Én már fáradt vagyok ebben az országban forradalmat csinálni, de a fiataloknak nagyon drukkolok
„Ez a hőkölő harcok népe/ S mosti lapulása is rávall,/ Hogy az úri kiméletlenség/ Rásuhintott szíjostorával.
Mindig ilyen volt: apró kánok/ Révén minden igának barma,/ Sohse harcolt még harcot végig,/ Csak léhán és gyáván kavarta.”
Ezek Ady Endre sorai, 108 évvel ezelőtt írta. Régóta az egyik kedvencem, bár sokáig tartott, amíg igazán szembesülni mertem a tartalmával. Mindjárt itt van október huszonharmadika, a magyarság egyik valóban hősies pillanatának ünnepe. Jó néhányan, főleg a fiatalok, úgy látom, vérpezsdülő, forradalmi, szabadság-éltető hangulatban is vannak.
Én nem. És röstellem, hogy már csak „páholyból” van erőm drukkolni nekik.
1991-ben lettem nagykorú, így tulajdonképpen a rendszerváltó generációhoz tartozom. Istenem, mennyi hit lángolt akkor még bennem is! Volt egy könyvem a peresztrojkáról, az elején Ronald Reagan és Mihail Gorbacsov rázott kezet. Naponta nézegettem, úgy éreztem, a szabad világ nyújtott kezet nekünk is, végre. Van a boltokban Bounty csoki, utazni lehet Nyugatra, a magyartanárom bátran kiejtheti Márai Sándor nevét (a kommunizmusban tabu volt), a városunk körüli laktanyákból rozoga teherautókon, integetve elindultak hazafelé az orosz kiskatonák. Egyedül apám rázta a fejét szkeptikusan: „Megszabadultunk a komcsiktól? A ruszkiktól? Vér nélkül?? Itt valami nem stimmel. Átverés lesz ez.”
Harminc évvel később azt gondolom: igen, átverés is volt, csak talán nem úgy, ahogy apám gondolta. Vagy talán pontosan úgy. De ez mindegy.
Higgyétek el, csodálattal nézem azokat, akik nem így érzik. Az utcákon hömpölygő tizenéveseket, akik kicsiként már a kakaójukat is TikTokon kérték, olyan appokat használnak, amikhez én hozzászagolni se tudok, és bátran belenevetnek a pöffeszkedő hatalom arcába. Sőt, úgy látom, mintha vissza is riadt volna tőlük ez a hatalom. Egy kicsit. Csodálom a lelkeseket, a reménnyel telieket, a mai „forradalmárokat”. A diákokat, a tanárokat, a szülőket, bárkit, aki ugyanúgy hiszi, hogy ez az ország megváltozik, ahogy három évtizede én is hittem.
Csak az a baj, hogy a csodálaton kívül más már nem maradt bennem. Az a baj, hogy túl sokat láttam.
Láttam a barátaimat, sőt családtagjaimat, akik örök haragot hirdettek egymás ellen (volt, aki ellenem is), olyan okokból, amelyek egy kétperces összezördülést sem értek meg. Egykori sülve-főve kollégákat, akik úgy vagdosták egymás hátába a nagykéseket, mint egy Shakespeare-drámában. Láttam elszabadult tankot Pest utcáin – igen, tudom, az „hecc” volt. Láttam kommandósokat, hatalomtól eltorzult nagy-, közepes, és fájdalmasan kicsi embereket.
Láttam sunyítást, pitiánerséget, íróasztalba-kapaszkodást, álmosolyt és valódi szemétkedést. Láttam örömmámort, aztán lelohadást, állva tapsolást, zászlólengetést, valódi reményeket, és bódult utcai ünneplést. Aztán láttam apátiát, kígyózó sorokat az ételosztó sátrak előtt, aluljáró-nyomort, gyávaságot, „nem az én dolgom”-ozást, nyugatra menekülő fiatalságot, „skype-nagyikat” (a nyugatra menekülő fiatalság itt maradt édesanyáit, akik az unokáik fürdetését már csak a neten nézhetik).
Belefáradtam. Én már nem akarok itt forradalmat csinálni. Utcára vonulni. Nem akarok jobbítani. Két-három millió honfitársamnak pont jó így, ahogy van. Két-három millió fulladozik, ahogy én. Néhány ezer, tán tízezer küzd, tettvágytól buzog, bizakodik, le a kalappal előttük. A többi meg (elnézést) lesz..ja az egészet. Számolgatom a rezsit, vizslatom a boltok polcain a kajákat, amiket még megengedhetek magamnak, meg azokat is, amiket már nemigen.
A neten, a közösségi médiában, az utcai plakátokon fásultan olvasom a hazugságokat, és az egyre ijesztőbb agressziót, amely lassan már mindent elönt. Elborzasztanak a hírek: komplett kórházi osztályok mondanak fel, menekül a munkaerő nyugatra, egész falvak nem tudják, mivel fűtik át a telet. Aztán jobb híján az angol nyelvű hírekbe menekülök. Ott sem fogadok el mindent szentírásnak, de azért még felfedezek némi józan észt.
Én már fáradt vagyok ebben az országban forradalmat csinálni. Pedig olyan sok jó fej magyar van. Egy délutáni kutyasétáltatás közben is rá lehet bukkanni emberi kincsekre, melegségre, humorra, törődésre, kedvességre. Nem ez a baj. Úgy érzem, a nép, így együtt maradt menthetetlen. Ugyanolyan, mint 108 éve, mint 30 éve. A hőkölés népe.
Ha most itt állna előttem egy tizen-, huszonéves tüntető, aki csillogó szemmel harcol a jövőjéért, szégyellném magam előtte. Mert az én generációmnak kellett volna megteremtenie azt a jövőt, amiben ez a gyerek szeret élni. Talán volt bennünk elég hit, de nem volt bennünk elég szolidaritás. Nem volt. Nem álltunk ki vállvetve egymásért. Itt-ott persze felkunkorodtunk, olykor, de nem tudtunk összefogni, több százezren, több millióan, ha kell, és vállvetve kipöccinteni az életünkből a hatalmaskodókat, a kártékonyakat, a megfélemlítőket, a mi életünkkel rosszul, nyeglén, aljasul sáfárkodókat. Túl sokan, túl sokáig lapítottunk, és csak a saját pecsenyénket sütögettük.
