„Egyik pillanatról a másikra elkap a sírás, és nem tudom abbahagyni" – kárpátaljaiak a háború első napjáról
Vannak napok, melyekre az ember egész életében emlékszik, mit csinált akkor. Ilyen volt egy generációnak a Kennedy elleni merénylet, egy másiknak meg az 1987-es Nagy Havazás. És sajnos ilyen nap lesz minden Ukrajnában élő embernek 2022. február 24. napja. A nap, amikor Oroszország lerohanta keleti szomszédunkat. Pár nappal ezelőtt már egyszer megkérdeztem néhány kárpátaljait, milyen a közérzetük. Akkor legtöbben abban értettek egyet, hogy nem lesz háború. Nem értettem őket. Hiszen az egész világ látta, mi készül. Hogyan gondolhatják? Ma már sejtem, az életösztön mondatta velük. Nem akarták elhinni azt, ami tegnap bekövetkezett. Erről az első napról vallanak alanyaim.
– Otthon nyugalom van. A páromat, aki tanítónő, hazaküldték az iskolából a rendkívüli állapot miatt. Áttérnek online oktatásra. Kárpátalján csend van és nyugalom.
– Ebben a megváltozott helyzetben is otthon maradnak?
– Persze. Nincs otthon semmi gond. Inkább attól tartunk, hogy ukrán nacionalisták csinálnak valami provokációt. Minket, magyarokat nem szeretnek.
– De most marad kint, gondolom, mert katonaköteles.
– Igen, persze, maradok. Én voltam sorkatona.
Ez '91-ben volt. Gondold meg, azóta a helyzet csak rosszabb lett. Mi, magyarok Ukrajnában inkább tőlük tartunk, mint az oroszoktól.
– Nálunk hál' istennek, nincsen háború. Nem hallani lövést, semmi efféle nincsen. A híradót folyamatosan nézem, egész nap. Délelőtt bent voltam a városban, láttam azért szokatlan dolgokat is.
Nagyok a sorok a bevásárlóközpontokban, sok helyen már hiánycikk a só, hiánycikk néhány alapvető élelmiszer. Az árakat hirtelen megemelték, visszaélve a helyzettel. Megindult a spekuláció.
Mondom, jártam a városban, sokat láttam, voltam bent a munkahelyemen is, onnan is hazaküldtek, azt mondták, nem kell bemennem, mivel hadiállapot van. Elvettem a ruhámat onnan, és hazaindultam. Útközben volt három vagy négy benzinkút, mindegyik dugig volt autókkal, óriási sorban álltak ott is a kocsik. A városközpontban az emberek tömegével állnak a banki automatáknál. A pénzüket veszik ki. Ahány automata, mind rengeteg ember veszi körül. Meg vannak ijedve az emberek.
Azt mondják most, hogy Facebookot ne olvassuk, mert ott dezinformáció terjed. Viszont a híradókat nézem, valóban folynak a harcok, Kijev és Odessza mellett is.
– Sokan vették a határ felé az irányt?
– Sokan. De inkább azok, akik nem szeretnének behívót kapni. Mivel megvan az általános mozgósítás, most már sok embernek kézbesítik ma és holnap a behívókat. Ez a 18 és a 60 közötti korosztályt jelenti. Viszont a fiatalabbak inkább úgy gondolják, hogy jobb ebben nem részt venni. A kocsik mennek a határ felé, látni, hogy arrafelé igyekeznek a legtöbben.
– Önt nem fenyegeti a veszély, hogy bevonuljon?
– Most örüljek, vagy ne örüljek? Én már hatvanöt vagyok. Én már nem vagyok hadköteles. Illetve nagyon nagy baj lenne, ha már rám is szükség lenne.
– Mit hallott a városban? Miről beszélnek az emberek?
– Az emberek össze-vissza beszélnek. Az emberek különbözőek. Van, aki csak magával foglalkozik most is, van, aki arra is gondol, hogy megvédje az országot, mert fel van háborodva. Van aki csak az áruját akarja eladni, hogy hasznot húzzon az egészből. Különben is, a többség csak a telefonját böngészi, onnan meg jönnek a hamis hírek, szóval nem is érdekes, mit beszélnek. Csak a kivárás megy. Hogy mi lesz holnap, mi lesz holnapután.
– Beszélgettem tegnapelőtt emberekkel, akik még akkor is azt mondták, hogy nem lesz itt semmi.
– Azok az emberek csak a Facebookon terjesztették ezeket, mert személyesen nekem senki sem mondta, hogy nem kell félnünk. De persze bíztak is az emberek abban, hogy csak megbeszélnek valamit, csak lesz valami megegyezés.
Megvárták a huszonharmadikát. Huszonharmadika a régi szovjet hadsereg napja. Kimondottan ezt választották ki a támadásra. Huszonharmadika után, huszonnegyedikén elkezdték.
– Ön hogyan értesült erről?
– Rögtön. Már reggel öt órakor. Akkor már sokan tudták. Nekem is ismerősök mondták, hogy már több helyen lőttek. Magam is meg voltam döbbenve, hogy mégis megtörtént. Reméltem, hogy lesz valami megegyezés, de hát úgy tűnik, hogy mások meg mást akartak.
– Családja, rokonai vannak, akik nehéz helyzetben van?
– Az egyik fiam itt van, közelemben, a másik kint él Csehországban. Ő felajánlotta, hogy eljön értünk a magyar határig, ha úgy döntünk, hogy elmegyünk, de mi maradunk. Egyelőre. A határ nyitva van. Iratok megvannak. Ha úgy alakul, hogy menni kell, akkor elindulunk. De a rokonságunkban vannak harminc-negyvenéves korú fiatalok, akik félnek attól, hogy behívják őket. Különösen a feleségeik.
– Ilyenkor mit tudnak tenni?
– Ha valaki nem akar katona lenni, mi marad neki? Szerezni kell valahogyan orvosi igazolást, hogy nem mehet. Van, aki önként megy, sok az önkéntes is, de akinek családja van, az félti a családját és az inkább igyekszik kimaradni ebből. Váratlan, hihetetlen a dolog, pánikban vannak az emberek.
– Nálunk a faluban nagyon nagy ijedelem van. Felvásárolják az élelmiszert, sorokban állnak a benzinkutaknál. De hogy mi lesz most, azt senki sem tudja. Egy perc alatt is megváltozhat a helyzet. Hogy ennek most jó vége lesz-e, vagy még rosszabb lesz, mint most, azt nem tudni.
– És önök?
– Mi úgy vagyunk vele, hogy amit hoz a sors, azt hoz.
Nálunk az élet még ugyanúgy zajlik, én is a munkahelyemen vagyok.
– Vannak, akik elmenekültek?
– Fiatalok főleg. Mondják, hogy a határokon sor van. És mi is láttuk, amikor tankolni mentünk Csapig, hogy végig áll a sor a határig. És gondolom, hogy a tizennyolc és negyven közötti korosztályt érinti ez a probléma. Ők mennek, illetve próbálnak átjutni a határon. De inkább csak fiatalok, nem családok mennek.
– Történik esetleg önök közelében valami rendkívüli?
– Nem, itt teljes nyugalom van. Azonkívül, hogy bezárták az iskolákat, meg bezárták az óvodát. A piacok, üzletek nyitva vannak. Azért Kárpátalja igen messze van onnan, ahol ez most történik.
Csak arra megy ki az egész. De hogy mi lesz ebből, az nem tudom.
– A helyzet már nyolc éve háborús. Én tartalékos vagyok. Voltam '14 ben a fronton. Még nem tudom mi lesz a sorsom, ugyanis egy véletlen elírás folytán szerencsére a behívó nem a nevemre szól. Tizennégyben Marinka környékén, nem messze a donyecki repülőtértől voltunk.
– Került éles helyzetbe akkor?
– Szerencsénk volt, mert abban az időszakban Debalcevót foglalták el. Mi nem voltunk célpont. Az akkori kormány feladta Debalcevót.
– Tehát éles bevetésen nem volt akkor. Mit gondol, kik voltak szemben, milyen hírek mentek? Orosz katonák, vagy valóban szakadárok?
– Putyin katonái. Így helyes. Részben reguláris orosz hadsereg részben helyi toborzottak.
– És ha most behívnák, menne?
– Azóta családom van, tehát nem szívesen. Itthon a fekvőbeteg apám és az ötéves kislányom. És ha mennék, megint elveszteném a munkám, mint tizenötben.
– Mi a B terv? Mit tud csinálni, ha behívják?
– A sorozásnál elírták a nevem.
Múltkor két éve továbbképzésre hívtak. Akkor nem mentem, és nem volt semmi. Nem attól félek, mi lesz ott velem, hanem attól, mi lesz itthon, a családommal. Tizennégyben saját akaratomból mentem, de most már más a helyzetem.
– Kárpátalján születtem, jelenleg Debrecenben élek, de a szüleim jelenleg is ott vannak.
Nagyon megijedtek ők is a párjával. Hajnalban a párja nem tudott aludni. Hallotta a robbanások hangját, de nem tudta mi az. Nem sokkal utána derült ki, hogy bombákat dobtak le, és azok hangját hallották. Nem tudták, hogy hirtelen mi történik. Akkor megijedtem én is. Próbáltam megnyugtatni. Folyamatosan sírt a telefonban.
Az megnyugtató volt, hogy Kárpátalját nem érte egyelőre bombázás. De akkor nyugodtam meg igazán csak, amikor hallottam édesanyám hangját, hogy jól vannak.
– A szüleivel mi van? Velük mi történt ma? Mi a tervük?
– Egy élet munkája van kint. Félnek, és nem tudják mitévők legyenek, de próbálják reménnyel tele nézni a helyzetet. Nagy a pánik kint. Ma édesanyám, hogy tankoljon, 2 órát állt sorba a benzinkúton, de minden kúton ekkora sorok vannak. A helyiek próbálják megőrizni a nyugalmukat, de sokan próbálnak menekülni. Érthető, hisz mindenki félti a családját.
Egyelőre Kárpátalján nincs lövöldözés vagy bombázás. Szerintem emiatt nyugodtabb a helyzet még, mint máshol. Az én szüleim, nagyszüleim és a teljes családom próbálnak kitartani, amíg lehet. Nem szeretnének elmenekülni az otthonukból, de nem zárják ki a lehetőséget sem, hogy lehet, hogy jönniük kell.
– Édesapja mennyi idős? Őt nem fenyegeti a veszély, hogy behívják?
– Édesapám még fiatal, sajnos bőven bele esik a korhatárba. Ő katona volt, nem fél, én vele ellenben félek, nagyon nem szeretném, ha elvinnék. A barátaim közül is sokan menekülnek, mert katonakötelesek.
A közeli ismerősök között van katona is, sajnos őket már napokkal ezelőtt elszállították. Nem mondhatták meg, pontosan hová. Annyit tudunk róla, hogy jól van, de lövéseket, bombázásokat látnak és hallanak. Aggódunk mi is egymásért. Ami biztos, hogy a kárpátaljaiak nem hagyják el a családjaikat. Vagy együtt mennek vagy együtt maradnak.
– Tervez hazamenni mostanában?
– Én egészségügyis vagyok.
Ezen kívül akkor mennék még haza, ha a családom úgy dönt végül, hogy otthon maradnak.
– Ezek szerint lehet, hogy eljönnek?
– Még nem döntötték el, én abban reménykedem, hogy nem maradnak otthon.
– Lenne hova jönniük?
–Én itt élek 8 éve, így igen. Én még csak 23 éves vagyok, nem vagyok házas, de van párom már 3 éve.
– A párja is kárpátaljai?
– Nem, ő debreceni.
– Vannak a debreceni baráti körötökben még kárpátaljaiak?
– Igen, van sok ismerősöm Debrecenben, akik vagy ott élnek, vagy ott tanulnak.
– Velük ma beszélt? Mondtak valamit?
– Egy-két emberrel beszéltem, tanév miatt ők is Debrecenben vannak, mindenkiben benne a félelem, de nem tudják mi lenne a jó, van olyan ismerősöm, akinek a családtagjai már átjöttek hozzá.
– Ma a nap folyamán?
– Igen, ma reggel óta. Van több ismerősöm akik szállásokkal foglalkoznak. Nagyon sok kijevi és távolabbi területekről érkező ukrán is, akik szállásokat kerestek néhány éjszakára, és továbbállnak. A határokon folyamatosan gyűlnek a sorok.
– Ők meséltek valamit? Mit éltek át?
– Azt mondták, hogy nagy sorok vannak, órákig kellett állni, de akik gyakran mennek át a határon, hozzá vannak szokva. Sokszor, ha öt autó áll előttük, akkor is négy óra az átkelés. Jelenleg kivételesen szaporán dolgoznak a határokon, de nagyok a sorok.
– Végül személyes kérdés. Azt mondta, hogy azért választja, hogy írásban kérdezzek, mert gombóc van a torkában. Hogy van most?
– Általában nyugodt, higgadt természetem van. De reggel óta a sírás fojtogat. Egész nap gombóc van a torkomban. Egyik pillanatról a másikra elkap a sírás, és nem tudom abbahagyni. Aggódom a családomért és a szeretteimért. Féltem az ott lakó embereket is. A szívem szakad meg, hogy ennyi ember van veszélyben, meg hogy már most sok az áldozat.
