üvöltést, és bólogatunk. Igen, értjük. Úgy bazmeg. Tényleg.
