Csernus Imre kipécézett: így zajlott a beszélgetésünk
Csordultig telik a színházterem emberekkel: kollégámmal a sor széli pótszékeken kapunk helyet. Én elöl, ő mögöttem. Meg is jegyzi: veszélyes helyen ülünk. Csak legyintek, mert nem tartom különösképp esélyesnek, hogy az itt ülő embertömegből pont minket szúrjon ki. Amit nem is bánok.
Rövid filmrészlet vetítésével indul a beszélgetés, melyben egy fiatal pár veszekszik. Előtűnik Csernus, a maga teljes csernusságával: laza mozdulatok, sajátos artikuláció, na és persze a közönség azonnali kritizálása. Egyelőre pozitív:
milyen sok pasi jött el!
Nem is teketóriázik, hátramegy egy oszlop mögé és kiszúr egy úriembert. Gyúrja egy kicsit, majd visszatértében épp azt látja meg, ahogyan hátrafordulva - lévén, hogy mögöttünk történnek a dolgok - váltok egy fél szót suttogva kollégámmal. Már ott is áll mellettem, kezembe adja a mikrofont. Szélesen mosolygok, igyekszem zsigeri szinten békét árasztani önmagamból.
- Szőke kisasszony, dumál valakivel. Barátjával?
- Jó estét! Nem, kollégám.
- Kollégája. Na, kisasszony? Pasi?
- Van.
- Milyen?
Gondolkodom... nem szeretném, ha az ő kitárgyalására kerülne a sor úgy, hogy nincs is itt.
- Otthon lévő.
A közönség felnevet. Csernus nyomatékosabban megismétli a kérdést.
- Milyen?
- Kedves, helyes, megértő, figyelmes.
Sablonosnak hangzik, de igaz. Talán nem köt bele. Vagy épp hogy igen.
Elismétli, amit mondtam.
- Kedves, helyes, megértő, figyelmes... és férfi?
A közönség harsányan nevet. Mosolygok.
- Határozottan, igen.
A következő percben meg is könnyebbülök, hisz Csernus az én párom kedvességéből már át is köt a következő videó témájához, amit megnézünk. Bizonyára erről még megkérdi a véleményemet, aztán tovább is viszi a mikrofont. Ennyi lesz az egész, megúsztam!
Az első vetített videó:
Kérdőn néz rám.
- Kifejező videó - mondom.
A doki elmagyarázza a konfliktusok kétféle kezelési módját: elterelés - amit a videó is demonstrál - , illetve a dolgok megbeszélése, vagy ahogy ő mondta: beleállás. Ebből következően
kétféle párkapcsolatot állapít meg: a felnőttnek látszó és a felnőtt kapcsolatot.
- Tudja a kisasszony a különbséget?
- Gondolom, nagyon sok mindenben mérhető.
- Elképesztő sok mindenben. Kérdezhetek valamit?
- Igen.
- Önről.
- Igen.
- Mióta nincs elég önbizalma?
Le sem állok azon gondolkodni, hogy helyes-e a megállapítása. (Szerintem ugyanis nincs olyan, hogy "létező" meg "nem létező" önbizalom, hanem az élet különböző területei és feladatai határozzák meg, mihez mennyi önbizalmunk van. De ezt most felesleges volna firtatni.) Villámgyorsan reagálok hát a tuti jó válasszal:
- Lehet, hogy gyerekkorom óta. De ez csak tipp.
- Aha. Tehát jól éreztem, hogy nincs elég önbizalma, ugye?
Ó! Mégis leállhattam volna ezt firtatni?
- Nem tudom.
A közönség kuncogása kicsit felbátorít, így hozzáteszem:
- Nincs elég önbizalmam ahhoz, hogy erre válaszolni tudjak. Nem tudom, hogy jól válaszolok-e.
Csernus lassan beszél.
- Már túl is bonyolítja.
Nevet mindenki, engem is beleértve.
- Mivel foglalkozik?
- Újságíró volnék.
Kitör a harsogó nevetés, Csernust is beleértve.
- És cikket írok erről az előadásról.
A hangulat a tetőfokán, felzúg a taps. Csernus a falat támasztja, úgy röhög.
- Az újságírók hemzsegnek. Ott van valaki, aki videózik, a másik írni fog... És kedves kisasszony, a saját élményeit is beleírja majd a cikkbe?
- Csak úgy érdemes cikket írni.
- És melyik újságnak írja?
- Szeretlek Magyarország.
- Na, erre visszatérünk még. Nem az újságírásra, persze.
Előre lép, hogy folytassa előadását, de úgy látszik, nem lélegezhetek fel. Még a mikrofont is nálam hagyta. Előttem pár sorral kiszúr egy 43 éves férfit - azért emlékszem a korára, mert innentől kezdve csak úgy szólítja: kedves 43 éves - , így néhány mondatuk után finoman feltartom a kezemben lévő eszközt, gondolván, hogy szükségük volna rá.
- Visszaadná?
- Hát, gondoltam, kellhet. De maradhat is, jó tartogatni.
Ezzel csak annyit érek el, hogy visszatér hozzám. Én hülye...
Mesélni kezd.
- Egy párkapcsolat veszekedései során rendszeresen elhangzik az a mondat: "Kikérem magamnak, hogy így beszélj velem!" Szokta ezt mondani?
- Áh! Én? Dehogyis! Soha!
Célom az irónia, de ezzel megint baklövést követek el. Míg ugyanis a közönség újabb nevetgéléssel jelzi, hogy érti a poént, a doki úgy tesz, mintha nem értené.
- Tehát ezek szerint ezerrel manipulálja a csávóját.
No, most mi legyen? Van értelme elkezdeni magyarázkodnom, hogy az előbbi válaszom csak vicc volt, és én nem, és satöbbi?
Álljunk bele a poénba.
- Ez van!
- És ő ezt észreveszi?
- Nem. A manipulációnak épp az a lényege, hogy ő ezt nem veszi észre!
Csak a párom el ne olvassa ezt a cikket...
- No, akkor kedves hölgyek, urak, tegye fel a kezét mindenki, aki nem veszi észre, hogy manipulálják!
Jó szöveg, én is kacagok.
Új cím jelenik meg a kivetítőn, s ezzel témát váltunk. Csernus hosszabb időre békén hagy, és a 43 évest meg a párját túráztatja. Aztán önként jelentkezik kérdésével egy bátor fiatalember. A vele való beszélgetésében elhangzik egy tök jó mondat:
A kisugárzás jelensége mindig is különösen érdekelt, mert egy megmagyarázhatatlan, szabályozatlan dolognak tartom, aminek a működését mégis meg szeretném érteni.
Kezdek végre teljesen megnyugodni és kipécézett célpont helyett egy vendégnek érezni magam a sok közül. Nem sokáig élvezhetem ezt az érzést.
- Kisasszony! Ön is szokta kérdezgetni a párjától azt a jól ismert kérdést, hogy "szeretsz"?
- Nincs erre szükségem, hála Istennek a párom kifejezi a szeretetét.
- Hála Istennek!
- De nem mondom, hogy soha nem hangzott még el tőlem ez a kérdés. Többször is elhangzott már életemben.
- Kedves kisasszony! Amikor ön manipulálja a kedves partnerét...
Élesen mondja, a közönség nevetgél, én is azt teszem. Várom, hogy folytassa a kérdését, ő viszont azt várja, hogy ellenkezzek. Egye fene, de még mindig mosolyogva és kedvesen.
- Nem manipulálom a páromat.
- Hát de tudja, az elején mondta. Nem?
- Viccesen ezt hoztuk ki a beszélgetésből.
- Ezt hoztuk ki? Ön mondta!
- Igen?
- Nem is emlékszik?
- Én úgy emlékszem, ön mondta, hogy én manipulálom a páromat.
Odalép a mögöttem ülő kollégámhoz, elé tartja a mikrofont.
- Ő mondta vagy én mondtam?
- Szerintem ön mondta. Nekem úgy rémlik...
- Én mondtam? Ő mondta, hogy manipulálja, és a pasija nem veszi észre.
- Szerintem ön mondta.
- Én mondtam. Jó, akkor én mondtam. Tudom, hogy nem. Ügyes próbálkozás volt, kisasszony. Tudja, én emlékszem, hogy melyik percben mi hangzott el. Figyelek!
- Van felvétel, videóznak.
Nevetés.
- Van bizony. De én nem kívánok igazságot tenni, csak azt tudom, hogy az önbizalomhiányból játszmázás lesz, és a játszmázás egyenlő a háborúval. No, nézzük a következő problémakört. A társfüggőség miért alakul ki? Kisasszony?
- Kezdem úgy érezni magam, mintha vizsgáztatna.
- Jaj, szegény! Ugye hallották az érzelmi manipulációt?
Nevetek én is, elismerően. Okos válasz!
- Jól nyomja a csaj, csak én meg ezzel foglalkozom.
Igyekszem visszatérni az alaptémára:
- Szóval az a kérdés, hogy a függőség mikor alakul ki?
- Jééé, emlékszik a kérdésre!
Ismét hatalmas nevetés.
- Sok mindenből, elsősorban nyilván a szeretethiányból.
Rátér a szülőktől tanult viselkedésmintákra, újfent békén hagy egy időre, de már tudom, hogy ez semmit nem jelent. A 43 évest veszi elő és a párját, akit arról faggat, hogy mit tisztel az urában, akinek bevallottan nem sok az önbizalma. Kéri, hogy tegyék fel a kezüket azok a pasik, akik csalták már meg a párjukat. Aztán azok, akik gondolatban.
Filmvetítés a Válótársakból, majd annak kielemzése. A felnőttnek látszó kapcsolatok formái.
Újabb filmrészlet, valami Mila Kunis-os, amely azt hivatott demonstrálni, hogyan kell felnőtt módon kezelni azt, ha mi magunk vagyunk alkalmatlanok egy kapcsolatra.
Csernus magyaráz, és szinte végig rám néz. Ez olyan csernusos.
Viszont engem jobban leköt a gondolat, hogy a jelenetben látottak a fordított pszichológia klasszikus alkalmazására emlékeztetnek: a megcsalásait is bevalló srác okosan belátja, hogy nem elég jó a csajhoz, tehát el is engedi. A csaj meg láthatóan csalódott a monológot hallgatva. Ezzel akarja elérni a srác, hogy a csaj vissza akarja kapni őt? Nem láttam a filmet, ezért nem tudom eldönteni. Csernus viszont egyfolytában arról magyaráz, hogy íme a dolgok érett kezelése. Aztán meg is szólít, ahogy sejtettem.
- Van különbség, kisasszony? Hm? Van?
- Nem láttam ezt a filmet, de itt a srác nem azt akarja, hogy...
- Nem a film a lényeg!
- Csak kérdeztem volna valamit...
- Nem érdekes a film, kisasszony!
Esélytelen, hogy megkérdezzem, amit belelátok. Hagyom is. Egyébként is úgy érzem, túl sokat szerepeltem már.
Az előadás vége felé tartunk. Csernus önmagáról mesél, zavartalanul. Utoljára megizzasztja a 43 évest, majd véglegesen leszáll róla.
- Köszönöm szépen, megyek az újságíró csajhoz. Hogy van, kisasszony?
Szüntelenül mosolygok.
- Sok minden kavarog a fejemben.
- Miről?
- Az egész előadásról.
- Mit is mondott? Szeretlek Magyarország?
- Igen.
- Tényleg, és a Magyarország szereti magát?
Kifejti az önszeretet helyes és helytelen formáját. Majd óva inti a jelen lévő párokat attól, hogy a hallottakat azonnal meg akarják beszélni a hazaúton. Dumáljanak erről pár hét múlva, addig leülepszenek a dolgok.
Tényleg sok gondolat kavarog bennem, de inkább a stílusról, semmint a témáról. Csernus egy jelenség, kétségtelen.
A kétórás alkalom utolsó perceire már el is kalandozom, amikor utoljára megszólít. Az ölemben lévő mikrofonról beszél: azt mondja, adjam le valahol az előadás végén. Majd mosolyogva hozzáteszi, hogy csak viccelt.
Várom, mikor lép hozzám, hogy egy utolsó szurkálódó megjegyzéstől kísérve elvegye tőlem.
De nem lép oda, mert tényleg nálam hagyja.
Leadom a bejáratnál. Bár kísért az ötlet, hogy hazavigyem emléknek.
Ha tetszett a cikk, oszd meg!
