Csernobil után néhány héttel a szovjet-magyar barátságvonattal átvittek Kijeven – 13 éves voltam

Hargitay Judit - szmo.hu
2019. május 28.

Ezt a történetet azért írom meg, mert megnéztem a Csernobil című sorozat eddig levetített három részét az HBO-n. Három évtizede teszek úgy, mintha az a “jutalomút” meg sem történt volna. Eddig keveseknek meséltem el, de akiknek igen, mind ledöbbentek. Hát most elmesélem mindenkinek.

1986-ban tizenhárom éves voltam. Akkoriban még kötelezően oroszt tanultunk a suliban, és én imádtam. A nyelvet is, a fura, nehéz ragozást, a kacskaringós, cirill betűket. Kiváló tanáraim voltak, nekem meg jó nyelvérzékem. Hetedikes koromban beneveztek egy országos oroszversenyre. Több fordulós volt, én eljutottam a döntőig, ami egy egyhetes, csillebérci táborozással volt összekötve. Kemény verseny volt, de sok játékkal, szabadprogrammal. A végén, ha jól emlékszem, húsz nyertest hirdettek ki.

Az országban a legjobbakat, akiknek az volt a jutalma, hogy 1986 nyarán, a tanév végén a szovjet-magyar barátságvonattal elmehettek egy hétre Moszkvába.

Májusban kezdtek szivárogni a hírek, hogy “valami baleset” történt a csernobili atomerőműben (a robbanás április 26-án történt, de a magyar sajtó napokig hallgatott). Kecskeméten, ahol éltem, senki sem csinált nagy ügyet a dologból. Anyám és a nevelőapám – rajz- és zeneszakos értelmiségiek – a világon semmit nem konyítottak a fizikához. Talán egyszer hallottam arról beszélni őket, hogy megírta az újság: ne együnk mosatlan fejes salátát, mert fertőzött lehet.

Volt viszont egy nagyon profi fizikatanárunk, akit az egyik órán kérdezgetni kezdtünk Csernobilról. Zavarban volt, úgy tűnt, nem nagyon beszélhet erről, de azért elmondta: az a “baleset” jóval nagyobb volt ám, mint hisszük. Mesélt a maghasadásról, a sugárfertőzésről, és arról, hogy a sugárzó anyagok felezési ideje több száz, sőt több ezer év is lehet.

"Veszélyben vagyunk?” – faggattuk kicsit riadtan, ő hosszan nézett ránk, aztán csak annyit mondott: “Nyugodjatok meg.”

Aztán véget ért a tanév, és elérkezett a jutalomút. Vonattal indultunk, késő este, a Keletiből. Az oroszverseny győztesein kívül sok gyereket láttam még nagy pakkokkal az állomáson. A kísérő tanáraink azt mondták, több városból is jönnek csoportok. “Ez az út a szovjet-magyar barátságról szól” – mosolygott az egyik kísérő. Nem vicc, a tanárok akkoriban mondtak ilyeneket. Azt azért sutyorogták a tömegben, hogy néhány gyereket a szüleik nem engedtek el, Csernobil miatt. Én magamban csak mosolyogtam. Anyuék megmondták, hogy ha nem eszem mosatlan fejes salátát, semmi bajom nem lehet, mire ez a nagy ijedség?

Fotó: Mérvai Márk

Hálókocsis fülkékben utaztunk, két napos volt az út. Másnap délelőtt rosszul lettem – akkoriban egy hosszabb autózás is megviselt –, az egyik tanár adott egy Daedalon tablettát, és lefektetett. Elaludtam. Arra ébredtem, hogy a kalauzok és a tanárok buzgón húzogatják fel a vonatablakokat. “Mindjárt Kijevbe érünk, egy ablak se maradhat nyitva. Lassan, nyugodtan lélegezzetek” – utasított egy tanár. Addigra már nem volt hányingerem, a vonat lassan begördült a kijevi állomásra. Úgy emlékszem, az egyik nagyszájú gyerek a csoportból oroszul megkérdezte a kalauzt, merre van Csernobil. A kalauz szigorúan nézett, de aztán kimutatott a zárt ablakon: “Arra.”

Azt a durván egy órát, amíg az állomáson vesztegeltünk, soha nem felejtem el. Álltam az ablaknál, fehér farmerdzsekiben, ami akkoriban iszonyú menőnek számított, ordított rólam, hogy “nyugati kislány” vagyok, és az üvegen át néztem a lehangoló tájat, Kijev kockaházait, a gyárkéményeket. Bámultam Csernobil felé (az erőmű Kijevtől 130 kilométerre van, azt már akkor is elmagyarázták nekünk, hogy nem fogunk semmit látni).

Ott gondolkoztam el először, hogy a levegő, amit most belélegzek, vajon árthat-e nekem. Ha csak a fejes saláta veszélyes, miért kellett becsukni az ablakokat? Miért viselkedik minden felnőtt olyan furcsán, ha az utazó, zsibongó gyerekseregből valaki Csernobilról kérdez?

A válaszokat évekkel, sőt, évtizedekkel később kaptam meg. Moszkva egyébként nagy élmény volt. Megnéztük a bebalzsamozott Lenint, két órát álltunk sorban a Vörös téri mauzóleum előtt, a tanáraink aznap reggel szigorúan megtiltották, hogy farmert vegyünk fel ("az illetlen"), az őrök meg elvették a fényképezőgépeket, és átkutatták a nagyobb táskákat. Elámultunk a Kreml arany hagymakupoláin, a Vaszilij Blazsennij székesegyházon, ami engem egy halom színes, tölcséres gyümölcsfagyira emlékeztetett, kivittek Gorkiba, a kastélyba, ahol Lenin meghalt. És vettem egy gyönyörű ezüstgyűrűt a Kalinyin sugárúton – azt még sokáig hordtam.

Néhány hónappal később, természetesen már itthon, véletlenül kaptam el egy beszélgetésfoszlányt apám – aki enyhén szólva sem volt “komcsibarát” – és egy haverja között. Egy cukrászdában ültünk, én a mosdóból jöttem épp vissza, és láttam, hogy apám dühödten gesztikulál:

“Volt pofájuk egy csomó magyar kölköt odavinni Csernobil mellé, hetekkel a robbanás után, csak hogy bizonyítsák, hogy minden oké? Most meg derülnek itt ki a dolgok? Honnan tudjam, hogy a gyerekem jól van? Hát tudod, a k... anyjukat.”

Nem értettem a nagy dühöt, csak nyugtatgattam apámat, hogy nyugi, jól vagyok. Fogalmam sincs, a körülöttem élő felnőttek mit tudtak, mit gondoltak, arra emlékszem, hogy anyám néha váratlanul megkérdezte, nem fáj-e a fejem, nem érzem-e lázasnak magam, nincs-e hányingerem. Lehet, hogy titokban beszélt egy orvossal.

Több, mint három évtized telt el azóta. Hogy Csernobil mekkora katasztrófa is volt valójában, arra a világ még csak most kezd úgy istenigazából rádöbbenni. Többek között épp az HBO nagy vihart kavart minisorozatából. Egy amerikai történész, Kate Brown több év kutatómunka után nemrég jelentetett meg egy könyvet – Manual for Survival: A Chernobyl Guide to the Future (szabad fordításban Túlélési kézikönyv – Csernobil és a jövő) címmel, amelyben azt állítja, hogy az elmúlt 30 évben csak Ukrajnában 150 ezren haltak meg Csernobil miatt.

Az útra nem vittem fényképezőgépet. Ez a fotó azon a nyáron készült rólam, Budapesten

Soha nem néztem utána, hogy azon a vonatúton Moszkvába, alig néhány héttel a katasztrófa után, az egy órás várakozás alatt a felrobbant atomreaktortól egy köpésre (a sugárzás szempontjából bizony az egy köpés) mekkora dózist kaphattam.

Nem is akarom tudni. Azt sem, hogy mi lehet a többiekkel. Aranyos, vidám kis csapat volt. Egy orvos barátnőm a húszas éveimben azt mondta: lehet, hogy soha, semmi bajom nem lesz, ha lesz is, nem tudhatom, hogy emiatt-e. Sőt az is megeshet, hogy csak a gyerekemen jön majd ki. Mivel saját gyerekem nem született, legalább emiatt nem kell aggódnom.

Ha az embernek együtt kell élnie valami megváltoztathatatlan dologgal, jobb, ha igyekszik nem gondolni rá. Ezt az élményt én is elástam magamban, hiszen “nem is olyan nagy ügy”. Ha bármikor eszembe jut, csak az a jelenet sejlik fel, ahogy állok a zárt vonatablakban, fehér farmerdzsekiben, igyekszem lassan, minél kisebbeket lélegezni, és arra gondolok, hogy a mosatlan fejes salátánál nagyobb baj úgysem érhet. Hiszen a felnőttek vigyáznak rám. Biztonságban vagyok.

(A csernobili erőműnél és Pripjaty városában 2015 őszén Mervai Márk készített fotókat, a cikkben ebből látható kettő. A teljes sorozatot erre a linkre kattintva nézheted meg.)

Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2021. január 16.

Tömött sorokban, a fagyos hidegben kellett várakoznia az amúgy időpontra érkezett betegeknek egy budapesti szakrendelő előtt. Egy neve elhallgatását kérő beteg a Facebookon írta meg a történteket. Írását változtatás nélkül közöljük.

"Ez a történet nem azért született, mert a szereplők közül bárkit okolni lehetne azért, aminek mindannyian áldozatai vagyunk. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a kizsigerelt, túlterhelt, pandémiával is küzdő, összeomlott egészségügyben, a problémákat csak eltussoló, de nem kezelő rendszer áldozatai vagyunk mindannyian: betegek és egészségügyi dolgozók is. Ebben a rendszerben, ahol mindannyian az életünkért küzdünk, és ami maga generálja az ellentéteket, az állandó feszültséget, szinte kódolva van a kiégés és az antihumanitás. (Az eseményeket átélő szerző.)

Igen, konkrétan tényleg az utcán várakozva a fagyban, egyébként mindenki egy adott időpontra érkezve. Nem esik jól a tömeg, a feszültség, a gondolat, hogy valószínűleg hamarosan fázni kezdek.

Egyébként érthetően. Én attól leszek feszült, hogy mások hangoskodása becsapódik a reggelembe. És nem esik jól a 4,7 km gyaloglástól kimelegedve ácsorogni, és érezni, ahogy telnek a percek, tényleg egyre jobban eléri a hideg a bőrömet a ruha alatt.

Gyalog jöttem, a covid óta nem tömegközlekedek, a biciklin nekem most túl hideg van, autóval pedig - ugye a zseniális ingyenes parkolás miatt - nem lehet parkolóhelyet találni. De legalább így kipipálom a napi mozgást. (Bőven, mert délutánra is van időpontom egy másik szakrendelésre.)

1-2 embert engednek be egy-egy ajtónyitáskor a melegre a lassan rövidülő sor elejéről. A benti tömegbe. Mert mindenhol sokan vannak. Amikor az előttem álló sorstárssal együtt én is bejutottam végre - több mint félóra ácsorgás után - egy 70 körüli, sápadt, hófehér arcú, sovány férfi is bejött utánunk, a csukódó ajtón. Határozottan mutatta a papírját a biztonsági őrnek, hogy sürgős, miközben mutatja és mondja is, hogy a kabátja alól a katéteréhez csatlakozó tömlő lóg ki. Nagy, hangos veszekedés kezdődik a betegirányító és a férfi között. Tőlem 20 centire. Én földbe gyökerezve. Majd a biztonsági őr is kijön a fülkéből. Mindhárman egyszerre ordítják a magukét mellettem.

És így tovább. Most már én is odafordulok, próbálom felhívni magamra a figyelmet, hogy kicsit elcsituljanak, és jelezzem, hogy akkor, ha nem fér be plusz egy fő, magam elé engedem a férfit, és kimegyek én a következő bejutási lehetőségig.

A férfit pedig kifelé, de ő hirtelen beljebb megy végre. Még utánakiabálnak a fejem felett, majd csönd, de a levegő még rezeg. A betegirányító, aki eddig a testével akadályozta meg, hogy szép csendben kimenjek, miközben ők hadakoztak, most kedvesen, de még érezhetően friss lehiggadással a hangjában csodálkozva néz rám: "Maga meg miért akarta előre engedni?" Hát - akad el a szavam hirtelen - mert nem lehet könnyű katéterrel... "Á, nekem is volt katéterem!" - horkan fel ismét, újra felizzó indulattal.

Bakos András írása, Fotó: Rakonczay Expedíciók - szmo.hu
2021. január 20.

„Biztosan vannak most olyan ellendrukkerek, akik örülnek” – mondta a kétszeres Guinness-rekorder magyar hajós. Biztosan tudja már, milyen reakciót vált ki egyesekből az, amit írnak róla az újságok.

Rakonczay Gábor tizennégy éve vállalkozik extrém kihívásokra, hatszor kelt át az óceánon, 977 kilométert gyalogolt az Antarktiszon és futóként rendszeresen teljesít ultramaratoni távokat.

Múlt héten, miután hat napot töltött az általa tervezett deszkán, és állva evezve napi 80-100 kilométert haladt, úgy döntött, hogy feladja ezt az utat.

Amikor csak egy-két ilyen vélemény eljut az érintetthez, talán jót mosolyog, de így tömegesen lehangoló olvasmány lehet:

„fizika törvénye… Ez nem járt iskolába? Vagy ilyen hülye, vagy direkt csinálja…. nyomorult”;

„ott kellett volna hagyni, senki nem küldte az idiótát”; „sajnos egy őrült”;

„szerintem vigyék egyből elmegyógyintézetbe, mert ilyen ötlet csak az ilyentől származhat”;

„egyáltalán mi szükség van erre a faszméregető baromságra. Menj inkább dolgozni, öcskös.”

Vannak szelídebb hangvételű megjegyzések:

„mert nagyot álmodni… aztán a valóság felébresztette”;

„kicsit naiv elképzelés volt ez…”;

„teljesen értelmetlen öncélú terv volt”;

„nagy hűhó oszt hűha lett, ennyi”;

„nem normális kísérlet. Körülbelül erre lehetett számítani… nem volt ez átgondolva… örüljön, hogy túlélte”;

„nem kell nagynak látszani, ha kicsik vagyunk! Ez az egész próbálkozás egy hülyeség! A Balatont nem bírta volna átevezni egy ilyen szarral! Se víz se kaja! Mit gondolt!”

Többen számonkérik a sportoló realitásérzékét. Akadt olyan vélemény, hogy a hajósnak a pénzt, amit a szponzorok az útjára adtak, inkább az éhező gyerekekre kellett volna elköltenie. Néhány komment bátorítja, vigasztalja, illetve megállapítja: „az itt cinkezők 90 százalékának már az is megmérettetés, hogy a sarki boltig eljussanak, de arra van ész, hogy itt fröcsögjenek”.

Nem óceánnyi távolság választja el a százhúsz kilós, magas vérnyomással diagnosztizált negyvenéves embert attól, hogy negyvennyolc évesen lefusson egyhuzamban 160 kilométert 24 órán belül egy versenyen – ami sokak szemében szintén fölösleges őrültség, illetve „lehetetlen”, pedig ez saját tapasztalatom.

A futás ma a legnépszerűbb szabadidősport, egyre többen szeretnek bele. Az ő szempontjukból nézve már az a realitás, hogy érdemes ilyen módon életmódot változtatni, mert több öröm éri az embert – már ha ez számít –, és nem kell különleges adottság a lelkesítő eredményekhez, csak átlagos egészségi állapot, kitartás és jó futócipő. Ez nyilván sokkal jobb lábbeli, mint amilyenje a 2500 éve élt hivatásos futárnak, a Hérodotosz által említett Pheidippidésznek volt, aki másfél nap alatt tett meg mintegy 250 kilométert, aztán pihenés nélkül vissza is fordult. A technikai fejlődés azonban mindig azt szolgálta, hogy minél nagyobb teljesítményre legyünk képesek, akkor is, ha csak a monitor előtt ülünk.

A szponzorok felnőtt emberek, képesek eldönteni szabad akaratukból, kinek mire adnak pénzt. Aligha veszítettek azzal, hogy a hajós idő előtt befejezte az útját, mert így is szerepelt a hajója a fotókon, a matricákkal együtt.

Egyedül Rakonczay Gábor érezheti azt, hogy veszített, mert ezúttal nem sikerült teljesítenie azt, amire vállalkozott. Amikor kimentették, ott kellett hagynia a hajót is, amit hónapokon át épített. Ő azonban azt mondta: „nincs bennem csalódottság, elkeseredettség”.

Magyarországon az emberek 27,3 százaléka dohányzik. Egymástól nagyon eltérő adatok szólnak arról, hogy mennyi az alkoholista: a WHO szerint 900 ezren, a KSH szerint csak 380 ezren vannak. Ez szinte mindegy, mert az alkoholisták is, a dohányzók is hatnak a körülöttük élők egészségére.

Rakonczay Gábor olyan szenvedélyt talált magának, amivel legfeljebb a saját épségét veszélyezteti. Mi a gond ezzel, magyarok?

Belicza Bea - szmo.hu
2021. január 20.

A 12 éves Abony és a 15 éves Gergely megdöbbentő története után bemutatunk egy harmadik gyereket is, akiért szintén komoly küzdelmet folytattak az orvosok.

A cecei Csajtai Aliz és férje októberben kapták el a koronavírust. Egy kirándulás után egyszerre estek át a betegségen.

„Nagyon megviselt mindkettőnket, egy hétig voltunk nagyon rosszul, a szagok nem érzékelésétől a gyengeségen át a hasmenésig volt minden.”

– meséli Aliz, hogy a 12 éves fia, Levente mikor fertőződhetett meg. Akkor azonban nem tudták, hogy a fiú is átesett a betegségen, mert neki nem volt semmilyen tünete.

Egy hónap múlva azonban 4o fokos láza lett és megfájdult a feje. Ekkor már óvatosságból pár napja otthon volt, mert az iskolában több gyerek is elkapott egy hasmenéses vírust. Először Levente édesanyja azt hitte, ez a baja a fiának is.

Csakhogy Levente lázát nem tudták csillapítani, a gyógyszer picit levitte, de gyorsan vissza is szökött. Anyja ki akarta zárni a koronát. Volt még otthon egy gyorstesztjük, az halványan pozitívnak mutatta a fiút. Elvitték PCR tesztre is. Amíg az eredményre vártak,

Azután megjött a PCR teszt eredménye, negatív lett.

Öt nap múlva a székesfehérvári kórházba vitte az anyja, a fertőző osztályra kerültek. Azonnal infúzióra tették, mert kiszáradt, nagy dózisú antibiotikumot kapott. Akkor már hasfájása is volt, vakbélgyulladás gyanújával vizsgálták.

Az orvosok sem tudták, mi okozza, csak azt, hogy nagy a baj.

Többféle antibiotikumtól sem lett jobban a fiú. Panaszkodott, hogy nagyon fázik a lába, miközben lázas volt.

- mondja Aliz, aki szerint fia ezután rengeteget aludt.

„Nem tudtam vele beszélgetni sem. Volt, hogy félrebeszélt, nem értettem, mit mond.”

A harmadik napon a kórházban, a vérvétel alapján rájöttek, mi lehet a baj, átküldték a fertőző osztályról a gyerekosztályra. Ott újabb nagy vizsgálatok következtek. Alighogy megérkeztek, oxigént kellett neki adni.

„A szaturációmérő csipogni kezdett. Jött a nővér, mondta, hogy kicseréli, mert valószínűleg rossz, aztán ahogy elment, újra nagyon csipogott. 8o volt a szaturációja. A maszkos oxigénnel visszatornázták.”

Levente keringése kezdett összeomlani, átvitték az intenzív osztályra. Az orvosok szerint a korábbi Covid-fertőzés utáni Kawasaki-szindrómája lehet, bár az elvileg csak 5 éven aluliaknál szokott lenni.

Úgy kezdték el a kezelést, hogy ha nem sikerülne javulást elérni 48 óra alatt, felviszik Pestre. Az utolsó pillanatban sikerült megállítani a betegséget.

„Megcsinálták, nagyon hálás vagyok, hogy megmentették a fiamat.”

Tíz nap múlva hat kiló mínusszal engedték haza Leventét. Azt kérték a szüleitől is, hogy most ne menjenek sehova, hetente egyszer egy bevásárlás, akkor a ruhát is le kell cserélni gyorsan. Leventét most mindentől védeni kell, nem fertőződhet meg, se coviddal, se mással. Egész decemberben otthon volt a család.

Január eleje óta újra iskolába jár, de végig maszkban van, és egyedül ül egy asztalnál. Márciusig nem tornázhat, nincs néptánc sem.

Februárban mennek teljes kontrollra, akkor derül ki, van-e szívizomgyulladása.

Ahogy azt korábban megírtuk a miskolci, 15 éves Borbély Gergely is ebben az időben betegeskedett, nála is megemlítették a Kawasaki szindrómát, de nála szerepel a PIMS (Pediatric Inflammatory Multisystem Syndrome) is, amit úgy is hívnak, hogy MIS-C (Multisystem Inflammatory Syndrome). Ugyanezzel diagnosztizálták a 12 éves, pécsi Abonyt is.

Alizék korábban nem akartak védőoltást, mert azt gondolták, ha esetleg újra elkapják a vírust, túlélik. A gyerek védelme azonban most mindennél fontosabb. Így annak ellenére is szeretnék mielőbb megkapni az injekciót, hogy a hat hónapon belül fertőzésen átesetteket egyelőre nem oltják.

A kórházban Aliz mindenkinek hálás, azt mondja, nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, mindent megtettek a gyerekért.

Láng Dávid; címkép: Mika Baumeister/Unsplash - szmo.hu
2021. január 21.

November 11-én jelentették be a máig hatályos járványügyi korlátozásokat. Azóta általános rendezvénytilalom van érvényben, az éttermek kizárólag elvitelre és házhozszállításra készíthetnek ételt, a szállodák pedig csak üzleti vagy oktatási célból érkező vendégeket fogadhatnak.

Legutóbb szeptemberben, a határzár bejelentése után pár héttel készítettünk körképet az aktuális helyzetről, most pedig ismét megkérdeztünk néhány szereplőt a turizmus és vendéglátás területéről, milyennek látják a kilátásaikat.

„De jó, a tulaj személyesen hozza ki a kaját? ...ja, ez nem is olyan jó, ugye?”

„A tavaszi hullám kezdetekor kénytelenek voltunk mi is átállni házhozszállításra, de a Netpincér és a Wolt által felszámított költségek a 27%-os elviteles ÁFA-kulccsal együtt akkora terhet róttak ránk, hogy gyakorlatilag minden tartalékunkat lenulláztuk” – idézi fel Lévai Zsuzsi, a Halkakas Halbisztró tulajdonosa.

A fentieknek köszönhetően a forgalom 50%-a úgy ment ki a kezükből, hogy még semmi másra nem költöttek: se alapanyagra, se rezsire, se bérekre. A 2600 forintos fish & chips árából például 1300 forint maradt náluk, ebből kellett volna kigazdálkodniuk minden fennmaradó költséget.

Nagyon bíztak a kormányzati mentőcsomagban, de elmondása szerint inkább látványintézkedéseket kaptak valódi segítség helyett, amire alapozhattak volna. Ennek fényében különösen várták az újranyitást, ami után szeptemberig folyamatosan növekedett a forgalmuk. Ekkor azonban beütött a határzár és az újbóli krach – bár bezárniuk még nem kellett, a vendégszám megint durván visszaesett.

„A novemberi szigorításkor az volt az első gondolatom, hogy én ezt még egyszer nem tudom megcsinálni. Akkor még a 27%-os ÁFA volt érvényben, és pár hónap alatt nem tudtunk annyi tartalékot képezni, hogy kicsit is megérje újra kiszállításra átállni.”

Már el is mondta az alkalmazottaknak, hogy nem folytatják, amikor támadt egy furcsa megérzése.

Ez hatalmas segítség volt, egyben elindított benne egy olyan gondolatmenetet is, hogy ki kell próbálniuk a saját házhozszállítási rendszert.

Elkezdett speciális halnapokat hirdetni, először saját lakóhelyén, Nagykovácsiban, illetve a környező budai kerületekben: a hét egy adott napján délig bárki leadhatta neki a rendelést, az étteremből hazafelé pedig ő maga szállította ki a halvacsorát.

Helyi Facebook-csoportokban kezdte hirdetni a lehetőséget, személyes hangvételű posztokkal szólítva meg az embereket. A dolog pedig bevált: novemberben és decemberben nagyon jól ment, és Zsuzsi a januárral kapcsolatban is bizakodó.

Egy jelenet különösen élénken megmaradt benne. Bekopogott egy családhoz, az apuka nyitott ajtót, aki ránézett, és így szólt: „De jó, a tulaj személyesen hozza ki a kaját? …ja, ez nem is olyan jó, ugye?” Ez tökéletesen összefoglalta a helyzet kettősségét.

„Először megijedtem, utána viszont összeszedtem az összes kreatív energiámat, hogy rájöjjek, hol van rám igény a piacon” – meséli.

Bár elmondása szerint ötször annyi munkával legfeljebb feleannyi bevételre tesznek szert, legalább felszínen tudnak maradni, és ha az érdeklődés nem csökken, tavasz végéig biztosan ki tudják húzni leépítés nélkül.

„Ott áll a pénzem a korábban beszerzett áruban, aminek lassan lejár a szavatossága”

„Tőlem három háznyira van egy bolt, amióta zárva vagyok, nyolcan-tízen is álldogálnak ott minden nap, nagyobb zajt csapva, mint korábban az én vendégeim” – meséli Hajnalka, aki egy kisebb sörözőt üzemeltet egy dél-békési kisváros központjában. A lezárások előtt ez elég volt a kényelmes megélhetésre, azóta viszont nullára csökkent a bevétele.

„Senki ne mondja nekem, hogy az higiénikusabb, ha a bolt előtt isszák az emberek a sört és a helyben kimért pálinkát, mosdólehetőség nélkül” – teszi hozzá, hangsúlyozva, hogy nem a boltos ellen irányul a kirohanása, hanem a rendszer ellen.

Felháborítónak tartja, hogy minden más üzletág működhet a kiskereskedelemtől a szolgáltatókig, a vendéglátósokat viszont teljesen ellehetetlenítik. „Ha nekik szabad, nekem miért nem?” – teszi fel a kérdést.

Egyéni vállalkozóként ráadásul semmilyen támogatásra nem számíthat. „Nincs egy vas jövedelmem sem, ott áll a pénzem a korábban beszerzett áruban, aminek lassan lejár a szavatossága. Egyedül az a szerencsém, hogy a testvéremnek van egy boltja, ahová áthordtam egy részét, és ő eladta. De ez egyedi helyzet, másoknak mindent ki kell dobniuk” – panaszolja.

„Hogy mennyit bírok még ki? Másfél, maximum két hónapot. Ha addig se változik semmi, végleg bezárok és eladom a helyet. Örökké nem élhet az ember bizonytalanságban” – összegez.

Nála is nehezebb helyzetben van Anita, aki egy környékbeli, de még kisebb településen működtet kocsmát bérlőként.

„Ez egy épülő vállalkozás, alig két éve nyitottam, így semmi tartalékom nincsen. Van viszont lakáshitelem és egy ősrégi, rossz kocsim, amit megcsináltatni sincs pénzem. Ketten élünk a 22 éves lányommal, szégyenszemre ő tart el, nélküle valószínűleg már az utcán lennék” – sorolja.

A legnagyobb pofátlanságnak azt tartja, hogy nem engedik el a havi 50 ezer forintos katát, így azt a november 11-i bezárás óta is fizetnie kell. Erre jön még rá a bérleti díj – bár azt decemberre legalább már elengedték – és a rezsiköltség, ami annak ellenére se nulla, hogy nem tart nyitva.

Összesen már legalább 200 ezer forint kiadása volt a kocsma miatt azóta, hogy egyáltalán nem jön belőle bevétel.

„Egy falusi kocsmáról eleve ne képzelje senki, hogy dől belőle a pénz: normál esetben is épphogy arra volt elég, hogy hónapról hónapra épphogy megéljek, félretenni szinte semmit nem tudtam” – teszi hozzá.

Anita is tapasztalja, hogy az eddig a kocsmába járók a bolt elé szoktak át, kenyér helyett már az alkohol teszi ki az ottani forgalom nagy részét. Az üvegeket pedig szétdobálják az utcán, aminek semmi következménye nincs.

„A plázákban tömegnyomor van, Kékestetőn is tömegek kirándulnak gond nélkül, ezzel vannak tele az újságok. Mi meg itt azon matekozunk, hogyan ne kopjon fel az állunk” – mondja kiábrándultan. Már a tavaly tavaszi újranyitás is nagyon nehezen ment neki, most pedig még bizonytalanabb abban, érdemes-e folytatnia.

„Tavaly ősz óta az idei őszre lövünk, addig aligha lesz értékelhető forgalom”

„2019-ben 1366 rendezvényünk volt, a tavalyi évről pedig még januárban is azt mutatta minden elemzés, hogy újabb rekordok fognak dőlni. Ez végül igaz is lett, csak épp negatív előjellel” – mondja Tatár György, az egyik legnagyobb hazai céges rendezvényszervező vállalkozás, illetve a https://www.cegeshelyszinek.hu és http://www.rendezvenyhelyszinek.hu ügyvezetője.

A bevételek visszaesése miatt már az első lezárás idején meg kellett válnia néhány munkavállalótól, a bő 20 fős csapat magját azonban akkor még meg tudta tartani.

A nyár alapvetően nem a céges rendezvények szezonja, de az újranyitás után így is egész sok megrendelést és ajánlatkérést kaptak. A szeptembertől decemberig tartó csúcsidőszak is erősen indult, aztán ahogy egyre nőtt az országban a fertőzöttek száma, úgy kezdték sorra visszamondani a már lekötött eseményeket is. Ezek között ráadásul több olyan volt, ami tavaszról került át őszre, de végül az új időpontban se tudták megtartani.

Az őszi korlátozások bejelentésekor Tatár már látta, hogy ezen egyhamar nem lesznek túl, így újabb alkalmazottakat kellett elküldenie. A cég létszáma most már az eredetinek alig a fele.

Neki viszont mindenképp terveznie kell, ezért most arra készül, hogy szeptembertől talán már lehet értékelhető mennyiségű céges rendezvényre számítani, előtte viszont aligha. A piacvezető pozícióból fakadóan bízik benne, hogy át tudják vészelni ezt a lezárást is, addig azonban még jó néhány nehéz hónap vár rájuk.

Tatár a fentiek mellett egy kis szállodát is üzemeltet Balatonfüreden Boutique Hotel Annuska néven. Itt szintén minimálisra csökkent a forgalom, amióta csak üzleti, gazdasági, vagy oktatási céllal érkezőket fogadhatnak, ennek ellenére nem zárt be és nem bocsátott el senkit.

„Bár az átoltottságtól és a járványügyi helyzettől függ, de az elvi esély megvan rá, hogy a nyári főszezon Balatonfüreden már rendben lesz. Biztosat viszont itt sem lehet tudni és 2 hónap nyilván nem tudja eltartani az évet” – teszi hozzá.

A leépítést mindazonáltal ezután is szeretné elkerülni, a helyzete pedig abból a szempontból szerencsésebb, hogy a szálloda méreteiből adódóan eleve kevés alkalmazottat foglalkoztat. Tavaly nyáron pedig azt tapasztalták, hogy a vendégek szívesebben jönnek az ehhez hasonló kisebb helyekre, ahol sokkal kevesebb a kontaktus lehetősége és a higiéniai előírások is könnyebben betarthatók.

„Fő feladatunk az optimizmus, felkészülés és a reménykedés”

„Mi a járvány kezdetén nagyon hamar reagáltunk a kialakult helyzetre, március közepén bezártunk és egészen augusztus közepéig nem is fogadtunk vendéget. Ekkor nyitottunk ki, de alig pár hét után jött a határzár, így szeptember közepén ismét úgy döntöttünk, hogy így nincs értelme nyitva tartani” – meséli Galla Gergő, a 179 szobás Barceló Budapest igazgatója.

Helyzetüket tovább nehezítette, hogy a járvány előtti időben szinte az összes vendégük külföldi turista volt.

Elmondása szerint 10-20 szobás kihasználtság miatt egyszerűen nem érte volna meg nyitva maradni, kompromisszumokat a minőség rovására – például, hogy egészségügyi okokból ne legyen teljes a reggeli, vagy a szobaszervíz – pedig nem akartak kötni.

– sorolja az igazgató. Ezt a létszámot már szeretnék megőrizni, de arra a kérdésre, ők mivel tudják hasznossá tenni magukat a bezárt szállodában, így felel:

„Fő feladatunk a szálloda műszaki állapotának megőrzése, az épület őrzése, amiben jómagam is részt veszek, és a folyamatos készenlét, készülés az újranyitásra. Emellett az is feladatom, hogy a kollégákban megpróbáljam tartani a lendületet, hogy megtalálják a munkában a kihívást, így folyamatokat optimalizálunk, rendszerezünk. Olyan feladatokat is próbálunk megoldani, amelyekre a főszezon forgatagában lehetetlen időt fordítani, de sajnos ezekből lassan egy év zárt állapot után egyre kevesebb van.”

A jövővel kapcsolatban próbál optimista lenni, már amennyire a rengeteg bizonytalanság megengedi: „Két héttel ezelőttig bíztunk a tavaszban, most bízunk a nyárban, aztán lehet, hogy ha áprilisban újra beszélünk, akkor már az őszben bízunk majd.”