News here

SZEMPONT
A Rovatból

Elvonulási tünetek, avagy ilyen volt húsz év után visszatérni a Sziget Fesztiválra

Munkatársunk 20 év szünet után kicsit félve ment vissza a Szigetre. Ami ugyan nem olyan, mint volt, de tökéletes elégedettséggel távozott. Szubjektív beszámoló.
Malinovszki András - szmo.hu
2022. augusztus 17.


Link másolása

20 év nagy idő.

20 éve még létezett – igaz csak két taggal – Jugoszlávia nevű ország. Nem hogy be nem zárt még, de akkor nyitott meg a Kultiplex szórakozóhely Budapesten. Nyáron mindenki a Las Ketchup együttes Ketchup Songjára bulizott. (Tudjátok: „Aserejé, a, ejé...”) Nem volt még Facebook, okostelefonok, YouTube, Google-térkép. Abban az évben mutatták be a Jégkorszak első, valamint a Harry Potter- és a Gyűrűk ura-filmek második részét. Koncertezett és lemezeket vett fel még a Kispál és a Borz. Ilyesmik.

Szóval régen volt. Abban az évben 17 éves fejjel eldöntöttük néhány barátommal, hogy bevesszük a (már éppen nem Pepsi) Szigetet. Ahol fellépett többek között a The Cure, Iggy Pop, a Die Toten Hosen, a Nightwish és a Muse. Bár mi leginkább csak pogózni akartunk szeretve tisztelt történelemtanárunkkal és osztályfőnökünkkel a Metal Hammer Színpadon az Auróra léleksimogató lágy dallamaira. Így is történt végül, minden más csak ráadás volt.

A fő, hogy kinn voltunk, reggelig maradtunk, cigizhettünk (pedig már akkor is utáltam), ihattunk, koszosan és büdösen mehettünk haza haveromtól kölcsönkért Marylin Manson-pólóban, (Jut eszembe: ekkor Marylin Manson is csak egy különc rocksztár volt még a nagyközönség számára, nem egy aljas, szadista bántalmazó.) Felháborítóan közhelyes, hogy „mintha tegnap lett volna”, de tényleg szinte mindenre emlékszem. Akkor nem sejtettem még, hogy jó ideig utoljára voltam a Szigeten.

Nem volt ez előre eltervezve, csak valahogy így alakult. Az egyetemi évek inkább a házibulizásról szóltak, egy idő után átszoktam a „kisebb szabású” fesztiválokra (ha egyáltalán), a Sziget meg valahogy kívül esett a látókörömön. Az sem segített, hogy exponenciálisan drágulni kezdett, évről évre egyre inkább a külföldieknek és /-ről szólt (pedig mi sem áll messzebb tőlem, mint a faj- és/vagy kultúrakeveredéses ostobaságok!). És az sem, hogy egy barátom, aki egy darabig még kötelességszerűen járt a fesztiválra, ismerve az úriember iránti viszonyulásomat, úgy fogalmazott nekem:

eléggé elgerendaikárolyosodott a fesztivál.

(Jó ég, azért lesz egy meccsem, mire ezt a szót elfogadtatom a korrektorainkkal...) Értsd: minden kicsit fancybb, kicsit komformabb, kicsit kevésbé poros és underground – és persze kurva drága, hogy az ott lévők azt érezhessék, hogy valami elit társaság tagjai. Lásd még: egykor szuper, családosok és egyszál plédes párok által látogatott ingyenes tó körbekerítve, felszórva némi homokkal, kézműves sör, kézműves burger, tizenkétezer-kilenckilencven lesz, köszi.

Aztán jött 2022, és én elmondhatom, hogy ami nektek két év szünet volt, az nekem húsz. (Kicsit csalok: 2010-ben valójában ott voltam a Kispál-búcsúkoncerten, de szerintem egyetértünk abban, hogy ez nem érvényes találat.) Nem állítom, hogy idén nagyon terveztem a kimenetelt, bár nem tagadom, eszembe jutott a kerek évfordulóm. Aztán ránéztem a lineupra, konstatáltam, hogy az előadók 90 százalékát nem ismerem és a maradékból sem mindenkit kedvelek teljes odaadással. De főleg: megláttam, hogy 30 ezer forint egy napijegy, és néhány nanoszekundumba telt elengednem a gondolatot, hogy hosszú idő után megint félsüket legyek és két napig port fújjak az orromból pár óra buli kedvéért.

De az embernek be kell vallania, ha hülye, és én bizony hülye voltam. És előítéletes. Elhittem, hogy senkiháziak kezében van a popszakma. Pedig csak egy része.

Mert drága munkahelyem felém dobott két ingyenjegyet, én meg nem álltam félre előle, és innentől nem volt indokom nem megírni a Sziget – 20 évvel később munkacímű opuszomat. Úgyhogy hasonkorú barátnőmmel felkerekedtünk, és kibringáztunk a Hajógyári-szigetre meglesni, hogy csinálják ezt manapság a fiatalok. Furcsa volt, de a K-Hídnál tényleg elkapott valami nosztalgia, akaratlanul is vigyorral az arcunkon lépdeltünk befelé, sorban szórtuk a szigetes emlékekmorzsákat, próbáltuk összerakni az összefolyó éveket. És naná, hogy kellett csinálnunk egy képet magunkról és „A Hídról”. Hogy a 20 év nem múlik el nyomtalanul, az azért meglátszott azon, hogy hosszú másodperceket tököltünk a kamera szelfi és nemszelfi módjának beállításaival. És főleg azon, hogy körbenézve eltöprengtem, hogy a velünk vonuló vidám fiatalok egy jó része nem is élt még, amikor én utoljára itt voltam. Bent kiderült, hogy a fellépők közül sem mindenki. Odabenn pedig meglátva a hatalmas port és az alóla épp csak kikandikáló sátrakat tulajdonképp tényleg elfelejtettem, hogy eltelt két évtized, és már száz százalékig önfeledten sétáltunk a helyszínek felé – amiket persze csak félig-meddig terveztünk meg. Ekkor jöttem rá arra is, hogy én kifejezetten szeretek félsüketen port fújni az orromból napokig, és egészen érdekes volt szembesülnöm vele, hogy ez az érzés tulajdonképp: hiányzott.

Ugyanis eddigre minden előítéletem elszállt, és rájöttem, hogy – nekem – mitől Sziget a Sziget. Voltak persze prioritásaim, de nincs annál jobb, mint sátorról sátorra, színpadról szinpadra járva önfeledten fedezni fel vadonatúj arcokat és hangzásokat. (Sokszor alig ismert nyelvekkel együtt.) Kiváló Láng Dávid kollégám EBBEN A CIKKBEN már megénekelte, hogy hiába fanyalognak sokan az elmúló Völgy-élményről, neki a változásokkal együtt még mindig nagyon otthonos és szórakoztató hely a Művészetek Völgye. És hasonlóan vagyok én is:

a változás természetes, naná, hogy a Sziget nem ugyanaz, mint 2002-ben (pláne mint 1993-94-ben), de attól még ugyanúgy kicsit piszkos, kicsit őrült, de teljesen laza és király fesztivál – mint aminek közel három évtizede megszületett.

(Ha rosszmájú akarnék lenni, hozzátenném, hogy Gerendai Károly ellenére.) Oké, tudom én, hogy idetelepül ilyenkor fél Hollandia, és rajtuk kívül még annyi külföldi arc, hogy ha lenne ambíciójuk, már holnap elfoglalhatnák az országot. (Összehasonlítva az ő arcukat mondjuk a Parlamentben ülőkével, azt mondom: bárcsak...). Tény, hogy a magyar szóra ugyanúgy felkapod a fejed, mint egy lengyel vagy délolasz üdülőhelyen, és kötve hiszem, hogy zenei újságírón kívül lenne olyan, aki a lineup maximum felénél többet ismerne. Ez nyilván változás. De a kötetlenség, a lazaság és a nyomokban még mindig felfedezhető underground például alig kopott.

A csütörtöki napon láttunk belga (majdnem) tinédzser korú klasszikus zenészeket (Meskerem Mees), akik a körben üvöltő színpadok között egy szál gitáron és nagybőgőn olyan chillt tudtak varázsolni, hogy fél órára tényleg teljesen leállt a lánc az agyunkban. Lenyűgöző finn hiphopot (Laineen Kasperi), amiből ugyan csak azt a három szót értettük, amit a frontember angolul elmagyarázott, de mégis éreztük, hogy ez valami nagyon vicces, nagyon emberi és nagyon alter cucc. Ott voltak a magyar partivarázslók (Slow Village), akik a Nagyszínpad fő attrakcióival egy időben pár tucat embernek is odaverős bulit prezentáltak. Éjjel leírhatatlan élmény volt a marokkói-francia Bab L'Bluz sámándobos és egyéb, meghatározhatatlan hangszeres dallamaira táncolni önfeledten – még nekem is, aki általában körülbelül annyira élvezem a táncolást, mint egy Kovács Ákos-interjút a hagyományos nemi szerepek helyéről a társadalomban. És bár csak beugrók voltak, mégis seperc alatt keményvonalas feminista lettem Girli rappelésétől és vidáman énekeltem a Fran Palermo melankolik dallamait.

Arra, hogy mennyire érdemes az alternatív, kisebb helyeket keresni, jó példa volt a kilátogatás napjának fő fellépője. A Nagyszínpadon a Bastille még megpróbált valami hangulatot varázsolni, ám a több tízezer embernek játszó húzónév, a tennessee-i származás ellenére egy az egyben brit indie-popot játszó Kings of Leon szomorúan nem tudott mit kezdeni a hatalmas tömeg adta lehetőséggel, és erőtlenebbek voltak, mint egy egyhuzamban harmadik napi katatüntetés nyári kánikulai estéken, TGM-beszéddel dúsítva. A bandához eddig sem fűzött különösebb érzelmi szál, de így, a 25. évükhöz közeledve mintha kicsit a megfáradás jelei mutatkoznának náluk, cseppet mintha nagyobbra nőttek volna, mint amit még kényelmesen kezelni tudnának.

És hát ott volt az egyik kedvencem, a Magic Mirror sátor, ami aztán tényleg egy olyan sziget a Szigeten belül, ami magasan az égbe tartja középső ujját egy olyan ország fővárosának egészen pici csücskében, ahol a civilizált világ legostobább médiatanácsa feljelent egy Hollandiában bejegyzett médiacéget egy leszbikus csók miatt. Itt viszont nincs erre utalás, nincs (bizony, Viktor, nincs!) még provokáció sem, csak felszabadult, gyönyörű, táncoló testek. Hol nőké, hol férfiaké, hol a fene tudja pontosan, de a látvány annyival magával ragadó, hogy nem is érdekel. A távolban talán hallasz felsírni egy Tarlós Istvánt, de mindent feledted az a boldogság, amit a teltházas közönség arcán látsz.

Ezen kívül pedig ott van még az az élmény, amit egy mászkálós akció-kaland videójátékban kapsz, amikor össze-vissza kóricálva mindeféle rejtett kincsekbe botlasz. Hol egy HIV-szűrésbe, hol egy vadnyugati búcsúba, hol egy vietnámi vízi színpadba (innen jár hatalmas külön köszönetem Kraszkó Zita felé), itt egy TikTok-pont, ott egy határvadász-toborzás. (Ahol amúgy ott ül egy béka- és egy királylány jelmezes külföldi srác, akiknek az arcán látszik, hogy minden fogaskereket megmozgatnak, hogy megértsék, valójában mi is történik épp körülöttük.) Nyavalyoghatsz persze a „horror” árakon (ha influenszerként bejelentkezős posztot csinálsz, akkor egyenesen kötelező, mert nincs annál érdekesebb, mint a tizenharmadik ugyanolyan embertől meghallgatni, hogy ezerhárom a sör), de az is tény, hogy ha a kitelepült, tök változatos éttermek helyi kínálatából nem tudsz magadnak megfelelő tápanyagpótlást találni a hajnalig tartó bulihoz, akkor a hiba a te készülékedben van.

A durván nyolc órás kint létembe még sokkal több dolog belefért, mint amit ekkora terjedelemben le tudok írni. Ami biztos, hogy barátnőmmel már hazafelé bringázva megbántuk, hogy nem tudunk több napra menni. Ugyan az „egy hét együttlét” egy kicsit lecsökkent, de az biztos, hogy ha „elhoztam volna anyámat is”, ő is remekül érezte volna magát. Még mindig érvényes a legelső év mondata, a „mindent szabad és semmit sem muszáj”, és gyakorlatilag biztos az is, hogy jövőre is fogok találni egy jó kifogást, és ott leszek. Ami pedig a legbiztosabb, hogy a Sziget valahol még mindig tényleg a szabadság egy kis szigete – egy olyan környezetben, ahol ez egyre égetően fontosabb.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
Minden nap kimegyünk Ricsihez a temetőbe – a szülők elmesélik, milyen gyermekük nélkül, mégis a gyermekükkel
A feldolgozhatatlannak tűnő gyászban a legszebb szerelmi vallomását adta férjének a húsz éven át, 24 órában gyermeke mellett élő anya. Zolit és Ágit összeláncolta a tavasszal meghalt fiuk.
Belicza Bea - szmo.hu
2022. november 25.


Link másolása

A jászberényi Farkas Ricsi nyáron töltötte volna be 20. születésnapját. Többször írtunk arról, a 15 kilós fiú milyen betegségek sorával küzdött és milyen erős köteléket alkottak hárman szüleivel.

2022. március 30. minden dátumnál erősebben él Eszes Ágnes és Zoltán emlékeiben.

Az történt, amiről soha nem beszéltek. Mindig úgy érezték, aminek jönnie kell, jönni fog, de nem készülnek rá, mert azt szeretnék, hogy minél később jöjjön.

Mindig csak arra gondoltak, hadd ünnepeljék fiuk következő születésnapját, és Ricsi kedvencét, a fényekben úszó karácsonyt.

„Képben voltunk, meg ő is, hogy egyszer ennek vége lesz, de megrögzötten hittük, hogy az idő húzható” – magyarázza édesanyja.

Bár az orvosok évekkel ezelőtt figyelmeztették őket, hogy elveszíthetik gyermeküket, ők erről hallani sem akartak. Csak arra koncentráltak, hogyan oldhatók meg az újabb és újabb felmerülő problémák.

„Amikor Pesten nem tudtak segíteni, kiszöktünk Bécsbe. Úgy mentünk, hogy erről itthon ne tudjanak, és Ausztriában mindig volt megoldás” – árulja el apja, hogy érzékeltesse, mennyire nem lehetett őket megállítani. Ha orvosok, pszichológusok a halálról akartak beszélni, ők nem. Csak az élet érdekelte őket.

„Valaki azt mondta, önzők vagyunk, mi akarjuk életben tartani Ricsit. Nem igaz. Ő élni akart, tervei voltak. Mi soha nem döntöttünk a feje fölött. A Covid elleni védőoltásról is sokat beszélgettünk, majd hárman együtt döntöttünk. Igazából ő tartott bennünket életben.”

Ricsi meg akart tanulni vezetni. Készültek is rá, hogy átalakítanak neki egy autót. Az állatokért rajongó fiú régen állatorvos szeretett volna lenni, az utóbbi pár évben pedig beteg gyerekeknek akart segíteni. Több játékát is megosztotta másokkal.

„Amikor látott olyan gyereket, akinek szüksége volt valamire, mindig azt mondta, hogy neki annyi mindene van, szeretne abból küldeni. Mindig azt kérte, hogy név nélkül adjuk fel, nem akarta, hogy tudják, ki segített.

„Boldog volt. Tavaly is annyira várta a karácsonyt. Minden szobát kivilágítottunk, hogy lássa a fényeket.” Anyja szerint– Ricsinek akkor is a kedvence maradt ez az ünnep, amikor már nem látott, csak nagyon erős fényeket.

Apja azt mondja, a rengeteg közös örömteli pillanatból azt emelné ki, amikor együtt cseréltek olajat a Ladában. A régi kocsijuk Ricsi kedvenc tipusa volt.

„Volt munkásruhája, beöltöztettük. A motorháztetőre tettem egy deszkát, arra ültettem. Én leengedtem az olajat, ő meg feltöltötte” – meséli Zoli.

„Velem sokszor főzött együtt apát várva. Mindent együtt csináltunk, mindent” – folytatja Ágnes mosolyogva, majd elkomorodik. „Ez a december kegyetlen lesz nélküle.”

Anyja a nap 24 órájában együtt volt Ricsivel. Ő ismerte a legjobban a világon, azt mondja, olyan volt, mintha ikrek lennének.

„A szuszogásából is tudtam, hogy épp pisilnie kell, vagy nincs valami eszköze beállítva. Most nincs kire figyelni.”

Az utolsó napon is felkelt háromnegyed ötkor megnézni Ricsit. Minden rendben volt, de fél óra múlva sípolt a lélegeztetője. Hívták a rohammentőt. Negyven percig próbálták újraéleszteni, sikertelenül. Ricsi álmában, nyugodtan halt meg.

Baricz Dezső Szilárd

Egy nappal előtte jöttek haza a kórházból. Arra készültek, hogy kimennek Bécsbe, hátha sikerül visszakapnia Ricsinek a tavaly novemberben elvesztett látását.

Az apa, aki alapvetően csak abban hisz, amit lát, maga is meglepődött, milyen változást tapasztal.

„Amikor meghalt, valamilyen oknál fogva úgy éreztem, hogy itt van velem. Tehát ez valami tőlem távol állónak tűnő, új jelenség. A mai napig úgy érzem, itt van velem.”

A szülők minden nap kimennek Ricsihez a temetőbe.

„Beszélünk hozzá, mert szeretjük. Mi hárman olyan kapcsolatban voltunk, mint a három testőr” – mondja Zoli. Szerinte sokan nem értik, hogy ez a húsz év mit jelentett nekik, mennyi mindenen mentek keresztül együtt.

„Ha nem élsz benne, nehéz átlátni, hogy ha megoldasz egy problémát, jön egy új, meg egy még újabb. Sokan a negyedénél elbuknak, mert elfáradnak vagy nem hisznek eléggé, mi 20 évig tudtuk együtt csinálni” – magyarázza Ricsi apja.

Ricsi szobáját megtartották ugyanolyannak, amilyen volt. Minden maradt az eredeti helyén. A kis autói is, amikből rengeteg volt. Ki sem csomagolta őket, szerette volna kiállítani. Ezt szülei meg is tették a kertben nyáron.

„Itt van a kisszék, ahol ült. Megmutatom a tévét. Rajta vannak a fotói. A kiságya ugyanúgy van. Picurka, a kiskutyája most pont oda telepedik. Egy hónapig úgy tűnt, belepusztul, hogy elvesztette kis barátját. A mai napig várja. Ha beállunk az autóval, van olyan, hogy minden állat beugrik az autóba, és keresik Ricsit” – meséli az anya.

Ágnesnek ez a gyász feldolgozhatatlannak tűnik.

„Mondtam Zolinak, ha ő nem lenne, én már nem is tudom, hogy mit csinálnék. Édesapámat elveszítettem harminc évvel ezelőtt, anyukám hét éve halt meg, bátyám tíz éve, és most Ricsike. Már csak Zoli van nekem.”

„Tudod, mit mondott ma nekem, ennyi idő után? Azt, hogy olyan a kapcsolata velem, mint a fiunkkal volt” – árulja el Zoli. Megható szerelmi vallomás ez neki 35 év után.

Kamaszként ismerték meg és szavak nélkül is értik egymást. Úgy érzik egymásnak vannak teremtve.

„Egy hónappal ezelőtt Zoli úgy sírt, mint egy kisgyerek, hogy mennyire hiányzik neki a fiú, és én ezt ugyanígy érzem napi szinten, csak nem akarom neki mutatni. Nem akarjuk egymást lehúzni. Akármi eszembe jut, akkor félrevonulok. Van, amikor Zoli csak rám néz, nem mond semmit, de tud mindent.”

Ágnes és Zoli most együtt dolgoznak.

„Én vagyok az egyetlen nő itt. Kiröhögtek, amikor odamentem tonnás vasakat csiszolni, hígitóval lemosni, szemcsét lapátolni. Egy lapát lehet tíz kiló is, és azt bele kell tölteni egy kétméteres tartályba. Iszonyatosan nehéz munka, de csinálom. Estére mindig úgy nézünk ki, mint a kisördögök. Kereskedelmi végzettségem van, de én most nem tudok emberek közé menni és mosolyogni. Inkább itt küzdök Zoli mellett.”

A szülők tudják, hogy szükségük lenne gyászterapeutára, de egyelőre nem bíznak abban, hogy valaki értheti-e az ő érzéseiket.

Ágnes jövőre szeretne egy alapítványt létrehozni, ami Ricsi nevét viselné. Beteg gyerekeknek, illetve szüleiknek segítene, ahogy fia is szerette volna. Ő a húsz év alatt annyi mindent tanult, biztos abban, hogy tudna olyat adni, amit más nem. A korábbi cikkeknél is úgy tűnt, Ágnes mindig olyan felkészült volt, mint egy ápoló. Mondták is neki a kórházban, hogy le is tehetné az ápolói, segédápolói vizsgát.

„A körzeti orvos, Takács doktornő, aki közben meghalt, kollégának hívta Ágit. Azt mondta, olyan tapasztalattal rendelkezik, amivel még orvosok sem. Mert ő specializálódott a fiúra” – mondja Zoli.

Ági sokszor tette fel az infúziót a fiára a kórházban is. Nem lehetne, de a leterhelt dolgozók bíztak benne, tudja, mit kell tennie.

„Nekem is nagyon sokszor jól esett volna, ha itthon valaki segít. Ha nem is fogja a kezem, csak hallom a hangját, hogy na ezt így, meg úgy, hogy megnyugodjak.

Nem felejtem el, hogy remegett a kezem amikor először kellett feltenni a sztóma zsákot. Pedig az egy egyszerű dolog. Aztán a kanülcserénél is remegtem, mint a kocsonya.”

Ági szívesen segítene, hogy ne menjenek mások is át azon, amin ő, és mert a kisfia is erre vágyott.

Valaki megkérdezte a szülőket, nem akarnak-e örökbe fogadni egy gyereket, mert annyi szeretet van bennük, és ezt továbbadhatnák így is. Nem zárkóznak el, de még korai erről beszélni.

„Egyelőre úgy gondoljuk, hogy Ricsike helyét nem adhatjuk át. Nem tudjuk, később hogy lesz.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
Van, aki 600 ezer forintot fizetett a tűzifáért abban a faluban, ahová nincs bevezetve gáz
A Pest megyei Pilisszentlászlón arról meséltek nekünk, milyen drasztikusan emelkedett meg a tűzifa ára. Az állami programban óriási a várólista, aki pedig máshonnan beszerzett fát árul, annyit kér érte, amennyit nem szégyell.

Link másolása

A KSH adatai szerint 2019-ben 2877 településén volt elérhető a vezetékes földgázszolgáltatás, ami azt jelenti, hogy 278 településen viszont máshogy kell megoldani a fűtést a téli időszakban.

A Budapesttől mindössze néhány kilométerre, a Pilis hegység közepén fekvő Pilisszentlászlón is hasonló a helyzet. Az alig több mint ezer fős településen egyáltalán nincs vezetések gáz. A legtöbben fával fűtenek, a háztetőkön pedig csak elvétve látni napelemeket, ami segíthetne például az árammal való fűtésben.

„Idén több mint a dupláját fizettem a tűzifáért a tavalyihoz képest, összesen 600 ezer forintot”

- árulta el kérdésünkre az egyik helyi asszony, aki szerint az elraktározott mennyiséggel most ősztől akár jövő év márciusáig is kihúzzák, ha nem lesz hideg a tél.

De nem ő volt az egyetlen, aki az árak drasztikus emelkedése miatt panaszkodott. A faluban élő két férfi is megerősítette, hogy már 60 ezer forint felett van egy köbméter tűzifa ára.

Számítások szerint egy jól szigetelt családi házban egy köbméter fa, aminek a fűtőértéke is jó, nagyjából tíz napra elég. Azaz egy hónapra nagyjából 3 köbméter fával lehet egy 100 négyzetméteres házat 22 fokra felfűteni. Rosszul szigetelt épület esetén viszont egy szezonban akár 10-12 erdei köbméter fa is elfogyhat.

A drasztikus áremelkedés egyik oka az idén szeptemberben bejelentett állami tűzifa-program.

Az erdészetek eddig alvállalkozókkal vágatták ki a fákat, akiknek aztán eladtak valamennyit belőle. Az alvállalkozók pedig a kistelepüléseken továbbértékesítették az így megszerzett fát.

A szeptemberi bejelentés után viszont a vevők megrohamozták az erdőgazdaságokat. Sok esetben még olyanok is igényeltek hatósági áras fát, akiknél van lehetőségük gázzal fűteni. Ők többnyire azért nyúltak vissza ehhez a lehetőséghez, mert attól tartanak, hogy túllépik az átlagfogyasztás mennyiségét, és jelentősen megemelkednek a rezsiköltségeik.

Ezzel viszont azok kerültek hátrányba, akik csak fával tudnak fűteni. Bár Pilisszentlászlón sokan már a nyár folyamán bevásároltak, hogy télire kiszáradjon a tűzifa, ők is attól tartanak, hogy a sok leadott igény mellett még jövőre sem fognak tudni olcsóbban fához jutni. Az erdőgazdaságok ugyanis már nem adhatnak el fát az alvállalkozóknak sem, mivel elsődlegesen a programhoz kapcsolódó igényeket kell teljesíteniük.

November 11-én már szinten minden kémény füstölt Pilisszentlászlón / Fotó: Pitz Dániel

Ilyen hosszú várólista mellett azok a maszek cégek, amelyek egyáltalán képesek valahonnan tüzifát beszerezni, olyan magas árat kérnek érte, amennyit nem szégyellenek.

„Tavaly 30 ezer, idén nyáron 40 ezer, most meg már 60 ezer forint felett van egy köbméter fa”

- mesélte nekünk az egyik helyben élő.

Amikor rákérdeztünk, milyen lehetőségek voltak arra, hogy alternatív fűtési lehetőségekre pályázzanak, mindenki jót derült a kérdésünkön. Bár az állam kiírt tavaly egy pályázatot napelemek és hőszivattyúk telepítésére, most az egész program áll, és akik beszálltak, teljes bizonytalanságban várják, hogy mi lesz. Ami biztos, hogy több százezer vagy akár több millió forintot is be kell majd fizetniük, hogy megvalósuljon az eredetileg önrész nélküli pályázatként meghirdetett beruházás. Pedig a napelemek segítségével sokkal jobb helyzetben is lehetnének a Pilisszentlászlón élők is.

Az önkormányzat a héten tartott rendkívüli testületi ülést, ahol döntöttek a szociális tűzifatámogatás helyi szabályozásairól. Ugyanis korábban sikeresen pályáztak, így 712.470 forint állami támogatás kaptak, amiből összesen 34 köbméter keménylombos tűzifát vehetnek.

Pályázni háztartásonként legfeljebb 5 köbméterre lehet majd, ami azt jelenti, hogy a leginkább rászoruló családok is legfeljebb egy hónapig tudják ezzel a mennyiséggel kihúzni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„Megírtam, hogy vegyék ki!” - töröltetni akarja egy szülő a gyerekei személyes adatait a Krétából
Dén Mátyás informatikus-közgazdász szerint csak a szerencsén múlt, hogy nem szerv- vagy emberkereskedőkhöz kerültek a gyerekek adatai. A szülőkkel pedig azóta sem kommunikál senki.

Link másolása

Két hete elsőként a Telex adott hírt róla, hogy még szeptemberben adathalász támadás érhette a Köznevelési Regisztrációs és Tanulmányi Alaprendszer, azaz a KRÉTA fejlesztőcégét. A diákok adatai mellett a cég más adataihoz és forráskódokhoz is hozzáférhettek a támadók, akik maguk jelentkeztek a hírportálnál. Azt állították, arra is van bizonyítékuk, hogy a fejlesztők megpróbálták elhallgatni a történteket. Elmondásuk szerint akciójukkal a magyar rendszerek rossz állapotát akarták bemutatni, de a megszerzett személyes adatokat nem teszik közzé, mert nem akarnak ártani a diákoknak. Az ügyben azóta vizsgálatot indított a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hivatal (NAIH). Dén Mátyás szülőként és szakemberként is botrányosnak látja a történteket.

– Azt is mondhatják sokan, hogy oké, volt ez a botrány, kiszivárogtak adatok, de hát mit tudnak azzal kezdeni? Kit érdekel Zsófika kettese bioszból?

– Kettős minőségben bosszant a téma, egyrészt mint szülő, másrészt magam is informatikus-fintech szakközgazdász vagyok, és a kettő együtt megnyomta nálam a piros gombot. Feltörték a kódot, és ez azt jelentette, hogy kikerült a forráskód és állítólag az adatbázis is. Valószínűleg etikus hackerek kezébe. Az, hogy kvázi „jó” kézbe került, annak örülni kell, mert ez az adatbázis a Magyarországon tanuló iskolás korú gyerekeknek a nevét, címét, születési dátumát, fogyatékosságait, órarendjét stb. tartalmazza. Ennek alapján meg lehet tudni, hogy egy adott gyermek mikor, nagyjából milyen útvonalon mozog a városban. Tehát legalább annak örülhetünk, hogy etikus hackerek kezébe került, mert ők valószínűleg nem fogják például szerv- vagy emberkereskedőknek átadni. Viszont maga a forráskód nyilvános szerverekre került, aki akarja, megkeresheti.

És ha kikerül egy ilyen forráskód, akkor nyilvánvalóan már nemcsak az etikus hackerek, hanem mások is elkezdik ezeket nézegetni, és felfedezni benne a sérülékenységeket.

És hát ez nem egy modern kód, tehát finoman szólva is azért a sok tízmilliárdért, amit erre költöttek, lehetett volna talán komolyabb rendszert is építeni. Jelenleg az a helyzet, hogy nem tudom, ki fogja tudni, mikorra ment iskolába a gyerekem, hány éves, mikor beteg? Ez borzasztóan veszélyes, és csodálkozom, hogy szeptember vége óta semmilyen hivatalos kommunikáció nincs ezzel kapcsolatban. Ez durva dolog. Ez az elmúlt évek legkomolyabb adatvédelmi botránya, ilyen nem fordulhatna elő.

– Ez így már ijesztően hangzik. Mit lehet itt tenni?

– Megírtam az iskolának, mint szülő, hogy miután kint van a forráskód, és ezáltal bárki érzékeny adatokat tud szerezni ebből a rendszerből, amiben még kettős hitelesítés sincsen, megkérem őket, hogy az én gyerekeimnek legyenek szívesek vegyék ki a személyes adatait. Tehát tartsák őket úgy nyilván, hogy X pont keresztnév. Anonim is úgyanígy használható lenne tovább a rendszer: oktatási azonosítóval, jelszóval belépünk, ott a vezetéknév helyett csak egy betű, keresztnév, és tökéletesen lehetne használni.

– Mit válaszolt az iskola?

– Egyelőre semmit, de 30 nap áll rendelkezésre ilyen esetben a válaszadásra, és gondolom továbbították a megfelelő szervek felé a megkeresésemet, hiszen nem ők üzemeltetik a Krétát. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ebből lesz-e valami. Én ennyit tudtam tenni a saját gyerekeim védelmének érdekében, illetve írtam a szülői munkaközösség vezetőjének, hogy fontolják meg, mit tesznek vagy ajánlanak a többi szülőnek az ügyben, és a NAIH-nál is tettem egy bejelentést.

– Felelős döntéshozókkal van-e bármiféle dialógus?

– Nekünk, mint szülőknek az elsődleges kontakt az iskola. Én az iskolával vagyok kapcsolatban, nem a Kréta üzemeltetőjével, vagy a minisztériummal.

Az iskolától semmilyen hivatalos információt ezzel kapcsolatban nem kaptam.

Itt kezdődnek a bajok, hogy senki, még a média sem kapott semmilyen hivatalos választ, vagy ha kapott is, erről senki nem tud semmit.

– Ez a dolog csak úgy megtörtént, elszállt a levegőbe és azóta csend van?

– Azóta csend van. Benne vagyok egy Telegram csoportban, ahol különböző fejlesztők, informatikusok kommunikálnak, az ott fellelhető információk szerint a múlt héten elkezdődött a munka, volt is este leállás többször a Krétánál, merthogy toldozták-foldozták. De hát könyörgöm, november közepe van.

– És ezt szeptember vége óta tudják...

– Igen. Megtörtént az eset, ültek rajta másfél hónapot. Ezután az elképesztően kritikus eset után nem csináltak semmit másfél hónapig, nem kommunikáltak semmit, hátha sunyiban majd nem tudja meg senki. Most, amikor megjelentek ezek a hírek, az etikus hackerek kvázi bezsarolták őket, hogy ha nem javítják ki a hibákat, akkor közzétesznek még részeket a kódból, csak ezután kezdtek el nagy nehezen dolgozni.

– Mit kellett volna tennie az üzemeltetőnek?

– Véleményem szerint az egyetlen felelős magatartás az lett volna, ha az incidens bekövetkezését követően a rendszert azonnal lekapcsolják. Lehetett olvasni, hogy elkezdték IP cím alapján kiszűrni a külföldi hozzáféréseket, elkezdődött valamilyen hekkelgetés. De nem ez a megoldás. Véleményem szerint azt kellett volna mondani, hogy oké, a Kréta akkor most x ideig nem üzemel, és akkor mások nem tudnak hozzáférni az adatokhoz, hiába került ki a kód.

Egy rendes, pláne ilyen érzékeny adatokkal működő rendszer üzemeltetőinek kellene rendelkezniük egy úgynevezett üzemeltetési, illetve komplex szolgáltatásmenedzsment tervvel, hogy pontosan lehessen tudni az alkalmazottaknak, egy informatikai incidens, vagy katasztrófa esetén mi a teendő.

Fel kellenne készülni az összes szcenárióra. De szerintem ilyen egyáltalán nem állt az üzemeltetők rendelkezésére. Tipikusan ilyen mikrovállalkozói pánikhangulatot lehet érzékelni. Mi legyen? Elmondjuk, ne mondjuk el? Kapcsoljunk le egy-két külföldi IP címet? Mintha semmi komoly nem történt volna.

– Amikor egy ilyen programot megrendelnek, a megrendelésbe nem kellene beleírni, hogy milyen biztonsági paramétereknek kell megfelelnie a kész szoftvernek? És a műszaki átvételnél nem kellene ezeket ellenőrizni, és aztán tesztelni a rendszert támadásokkal?

– Én nem látok rá a jogi háttérre, nem tiszta a számomra, hogy ez a szoftver kinek is a tulajdona. Ha az állam a tulajdonosa, akkor kell lennie egy elég részletes specifikációjának, ami arról szól, mit kell, hogy tudjon a szoftver, amikor elkészül. Ilyen szoftverek esetében nem ritkán több száz oldalas specifikáció, leírás születik, és amikor elkészült egy-egy mérföldkő, akkor ezeket átveszi a megrendelő és megy a kifizetés. A szoftver specifikáció mellett az üzemeltetés kapcsán pedig kell olyan tervnek lennie, hogy ha van egy hiba, van egy incidens, akkor azt hogy kell kezelni, mikor állunk át csökkentett módra, vagy belső használatra, vagy állítjuk le a szoftvert, mert azt mondjuk, hogy ez kritikus hiba. Ezek azért nem tegnap kitalált módszertanok, ezt egyetemeken is tanítják már egy ideje.

– Amikor az ember becsekkol a Krétába, akkor kell valamilyen adatvédelmi hozzájárulás, hogy ezeket az adatokat kezelhessék?

– Amikor az ember egy állami rendszert használ, nem aggódik emiatt. Mi kaptunk egy hozzáférést a gyerekek beiratkozásánál, ezzel beléptünk, és használjuk a rendszert azóta is. Ettől függetlenül a Krétának van egy adatkezelési tájékoztatója, amit minden regisztráló elfogad. Ebben benne van az, hogy az érintett jogosult arra, hogy a hozzájárulását bármikor visszavonja. A hozzájárulási visszavonás nem érinti a hozzájáruláson alapuló visszavonás előtti adatkezelés jogszerűségét, és nem tudom, ez mit jelent pontosan, de az a lényeg, hogy van erre vonatkozóan lehetőség.

Viszont az adatokat a tanulói jogviszony megszűnésétől számított 30 évig kezelik. Ez van benne az adatkezelési tájékoztatójukban.

Azt, hogy minek kellenek az én gyerekeim adatai még 30 évig, azt nem tudom.

– Statisztikára talán?

– De miért az informatikai cég kezeli továbbra is? Szerintem kellene lennie egy passzusnak, hogy a tanulói jogviszony megszűnését követően átadják a Központi Statisztikai Hivatalnak, anonimizálva.

– És ezt a visszavonási jogot hogyan tudja gyakorolni?

– Annyit tudtam tenni, hogy írtam az iskolának, mert azzal van jogviszonyom, a szoftvert kezelő céggel nincsen.

– Reális arra várni, hogy kijavítják kompetens módon a Krétát?

– Nem hiszem. Szerintem a Kréta jelenlegi állapota hűen tükrözi az oktatás hazai állapotát. De nézzük a pozitív oldalát! Ez egy jó alkalom arra, hogy valós igények alapján, egy innovatív, e-learninggel összekapcsolt, komplex, jól használható, esetleg a teljes tanulmányi utat lefedő egységes tanulmányi rendszert fejlesszenek, ami biztonságosan működik, megcsinálja valaki, lehetőleg ne 40 milliárdért, mint ezt csinálták.

– Ez publikus adat, ennyibe került a Krétának a kifejlesztése?

– Az Átlátszón olvastam, nem tudom, hogy mennyire valós, erre nincs közvetlen rálátásom.

– Egy ilyen rendszert mennyiből lehet kifejleszteni? Reálisan?

– Hát ez azért nehéz megmondani, mert nagyon sok célnak kell megfelelnie. Van egy olyan magja, amit az ember csak akkor lát át, ha benne van.

Azonban nagyon-nagyon meglepődnék, ha ennek az összegnek a századából ne lehetne megcsinálni azt az állapotot, ahol ma tartunk.

Viszont ha már hozzányúlunk, akkor az se lenne baj, ha a tanárok, a diákok és a szülők által is szerethető, könnyen használható, a Teams használatát is kiváltó, valódi virtuális oktatási környezettel kombinált, pedagógiai szakértelem bevonásával készült rendszer születne a jövőben. Én pédául a mai napig nem értem, hogy miért látom a szülői Krétában a házi feladatokat, mi közöm van hozzájuk? A gyereket arra kondicionáljuk, hogy majd a szülő szól otthon a házi feladatról? Vagy arra, hogy a szülő elé már oda sem kell állnom délután, és elmondanom személyesen, hogy 1-est kaptam, mert anya és apa úgyis látja, már előbb, minthogy én elmondanám neki? Arról már nem is beszélve, hogy informatika órán talán azzal kéne kezdeni, hogy ezen szoftverek rendeltetésszerű használatát megtanítják a gyerekeknek.

A beszélgetés kapcsán megkerestük a Kréta rendszert üzemeltető eKRÉTA Informatikai Zrt-t, hogy megtudjuk, hogyan vonható vissza a Krétához adott adatvédelmi hozzájárulás, van-e mód a tanulók adatainak anomimizálására, és miért nem figyelmeztették az iskolákat valamint a szülőket az adatszivárgásra. Amint megérkezik a cég válasza, frissítjük cikkünket.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„Össze kellett házasodnom a pár hónapja megismert párommal, különben börtönbe kerülök” – Egy magyar nő kálváriája Dubajban
Nagy Emőke devizahitel-tartozása miatt vállalt munkát Dubajban HR menedzserként, a csábítónak tűnő lehetőségből azonban hamar rémálom lett. Történetéből könyvet írt, hogy bemutassa az emírség kevésbé csillogó arcát.
Láng Dávid - szmo.hu
2022. november 21.


Link másolása

Dubaji börtön vagy kenyai esküvő címmel a közelmúltban jelent meg Nagy Emőke könyve, amely egy egészen hihetetlen, csavarokban bővelkedő élettörténetet mesél el. A most 44 éves nő 2017-ben határozta el, hogy szerencsét próbál az Emirátusokban, hátha így egyenesbe tud jönni anyagilag.

Azonban semmi nem úgy alakult, ahogy eltervezte: a kulturális különbségek miatt egyik sokk érte a másik után, ráadásul hiába volt meddőnek nyilvánítva, teljesen váratlanul teherbe esett kenyai barátjától. Mivel ezért az arab ország törvényei szerint börtön várt volna rá, kénytelen volt hozzámenni feleségül, pedig alig néhány hónapja ismerték egymást.

Utólag visszatekintve viszont azt mondja, semmit nem bánt meg.

– Miért döntött úgy, hogy Dubajba költözik?

– A fő ok a svájci frankos lakáshitelem volt, aminek teljesen a csapdájába kerültem: a forintosítás után akkorára nőtt a havi törlesztője, amit egyedülálló nőként magyar fizetésből képtelen voltam előteremteni. A hitelem 2008-ban 56 ezer forintról indult, bíztam benne, hogy 15 év alatt ki fogom tudni fizetni. Ehhez képest három hónappal később már 80 ezer volt, fél év múlva 110 ezer, majd 150 ezer. Jeleztem a banknak, hogy így nem tudom fizetni a törlesztőrészleteket, mivel már a háromszorosa annak, amiben megállapodtunk.

Közben sorra alakultak az ügyvédi csoportok, amelyek azt ígérték, hogy megvédik a hasonló helyzetbe keveredett embereket. Az egyik ilyen társaságnak kifizettem 500 ezer forintot, de teljesen hiába, nem tudtak megvédeni.

Végül kénytelen voltam egy olyan megállapodást aláírni, aminek eredményeképp az eredetileg 8,5 millió forintos hitelből 24 milliós lett. El kellett fogadnom, különben elárverezték volna a lakásomat, és mivel kőkeményen megdolgoztam érte, ezt semmiképp nem akartam.

Ekkor merült fel, hogy szerencsét próbálhatnék Dubajban. Több barátnőm is járt kint turistaként, egy lány ismerősöm pedig a férfiak szórakoztatása miatt, azonban mindannyian arról áradoztak, hogy Dubaj a lehetőségek városa.

– Ha jól értem, egy ismerőse szexuális jellegű munka miatt ment ki, az ön esetében viszont ez szóba se jött. Mi szólt amellett, hogy „hagyományos” munkát is érdemes vállalni ott?

– Az egyik jó ismerősöm esetében valóban ez volt a helyzet, de nem őt vettem példának. Egy barátnőmnek viszont a volt férje már 10 éve élt kint Dubajban, befutott vállalkozó lett belőle, tőle is nagyon sok információt kaptam. Illetve, amikor interjúkra mentem ki, pénz híján nem szállodákban laktam, hanem a Couchsurfingen keresztül kerestem szállást. Ennek köszönhetően számos menedzsert megismertem, a kanapéjukon aludtam, de persze sokat beszélgettem is velük, amíg ott voltam. Így kerültem képbe azzal, hogy milyen fizetési igényem lehet, illetve úgy általában mik a lehetőségek az enyémhez hasonló munkatapasztalattal.

Őszinte leszek, a döntő érv nyilvánvalóan a pénz volt. Itthon 300 ezer forintot kerestem, amit a hiteltörlesztés és a megélhetési költségek gyakorlatilag teljesen elvittek.

Ráadásul édesanyám akkoriban kapott stroke-ot és egy kórház elfekvő osztályára került be. Bár ennek költségeit fedezte a nyugdíja, tovább erősödött bennem az érzés, hogy nincs senkim, semmi nem köt Magyarországhoz. Közben pedig pallosként lógott a fejem fölött a végrehajtás: ha bármikor nem fizetek, elveszik tőlem a lakást. Többször jártam kint Dubajban interjúkon, végül egy HR menedzseri pozíciót vállaltam el, átszámítva 1 millió forintos fizetésért. Ez természetesen óriási különbség volt, de szakmailag is motivált voltam és legalább 5 évet terveztem kint tölteni.

– Mennyire ment könnyen a beilleszkedés?

– Érdekesen alakult, hogy finoman fogalmazzak… Eredetileg az itthoni cégem, a TATA Consultancy Services ottani irodájához szerettem volna átkerülni, de a HR menedzserük a személyes találkozónkon közölte, hogy egyrészt hely sincs, másrészt mivel szinte csak indiaiak dolgoznak náluk, aligha érezném jól magam. Miután ez kiderült, ezerrel elkezdtem más lehetőségeket keresni, esténként munka után órákat töltöttem a Linkedin-en. Végül két helyről kaptam ajánlatot, de ezek közül az egyik nem Dubajban, hanem egy szomszédos emírségben (Ras al Khaimah) lett volna, ahol még szigorúbbak a vallási szabályok, így nem mertem bevállalni. Amit végül elfogadtam, az viszont igazi álom munkának tűnt akkor, mivel korábban is HR területen dolgoztam, szóval előrelépésként könyvelhettem el.

Sajnos hamar elkezdtem megismerni a kinti élet árnyoldalát is. Fontos tudni, hogy az Emirátusok vízumköteles ország, nem lehet csak úgy kimenni dolgozni. Minden munkavállalónak szüksége van egy úgynevezett szponzorra, aki nekem a főnököm volt. Ez még bonyolultabbá tette a helyzetemet, amikor jöttek a munkahelyi gondok. Korábban éltem Görögországban és Cipruson is, de itt olyan dolgokkal kellett szembesülnöm egymás után, amelyekre egyszerűen nem voltam felkészülve. Eleve hat hónap volt a próbaidő az itthon szokásos hárommal szemben, ezalatt pedig se fizetett betegállományba, se szabadságra nem mehettem.

Az is váratlanul ért, hogy a főnököm el akarta venni az útlevelemet egyből a megérkezésem után. Szerencsére észnél voltam és nem adtam oda, de aki jóhiszeműen engedelmeskedik, azt ezzel gyakorlatilag röghöz kötik. Senkinek ne legyen kétsége, a próbaidő alatt a lehető összes bőrt próbálják lehúzni az emberről: jó a fizetés, de cserébe nekem például heti hat nap kilenc órát kellett dolgoznom, és elviselnem azt is, ha a főnök ordított velem.

Sajnos aki odaadja az útlevelét a munkáltatójának, az nem mondhatja később, amikor problémái adódnak, hogy „elegem van, felülök egy repülőre és már itt se vagyok…”

– Ezekről a dolgokról nem meséltek önnek előzetesen az ismerősei?

– Nem, de a házigazdáim mind arabok voltak (egyiptomiak, vagy jordániaiak) és helyi arabok által vezetett cégeknél dolgoztak, az ő útlevelüket ezért nem valószínű, hogy elkérték. Az én főnököm viszont indiai volt, és nekik eléggé más elképzelésük van a munkavállalás játékszabályairól. A Munkaügyi Minisztériumban el is ismerték, amikor bementem, hogy tudnak erről a módszerről, de nem tesznek semmit ellene.

– Elég sokat ír a könyvben a nők nem túl fényes helyzetéről. Mi volt az, ami a legváratlanabbul érte?

– Az egyik dolog, amit nőként megtapasztaltam, az volt, hogy tényleg kilóra megvehet egy emirati férfi. Előfordult, hogy megpróbáltak felszedni az Emirates Mall-ban, és miután udvariasan visszautasítottam az illetőt, mondott egy konkrét összeget, hátha ennek hallatán meggondolom magam. Nyilván szőke európai nőként abszolút kuriózumot jelentettem ott, hiába voltam már akkor is majdnem 40 éves.

Az igazi probléma az, hogy ezek a férfiak nem ismerik a nemet. Ahhoz szoktak, hogy bármit megvehetnek a pénzükön, így nyilván meglepő volt számukra, hogy egy hozzám hasonló kis európai nő visszautasítja őket.

Erre persze még mindig könnyebb csak legyinteni. A kényelmetlenebb verzió az volt, amikor tárgyalni mentem ki egy céghez, de egyszerűen nem ült le velem az indiai főnök. Ehelyett szándékosan megvárakoztatott, pedig már a megbeszélt időpontban ott volt az irodában, és amikor ezt számon kértem tőle, bepanaszolt a főnökömnél. Ő pedig úgy oldotta meg a problémát, hogy a következő alkalommal egy 25 éves, újonc indiai lányt küldtek ki hozzájuk helyettem. Ezt nagyon nehezen tudtam megemészteni, annyira megalázó helyzet volt. Pedig mindig figyeltem arra, hogy ne öltözködjek kihívóan, illetve a felkészültségemre és a modoromra sem lehetett panaszuk.

– Hogyan jött be a kenyai szál a történetébe?

– Komoly párkapcsolatot Dubajban szerintem nem igazán lehet kialakítani, hiszen mindenki csak pár évet tervez ott eltölteni, amíg egy kis pénzt gyűjt és utána máshol telepedik le, de azért vágytam arra, hogy legyen valaki mellettem, aki több, mint egy haver. Ezért elkezdtem használni a Tindert, sajnos az arabokkal viszont kizárólag hajmeresztő élményeim voltak. Megjegyzem, hogy nagyon kedvesek: ha meg akarnak szerezni egy nőt, a csillagokat is lehozzák neki.

De amint kapcsolatba lép az ember velük, azonnal megmutatkoznak az alapvető különbségek, a neveltetéstől a kultúrán át a vallásig. Onnantól az ő szavuk szent, esetleges házasság esetén át kell venni a muszlim vallást a leendő feleségnek, és az is természetes, hogy válás esetén a férfinél marad a gyerek. Amint ezek a dolgok tudatosultak bennem, úgy gondoltam, hogy köszönöm szépen, nekem nem kell arab férfi.

Ezután szinte már feladtam, hogy valaha is lesz valakim Dubajban, de néhány hónap után találtam egy olyan férfit a Tinderen, aki nem fürdőnadrágban, félmeztelenül feszített a tengerparti képein, hanem teljesen normális, felöltözött, mosolygós fotói voltak. Ő nem arab volt, hanem kenyai. Az első talákozásunk nagyon jól sikerült: nem mászott rám, nem akart feljönni hozzám már a legelején. Nagyon sokat beszélgettünk, teljesen úgy alakult minden, mint egy normális kapcsolatban. Tudni kell rólam, hogy korábban több orvos is megállapította Magyarországon, hogy meddő vagyok. Ezért egy idő után azt javasoltam a páromnak, hogy nem kell védekeznünk, mivel úgysem eshetek teherbe.

Eltelt néhány hét, és egyszer csak nagyon rosszul éreztem magam. Először arra gondoltam, hogy biztos az extrém körülmények, a szálló por és a rendkívül magas hőmérséklet okozzák (arrafelé az 50 fok se ritka nyaranta). Miután sehogy sem akart elmúlni a rosszullét, a párom felvetette, hogy csináljak egy terhességi tesztet. Először kinevettem, annyira valószínűtlennek gondoltam, de végül beleegyeztem, és óriási meglepetésemre pozitív lett, sőt utána egy második teszt is megerősítette.

– Mi történt ezután?

– Egyre rosszabbul voltam, járni és enni is alig bírtam, annyira fájt a hasam. De mégsem ez volt a legnagyobb problémám, ugyanis az Emirátusokban a saría törvények alapján börtön jár a házasságon kívüli teherbe esésért. (Az Egyesült Arab Emírségek hivatalos jogrendszere a saría, amelyet a szent Koránból, valamint a szunna-írásokból, Mohamed próféta feljegyzéseiből fejlesztettek ki. A saría éppúgy jogi törvény, mint erkölcsi útmutató az etiketthez és a viselkedéshez.) Pont abban az évben járta be a médiát a hír, hogy lecsuktak egy ukrán lányt, aki teherbe esett a dél-afrikai barátjától.

Gyakorlatilag ugyanezt a mintát sikerült reprodukálnunk, így onnantól az lebegett a szemem előtt, hogy ha ez kiderül, én is mehetek a börtönbe. A legelszomorítóbb az volt, hogy az itthoni ismerőseim fel sem fogták, mennyire súlyos a helyzetem: azt gondolták, hogy biztos eltúlzom a dolgot, pedig ebben tényleg nem volt semmi túlzás. Ha egyedülálló nőként, várandósan bemegyek a klinikára, ellát ugyan az orvos, de azonnal értesíti a rendőrséget.

Mivel nem javult az állapotom, el kellett kezdenünk azon gondolkodni, milyen kiút lehetséges ebből a szomorú helyzetből, hiszen előbb-utóbb mindenképp orvosra volt szükségem. Magyarország azért nem jöhetett szóba, mert én ugyan felülhettem volna egy gépre, a párom azonban ki tudja, mikor kapott volna vízumot a beutazáshoz, hiszen harmadik országbeli állampolgár volt. Ekkor jutott eszünkbe, hogy Kenyába viszont mindketten beléphetünk. Mivel nem volt jobb ötletünk, ezért elhatároztuk, hogy odautazunk és összeházasodunk. Végül ez is csak úgy sikerült, hogy lefizettünk egy papot, mivel normális esetben 30 nappal korábban be kellett volna jelentenünk a házasodási szándékunkat. Én mindeközben azt éreztem, hogy ez már krimibe illő történet, és meg fogok bolondulni. Értelmes, talpraesett nőnek tartom magam, mindig mindent jó előre megfontoltam, erre itt találom magamat egy ilyen lehetetlen helyzetben.

Az esküvő után még visszamentünk Dubajba, de valószínűleg a stressz miatt annyira fel voltam fúvódva, hogy már a nagyon korai szakaszban is 4-5 hónapos terhesnek néztem ki. Ez viszont nem szerencsés egy HR menedzsernél: alapjáraton se mindig ültek le velem a férfiak tárgyalni, így viszont borítékolható volt, hogy nem folytathatom a munkámat. Ettől függetlenül is egyre feszültebb volt a viszonyom a főnökömmel, és miután egyszer egy olyan városrészbe küldött el (szerintem direkt), ahol konkrétan veszélyben volt a testi épségem, betelt a pohár. Megbeszéltük a férjemmel, hogy eddig bírtam, én hazaköltözöm, ő pedig majd követ engem.

– Miért határozta el, hogy könyvet ír a történetéből, ráadásul mindjárt kettőt?

– Miután látták az ismerőseim, hogy fejvesztve rohanok Kenyába férjhez menni, már elhitték, hogy tényleg nem vicceltem, nagyon nagy bajban vagyok. Ekkor mindenki elkezdte mondani, hogy ez olyan, mint egy hollywoodi történet, amit mindenképp meg kell írni, illetve filmesíteni. Nekem viszont a hazaköltözésem után kisebb gondom is nagyobb volt ennél: azért küzdöttem, hogy a férjem beléphessen az országba, hiszen egyre közeledett a szülés.

A házasságunk sajnos kudarcba fulladt, immár két éve egyedül nevelem a kisfiamat. Gyerektartást nem kapok, a lakáshitel pedig továbbra is lóg a fejem felett. Emiatt rengeteget kell dolgoznom, de nagyjából másfél éve megelégeltem, hogy szinte semmi időm nem jut a gyerekemre, aki így nemcsak apa nélkül nő fel, de az anyukájának is állandóan dolgoznia kell, hogy előtermetse a szükséges anyagiakat. Ezért elkezdtem leírni a történetemet. Szeretném elérni, hogy az ebből származó bevételnek köszönhetően legalább 1 évig ne kelljen pluszmunkát vállalnom, ezért is a szerzői kiadás mellett döntöttem, amit ugyan nekem kellett megfinanszíroznom, de cserébe a teljes bevételt én kapom. Mivel közel 500 oldal lett a teljes történet, szakmabeliek javaslatára ketté bontottam. Az első rész a hazaköltözésemmel ér véget, a jövő májusban megjelenő második könyv pedig az ezt követő éveket mutatja majd be.

Nem látok olyan könyvet a piacon, amelyben egy édesanya őszintén vallana a kudarcairól: a házassága megromlásáról, lelki terrorról, társas magányról, majd arról, milyen elválni egy külföldi férfitól. Szeretném, ha ez egy kézikönyv lenne a hasonló helyzetben lévőknek, ezért a saját történetem elmesélése mellett egy pszichológust is bevonok a munkába. Az a tervem, hogy minden fejezet végén lesz egy rész az ő tanácsaival, hogy tényleg hasznos legyen.

– Mi az, amit másképp csinálna, ha újrakezdhetné?

– Nem bántam meg, hogy felvettem a lakáshitelt, hiszen nem tudhattam, mi lesz belőle. Azt, hogy kimentem Dubajba, egy hatalmas építő kihívásnak éltem meg: ha ezt túléltem, most már tényleg jöhet bármi. Lett egy történetem, ami a nagyközönség számára is érdekes, ráadásul bárki kerülhet hasonló helyzetbe, nekik még segíthetek is vele. Az pedig a világ legjobb döntése volt, hogy megtartottam a kisfiamat, ő egy igazi csoda. Egyedül azt bántam nagyon sokáig, hogy az élet úgy hozta, hogy szükségből kellett összeházasodnom a kenyai barátommal. De ez az érzés is csillapodott idővel, ráadásul abban a szituációban tényleg nem volt más választásom, ha nem akartam börtönbe menni. Nagy segítség volt, hogy legalább az első két évben, a legkritikusabb időszakban együtt neveltük a kisfiunkat, mivel a szüleimet elvesztettem, és nem lett volna más segítségem. Szomorú dolog egy 2 éves kisgyerekkel a válás mellett dönteni, de valószínűleg a mi közös történetünk eddig volt „megírva”.

(A könyv ide kattintva rendelhető meg.)


Link másolása
KÖVESS MINKET: