„Először semmit sem tudhattunk” - egy Kínában karanténba került magyar tanár mesélt a koronavírus-járványról
- Önök mikor értesültek a vírusról? Hiszen Kína hivatalosan sokáig tagadta a járványt.
- Épp mindenki a kínai holdújévre készült. Ez olyasmi, amit nem lehet elmagyarázni, a mi kultúrkörünkben ilyen nincs. Ők egy évben egyszer ünnepelnek, de akkor nagyon. 30-40 napig ez az ország gyakorlatilag leáll. Előtte és utána népvándorlás van, olyan, mint a lemmingek vonulása. Szerintem ezt nem merték leállítani január közepén, mert a kínai embert nem lehet visszatartani attól, hogy hazamenjen a családjához erre az időszakra. Az utolsó pillanatban, január 23-án délelőtt 10-kor zárták le Vuhant, 24-én kezdődött az ünnep.
Itt, nálunk is mindenki az ünnepekre készült, arra kellett bespájzolni, hiszen ilyenkor a boltok sem működnek. Egyszer csak a szálloda vezetőjétől kaptunk a közös chatre egy üzenetet, hogy ne menjünk Vuhanba, vagy egyáltalán Hupejbe – ez egyébként a szomszéd tartomány.
Azt sem tudtam, hol van Vuhan, meg kellett néznem a térképen, és megnyugodtam, hogy úgysem mennék oda. Nem értettük, miért a tiltás, mert akkor még az országos hírekben nem lehetett arról hallani, hogy Vuhanban valami elkezdődött.
Január 20-án vallották be az állami tévében, hogy van járvány, de mi, külföldiek azt nem nézzük, és egyébként is sok dolgunk volt. Akkor ért véget az őszi félév.
Aztán a szociális hálón egy itteni külföldieknek létrejött csoportból tudtam meg, hogy lezárták Vuhant.
Persze itt nem úgy kell elképzelni a közösségi médiát, mint amilyen a Facebook. Itt WeChat van, és szó szerint minden ott zajlik. Ott telefonálunk, e-mailezünk, ott tartjuk az értekezleteket, ott kapod az összes hivatalos értesítést, a diákokkal is ott tarthatjuk a kapcsolatot.
Telefonszámot is csak azért kapnak a kínaiak, hogy tudjanak WeChat-profilt létesíteni. Enélkül nem létezel. Éppen ezért ez egy nagyon érzékeny felület, a diákjaim sem posztolnak olyasmit, ami nagyon személyes lenne. Nincsen olyan kitárulkozás, mint Facebookon. Ezen fizetünk, mert össze van kötve a bankszámlánkkal.
Ezt úgy képzelje el, hogyha mondjuk, arra lenne szükségük, hogy amióta Kínában vagyok, hány fogkefét vettem, azt néhány kattintással le tudják hívni.
- Tehát kaptak egy üzenetet, hogy ne menjenek Vuhanba. Utána mi volt a következő lépés?
- Mivel ünnep volt, ilyenkor amúgy sem megy senki sehova. Ilyenkor a külföldiek vagy hazautaznak – mert másfél hónapos szünetünk van –, vagy a dél-ázsiai országokba szoktak utazni, Thaiföldre, Balira, Kambodzsába. Én azért maradtam itt, mert volt egy pályázatom, amit le kellett adnom január végéig.
Nem volt éles átmenet a karanténba, fokozatosan történt. Kétszer meghosszabbították az ünnepeket – ilyenkor úgysem járnak iskolába, nem dolgoznak –, és csak utána hirdették meg a kijárási korlátozásokat.
Az segítette a védekezést, hogy itt ennyire ellenőrizni tudják mindenki mozgását.
Vegyük a kampuszt. Van egy épület csoport, amit fallal vesznek körbe, ezen van három kapu. A háromból kettőt lezártak, egy van nyitva, az most ellenőrző pont. Ugyanígy az egész városban méhsejtszerűen vannak házcsoportok körbekerítve, mindenütt egy kapu van, ahol járványügyisek felügyelik a jövés-menést.
Az általános rendelkezés az volt, hogy egy lakásból három naponként egy ember jöhet ki, aki elmehet a boltba. Csak azok a boltok nyithattak ki, amelyeket a járványügy felügyelt. Hogy éhen ne haljon a város, mobilárusok jelentek meg, ahol elsősorban zöldséget, tofut, olajat, ecetet lehetett vásárolni. A kínaiakról tudni kell, hogy mindig meleget esznek. Itt nincs vajas kenyér. A gyerekek nem mehettek le, kutyát nem sétáltathattak.
Most már egy hete nincs új megbetegedés a városban, ezért feloldották a tilalmat. Az ellenőrző kapukat fenntartották, de már naponta ki lehet menni. Az élet olyan 50-60%-osan indult újra, de például minket, külföldieket megint korlátoznak, mert a külföldről visszatérők közül újabb fertőzötteket szűrtek ki. A 60 itt dolgozó külföldiből hatan maradtunk itt az ünnepekre, mi megint nem mehetünk ki.
- A hatóságok ilyen szigorúak?
- Nyugaton úgy képzelik el a hatóságok jelenlétét, hogy konfliktusban állnak a tömeggel. Mert csak tüntetésekről látunk képsorokat. A valóságban egyáltalán nem ez a jellemző. Nagyon ügyesen kommunikálnak. Van egy kapcsolattartó személy, ő adja az utasításokat nekünk, de ő is csak azt mondta, hogy „kedves tanárok, a saját érdekükben ne hagyják el a szobát”. Azt nem mondták meg, miért ne.
Aztán egy reggel vittem le a szemetet, és azt láttam, hogy a recepción nincs egy ismerős sem, hanem mindenütt egyenruhások hemzsegnek.
Épp akkor rendezkedtek be. Rögtön meg is mérték a lázamat.
Kiderült, hogy azért, mert éjjel a kampuszból elvittek két fertőzöttet, és nem tudták kizárni, hogy találkoztunk velük. Ezért kaptunk 14 nap teljes karantént. De ezt is csak abból tudtuk meg, hogy azt mondták, ne menjünk sehová, ők majd bevásárolnak nekünk. Az egyetem pedig minden tanárának küldött egy nagy doboz zöldséget.
Volt például egy érdekes esetem. Elfogyott az ivóvizem, amit ballonokban kapunk, és akkor nagyon bepöccentem. Elszakadt a cérna. Írtam egy hosszú, hisztérikus, angol nyelvű levelet a chatre.
És képzelje, másnap reggel arra ébredtem, hogy kopognak. Egy nagyon kedves lány állt az ajtóban. Megkérdezte, hogy egészen véletlenül nincs-e szükségem valamire, mert ő pont erre járt, és gondolta, megkérdezi.
Na erre sorolni kezdtem neki, hogy nincs vizem, nincs maszkom, zárva van a fitneszszoba. Ő szépen felírt mindent, és mondta, hogy majd lent, a recepción várni fog a maszk. Azt állította, hogy itt dolgozik a szállóban. Dehogy dolgozik! Nem láttam sem előtte, sem utána. Megkérdeztem a többieket, senki máshoz nem kopogott be. Csak nálam volt, mert én hisztiztem. Szóval tudják, hogy nem tankkal kell kezelni az embereket, hanem így.
Ivóvizet viszont nem tudtak biztosítani. Az végül úgy oldódott meg, hogy a németországi barátnőm, aki intézményvezető, írt egy hivatalos levelet az itteni főnökömnek, a német tanszék vezetőjének, hogy fontos partnerük vagyok, és aggódik értem, ha nem kapok vizet, szomjan halok. Rögtön másnap hoztak nekem vizet a kampuszból.
Nekem nem hiszik el, hogy szomjas vagyok, de az nagyon kínosan érinti őket, ha nyugaton azt gondolják, hogy itt nincs víz.
Furcsa a gondolkodásuk. Amikor kitört a járvány, akkor is az volt az egyetemen a legfőbb aggodalom, hogy mit szól majd ehhez a világ, ki fog velünk szóba állni. A tanszékvezető amúgy nem szokott drámázni, de most azt mondta, hogyha ezt nem sikerül legyűrnünk, akkor minden elveszett. Nem jönnek vissza a külföldi tanárok, a diákjaink nem mehetnek külföldre ösztöndíjjal.
Mostanra ez megfordult, sokan szívesen visszajönnének, de most meg Kína zárta le a határait. Tanévkezdésig már valószínűleg nem tudok haza utazni. De a fiam például rosszabbul járt.
- Ő hol van?
- Budapesten, de a párjával épp ki akartak költözni Bristolba, ott kaptak állást. Eladta a pesti lakását, csak azért utaztak haza, hogy felszámolják az ottani életüket, és Budapesten ragadtak. Még nem tudjuk, mihez kezdenek, a lakást már át kéne adniuk az új tulajdonosnak. De most a papírokat sem tudják intézni.
- Volt egy kollégája, akinek az átlagnál is bizarrabb élményt jelentett a vírus kitörése.
- Ő egy lengyel tanár, aki buddhista beállítottságú, azért is jött ide élni. Van a közelünkben egy buddhista kolostor, és a kollégám január 20-a körül bevonult oda három hétre megvilágosodni. A kolostorban nem használhatnak sem számítógépet, sem telefont, nincs internet, tévé, semmi.
Három hét után egy másik világra jött ki.
Az utak üresek, sehol egy lélek. Ahogy kijött a kolostorból, éppen rálátott egy ellenőrző pontra. Betontorlaszok, katonák. Nem tudta elképzelni, mi történt. Akkor nézte meg a telefonját, látta, hogy COVID-19, biztos volt benne, hogy valami vegyi támadás történt, úgyhogy futva tette meg az utat hazáig. Szegény azóta sem heverte ki. Még most is cédulák lógnak az ajtaján, hogy ne zavarja senki. A hétvégén láttam a kampuszon, de 50 méternél jobban senki sem közelítheti meg.
Vannak ilyen sztorik. Egy másik kollégánk jött vissza a családjával az ünnepek után kocsival. Az autópálya Hupej tartományon vezet keresztül. Amikor megérkeztek, az egyetemi orvos kikérdezte őket. Amikor kiderült, hogy egy rövid szakaszon átjöttek Hupejen és megálltak az autópályán pisilni, mert a gyereknek kellett, az orvos azonnal abbahagyta a vizsgálatot és rögtön karanténba küldte őket. Külön lakást kaptak, a szállóba sem jöhettek vissza. Lepecsételték az ajtójukat, őrt állítottak az ajtajuk elé.
Az amerikai kolléganőt Thaiföldön érte a lezárás híre, úgy döntött, hogy nem jön vissza. Ezért megkért minket, hogy pakoljuk össze a holmiját, taxival kivitettük mindenét a reptérre. Így ment haza Amerikába.
Amikor volt a vízhiányos eset, felhívott a londoni kolléganőm, Anna, mert eszébe jutott, hogy a másik kollégánk, Sarah mindig a lábtörlője alatt hagyta az ajtónyitó kártyáját, és úgy gondolta, az ő szobájában van víz. Nem emlékezett, pontosan melyikben lakott, de még az emeletre sem. Csak arra, hogy milyen ajtó dísze volt. Úgyhogy mentem körbe a szállóban bekapcsolt kamerával, hogy Anna ráismer-e az ajtóra. Így sikerült vízhez jutni.
- Mennyiben változott a kínai hatóságok hozzáállása a kezdeti eltussolás óta?
- Lényegében végbement egy rendszerváltás.
Először semmit sem tudhattunk, egymásnak sem adhattunk át híreket.
Úgy csempésztük be az információkat. Én a cseh, szlovák és magyar anyagokért feleltem, kolléganőm a németért, felosztottuk Európát.
Aztán megváltozott a módszertan, leváltották a népegészségügyi bizottság elnökét és a vuhani pártvezetőt is. 300 kommunikációs szakembert állítottak rá az ügyre, és hirtelen megnyíltak az információs csatornák. Minket azóta a város minden nap részletesen tájékoztat. Mostanra megfordult a helyzet, én letöltöm a kínai védekezési útmutatókat, és elküldöm PDF-ben a magyar ismerősöknek. Otthon nem viszik túlzásba a tájékoztatást.
Azt tudni kell, hogy itt, éppen a nagyon alapos ellenőrzés miatt, sokkal hatékonyabb volt a kapcsolati háló felkutatása. Mindennek elektronikus nyoma van. Ha te valamelyik fertőzöttel egy időben voltál a boltban – akkor is, ha ő a földszinten zöldséget vett, te pedig az emeleten az elektronikai osztályon vásároltál –, megkerestek és leteszteltek. A nyitva tartó boltokban hőmérő kapuk működtek. Ezért hatékonyan megtalálták és izolálni tudták a betegeket és a vírushordozókat.
Nekünk itt az volt a szerencsénk, hogy amikor Vuhanból az emberek szétszéledtek mindenfelé és vitték a betegséget, hozzánk nem nagyon jött senki, innen inkább elmentek. Az utolsók között ért hozzánk a járvány.
Nálunk alig volt megbetegedés, de itt is a legmagasabb készültség volt, egyes fokozat, hogy felügyelhessék az embereket. Senki nem jöhetett be a városba úgy, hogy ne kapjon 14 nap karantént.
A kínai orvosok most hozzáláttak a statisztikák feldolgozásához. Végleges adatok még nincsenek, de már látszik, hogy körülbelül 4-5% volt az, aki úgy adta tovább a vírust, hogy semmilyen tünete nem volt.
Egyébként olvastam egy írást egy járványügyi szakembertől, aki Hongkongban volt a SARS vírus idején. Szerinte diktatúrában sokkal könnyebb kezelni a járványhelyzetet, mint demokráciában.
De azt is mondta, hogy a vírus elsődleges ellenszere a felvilágosítás.
