SZEMPONT
A Rovatból

Elvonulási tünetek, avagy ilyen volt húsz év után visszatérni a Sziget Fesztiválra

Munkatársunk 20 év szünet után kicsit félve ment vissza a Szigetre. Ami ugyan nem olyan, mint volt, de tökéletes elégedettséggel távozott. Szubjektív beszámoló.
Malinovszki András - szmo.hu
2022. augusztus 17.



20 év nagy idő.

20 éve még létezett – igaz csak két taggal – Jugoszlávia nevű ország. Nem hogy be nem zárt még, de akkor nyitott meg a Kultiplex szórakozóhely Budapesten. Nyáron mindenki a Las Ketchup együttes Ketchup Songjára bulizott. (Tudjátok: „Aserejé, a, ejé...”) Nem volt még Facebook, okostelefonok, YouTube, Google-térkép. Abban az évben mutatták be a Jégkorszak első, valamint a Harry Potter- és a Gyűrűk ura-filmek második részét. Koncertezett és lemezeket vett fel még a Kispál és a Borz. Ilyesmik.

Szóval régen volt. Abban az évben 17 éves fejjel eldöntöttük néhány barátommal, hogy bevesszük a (már éppen nem Pepsi) Szigetet. Ahol fellépett többek között a The Cure, Iggy Pop, a Die Toten Hosen, a Nightwish és a Muse. Bár mi leginkább csak pogózni akartunk szeretve tisztelt történelemtanárunkkal és osztályfőnökünkkel a Metal Hammer Színpadon az Auróra léleksimogató lágy dallamaira. Így is történt végül, minden más csak ráadás volt.

A fő, hogy kinn voltunk, reggelig maradtunk, cigizhettünk (pedig már akkor is utáltam), ihattunk, koszosan és büdösen mehettünk haza haveromtól kölcsönkért Marylin Manson-pólóban, (Jut eszembe: ekkor Marylin Manson is csak egy különc rocksztár volt még a nagyközönség számára, nem egy aljas, szadista bántalmazó.) Felháborítóan közhelyes, hogy „mintha tegnap lett volna”, de tényleg szinte mindenre emlékszem. Akkor nem sejtettem még, hogy jó ideig utoljára voltam a Szigeten.

Nem volt ez előre eltervezve, csak valahogy így alakult. Az egyetemi évek inkább a házibulizásról szóltak, egy idő után átszoktam a „kisebb szabású” fesztiválokra (ha egyáltalán), a Sziget meg valahogy kívül esett a látókörömön. Az sem segített, hogy exponenciálisan drágulni kezdett, évről évre egyre inkább a külföldieknek és /-ről szólt (pedig mi sem áll messzebb tőlem, mint a faj- és/vagy kultúrakeveredéses ostobaságok!). És az sem, hogy egy barátom, aki egy darabig még kötelességszerűen járt a fesztiválra, ismerve az úriember iránti viszonyulásomat, úgy fogalmazott nekem:

eléggé elgerendaikárolyosodott a fesztivál.

(Jó ég, azért lesz egy meccsem, mire ezt a szót elfogadtatom a korrektorainkkal...) Értsd: minden kicsit fancybb, kicsit komformabb, kicsit kevésbé poros és underground – és persze kurva drága, hogy az ott lévők azt érezhessék, hogy valami elit társaság tagjai. Lásd még: egykor szuper, családosok és egyszál plédes párok által látogatott ingyenes tó körbekerítve, felszórva némi homokkal, kézműves sör, kézműves burger, tizenkétezer-kilenckilencven lesz, köszi.

Aztán jött 2022, és én elmondhatom, hogy ami nektek két év szünet volt, az nekem húsz. (Kicsit csalok: 2010-ben valójában ott voltam a Kispál-búcsúkoncerten, de szerintem egyetértünk abban, hogy ez nem érvényes találat.) Nem állítom, hogy idén nagyon terveztem a kimenetelt, bár nem tagadom, eszembe jutott a kerek évfordulóm. Aztán ránéztem a lineupra, konstatáltam, hogy az előadók 90 százalékát nem ismerem és a maradékból sem mindenkit kedvelek teljes odaadással. De főleg: megláttam, hogy 30 ezer forint egy napijegy, és néhány nanoszekundumba telt elengednem a gondolatot, hogy hosszú idő után megint félsüket legyek és két napig port fújjak az orromból pár óra buli kedvéért.

De az embernek be kell vallania, ha hülye, és én bizony hülye voltam. És előítéletes. Elhittem, hogy senkiháziak kezében van a popszakma. Pedig csak egy része.

Mert drága munkahelyem felém dobott két ingyenjegyet, én meg nem álltam félre előle, és innentől nem volt indokom nem megírni a Sziget – 20 évvel később munkacímű opuszomat. Úgyhogy hasonkorú barátnőmmel felkerekedtünk, és kibringáztunk a Hajógyári-szigetre meglesni, hogy csinálják ezt manapság a fiatalok. Furcsa volt, de a K-Hídnál tényleg elkapott valami nosztalgia, akaratlanul is vigyorral az arcunkon lépdeltünk befelé, sorban szórtuk a szigetes emlékekmorzsákat, próbáltuk összerakni az összefolyó éveket. És naná, hogy kellett csinálnunk egy képet magunkról és „A Hídról”. Hogy a 20 év nem múlik el nyomtalanul, az azért meglátszott azon, hogy hosszú másodperceket tököltünk a kamera szelfi és nemszelfi módjának beállításaival. És főleg azon, hogy körbenézve eltöprengtem, hogy a velünk vonuló vidám fiatalok egy jó része nem is élt még, amikor én utoljára itt voltam. Bent kiderült, hogy a fellépők közül sem mindenki. Odabenn pedig meglátva a hatalmas port és az alóla épp csak kikandikáló sátrakat tulajdonképp tényleg elfelejtettem, hogy eltelt két évtized, és már száz százalékig önfeledten sétáltunk a helyszínek felé – amiket persze csak félig-meddig terveztünk meg. Ekkor jöttem rá arra is, hogy én kifejezetten szeretek félsüketen port fújni az orromból napokig, és egészen érdekes volt szembesülnöm vele, hogy ez az érzés tulajdonképp: hiányzott.

Ugyanis eddigre minden előítéletem elszállt, és rájöttem, hogy – nekem – mitől Sziget a Sziget. Voltak persze prioritásaim, de nincs annál jobb, mint sátorról sátorra, színpadról szinpadra járva önfeledten fedezni fel vadonatúj arcokat és hangzásokat. (Sokszor alig ismert nyelvekkel együtt.) Kiváló Láng Dávid kollégám EBBEN A CIKKBEN már megénekelte, hogy hiába fanyalognak sokan az elmúló Völgy-élményről, neki a változásokkal együtt még mindig nagyon otthonos és szórakoztató hely a Művészetek Völgye. És hasonlóan vagyok én is:

a változás természetes, naná, hogy a Sziget nem ugyanaz, mint 2002-ben (pláne mint 1993-94-ben), de attól még ugyanúgy kicsit piszkos, kicsit őrült, de teljesen laza és király fesztivál – mint aminek közel három évtizede megszületett.

(Ha rosszmájú akarnék lenni, hozzátenném, hogy Gerendai Károly ellenére.) Oké, tudom én, hogy idetelepül ilyenkor fél Hollandia, és rajtuk kívül még annyi külföldi arc, hogy ha lenne ambíciójuk, már holnap elfoglalhatnák az országot. (Összehasonlítva az ő arcukat mondjuk a Parlamentben ülőkével, azt mondom: bárcsak...). Tény, hogy a magyar szóra ugyanúgy felkapod a fejed, mint egy lengyel vagy délolasz üdülőhelyen, és kötve hiszem, hogy zenei újságírón kívül lenne olyan, aki a lineup maximum felénél többet ismerne. Ez nyilván változás. De a kötetlenség, a lazaság és a nyomokban még mindig felfedezhető underground például alig kopott.

A csütörtöki napon láttunk belga (majdnem) tinédzser korú klasszikus zenészeket (Meskerem Mees), akik a körben üvöltő színpadok között egy szál gitáron és nagybőgőn olyan chillt tudtak varázsolni, hogy fél órára tényleg teljesen leállt a lánc az agyunkban. Lenyűgöző finn hiphopot (Laineen Kasperi), amiből ugyan csak azt a három szót értettük, amit a frontember angolul elmagyarázott, de mégis éreztük, hogy ez valami nagyon vicces, nagyon emberi és nagyon alter cucc. Ott voltak a magyar partivarázslók (Slow Village), akik a Nagyszínpad fő attrakcióival egy időben pár tucat embernek is odaverős bulit prezentáltak. Éjjel leírhatatlan élmény volt a marokkói-francia Bab L'Bluz sámándobos és egyéb, meghatározhatatlan hangszeres dallamaira táncolni önfeledten – még nekem is, aki általában körülbelül annyira élvezem a táncolást, mint egy Kovács Ákos-interjút a hagyományos nemi szerepek helyéről a társadalomban. És bár csak beugrók voltak, mégis seperc alatt keményvonalas feminista lettem Girli rappelésétől és vidáman énekeltem a Fran Palermo melankolik dallamait.

Arra, hogy mennyire érdemes az alternatív, kisebb helyeket keresni, jó példa volt a kilátogatás napjának fő fellépője. A Nagyszínpadon a Bastille még megpróbált valami hangulatot varázsolni, ám a több tízezer embernek játszó húzónév, a tennessee-i származás ellenére egy az egyben brit indie-popot játszó Kings of Leon szomorúan nem tudott mit kezdeni a hatalmas tömeg adta lehetőséggel, és erőtlenebbek voltak, mint egy egyhuzamban harmadik napi katatüntetés nyári kánikulai estéken, TGM-beszéddel dúsítva. A bandához eddig sem fűzött különösebb érzelmi szál, de így, a 25. évükhöz közeledve mintha kicsit a megfáradás jelei mutatkoznának náluk, cseppet mintha nagyobbra nőttek volna, mint amit még kényelmesen kezelni tudnának.

És hát ott volt az egyik kedvencem, a Magic Mirror sátor, ami aztán tényleg egy olyan sziget a Szigeten belül, ami magasan az égbe tartja középső ujját egy olyan ország fővárosának egészen pici csücskében, ahol a civilizált világ legostobább médiatanácsa feljelent egy Hollandiában bejegyzett médiacéget egy leszbikus csók miatt. Itt viszont nincs erre utalás, nincs (bizony, Viktor, nincs!) még provokáció sem, csak felszabadult, gyönyörű, táncoló testek. Hol nőké, hol férfiaké, hol a fene tudja pontosan, de a látvány annyival magával ragadó, hogy nem is érdekel. A távolban talán hallasz felsírni egy Tarlós Istvánt, de mindent feledted az a boldogság, amit a teltházas közönség arcán látsz.

Ezen kívül pedig ott van még az az élmény, amit egy mászkálós akció-kaland videójátékban kapsz, amikor össze-vissza kóricálva mindeféle rejtett kincsekbe botlasz. Hol egy HIV-szűrésbe, hol egy vadnyugati búcsúba, hol egy vietnámi vízi színpadba (innen jár hatalmas külön köszönetem Kraszkó Zita felé), itt egy TikTok-pont, ott egy határvadász-toborzás. (Ahol amúgy ott ül egy béka- és egy királylány jelmezes külföldi srác, akiknek az arcán látszik, hogy minden fogaskereket megmozgatnak, hogy megértsék, valójában mi is történik épp körülöttük.) Nyavalyoghatsz persze a „horror” árakon (ha influenszerként bejelentkezős posztot csinálsz, akkor egyenesen kötelező, mert nincs annál érdekesebb, mint a tizenharmadik ugyanolyan embertől meghallgatni, hogy ezerhárom a sör), de az is tény, hogy ha a kitelepült, tök változatos éttermek helyi kínálatából nem tudsz magadnak megfelelő tápanyagpótlást találni a hajnalig tartó bulihoz, akkor a hiba a te készülékedben van.

A durván nyolc órás kint létembe még sokkal több dolog belefért, mint amit ekkora terjedelemben le tudok írni. Ami biztos, hogy barátnőmmel már hazafelé bringázva megbántuk, hogy nem tudunk több napra menni. Ugyan az „egy hét együttlét” egy kicsit lecsökkent, de az biztos, hogy ha „elhoztam volna anyámat is”, ő is remekül érezte volna magát. Még mindig érvényes a legelső év mondata, a „mindent szabad és semmit sem muszáj”, és gyakorlatilag biztos az is, hogy jövőre is fogok találni egy jó kifogást, és ott leszek. Ami pedig a legbiztosabb, hogy a Sziget valahol még mindig tényleg a szabadság egy kis szigete – egy olyan környezetben, ahol ez egyre égetően fontosabb.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Nagyon szívesen meghívnám a miniszterelnök urat Stockholm belvárosába, nem fog semmi mást látni, csak boldog, elégedett embereket”
Svédországban élő magyarokat kérdeztünk Orbán Viktor állításáról, hogy valóban „kijelentkeztek-e a civilizációból.” Azt mondják, a bevándorlás okozta kihívások az oktatástól a bűnüzésig tényleg érződnek, de a svédek többsége elfogadó, és úgy érzik, biztonságban vannak.


„Egy ország, amely egykor a rendről és a biztonságról volt ismert, jelenleg éppen összeomlik: több mint 280 kiskorú lányt vettek őrizetbe gyilkosságért, családok élnek félelemben. Szívszaggató a helyzet, a svédek jobbat érdemelnek” - írta Orbán Viktor nemrég az X-en. A csatolt videóban pedig arról beszélt, hogy a maffia a gyerekekkel löveti fejbe az áldozatait, mert őket nem lehet elítélni. „Így mennek tönkre, minden szabály, minden rend felbomlik, és marad helyette a barbarizmus.”

„Nem arról van szó, hogy valamit elhibáztak, hanem ezek kijelentkeztek a civilizációból.”

Ez kiverte a biztosítékot a svéd miniszterelnöknél, aki szerint Orbán Viktor „felháborító hazugságokat” állít. Szerinte nem meglepő, hogy mindez „épp egy olyan ember szájából hangzott el, aki a saját országában rombolja szét a jogállamiságot”, és hozzátette: Orbán Viktor kétségbeesett a közelgő magyarországi választások miatt. A svéd sajtó szerint tavaly összesen 92 gyilkosság történt, ami 2014 óta a legalacsonyabb szám. Mindössze négy 15 és 17 év közötti lányt vádoltak meg gyilkossággal, 277-et pedig testi sértéssel.

Ugyanakkor az tény, hogy az Orbán Viktor által hivatkozott Die Welt cikk szerint a szervezett bűnözés egyre gyakrabban használ fiatalkorú lányokat gyilkosságokhoz és robbantásokhoz, épp ezért büntethetőségi korhatárt 13 évre szállítanák le, és már 15 év alattiakat is lehallgathatnának, hogy eljussanak a megbízókhoz. Svédországi magyarokkal beszélgettünk arról, milyennek érzik a közbiztonságot, a bevándorlás okozta problémákat, és mit gondolnak, valóban „kijelentkeztek-e a civilizációból.”

Hegedűs Zsuzsa a családjával több mint két éve él ott.

Azért hagyták el Magyarországot, mert annyira kilátástalannak találták a magyar oktatási helyzetet, és a közbeszéd eldurvulását.

„Jól érezzük magunkat, persze vannak nehézségek, nyilván” - fogalmaz arról, most hogyan élnek. Az iskola szempontjából szerinte mindenképp megérte a váltás. „Nagyon jó az iskola, nagyon jó az oktatás, most már azért van két önkormányzattól, két iskolától is tapasztalatunk.”

Az iskolában „az osztály fele körülbelül svéd, a másik fele a világ minden tájáról jött, tehát van mongol, bolgár, kínai, japán, szomáliai, szíriai és magyar.” A sokszínűség hétköznapi tapasztalata szerinte pozitív. „Ez a multikulti lét mindenféleképpen ad az emberhez. A svédek rendkívül elfogadóak, nincsen semmiféle megkülönböztetés.” Ugyanakkor elismeri, hogy a kultúrák befogadása és keveredése „nyilván okoz nehézséget is” hiszen a jövevények másként szocializálódtak, és idő kell a körülmények megszokásához. Ennek ellenére a fia „a saját bőrén tapasztalja a különbségeket, nem menne ő sem vissza.”

A közbiztonságról Zsuzsa így fogalmaz:

„nekünk nincsen semmiféle rossz tapasztalatunk.”

„Az elmúlt 10–15 évben ugyanakkor valóban megnőtt a bűnözés, ami jellemzően a bevándorlók körében van, bandaháborúk, drog.” Az is létező probléma szerinte, hogy ezek a bandák a kiskorúak büntethetetlenségét használják ki, amikor különböző cselekményekre bírják rá őket. Emiatt elkezdődött egy társadalmi vita a büntethetőségi korhatár leszállításáról. „Svédországban a büntethető korhatár az 15 év,” és „erőteljes diskurzus” zajlik a 13–12 évre csökkentésről.

Orbán Viktor állításaira reagálva ezt mondja:

„nagyon szívesen meghívnám a miniszterelnök urat Stockholm belvárosába. Nem fog semmi mást látni, csak boldog, elégedett embereket.”

A hétköznapi közbiztonsági állapotokról egy képpel él: „Svédország alapvetése a bizalom. Tehát itt kint hagyod a biciklidet, nyitva hagyod az autódat, és nem viszik el. Itt nincsen félelemérzésem, bármikor megyek, jövök.”

Juhász Ágnes a miniszterelnök szavaira elsőre csak ennyit mond: „ez egy baromság.” A 2015-ös menekülthullámot azért sokknak nevezi, mivel akkor hirtelen az addigi becándorlók mennyiségének többszöröse érkezett. „Befogadó állomások voltak, a kongresszusi központot megnyitották,” és az állam jelentős pénzt költött arra, hogy magánemberek albérletbe fogadjanak menekülteket.

A kulturális sokk persze nemcsak a többségi társadalmat érte. Ismer egy szír házaspárt, ahol a férj bármilyen munkát elvállalt, míg a nő „depressziója olyan mértékű volt, hogy az egész szituációt nagyon megalázónak érezte.” De akik elfogadták a helyzetet, szerinte kevés nyelvtudással is el tudtak helyezkedni, például idősgondozásban, takarításban.

A társadalmi légkörről Ágnes így beszél: „A svédek roppant fegyelmezettek, tehát nem mondanak semmit sem, félnek a konfliktusoktól.” Munkahelyi helyzetekben „sablon válaszok” jönnek, és hosszas egyeztetések után születnek döntések, még olyan ügyekben is, mint egy malmői sátortábor felszámolása.

„Nincs olyan, hogy odamegy a rendőrség, és akkor ledózerolja az egészet,” inkább egyenként tárgyalnak, akár éveken át.

„A dánok sokkal gyorsabban döntöttek, hogy maradhatsz, vagy menj vissza,” míg Svédországban a kivizsgálásokat „elhúzták évekig.”

Kulturális feszültségekről is beszél: a svéd lányok tinédzser korban kihívó megjelenése „egy muszlim ember számára eléggé sokkos lehet,” és előfordul generációs ütközés is, amikor egy muszlim családban felnövő lány már „a svédekhez akar hasonlítani”, miközben „a papa a szigort képviseli.”

Elmondása szerint „volt olyan, hogy kidobták az erkélyen a saját gyereküket,” illetve a fiú családtagok „őrmesteri szerepet” töltöttek be. Egy másik példája az egykori Jugoszláviából menekült bosnyákok esete, akik fegyverkereskedéssel, fegyvercsempészéssel foglalkoztak.

Az ilyen jelenségekre aztán rátelepül a szélsőjobb.

Ágnes szerint a svéd szélsőjobb „főleg göteborgi svédekből áll”, akik megteremtették a svéd jóléti államot, és keményebb fellépést várnak a politikusoktól. Arra a kérdésre, hogy a szélsőségeseket leszámítva mi az oka a svédek türelmének, Juhász a „svéd kollektív bűntudatról” beszél. A II. világháborúban ugyanis az elvileg semleges Svédország remek üzletet csinált, hogy sárgarezet exportált a náci Németországnak, ahol azt fegyverek gyártására használták fel.

A korábban emlegetett problémák ellenére azt mondja, ő soha nem érezte magát fenyegetve, bár „éjszaka nem vagyok olyan bátor, hogy egyedül mászkáljak.”

Cséti Attiláéknak Svédországban van egy házuk, és a tavaszi, nyári, őszi szezont többnyire ott töltik, a téli szezonban pedig Magyarországon élnek. A költözés motivációja az esetükben szakmai volt.

„Én építészmérnök vagyok, és szerettem volna megtanulni a svéd építési technológiát. Vettem egy lakókocsit, és kiköltöztem Svédországba, és felépítettem a házunkat.” Attila azt mondja, Magyarországon van egy jól prosperáló építészirodája, Svédországban is „próbálkozok vállalkozóként,” főként épületenergetikában. „Teljesen mindegy, hogy hol vagyok, tudok dolgozni”, online egyeztet amerikai és svájci ügyfelekkel is.

A hétköznapi közbiztonságot egy mozzanattal ragadja meg:

„Nincs kerítés például. Vagy ha kiteszek bármit az utcára, vagy a telekre, az ott van akkor is, amikor mi Magyarországon vagyunk két hónapig. Amikor visszamegyünk, az ugyanott van.”

A „no-go zónák” kapcsán hozzáteszi: „Ezt egy magyar újság írta. Mi direkt kimentünk oda, megnéztük, és semmi attrocitás nem ér bennünket. Baromi jó a kaja, úgyhogy mindig oda járunk.” Erről videót is forgatott.

Cséti Attila tudósítása egy „no-go zónából”

Közösségi szerepvállalásukról elmondja, a házukat „migránssimogatónak” nevezte el, mert egyik felét 1–3 hónapra olyanoknak adják ki, „akik Svédországba akarnak jönni, és nehézségbe ütköznek” (a szállás–munka–adószám „22-es csapdája”), majd amikor „találnak munkát, akkor költöznek tovább.”

„Az utcánkban a fele az migráns külföldi, USA-ból, Lengyelországból, Szíriából, Szaúd-Arábiából, Litvániából, Erdélyből”, mégsem tapasztalt problémát. Orbán Viktor állításaira röviden reagál: „Jót mosolyogtam rajta.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
SZEMPONT
A Rovatból
Mehringer Marci: Van sok Marika néni meg Pista bácsi, aki Facebookon leírja, hogy dögöljek meg
Mehringer Marci rengeteg támadást kapott kormánykritikus dalszövege miatt, de szerinte generációjának többsége hozzá hasonló dühöt érez. A 23 éves énekesbe Nagy Feró is beleállt, akiről azt mondja, csak egy megvezetett idős ember.


Mehringer Marcit az X-Faktor 10. évadában ismerhette meg az ország. A fiatal énekes akkor a negyedik helyen végzett. A műsor után zenekart alapított, több dalukkal is szép eredményeket értek el, az igazi sikert számára a 2025-ben megjelent Szar az élet című száma hozta meg. A 23 éves zenész ebben a saját magát és a kortársait érintő problémákról, érzésekről énekel.

A dallal hamar a kormánypárti sajtó célkeresztjébe került, és a közösségi oldalakon is sokan kritizálták részben a szöveg, részben pedig amiatt, hogy egy előadó miért foglalkozik politikai kérdésekkel. De Nagy Feró is többször beszólt neki. Marcival most arról beszélgettünk, hogyan élte meg a negatív kritikákat, és számított-e egyáltalán ekkora visszhangra. De a fiatal zenész azt is elárulta, hogyan látja ma Magyarországot és a saját generációját.

– A Szar az élet című számotok eléggé megosztó, hozzád milyen visszajelzések jutottak el?

– Ennek a dalnak valóban olyan ereje van, ami korábban más számunknak nem volt. Sokkal inkább a figyelem középpontjába kerültünk.

A propagandát leszámítva összességében inkább pozitívak a visszajelzések.

Sokan elmondják, hogy ők is ugyanígy gondolják a dolgokat. De azért van sok Marika néni meg Pista bácsi, aki Facebookon leírja, hogy dögöljek meg.

– Ilyeneket is írnak neked?

– Persze. A Facebookon mostanra azért már az idősebb korosztály van jelen, és talán ez az a platform, ahová leginkább beférkőzött a politika. Sőt, a Facebook kb. már csak politika... tele van a hírportálok cikkeivel. Egyébként a hírekkel többnyire én is ott találkozom, ott olvasok politikai, közéleti tartalmakról. Illetve Facebookon van talán a legtöbb negatív komment is. Az már természetes, hogy mondjuk másfél-kétmillióan megnéznek egy videót, van alatt 3-4 ezer komment, aminek a fele az biztos, hogy ilyen.

– Hogyan kezeled ezeket a negatív kommenteket?

– Őszintén szólva engem ezek nem érintenek meg. Nem tudok most már ezeken izgulni, nem húzom fel magam rajtuk. Az az igazság, hogy az ilyenekhez az ember egy idő után hozzászokik. Másfelől mindenkinek szabad véleményt nyilvánítani: ha valakinek nem tetszik az, amit csinálok, az is teljesen rendben van.

– Mennyire számítottál arra, hogy ekkorát fog menni ez a dal, és hogy ilyen megosztó lesz?

- Nyilván reméltem, hogy nagyot fog menni, de arra nem számítottam, hogy ekkorát. A hatását illetően abszolút nem számoltam azzal, hogy gyakorlatilag mindenhová el fog jutni, és hogy ekkora port kavar majd. Azt gondoltam, hogy azért lesz sok-sok fiatal, aki ezzel rezonálni fog. És abszolút beigazolódott számomra, hogy ami ebben a dalban van, ez a fajta düh, az nem kizárólag bennem él, hanem ez tényleg egy valid érzés a fiatalok többségében. Az az igazság, hogy

nemcsak én, de a legtöbb barátom is ugyanazt éli át: nincs hol laknia, nagyon drága az albi, rossz az oktatás, szar az egészségügy... Igazából ez a dal kigurult belőlem, szóval nem kellett sokat gondolkoznom rajta, könnyen jöttek a szavak.

A legnehezebb része inkább az volt, hogy mi az, amit kiveszünk belőle, merthogy van legalább 50 sor, ami nem került bele, hiszen túl hosszú lett volna. De ezek megvannak, és talán majd egy másik dalban még előveszem. De egyébként most úgy érzem, hogy nem feltétlen szeretnék több hasonló jellegű, kimondottan politika tartalmú dalt.

– Miért?

– Elsősorban azért, mert nem akarom, hogy ez öncélúvá váljon.

Én nem pénzt akarok ezen keresni. A zene számomra a művészetről szól, meg arról, hogy elmondjam, amit érzek, és nem arról, hogy felüljek erre a hype-vonatra.

Egyszer elmondtam, amit akartam, meg ami bennem volt, de számomra egy kicsit furcsa lenne, ha innentől újra és újra arról írnék dalt, ami szar az életben.

– Mondtad ezt a hype-vonatot, és az tény, hogy az utóbbi időben egyre több olyan előadó van, akik akár a zenéikben, akár a színpadi megnyilvánulásaikban foglalkoznak a politikával. A propaganda ezekre művészekre rendre reagál. Te is így jártál. Sőt, téged a nyíltan fideszes Nagy Feró is bekóstolt. Benned hogyan csapódott ez le?

– Az ő esete elég érdekes...

Nem akarom megbántani sem őt, sem a korosztályát, de ő végső soron egy idős ember, akinek a korát szépen kihasználják. Kicsit olyan, mint egy báb, és rossz ezt látni.

Én találkoztam vele, és ő egyáltalán nem egy rosszindulatú figura, csak egy megvezetett idős ember, aki ráadásul valószínűleg még pénzt is kap azért, hogy hülyeségeket beszéljen a tévében. Egy eseményen előttük léptünk fel, és mondtam neki, hogy nyugodtan nézze végig a koncertünket. Ott állt a színpad szélén végig, láttam rajta, hogy amúgy meg élvezi a zenéinket... és közben a médiában meg tök mást kell mondjon, vagy csináljon. Persze ettől még nem akarom az ő felelősségét tompítani ebben az ügyben, de baromi szomorú ezt látni. És

az a legrosszabb az egészben, hogy ő olyan ember, aki egy időben szép dolgokért és nemes célokért lázadt, és most egy nagyon hasonló rendszernek a katonája.

– Egyébként szerinted egy zenésznek mennyire dolga az, hogy politikával foglalkozzon?

– Szerintem egy alkotó embernek mindig kritikusnak kell lenni, hogy képezzünk valamilyen fajta ellenpólust. Én azt gondolom, hogy egy jó zenész örök ellenzéki, akkor is, hogyha egy olyan kormány van éppen hatalmon, akiknek az irányítása alatt jól működik az ország.

Szerintem Magyarországon egy kicsit el vannak csúszva a dolgok, mert azt gondolják az emberek, hogy a politikusok a mi főnökeink. Holott ez pont fordítva van, mert a politikusokat az emberek választják meg, tehát ők vannak értünk, és az volna a feladatuk, hogy azokat a dolgokat, amiket a társadalom szeretne, vagy ami a társadalom számára jó, megtegyék.

A politikusok nem azért vannak ott, hogy majd ők megmondják, mi legyen, ők az átlagembert kellene, hogy képviseljék. De az a probléma, hogy mi magyarok nem ebben szocializálódtunk, és szerintem nekünk, fiataloknak az az egyik fontos feladatunk, hogy ezen a gondolkodásmódon változtassunk.

– Milyennek látod a saját generációdat?

– Alapvetően nagyon fekete-fehérnek. Van az egyik oldal, a teljes nihil, akiknél azt látom, hogy amit érzékelnek a világból, az arra sarkallja őket, hogy semminek semmi értelme, és belecsúsznak ebbe a minden szar állapotba. Ezzel ők elvannak. Emellett pedig ott a másik oldal, akik nagyon ambíciózusak, céljaik vannak, amikor meg akarnak valósítani. Tenni akarnak, jobb emberekké válni és egy jobb helyet csinálni az országból, a világból. Szóval szerintem a mi generációnk ilyen, két véglet, és nem igazán van átmenet. De azt gondolom, hogy az ambíciózus fiatalokból, az akaraterőből szerintem sokkal több van. Illetve

mi fiatalok talán sokkal inkább abba az irányba húzunk, hogy valamiféle kollektív egyetértésben tudjunk majd együtt létezni. Szerintem sokkal kevésbé vagyunk önzőek már, kevesebb az egyén, és sokkal több a kollektíva a fiataloknak a fejében.

Szerintem többet törődünk egymással, szociálisan érzékenyebbek vagyunk, elfogadóbbak és, sokkal jobban érdekel minket környezetük.

– Te, mint Mehringer Marci, egy 23 éves zenész, milyen országban szeretnél élni, milyen Magyarország lenne számodra az ideális?

– Elég egyszerűen meg tudom fogalmazni: egy olyan országban, ahol mindenki embernek érezheti magát, teljesen mindegy, hogy honnan jön, hogy milyen a bőrszíne, milyen a vallása, milyen a szexualitása. Egy olyan szép és szabad Magyarországon szeretnék élni, ahol mind egymásért vagyunk. Ez egy nagyon egyszerű, meg nagyon klisés gondolat, de közben azt gondolom, hogy ennél tényleg semmi sem fontosabb.

Mostanra magyar ember lett, magyar embernek farkasa, ez így nem járja.

Mi nem fideszesek, meg tiszások, meg mi hazánkosok, meg nem tudom, kik vagyunk, hanem a hogy egytől egyig mind magyarok vagyunk. Mindannyian ugyanabban az országban élünk, és bárki is van kormányon, mindenkiért felel. Szomorú, hogy ennyire szét lett szakítva ez a kis ország, ez a kis nép. Szóval egy olyan országban szeretnék élni, ahol ez nincs jelen. Egy szabad Magyarországot szeretnék, ahol mindannyian embernek számítunk.

– Mik a terveid a következő időszakra, várhatóak például új dalok?

– Idén még biztosan kiadunk két dalt, és tervezünk egy nagykoncertet is, de erről egyelőre nem szeretnék többet elárulni. Jövő tavasszal pedig tervben van egy fullos nagylemez is, amit télen fogok tudni befejezni, mert akkor lesz rá időm. Számomra az a legfontosabb, hogy ezzel a lemezzel össze tudjam foglalni az elmúlt időszakot, meg mindent, ami bennem van, az érzéseimet. Hogy ez pontosan mit takar, vagy, hogy lesz-e benne még társadalmi kérdésekkel, problémákkal kapcsolatos gondolat is, az egyelőre maradjon titok.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SZEMPONT
A Rovatból
„Aki embernek hitvány, az politikusnak is” - Civil demonstráció volt a Parlament előtt
A rendezvényt Felföldi József és Tóth-Beeri Szilvia szervezte, felhívásukban jelezve, hogy nem pártpolitikai eseményről van szó.


Nagyjából 60-80 érdeklődő gyűlhetett össze a parlament előtt a szombaton 15 órára meghirdetett demonstrációra. A rendezvényt Felföldi József, a néhány éve még a Fidesszel országos szinten is szimpatizáló debreceni nagyvállalkozó és Tóth-Beeri Szilvia operaénekes, civil aktivista szervezte.

Felhívásukban leírták, hogy az esemény nem pártpolitikai rendezvény, hanem közös kiállás azok mellett az ügyek mellett, amelyek minden magyar embert érintenek.

A tiltakozók többek között a gyermekek jövőjének veszélyeztetését, az iskolák rossz higiéniai állapotát, az állam által ki nem fizetett devizahiteles kártérítéseket, a földmutyikat, az akkumulátorgyárak terjeszkedését és a hazai vállalkozások háttérbe szorítását kifogásolták. A rendezvényen több közéleti szereplő is felszólalt.

A demonstrálók között akadt olyan, aki egy

„Aki embernek hitvány, az politikusnak is” feliratú papírlapot lobogtatott.

Másvalaki azt írta a pólójára, hogy „Tüneti helyett HOLISZTIKUS OKI kezelést!”. A legkarcosabban talán az a férfi fogalmazott, aki egy jókora táblára írva üzent: „Inkább vagyok balsors a Himnuszban, mint balfasz a PEDOFIDESS-ben!”

A rendezvényről fotósunk több képet is készített, amiket itt lehet megnézni:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SZEMPONT
A Rovatból
„Egy kicsit bolondos, de kedves srác volt” – Templomba járó, Trump-rajongó mormon család kiválóan tanuló gyereke Charlie Kirk merénylője
A 22 éves Tyler gyerekkora óta templomba járt, okos volt, kedves és csendes az ismerősei szerint. Most egész Amerika róla beszél – és a különös üzenetekről, amiket a golyókra vésett.


Egészen más jövő várt volna Tyler Robinsonra, ha minden a tervei szerint alakul. Charlie Kirk 22 éves merénylője Utah államban, St. George közelében nőtt fel, és már középiskolásként is kitűnt tanulmányi eredményeivel: a közösségi médiában megosztott posztok szerint nagyon jó tanulmányi átlaggal zárt. A Pine View középiskola elvégzése után a Utah Állami Egyetem négyéves ösztöndíjat ajánlott neki, amit egy videóban büszkén fel is olvasott.

Azonban csak egyetlen félévet töltött az egyetemen. A tanulmányi szünet után már nem tért vissza, ehelyett a Dixie Műszaki Főiskolán tanult tovább, ahol az elektronikai képzés harmadéves hallgatója lett. 2022-ben megszerezte a villanyszerelői engedélyt is. Legutóbb egy st. george-i lakóparkban lakott, ahol szomszédai szerint visszahúzódó, csendes fiatalemberként élt, és nem igazán beszélt politikáról.

Robinson korábban a Utah Technológiai Egyetemen is szerzett kreditpontokat középiskolás évei alatt, 2019 és 2021 között. A Utah Valley Egyetemre, ahol a lövöldözés történt, nem járt.

A nyilvántartások alapján pártonkívüliként regisztrált szavazó volt, de soha nem élt szavazati jogával. Szülei, Matthew és Amber Robinson a Republikánus Párt tagjai, és a helyiek barátságos, segítőkész családként ismerték őket. Az apa konyhapultokat és szekrényeket szerel be, az anya szociális munkás. A család aktív tagja a mormon egyháznak.

Egykori ismerősei szerint Robinson mindig csendes volt, de jó fej, aki főleg a videojátékok világában érezte otthon magát.

Egy volt osztálytársa így emlékezett rá: „Nagyon-nagyon benne volt a videojátékokban”, és érdekelte is a játéktervezés. Elmondása szerint ebédidőben kártyázni szoktak az iskolában, és Robinson „egy kicsit bolondos, de kedves srác volt”.

A szomszédságában élő Kristin Schwiermann – aki iskolai takarítóként és egyházi tagként is ismerte a fiút – így emlékezett vissza: „Azt tudom, hogy [Tyler] mindig rendesen viselkedett. Nagyon kedves volt. Okos volt. Úgy hallottam, teljes ösztöndíjat kapott a főiskolára… Teljesen megdöbbentem, hogy ezt tényleg ő tette.”

A rendőrség szerint Robinson szeptember 11-én lőtte le Charlie Kirket a Utah Valley Egyetem egyik rendezvényén. A konzervatív aktivista épp a mormon egyházról beszélt, amikor a tragédia történt. A rendezvényen többek között ezt mondta: „Imádom, hogy a mormonok misszionáriusokat küldenek a világ minden tájára, imádom, hogy milyen udvariasak... a csapatom fele mormon.” Hozzátette: „A mormonok nagyszerű emberek. Hadd mondjam el, hogy én evangéliumi keresztény vagyok, de nem vagyok olyan, aki gyűlöli a mormonokat.” Tyler Robinson és családja az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza mormon közösség tagjai.

A lövöldözés után a rendőrök egy csavarzáras puskát találtak az egyetem közelében, egy erdős területen. A fegyverben lévő lőszerhüvelyeken több felirat is szerepelt. Az egyiken ez állt: „Hé, fasiszta! Kapd el!” Egy másikon az olasz antifasiszta dal sora: „Oh bella ciao, bella ciao, bella ciao, ciao ciao.” Egy harmadik hüvelyen ez volt olvasható: „Ha ezt olvasod, meleg vagy LOL.” A hatóságok szerint a feliratok videojátékokra és mémekre is utaltak, köztük a Helldivers 2 és a Far Cry 6 játékokra, valamint egy Netflix-sorozatra.

Spencer Cox, Utah kormányzója elmondta, hogy a nyomozók egy családtagot is kihallgattak, aki szerint Robinson az utóbbi években egyre inkább a politika felé fordult. Egy nemrég tartott családi vacsorán szóba hozta Charlie Kirk közelgő rendezvényét, és a családtag elmondása szerint azt is kifejtette, miért nem ért egyet az aktivista nézeteivel. A hozzátartozó szerint „Kirk tele van gyűlölettel, és gyűlöletet terjeszt”.

Robinson egykori iskolatársa arról számolt be, hogy korábban ő és a családja is Donald Trump támogatója volt: „Amikor ismertem őt és a családját, igazi Trump-rajongók voltak. Amikor ez történt, azt se tudtam, mi változott meg.”

Pénteken az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházának vezetői közleményt adtak ki: „Elítélünk minden borzalmas erőszakos cselekedetet világszerte, beleértve a mostani gyilkosságot is Utah államban. Ismételten arra kérünk mindenkit, hogy a különbségek ellenére is a békét és az egységet keressék.” A közlemény zárása így szólt: „Arra buzdítunk mindenkit, hogy utasítsa el az erőszakot, és inkább a megértésre törekedjen. Mindannyian Isten gyermekei vagyunk – ennek tudatában több méltósággal, együttérzéssel és tisztelettel kell bánnunk egymással.”

(via BBC, CNN, New York Post)


Link másolása
KÖVESS MINKET: