hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Csernobil után néhány héttel a szovjet-magyar barátságvonattal átvittek Kijeven – 13 éves voltam

‘Ha nem eszel mosatlan fejes salátát, nem lesz baj.’ Ezzel a mondattal engedtek el a szüleim. És még egy csapat magyar gyereket az ő szüleik.
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. május 28.

hirdetés

Ezt a történetet azért írom meg, mert megnéztem a Csernobil című sorozat eddig levetített három részét az HBO-n. Három évtizede teszek úgy, mintha az a “jutalomút” meg sem történt volna. Eddig keveseknek meséltem el, de akiknek igen, mind ledöbbentek. Hát most elmesélem mindenkinek.

1986-ban tizenhárom éves voltam. Akkoriban még kötelezően oroszt tanultunk a suliban, és én imádtam. A nyelvet is, a fura, nehéz ragozást, a kacskaringós, cirill betűket. Kiváló tanáraim voltak, nekem meg jó nyelvérzékem. Hetedikes koromban beneveztek egy országos oroszversenyre. Több fordulós volt, én eljutottam a döntőig, ami egy egyhetes, csillebérci táborozással volt összekötve. Kemény verseny volt, de sok játékkal, szabadprogrammal. A végén, ha jól emlékszem, húsz nyertest hirdettek ki.

Az országban a legjobbakat, akiknek az volt a jutalma, hogy 1986 nyarán, a tanév végén a szovjet-magyar barátságvonattal elmehettek egy hétre Moszkvába.

Májusban kezdtek szivárogni a hírek, hogy “valami baleset” történt a csernobili atomerőműben (a robbanás április 26-án történt, de a magyar sajtó napokig hallgatott). Kecskeméten, ahol éltem, senki sem csinált nagy ügyet a dologból. Anyám és a nevelőapám – rajz- és zeneszakos értelmiségiek – a világon semmit nem konyítottak a fizikához. Talán egyszer hallottam arról beszélni őket, hogy megírta az újság: ne együnk mosatlan fejes salátát, mert fertőzött lehet.

Volt viszont egy nagyon profi fizikatanárunk, akit az egyik órán kérdezgetni kezdtünk Csernobilról. Zavarban volt, úgy tűnt, nem nagyon beszélhet erről, de azért elmondta: az a “baleset” jóval nagyobb volt ám, mint hisszük. Mesélt a maghasadásról, a sugárfertőzésről, és arról, hogy a sugárzó anyagok felezési ideje több száz, sőt több ezer év is lehet.

hirdetés

"Veszélyben vagyunk?” – faggattuk kicsit riadtan, ő hosszan nézett ránk, aztán csak annyit mondott: “Nyugodjatok meg.”

Aztán véget ért a tanév, és elérkezett a jutalomút. Vonattal indultunk, késő este, a Keletiből. Az oroszverseny győztesein kívül sok gyereket láttam még nagy pakkokkal az állomáson. A kísérő tanáraink azt mondták, több városból is jönnek csoportok. “Ez az út a szovjet-magyar barátságról szól” – mosolygott az egyik kísérő. Nem vicc, a tanárok akkoriban mondtak ilyeneket. Azt azért sutyorogták a tömegben, hogy néhány gyereket a szüleik nem engedtek el, Csernobil miatt. Én magamban csak mosolyogtam. Anyuék megmondták, hogy ha nem eszem mosatlan fejes salátát, semmi bajom nem lehet, mire ez a nagy ijedség?

Fotó: Mérvai Márk

Hálókocsis fülkékben utaztunk, két napos volt az út. Másnap délelőtt rosszul lettem – akkoriban egy hosszabb autózás is megviselt –, az egyik tanár adott egy Daedalon tablettát, és lefektetett. Elaludtam. Arra ébredtem, hogy a kalauzok és a tanárok buzgón húzogatják fel a vonatablakokat. “Mindjárt Kijevbe érünk, egy ablak se maradhat nyitva. Lassan, nyugodtan lélegezzetek” – utasított egy tanár. Addigra már nem volt hányingerem, a vonat lassan begördült a kijevi állomásra. Úgy emlékszem, az egyik nagyszájú gyerek a csoportból oroszul megkérdezte a kalauzt, merre van Csernobil. A kalauz szigorúan nézett, de aztán kimutatott a zárt ablakon: “Arra.”

Azt a durván egy órát, amíg az állomáson vesztegeltünk, soha nem felejtem el. Álltam az ablaknál, fehér farmerdzsekiben, ami akkoriban iszonyú menőnek számított, ordított rólam, hogy “nyugati kislány” vagyok, és az üvegen át néztem a lehangoló tájat, Kijev kockaházait, a gyárkéményeket. Bámultam Csernobil felé (az erőmű Kijevtől 130 kilométerre van, azt már akkor is elmagyarázták nekünk, hogy nem fogunk semmit látni).

Ott gondolkoztam el először, hogy a levegő, amit most belélegzek, vajon árthat-e nekem. Ha csak a fejes saláta veszélyes, miért kellett becsukni az ablakokat? Miért viselkedik minden felnőtt olyan furcsán, ha az utazó, zsibongó gyerekseregből valaki Csernobilról kérdez?

A válaszokat évekkel, sőt, évtizedekkel később kaptam meg. Moszkva egyébként nagy élmény volt. Megnéztük a bebalzsamozott Lenint, két órát álltunk sorban a Vörös téri mauzóleum előtt, a tanáraink aznap reggel szigorúan megtiltották, hogy farmert vegyünk fel ("az illetlen"), az őrök meg elvették a fényképezőgépeket, és átkutatták a nagyobb táskákat. Elámultunk a Kreml arany hagymakupoláin, a Vaszilij Blazsennij székesegyházon, ami engem egy halom színes, tölcséres gyümölcsfagyira emlékeztetett, kivittek Gorkiba, a kastélyba, ahol Lenin meghalt. És vettem egy gyönyörű ezüstgyűrűt a Kalinyin sugárúton – azt még sokáig hordtam.

Néhány hónappal később, természetesen már itthon, véletlenül kaptam el egy beszélgetésfoszlányt apám – aki enyhén szólva sem volt “komcsibarát” – és egy haverja között. Egy cukrászdában ültünk, én a mosdóból jöttem épp vissza, és láttam, hogy apám dühödten gesztikulál:

“Volt pofájuk egy csomó magyar kölköt odavinni Csernobil mellé, hetekkel a robbanás után, csak hogy bizonyítsák, hogy minden oké? Most meg derülnek itt ki a dolgok? Honnan tudjam, hogy a gyerekem jól van? Hát tudod, a k... anyjukat.”

Nem értettem a nagy dühöt, csak nyugtatgattam apámat, hogy nyugi, jól vagyok. Fogalmam sincs, a körülöttem élő felnőttek mit tudtak, mit gondoltak, arra emlékszem, hogy anyám néha váratlanul megkérdezte, nem fáj-e a fejem, nem érzem-e lázasnak magam, nincs-e hányingerem. Lehet, hogy titokban beszélt egy orvossal.

Több, mint három évtized telt el azóta. Hogy Csernobil mekkora katasztrófa is volt valójában, arra a világ még csak most kezd úgy istenigazából rádöbbenni. Többek között épp az HBO nagy vihart kavart minisorozatából. Egy amerikai történész, Kate Brown több év kutatómunka után nemrég jelentetett meg egy könyvet – Manual for Survival: A Chernobyl Guide to the Future (szabad fordításban Túlélési kézikönyv – Csernobil és a jövő) címmel, amelyben azt állítja, hogy az elmúlt 30 évben csak Ukrajnában 150 ezren haltak meg Csernobil miatt.

Az útra nem vittem fényképezőgépet. Ez a fotó azon a nyáron készült rólam, Budapesten

Soha nem néztem utána, hogy azon a vonatúton Moszkvába, alig néhány héttel a katasztrófa után, az egy órás várakozás alatt a felrobbant atomreaktortól egy köpésre (a sugárzás szempontjából bizony az egy köpés) mekkora dózist kaphattam.

Nem is akarom tudni. Azt sem, hogy mi lehet a többiekkel. Aranyos, vidám kis csapat volt. Egy orvos barátnőm a húszas éveimben azt mondta: lehet, hogy soha, semmi bajom nem lesz, ha lesz is, nem tudhatom, hogy emiatt-e. Sőt az is megeshet, hogy csak a gyerekemen jön majd ki. Mivel saját gyerekem nem született, legalább emiatt nem kell aggódnom.

Ha az embernek együtt kell élnie valami megváltoztathatatlan dologgal, jobb, ha igyekszik nem gondolni rá. Ezt az élményt én is elástam magamban, hiszen “nem is olyan nagy ügy”. Ha bármikor eszembe jut, csak az a jelenet sejlik fel, ahogy állok a zárt vonatablakban, fehér farmerdzsekiben, igyekszem lassan, minél kisebbeket lélegezni, és arra gondolok, hogy a mosatlan fejes salátánál nagyobb baj úgysem érhet. Hiszen a felnőttek vigyáznak rám. Biztonságban vagyok.

(A csernobili erőműnél és Pripjaty városában 2015 őszén Mervai Márk készített fotókat, a cikkben ebből látható kettő. A teljes sorozatot erre a linkre kattintva nézheted meg.)



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Hosszú sorokban vártak a betegek a fagyos hidegben az egyik budapesti szakrendelőnél

„A kizsigerelt, túlterhelt, pandémiával is küzdő, összeomlott egészségügyben, a problémákat csak eltussoló, de nem kezelő rendszer áldozatai vagyunk mindannyian: betegek és egészségügyi dolgozók is” – írta egyikük.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2021. január 16.

hirdetés

Tömött sorokban, a fagyos hidegben kellett várakoznia az amúgy időpontra érkezett betegeknek egy budapesti szakrendelő előtt. Egy neve elhallgatását kérő beteg a Facebookon írta meg a történteket. Írását változtatás nélkül közöljük.

"Ez a történet nem azért született, mert a szereplők közül bárkit okolni lehetne azért, aminek mindannyian áldozatai vagyunk. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a kizsigerelt, túlterhelt, pandémiával is küzdő, összeomlott egészségügyben, a problémákat csak eltussoló, de nem kezelő rendszer áldozatai vagyunk mindannyian: betegek és egészségügyi dolgozók is. Ebben a rendszerben, ahol mindannyian az életünkért küzdünk, és ami maga generálja az ellentéteket, az állandó feszültséget, szinte kódolva van a kiégés és az antihumanitás. (Az eseményeket átélő szerző.)

Emberek ordítva veszekednek a helyzettel vagy egymással reggel 7-kor az egyik budapesti szakrendelő intézetnél.

Igen, konkrétan tényleg az utcán várakozva a fagyban, egyébként mindenki egy adott időpontra érkezve. Nem esik jól a tömeg, a feszültség, a gondolat, hogy valószínűleg hamarosan fázni kezdek.

Cikázik a levegőben a ki ki után jött, a nem tartja a védőtávolságot a tömegben, a rohadt rendszer, a "nem igaz, hogy nem lehet megoldani".

Egyébként érthetően. Én attól leszek feszült, hogy mások hangoskodása becsapódik a reggelembe. És nem esik jól a 4,7 km gyaloglástól kimelegedve ácsorogni, és érezni, ahogy telnek a percek, tényleg egyre jobban eléri a hideg a bőrömet a ruha alatt.

Gyalog jöttem, a covid óta nem tömegközlekedek, a biciklin nekem most túl hideg van, autóval pedig - ugye a zseniális ingyenes parkolás miatt - nem lehet parkolóhelyet találni. De legalább így kipipálom a napi mozgást. (Bőven, mert délutánra is van időpontom egy másik szakrendelésre.)

hirdetés

1-2 embert engednek be egy-egy ajtónyitáskor a melegre a lassan rövidülő sor elejéről. A benti tömegbe. Mert mindenhol sokan vannak. Amikor az előttem álló sorstárssal együtt én is bejutottam végre - több mint félóra ácsorgás után - egy 70 körüli, sápadt, hófehér arcú, sovány férfi is bejött utánunk, a csukódó ajtón. Határozottan mutatta a papírját a biztonsági őrnek, hogy sürgős, miközben mutatja és mondja is, hogy a kabátja alól a katéteréhez csatlakozó tömlő lóg ki. Nagy, hangos veszekedés kezdődik a betegirányító és a férfi között. Tőlem 20 centire. Én földbe gyökerezve. Majd a biztonsági őr is kijön a fülkéből. Mindhárman egyszerre ordítják a magukét mellettem.

Ketten tolnák kifele a férfit, aki a melegen szeretne várakozni. Ő rázza a papírját, hogy "rá van írva, hogy sürgős". "Az csak azt jelenti, hogy a mai nap végéig el fogják látni" - ordítja valamelyik. "Katéterem van." "Akkor is kint kell várakozni, míg sorra kerül."

És így tovább. Most már én is odafordulok, próbálom felhívni magamra a figyelmet, hogy kicsit elcsituljanak, és jelezzem, hogy akkor, ha nem fér be plusz egy fő, magam elé engedem a férfit, és kimegyek én a következő bejutási lehetőségig.

Nem, nem, nem lehet, most már velem is kiabálnak, hogy ne menjek ki, kitárt karokkal terelgetnének, hogy menjek már be.

A férfit pedig kifelé, de ő hirtelen beljebb megy végre. Még utánakiabálnak a fejem felett, majd csönd, de a levegő még rezeg. A betegirányító, aki eddig a testével akadályozta meg, hogy szép csendben kimenjek, miközben ők hadakoztak, most kedvesen, de még érezhetően friss lehiggadással a hangjában csodálkozva néz rám: "Maga meg miért akarta előre engedni?" Hát - akad el a szavam hirtelen - mert nem lehet könnyű katéterrel... "Á, nekem is volt katéterem!" - horkan fel ismét, újra felizzó indulattal.

Bemegyek, elcsigázva lehuppanok végre egy padra, folyik a könnyem, be a maszk alá, és magamban némán én is szidom ezt a rohadt rendszert."

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Menj inkább dolgozni, öcskös!” – írja a magyar kommentelő annak, aki hatszor kelt át az óceánon

Nem kell országot vezetned vagy közpénzből futballoznod ahhoz, hogy sok ember gyűlöljön. Elég, ha egyedül evezel a saját hajódban, ahogy Rakonczay Gábor tette. Vélemény.
Bakos András írása, Fotó: Rakonczay Expedíciók - szmo.hu
2021. január 20.

hirdetés

„Biztosan vannak most olyan ellendrukkerek, akik örülnek” – mondta a kétszeres Guinness-rekorder magyar hajós. Biztosan tudja már, milyen reakciót vált ki egyesekből az, amit írnak róla az újságok.

Rakonczay Gábor tizennégy éve vállalkozik extrém kihívásokra, hatszor kelt át az óceánon, 977 kilométert gyalogolt az Antarktiszon és futóként rendszeresen teljesít ultramaratoni távokat.

Múlt héten, miután hat napot töltött az általa tervezett deszkán, és állva evezve napi 80-100 kilométert haladt, úgy döntött, hogy feladja ezt az utat.

A hír alatti kommentekben rengeteg volt az olyan megjegyzés, amelyeken nem káröröm, és nem is a sportoló életét féltő aggodalom érződik, hanem leplezetlen düh.

Amikor csak egy-két ilyen vélemény eljut az érintetthez, talán jót mosolyog, de így tömegesen lehangoló olvasmány lehet:

„fizika törvénye… Ez nem járt iskolába? Vagy ilyen hülye, vagy direkt csinálja…. nyomorult”;

hirdetés

„ott kellett volna hagyni, senki nem küldte az idiótát”; „sajnos egy őrült”;

„szerintem vigyék egyből elmegyógyintézetbe, mert ilyen ötlet csak az ilyentől származhat”;

„egyáltalán mi szükség van erre a faszméregető baromságra. Menj inkább dolgozni, öcskös.”

Vannak szelídebb hangvételű megjegyzések:

„mert nagyot álmodni… aztán a valóság felébresztette”;

„kicsit naiv elképzelés volt ez…”;

„teljesen értelmetlen öncélú terv volt”;

„nagy hűhó oszt hűha lett, ennyi”;

„nem normális kísérlet. Körülbelül erre lehetett számítani… nem volt ez átgondolva… örüljön, hogy túlélte”;

„nem kell nagynak látszani, ha kicsik vagyunk! Ez az egész próbálkozás egy hülyeség! A Balatont nem bírta volna átevezni egy ilyen szarral! Se víz se kaja! Mit gondolt!”

Többen számonkérik a sportoló realitásérzékét. Akadt olyan vélemény, hogy a hajósnak a pénzt, amit a szponzorok az útjára adtak, inkább az éhező gyerekekre kellett volna elköltenie. Néhány komment bátorítja, vigasztalja, illetve megállapítja: „az itt cinkezők 90 százalékának már az is megmérettetés, hogy a sarki boltig eljussanak, de arra van ész, hogy itt fröcsögjenek”.

Az emberi teljesítőképesség határairól tényleg úgy szokás beszélni, mintha valami örök, általános mérce lenne. Holott, aki már sportolt valaha legalább három hónapig, megélte, milyen gyorsan tágulnak ezek a határok.

Nem óceánnyi távolság választja el a százhúsz kilós, magas vérnyomással diagnosztizált negyvenéves embert attól, hogy negyvennyolc évesen lefusson egyhuzamban 160 kilométert 24 órán belül egy versenyen – ami sokak szemében szintén fölösleges őrültség, illetve „lehetetlen”, pedig ez saját tapasztalatom.

A futás ma a legnépszerűbb szabadidősport, egyre többen szeretnek bele. Az ő szempontjukból nézve már az a realitás, hogy érdemes ilyen módon életmódot változtatni, mert több öröm éri az embert – már ha ez számít –, és nem kell különleges adottság a lelkesítő eredményekhez, csak átlagos egészségi állapot, kitartás és jó futócipő. Ez nyilván sokkal jobb lábbeli, mint amilyenje a 2500 éve élt hivatásos futárnak, a Hérodotosz által említett Pheidippidésznek volt, aki másfél nap alatt tett meg mintegy 250 kilométert, aztán pihenés nélkül vissza is fordult. A technikai fejlődés azonban mindig azt szolgálta, hogy minél nagyobb teljesítményre legyünk képesek, akkor is, ha csak a monitor előtt ülünk.

Egy szépen gyarapodó tábor tagjaként megértem Rakonczay Gábort. Örömet okoz neki, hogy így éli az életét, eldöntve, mi a fontos neki, miért érdemes áldozatot hozni. Ez nem befejezett lélekállapot: időnként mérlegeli, mi az, amit a céljai elérése érdekében érdemes vállalni – merthogy nem meghalni akar, hanem élni. Edzi magát, közben tervez, épít egy hajótestet, támogatókat szerez ahhoz, hogy ki is próbálja, mire képes vele.

A szponzorok felnőtt emberek, képesek eldönteni szabad akaratukból, kinek mire adnak pénzt. Aligha veszítettek azzal, hogy a hajós idő előtt befejezte az útját, mert így is szerepelt a hajója a fotókon, a matricákkal együtt.

Egyedül Rakonczay Gábor érezheti azt, hogy veszített, mert ezúttal nem sikerült teljesítenie azt, amire vállalkozott. Amikor kimentették, ott kellett hagynia a hajót is, amit hónapokon át épített. Ő azonban azt mondta: „nincs bennem csalódottság, elkeseredettség”.

Ez nem őrültség, csak szenvedély.

Magyarországon az emberek 27,3 százaléka dohányzik. Egymástól nagyon eltérő adatok szólnak arról, hogy mennyi az alkoholista: a WHO szerint 900 ezren, a KSH szerint csak 380 ezren vannak. Ez szinte mindegy, mert az alkoholisták is, a dohányzók is hatnak a körülöttük élők egészségére.

Rakonczay Gábor olyan szenvedélyt talált magának, amivel legfeljebb a saját épségét veszélyezteti. Mi a gond ezzel, magyarok?

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„A fiam megkérdezte, hogy meg fog halni?” – a 12 éves Levente is tünetmentes Covid után került az intenzívre

Ő már a harmadik általunk bemutatott gyerek, akinek begyulladtak a szervei, és utólag kiderült, hogy egy jóval korábbi koronavírus-fertőzés áll a betegség hátterében.
Belicza Bea - szmo.hu
2021. január 20.

hirdetés

A 12 éves Abony és a 15 éves Gergely megdöbbentő története után bemutatunk egy harmadik gyereket is, akiért szintén komoly küzdelmet folytattak az orvosok.

A cecei Csajtai Aliz és férje októberben kapták el a koronavírust. Egy kirándulás után egyszerre estek át a betegségen.

„Nagyon megviselt mindkettőnket, egy hétig voltunk nagyon rosszul, a szagok nem érzékelésétől a gyengeségen át a hasmenésig volt minden.”

„A gyerek velünk volt, hová tettük volna? Úgy hallottuk, a gyerekekre nem is veszélyes”

– meséli Aliz, hogy a 12 éves fia, Levente mikor fertőződhetett meg. Akkor azonban nem tudták, hogy a fiú is átesett a betegségen, mert neki nem volt semmilyen tünete.

Egy hónap múlva azonban 4o fokos láza lett és megfájdult a feje. Ekkor már óvatosságból pár napja otthon volt, mert az iskolában több gyerek is elkapott egy hasmenéses vírust. Először Levente édesanyja azt hitte, ez a baja a fiának is.

hirdetés

Csakhogy Levente lázát nem tudták csillapítani, a gyógyszer picit levitte, de gyorsan vissza is szökött. Anyja ki akarta zárni a koronát. Volt még otthon egy gyorstesztjük, az halványan pozitívnak mutatta a fiút. Elvitték PCR tesztre is. Amíg az eredményre vártak,

Levente egyre gyengébb lett, alig evett, ivott és még hányt is.

Azután megjött a PCR teszt eredménye, negatív lett.Csejtei Levente

Öt nap múlva a székesfehérvári kórházba vitte az anyja, a fertőző osztályra kerültek. Azonnal infúzióra tették, mert kiszáradt, nagy dózisú antibiotikumot kapott. Akkor már hasfájása is volt, vakbélgyulladás gyanújával vizsgálták.

„A doktornő azt mondta, ez nem vakbél. Vastagbél, vékonybél, vese, minden gyulladásban van.”

Az orvosok sem tudták, mi okozza, csak azt, hogy nagy a baj.

„Levente gyulladási értéke (CRPm) 376 volt. A doktor úr elmagyarázta, hogy ennek 5-10 között kellene lennie. Körülbelül 200-nál van vérmérgezés.”

Többféle antibiotikumtól sem lett jobban a fiú. Panaszkodott, hogy nagyon fázik a lába, miközben lázas volt.

Azt mondta, nehéz a levegővétel. Bedagadt a nyaka. Megduzzadt és kipirosodott a szeme, eltorzult, foltosan vörösödött az arca, kiütéses lett a teste.
„A fiam megkérdezte, hogy meg fog halni? Azt mondtam, nem engedem. Akkor kisírtuk magukat együtt és eldöntöttük, hogy erősek leszünk. Mindenki sírt a családban, csak Levente és én nem. Mi harcoltunk. Azt sem tudom, hogy csináltam végig ép ésszel.

- mondja Aliz, aki szerint fia ezután rengeteget aludt.

„Nem tudtam vele beszélgetni sem. Volt, hogy félrebeszélt, nem értettem, mit mond.”

A harmadik napon a kórházban, a vérvétel alapján rájöttek, mi lehet a baj, átküldték a fertőző osztályról a gyerekosztályra. Ott újabb nagy vizsgálatok következtek. Alighogy megérkeztek, oxigént kellett neki adni.

„A szaturációmérő csipogni kezdett. Jött a nővér, mondta, hogy kicseréli, mert valószínűleg rossz, aztán ahogy elment, újra nagyon csipogott. 8o volt a szaturációja. A maszkos oxigénnel visszatornázták.”

Levente keringése kezdett összeomlani, átvitték az intenzív osztályra. Az orvosok szerint a korábbi Covid-fertőzés utáni Kawasaki-szindrómája lehet, bár az elvileg csak 5 éven aluliaknál szokott lenni.

„Azt mondták, ezt a betegséget tíz napig lehet kezelni úgy, hogy ne legyen visszamaradó szövődménye. A hetedik napnál tartottunk.”

Úgy kezdték el a kezelést, hogy ha nem sikerülne javulást elérni 48 óra alatt, felviszik Pestre. Az utolsó pillanatban sikerült megállítani a betegséget.

„Megcsinálták, nagyon hálás vagyok, hogy megmentették a fiamat.”

Tíz nap múlva hat kiló mínusszal engedték haza Leventét. Azt kérték a szüleitől is, hogy most ne menjenek sehova, hetente egyszer egy bevásárlás, akkor a ruhát is le kell cserélni gyorsan. Leventét most mindentől védeni kell, nem fertőződhet meg, se coviddal, se mással. Egész decemberben otthon volt a család.

Január eleje óta újra iskolába jár, de végig maszkban van, és egyedül ül egy asztalnál. Márciusig nem tornázhat, nincs néptánc sem.

Februárban mennek teljes kontrollra, akkor derül ki, van-e szívizomgyulladása.

Ahogy azt korábban megírtuk a miskolci, 15 éves Borbély Gergely is ebben az időben betegeskedett, nála is megemlítették a Kawasaki szindrómát, de nála szerepel a PIMS (Pediatric Inflammatory Multisystem Syndrome) is, amit úgy is hívnak, hogy MIS-C (Multisystem Inflammatory Syndrome). Ugyanezzel diagnosztizálták a 12 éves, pécsi Abonyt is.

A PIMS és a MIS-C is a COVID-fertőzés által kiváltott gyermekkori, több szervrendszert érintő gyulladás.

Alizék korábban nem akartak védőoltást, mert azt gondolták, ha esetleg újra elkapják a vírust, túlélik. A gyerek védelme azonban most mindennél fontosabb. Így annak ellenére is szeretnék mielőbb megkapni az injekciót, hogy a hat hónapon belül fertőzésen átesetteket egyelőre nem oltják.

A kórházban Aliz mindenkinek hálás, azt mondja, nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, mindent megtettek a gyerekért.

Az orvosok úgy búcsúztak Leventétől, legyen szíves nem egy újabb, ritka betegséggel visszatérni megint, maximum kisujjtöréssel jöhet legközelebb.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Szégyenszemre a 22 éves lányom tart el, mert nem hagynak dolgozni – nélküle már az utcán lennék”

Étteremtulajdonos, szállodaigazgató, rendezvényszervező, valamint két vidéki kocsmáros mesélte el, hogyan hatott rájuk a két és fél hónapja tartó újbóli lezárás.
Láng Dávid; címkép: Mika Baumeister/Unsplash - szmo.hu
2021. január 21.

hirdetés

November 11-én jelentették be a máig hatályos járványügyi korlátozásokat. Azóta általános rendezvénytilalom van érvényben, az éttermek kizárólag elvitelre és házhozszállításra készíthetnek ételt, a szállodák pedig csak üzleti vagy oktatási célból érkező vendégeket fogadhatnak.

A minap szinte az egész sajtót körbejárta a hír, hogy ez az állapot egészen pünkösdig fennmaradhat. Bár a kormány nem sokkal később tagadta, hogy ilyen döntést hoztak volna, abban gyakorlatilag minden szakmabeli egyetért, hogy még jó néhány nehéz hónap áll előttük.

Legutóbb szeptemberben, a határzár bejelentése után pár héttel készítettünk körképet az aktuális helyzetről, most pedig ismét megkérdeztünk néhány szereplőt a turizmus és vendéglátás területéről, milyennek látják a kilátásaikat.

„De jó, a tulaj személyesen hozza ki a kaját? ...ja, ez nem is olyan jó, ugye?”

„A tavaszi hullám kezdetekor kénytelenek voltunk mi is átállni házhozszállításra, de a Netpincér és a Wolt által felszámított költségek a 27%-os elviteles ÁFA-kulccsal együtt akkora terhet róttak ránk, hogy gyakorlatilag minden tartalékunkat lenulláztuk” – idézi fel Lévai Zsuzsi, a Halkakas Halbisztró tulajdonosa.

A fentieknek köszönhetően a forgalom 50%-a úgy ment ki a kezükből, hogy még semmi másra nem költöttek: se alapanyagra, se rezsire, se bérekre. A 2600 forintos fish & chips árából például 1300 forint maradt náluk, ebből kellett volna kigazdálkodniuk minden fennmaradó költséget.

hirdetés

Nagyon bíztak a kormányzati mentőcsomagban, de elmondása szerint inkább látványintézkedéseket kaptak valódi segítség helyett, amire alapozhattak volna. Ennek fényében különösen várták az újranyitást, ami után szeptemberig folyamatosan növekedett a forgalmuk. Ekkor azonban beütött a határzár és az újbóli krach – bár bezárniuk még nem kellett, a vendégszám megint durván visszaesett.

„A novemberi szigorításkor az volt az első gondolatom, hogy én ezt még egyszer nem tudom megcsinálni. Akkor még a 27%-os ÁFA volt érvényben, és pár hónap alatt nem tudtunk annyi tartalékot képezni, hogy kicsit is megérje újra kiszállításra átállni.”

Már el is mondta az alkalmazottaknak, hogy nem folytatják, amikor támadt egy furcsa megérzése.

„Másnap reggel azzal a sugallattal ébredtem, hogy nem szabad bezárnunk, mert valami történni fog. A rákövetkező napon pedig bejelentették, hogy az elviteles ÁFA 5%-ra csökken.”

Ez hatalmas segítség volt, egyben elindított benne egy olyan gondolatmenetet is, hogy ki kell próbálniuk a saját házhozszállítási rendszert.

„Rájöttem, hogy nem arra kell várnom, hogy az emberek maguktól megtaláljanak, hanem nekem kell odamennem hozzájuk és a szájukba rágnom, hogy itt vagyok, lehet tőlem rendelni, ha halat szeretnél enni.”

Elkezdett speciális halnapokat hirdetni, először saját lakóhelyén, Nagykovácsiban, illetve a környező budai kerületekben: a hét egy adott napján délig bárki leadhatta neki a rendelést, az étteremből hazafelé pedig ő maga szállította ki a halvacsorát.

Helyi Facebook-csoportokban kezdte hirdetni a lehetőséget, személyes hangvételű posztokkal szólítva meg az embereket. A dolog pedig bevált: novemberben és decemberben nagyon jól ment, és Zsuzsi a januárral kapcsolatban is bizakodó.

Egy jelenet különösen élénken megmaradt benne. Bekopogott egy családhoz, az apuka nyitott ajtót, aki ránézett, és így szólt: „De jó, a tulaj személyesen hozza ki a kaját? …ja, ez nem is olyan jó, ugye?” Ez tökéletesen összefoglalta a helyzet kettősségét.

„Először megijedtem, utána viszont összeszedtem az összes kreatív energiámat, hogy rájöjjek, hol van rám igény a piacon” – meséli.

Bár elmondása szerint ötször annyi munkával legfeljebb feleannyi bevételre tesznek szert, legalább felszínen tudnak maradni, és ha az érdeklődés nem csökken, tavasz végéig biztosan ki tudják húzni leépítés nélkül.

„Tisztában vagyok azzal, hogy akit most utcára raknék, az nagy valószínűséggel ott is maradna, ami hatalmas felelősség. Ráadásul nyolc éve csinálom ezt az éttermet, és nem fogom olyan könnyen adni.”

„Ott áll a pénzem a korábban beszerzett áruban, aminek lassan lejár a szavatossága”

„Tőlem három háznyira van egy bolt, amióta zárva vagyok, nyolcan-tízen is álldogálnak ott minden nap, nagyobb zajt csapva, mint korábban az én vendégeim” – meséli Hajnalka, aki egy kisebb sörözőt üzemeltet egy dél-békési kisváros központjában. A lezárások előtt ez elég volt a kényelmes megélhetésre, azóta viszont nullára csökkent a bevétele.

„Senki ne mondja nekem, hogy az higiénikusabb, ha a bolt előtt isszák az emberek a sört és a helyben kimért pálinkát, mosdólehetőség nélkül” – teszi hozzá, hangsúlyozva, hogy nem a boltos ellen irányul a kirohanása, hanem a rendszer ellen.

Felháborítónak tartja, hogy minden más üzletág működhet a kiskereskedelemtől a szolgáltatókig, a vendéglátósokat viszont teljesen ellehetetlenítik. „Ha nekik szabad, nekem miért nem?” – teszi fel a kérdést.

Egyéni vállalkozóként ráadásul semmilyen támogatásra nem számíthat. „Nincs egy vas jövedelmem sem, ott áll a pénzem a korábban beszerzett áruban, aminek lassan lejár a szavatossága. Egyedül az a szerencsém, hogy a testvéremnek van egy boltja, ahová áthordtam egy részét, és ő eladta. De ez egyedi helyzet, másoknak mindent ki kell dobniuk” – panaszolja.

Az egészben az a legnehezebb számára, hogy senki nem tudja megmondani, mikor nyithatnak ki újra. Alkalmi munkákat leszámítva addig máshova se mehet el dolgozni, mivel aligha fogadnák el, ha azt mondaná, „bocs, fogalmam sincs, meddig tudok maradni, hiszen a saját vállalkozásom az első.”

„Hogy mennyit bírok még ki? Másfél, maximum két hónapot. Ha addig se változik semmi, végleg bezárok és eladom a helyet. Örökké nem élhet az ember bizonytalanságban” – összegez.

Nála is nehezebb helyzetben van Anita, aki egy környékbeli, de még kisebb településen működtet kocsmát bérlőként.

„Ez egy épülő vállalkozás, alig két éve nyitottam, így semmi tartalékom nincsen. Van viszont lakáshitelem és egy ősrégi, rossz kocsim, amit megcsináltatni sincs pénzem. Ketten élünk a 22 éves lányommal, szégyenszemre ő tart el, nélküle valószínűleg már az utcán lennék” – sorolja.

A legnagyobb pofátlanságnak azt tartja, hogy nem engedik el a havi 50 ezer forintos katát, így azt a november 11-i bezárás óta is fizetnie kell. Erre jön még rá a bérleti díj – bár azt decemberre legalább már elengedték – és a rezsiköltség, ami annak ellenére se nulla, hogy nem tart nyitva.

Összesen már legalább 200 ezer forint kiadása volt a kocsma miatt azóta, hogy egyáltalán nem jön belőle bevétel.

„Egy falusi kocsmáról eleve ne képzelje senki, hogy dől belőle a pénz: normál esetben is épphogy arra volt elég, hogy hónapról hónapra épphogy megéljek, félretenni szinte semmit nem tudtam” – teszi hozzá.

A bezárás után próbálkozott más munkával, de annyira alulfizették – mindössze 6000 forintot kapott naponta –, hogy abból még a katát se tudta kigazdálkodni. A vállalkozását most már felfüggesztette, így legalább a havi 50 ezer forintot nem kell fizetnie, az eddigi veszteségekért azonban senki nem kompenzálta. És mivel nem megszüntette, csak szünetelteti, munkanélküli segélyre sem tud jelentkezni.

Anita is tapasztalja, hogy az eddig a kocsmába járók a bolt elé szoktak át, kenyér helyett már az alkohol teszi ki az ottani forgalom nagy részét. Az üvegeket pedig szétdobálják az utcán, aminek semmi következménye nincs.

„A plázákban tömegnyomor van, Kékestetőn is tömegek kirándulnak gond nélkül, ezzel vannak tele az újságok. Mi meg itt azon matekozunk, hogyan ne kopjon fel az állunk” – mondja kiábrándultan. Már a tavaly tavaszi újranyitás is nagyon nehezen ment neki, most pedig még bizonytalanabb abban, érdemes-e folytatnia.

„Tavaly ősz óta az idei őszre lövünk, addig aligha lesz értékelhető forgalom”

„2019-ben 1366 rendezvényünk volt, a tavalyi évről pedig még januárban is azt mutatta minden elemzés, hogy újabb rekordok fognak dőlni. Ez végül igaz is lett, csak épp negatív előjellel” – mondja Tatár György, az egyik legnagyobb hazai céges rendezvényszervező vállalkozás, illetve a https://www.cegeshelyszinek.hu és http://www.rendezvenyhelyszinek.hu ügyvezetője.

A bevételek visszaesése miatt már az első lezárás idején meg kellett válnia néhány munkavállalótól, a bő 20 fős csapat magját azonban akkor még meg tudta tartani.

A nyár alapvetően nem a céges rendezvények szezonja, de az újranyitás után így is egész sok megrendelést és ajánlatkérést kaptak. A szeptembertől decemberig tartó csúcsidőszak is erősen indult, aztán ahogy egyre nőtt az országban a fertőzöttek száma, úgy kezdték sorra visszamondani a már lekötött eseményeket is. Ezek között ráadásul több olyan volt, ami tavaszról került át őszre, de végül az új időpontban se tudták megtartani.

Az őszi korlátozások bejelentésekor Tatár már látta, hogy ezen egyhamar nem lesznek túl, így újabb alkalmazottakat kellett elküldenie. A cég létszáma most már az eredetinek alig a fele.

„Folyamatosan egyeztetünk egyrészt a megrendelőinkkel, másrészt a rendezvényhelyszínekkel és az alvállalkozókkal (catering-szolgáltatók, rendezvénytechnikai vállalkozások, előadóművészek stb.) de leginkább csak azért, hogy tartsuk egymásban a lelket és megbeszéljük, ki hogyan látja a helyzetet. A legrosszabb az, hogy senki nem tud semmi biztosat.”

Neki viszont mindenképp terveznie kell, ezért most arra készül, hogy szeptembertől talán már lehet értékelhető mennyiségű céges rendezvényre számítani, előtte viszont aligha. A piacvezető pozícióból fakadóan bízik benne, hogy át tudják vészelni ezt a lezárást is, addig azonban még jó néhány nehéz hónap vár rájuk.

Tatár a fentiek mellett egy kis szállodát is üzemeltet Balatonfüreden Boutique Hotel Annuska néven. Itt szintén minimálisra csökkent a forgalom, amióta csak üzleti, gazdasági, vagy oktatási céllal érkezőket fogadhatnak, ennek ellenére nem zárt be és nem bocsátott el senkit.

“Az volt a karácsonyi ajándék, hogy mindenkinek megtartottam az állását annak ellenére, hogy üzletileg nem értelmezhető mennyiségű vendégünk volt.”

„Bár az átoltottságtól és a járványügyi helyzettől függ, de az elvi esély megvan rá, hogy a nyári főszezon Balatonfüreden már rendben lesz. Biztosat viszont itt sem lehet tudni és 2 hónap nyilván nem tudja eltartani az évet” – teszi hozzá.

A leépítést mindazonáltal ezután is szeretné elkerülni, a helyzete pedig abból a szempontból szerencsésebb, hogy a szálloda méreteiből adódóan eleve kevés alkalmazottat foglalkoztat. Tavaly nyáron pedig azt tapasztalták, hogy a vendégek szívesebben jönnek az ehhez hasonló kisebb helyekre, ahol sokkal kevesebb a kontaktus lehetősége és a higiéniai előírások is könnyebben betarthatók.

„Fő feladatunk az optimizmus, felkészülés és a reménykedés”

„Mi a járvány kezdetén nagyon hamar reagáltunk a kialakult helyzetre, március közepén bezártunk és egészen augusztus közepéig nem is fogadtunk vendéget. Ekkor nyitottunk ki, de alig pár hét után jött a határzár, így szeptember közepén ismét úgy döntöttünk, hogy így nincs értelme nyitva tartani” – meséli Galla Gergő, a 179 szobás Barceló Budapest igazgatója.

Helyzetüket tovább nehezítette, hogy a járvány előtti időben szinte az összes vendégük külföldi turista volt.

Elmondása szerint 10-20 szobás kihasználtság miatt egyszerűen nem érte volna meg nyitva maradni, kompromisszumokat a minőség rovására – például, hogy egészségügyi okokból ne legyen teljes a reggeli, vagy a szobaszervíz – pedig nem akartak kötni.

A forgalomkiesés miatt már tavaly áprilisban radikális lépéseket kellett tenniük: „A főszezonra tervezett belsős csapat jelentős részét sajnos el kellett küldeni, illetve olyan is volt, aki magától választott más szakmát ebben a turizmus számára kiemelten nehéz helyzetben, így ma már csak alig többen mint 10-en maradtak teljes állományban”

– sorolja az igazgató. Ezt a létszámot már szeretnék megőrizni, de arra a kérdésre, ők mivel tudják hasznossá tenni magukat a bezárt szállodában, így felel:

„Fő feladatunk a szálloda műszaki állapotának megőrzése, az épület őrzése, amiben jómagam is részt veszek, és a folyamatos készenlét, készülés az újranyitásra. Emellett az is feladatom, hogy a kollégákban megpróbáljam tartani a lendületet, hogy megtalálják a munkában a kihívást, így folyamatokat optimalizálunk, rendszerezünk. Olyan feladatokat is próbálunk megoldani, amelyekre a főszezon forgatagában lehetetlen időt fordítani, de sajnos ezekből lassan egy év zárt állapot után egyre kevesebb van.”

A jövővel kapcsolatban próbál optimista lenni, már amennyire a rengeteg bizonytalanság megengedi: „Két héttel ezelőttig bíztunk a tavaszban, most bízunk a nyárban, aztán lehet, hogy ha áprilisban újra beszélünk, akkor már az őszben bízunk majd.”


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: