Emberek milliói halhatnak meg antibiotikum-rezisztencia miatt
Az antibiotikum-rezisztencia fejlődésének biológiai hátteréről, a probléma globális jelentőségéről, a helytelen és ellenőrizetlen antibiotikum-használat elterjedéséről és következményeiről Méhi Orsolya, az MTA Szegedi Biológiai Központ Biokémiai Intézetének tudományos munkatársa írt a tudomany.hu számára összefoglalót.
Az antibiotikum-rezisztencia kifejezés valószínűleg sokak számára ismerősen hangzik, de tudjuk-e, hogy miről is van szó pontosan, és mennyire súlyos problémát jelent?
Általánosan megfogalmazva, az antibiotikum-rezisztencia az a jelenség, melynek során a baktériumok és más mikroorganizmusok (pl. kórokozó gombák, egysejtű paraziták) ellenállnak az elpusztításukra szánt antibiotikumoknak. Ebben a cikkben a kórokozó baktériumok antibiotikumokkal szembeni ellenálló képességére fókuszálunk, mivel globálisan ez jelenti a legsúlyosabb problémát.
Világszerte jelenleg 700 ezer ember hal meg évente antibiotikum-rezisztens fertőzések következtében, közülük több mint 30 ezer Európában. Ha nem történik változás, pesszimista becslések szerint ez a szám 2050-re 10 millióra emelkedhet, a világ vezető halálokai közé emelve az antibiotikum rezisztenciát.
Fontos kiemelni, hogy az antibiotikum-rezisztencia nemcsak a bakteriális fertőzések kezelését veszélyezteti (köztük közönséges betegségekét, amelyeket már képesek voltunk leküzdeni, mint a tüdőgyulladás, tuberkulózis, vérmérgezés, gonorrhea, élelmiszer által közvetített betegségek), hanem számos más orvosi beavatkozást is, mint a rákterápiás kezelések, a transzplantációk és más immunszuppressziós eljárások, az invazív sebészeti beavatkozások vagy a koraszülöttek ellátása.
A WHO-nak egy idén áprilisban megjelent jelentésében sokatmondóan foglalják össze a jelenlegi helyzetet:
„Nincs idő a várakozásra: Hacsak nem reagálunk azonnal, az antibiotikum-rezisztenciának katasztrofális következményei lesznek egy generáción belül. Meg kell védeni a jövőt az antibiotikum-rezisztens fertőzésektől.”
Az antibiotikum-rezisztencia a megemelkedett mortalitáson kívül hosszabb kórházi tartózkodást, az ezzel járó magas kórházi költségeket és jelentős globális gazdasági terhet jelent.
Csak egy a számos sokkoló példa közül annak a nevadai nőnek az esete, akinek olyan Klebsiella pneumoniae fertőzés okozta a halálát, amely az Amerikai Egyesült Államokban elfogadott összes (26-féle) antibiotikummal szemben rezisztens volt.
Az ilyen baktériumtörzseket már nemcsak multidrogrezisztensnek nevezik, hanem pánrezisztensnek, mivel nemcsak többféle, hanem jóformán az összes antibiotikummal szemben ellenállóak.
A rettegett multidrog- vagy pánrezisztens szuperbaktériumok közé tartozik még a Staphylococcus aureus, a Mycobacterium tuberculosis, a Salmonella tiphy, vagy a Neisseria gonorrhoeae. Ezeknek a szuperbaktérium-fertőzéseknek a kétharmada kórházi eredetű. Ez azzal magyarázható, hogy ebben a környezetben magas az antibiotikum-felhasználás, a betegek immunrendszere sok esetben le van gyengülve, és sok beteg tartózkodik együtt, ami elősegíti a fertőzések terjedését. Ez történhet a betegek, egészségügyi dolgozók, illetve látogatók közti közvetlen vagy közvetett érintkezés, illetve a fertőzött eszközökkel való érintkezés útján. A kórházak tehát sajnos az antibiotikum-rezisztens fertőzések melegágyának tekinthetők, különösen az intenzív osztályok, ahol a kórházi fertőzések a kritikus állapotban lévő betegek felét érintik, megduplázva a halálozási kockázatot.
Fontos hangsúlyozni, hogy bár a legveszélyeztetettebbek a legyengült immunrendszerűek (idősek, kórházban fekvők, szoptató anyák, koraszülöttek, HIV-fertőzöttek), az antibiotikum-rezisztencia bárkit érinthet, bárhol a világon, bármilyen korban.
Mik az antibiotikumok? Mi ellen hatnak, és hogyan alakulhat ki ellenük a rezisztencia?
Az antibiotikumok (elnevezésük alapján „élet elleni ágensek”) olyan vegyületek, amelyek különböző mikroorganizmusokban (baktériumok, gombák, más egysejtűek) a sejtek életben maradása szempontjából létfontosságú folyamatokat gátolnak. Lehetnek természetes, más mikroorganizmusok által termelt vegyületek (például a Penicillium notatum penészgomba által termelt penicillin) vagy az ember által előállított félszintetikus vagy szintetikus származékok.
Fontos hangsúlyozni, hogy az emberiség nem feltalálta, csak felfedezte az antibiotikumokat,
és a természetben előforduló antibiotikumokat használva kiindulásnak, kémiai kísérletezéssel állít elő újabbakat. Gyógyászati szempontból az antibiotikumok népszerűsége abban rejlik, hogy hatásukat specifikusan a mikroorganizmusokra fejtik ki, anélkül, hogy jelentősen beleavatkoznának az emberi szervezet életfolyamataiba. Specificitásuk annak köszönhető, hogy olyan sejtfolyamatokat vagy célmolekulákat támadnak, amelyek csak a baktériumokra jellemzőek. Fontos kiemelni, hogy az antibiotikumok teljesen hatástalanok a vírusokra, ezért a vírusfertőzésekre való helytelen alkalmazásuk csak hozzájárul a rezisztencia kialakulásához.
A baktériumoknak és vírusoknak ugyan van néhány közös tulajdonságuk – mindkét csoport tagjai parányi méretűek, szemmel láthatatlanok, hasonló tüneteket okozhatnak, és gyakran hasonló úton terjednek –, de az eltérések köztük sokkal meghatározóbbak. A baktériumok bár csak egy sejtből állnak, mégis komplexek. Van saját anyagcseréjük, így önmagukban is életképesek, ellentétben a vírusokkal. Elképesztő módon tudnak alkalmazkodni a környezetükhöz, és ezáltal a legextrémebb környezetben is képesek megélni, mint például 90 Celsius-fokos hőforrásokban, a csendes-óceáni Mariana-árokban hatalmas nyomásnak kitéve, az egyik baktériumfaj, a Deinococcus radiodurans pedig olyan mértékű radioaktív sugárzást is képes elviselni, amely 3000-szerese az ember számára halálos dózisnak. A vírusok kisebbek a baktériumoknál (akár százszor kisebbek is lehetnek), nincs saját anyagcseréjük, ezért egy gazdaszervezetre (baktériumsejtre, emberi, állati, növényi sejtre) van szükségük ahhoz, hogy szaporodjanak. Önállóan csak nagyon rövid ideig képesek létezni.
Szem előtt tartva a baktériumok kiváló alkalmazkodási képességét, egyáltalán nem meglepő, hogy az antibiotikumok jelenlétéhez is képesek alkalmazkodni.
Az antibiotikum(ok)nak való kitettség is csupán egy stressztényező számukra, amihez alkalmazkodniuk kell, ha életben akarnak maradni. Mindössze néhány évvel a penicillin felfedezése után már maga Alexander Fleming is megfogalmazta, hogy valószínűleg nem létezik olyan kemoterápiás szer, amelyre a baktériumok megfelelő körülmények között ne lennének képesek ellenállással (rezisztenciával) reagálni. A rezisztencia kialakulása tehát a baktériumok természetes válaszreakciója az őket érő stresszre.
Vannak baktériumok, amelyek szerkezeti adottságaiknak köszönhetően eleve ellenállóak néhány antibiotikummal szemben. Például olyan védőburok (sejtfal) veszi őket körül, amely egyes antibiotikumok számára áthatolhatatlan. Ezt a fajta rezisztenciát természetes rezisztenciának nevezzük. A másik típusú rezisztencia a szerzett rezisztencia, amikor az adott baktérium érzékeny volt az antibiotikumra, de rezisztenciát szerzett ellene. Ez olyan változásokat jelent az örökítőanyagában, amelyek ellenállóvá teszik az adott antibiotikummal szemben. Ez azt jelenti, hogy az antibiotikum nem lesz képes bejutni a baktériumsejtbe, vagy intenzíven kipumpálódik a sejtből; megváltozik az antibiotikum célmolekulája, ezért az antibiotikum nem fogja tudni a baktériumot gátolni; vagy olyan enzimeket termel a baktérium, amelyekkel lebontja vagy hatástalanítja az antibiotikumokat. A szerzett rezisztencia kétféle módon alakulhat ki: azáltal, hogy a baktérium saját örökítőanyagában történnek változások (ún. mutációk), illetve úgy, hogy más baktériumoktól kölcsönöz rezisztenciagéneket. A rezisztenciagének csereberéje különféle baktériumfajok között is megtörténhet, ezt nevezzük horizontális géncserének. Kórházi környezetben ez az egyik fő útvonala a rezisztencia terjedésének. Gyakran a két mechanizmust (a saját örökítőanyaguk megváltoztatását és új rezisztenciagének beszerzését) ötvözik is a baktériumok, amivel nagyon magas antibiotikum-koncentrációknak is képesek ellenállni.
