Csernobil után néhány héttel a szovjet-magyar barátságvonattal átvittek Kijeven – 13 éves voltam

Hargitay Judit - szmo.hu
2019. május 28.

Ezt a történetet azért írom meg, mert megnéztem a Csernobil című sorozat eddig levetített három részét az HBO-n. Három évtizede teszek úgy, mintha az a “jutalomút” meg sem történt volna. Eddig keveseknek meséltem el, de akiknek igen, mind ledöbbentek. Hát most elmesélem mindenkinek.

1986-ban tizenhárom éves voltam. Akkoriban még kötelezően oroszt tanultunk a suliban, és én imádtam. A nyelvet is, a fura, nehéz ragozást, a kacskaringós, cirill betűket. Kiváló tanáraim voltak, nekem meg jó nyelvérzékem. Hetedikes koromban beneveztek egy országos oroszversenyre. Több fordulós volt, én eljutottam a döntőig, ami egy egyhetes, csillebérci táborozással volt összekötve. Kemény verseny volt, de sok játékkal, szabadprogrammal. A végén, ha jól emlékszem, húsz nyertest hirdettek ki.

Az országban a legjobbakat, akiknek az volt a jutalma, hogy 1986 nyarán, a tanév végén a szovjet-magyar barátságvonattal elmehettek egy hétre Moszkvába.

Májusban kezdtek szivárogni a hírek, hogy “valami baleset” történt a csernobili atomerőműben (a robbanás április 26-án történt, de a magyar sajtó napokig hallgatott). Kecskeméten, ahol éltem, senki sem csinált nagy ügyet a dologból. Anyám és a nevelőapám – rajz- és zeneszakos értelmiségiek – a világon semmit nem konyítottak a fizikához. Talán egyszer hallottam arról beszélni őket, hogy megírta az újság: ne együnk mosatlan fejes salátát, mert fertőzött lehet.

Volt viszont egy nagyon profi fizikatanárunk, akit az egyik órán kérdezgetni kezdtünk Csernobilról. Zavarban volt, úgy tűnt, nem nagyon beszélhet erről, de azért elmondta: az a “baleset” jóval nagyobb volt ám, mint hisszük. Mesélt a maghasadásról, a sugárfertőzésről, és arról, hogy a sugárzó anyagok felezési ideje több száz, sőt több ezer év is lehet.

"Veszélyben vagyunk?” – faggattuk kicsit riadtan, ő hosszan nézett ránk, aztán csak annyit mondott: “Nyugodjatok meg.”

Aztán véget ért a tanév, és elérkezett a jutalomút. Vonattal indultunk, késő este, a Keletiből. Az oroszverseny győztesein kívül sok gyereket láttam még nagy pakkokkal az állomáson. A kísérő tanáraink azt mondták, több városból is jönnek csoportok. “Ez az út a szovjet-magyar barátságról szól” – mosolygott az egyik kísérő. Nem vicc, a tanárok akkoriban mondtak ilyeneket. Azt azért sutyorogták a tömegben, hogy néhány gyereket a szüleik nem engedtek el, Csernobil miatt. Én magamban csak mosolyogtam. Anyuék megmondták, hogy ha nem eszem mosatlan fejes salátát, semmi bajom nem lehet, mire ez a nagy ijedség?

Fotó: Mérvai Márk

Hálókocsis fülkékben utaztunk, két napos volt az út. Másnap délelőtt rosszul lettem – akkoriban egy hosszabb autózás is megviselt –, az egyik tanár adott egy Daedalon tablettát, és lefektetett. Elaludtam. Arra ébredtem, hogy a kalauzok és a tanárok buzgón húzogatják fel a vonatablakokat. “Mindjárt Kijevbe érünk, egy ablak se maradhat nyitva. Lassan, nyugodtan lélegezzetek” – utasított egy tanár. Addigra már nem volt hányingerem, a vonat lassan begördült a kijevi állomásra. Úgy emlékszem, az egyik nagyszájú gyerek a csoportból oroszul megkérdezte a kalauzt, merre van Csernobil. A kalauz szigorúan nézett, de aztán kimutatott a zárt ablakon: “Arra.”

Azt a durván egy órát, amíg az állomáson vesztegeltünk, soha nem felejtem el. Álltam az ablaknál, fehér farmerdzsekiben, ami akkoriban iszonyú menőnek számított, ordított rólam, hogy “nyugati kislány” vagyok, és az üvegen át néztem a lehangoló tájat, Kijev kockaházait, a gyárkéményeket. Bámultam Csernobil felé (az erőmű Kijevtől 130 kilométerre van, azt már akkor is elmagyarázták nekünk, hogy nem fogunk semmit látni).

Ott gondolkoztam el először, hogy a levegő, amit most belélegzek, vajon árthat-e nekem. Ha csak a fejes saláta veszélyes, miért kellett becsukni az ablakokat? Miért viselkedik minden felnőtt olyan furcsán, ha az utazó, zsibongó gyerekseregből valaki Csernobilról kérdez?

Láng Dávid; fotók: Markovics Z. Kristóf - szmo.hu
2021. február 19.

„November óta vagyok hajléktalan. Azért ide jöttem, mert itt már ismertem a srácokat: korábban szakácsként többször is én hordtam nekik az ételt. Ha valaki akár csak pár hónapja azt mondja nekem, hogy én is erre a sorsra fogok jutni, nem hittem volna el neki.”

Így kezdi történetét az 52 éves Róbert, akivel a Kálvin téri aluljáróban találkoztunk. Az arcát nem szeretné, ha lefotóznánk, de kérdéseinkre szívesen válaszol. Érthetően, összefüggő mondatokban beszél, érződik rajta, hogy tanult ember. Ha más környezetben látnánk, soha nem gondolnánk arra, hogy fedél nélkül kénytelen élni.

– meséli. Elmondása szerint azóta több mint 40 kilót fogyott, gondok vannak a tüdejével, valószínűleg soha többé nem fog tudni a szakmájában dolgozni.

„Egyik reggel kihűlt és meghalt egy barátunk nem messze innen. Ekkor úgy döntöttünk, nem akarunk ilyen sorsra jutni, úgyhogy bementünk az egyik szállóra. Két napon belül ruha- és fejtetűt is kaptunk. Azóta kétszer cseréltem le minden ruhámat – szerencsére van olyan nappali melegedő, ahol adományból lehet újat kérni –, a patikából speciális sampont is szereztünk, de időnként még mindig úgy érzem, mintha mászna rajtam valami.”

A fentiek fényében nem csoda, hogy még ilyen hidegben is inkább az utcát választják, pedig veszély itt is bőven leselkedik rájuk.

Róbert a kilátástalanságban is bizakodni próbál: bár szakács a tüdőproblémái miatt már szinte biztosan nem lehet belőle – mivel nem bírja a forró gőzt –, reméli, hogy valahol el tud majd helyezkedni. Gyárban, vagy akár közmunkásként is szívesen dolgozna, a lényeg, hogy legyen pénze albérletre.

„Van a közelben egy internetkávézó, ahol nagyon kedvesen meg szokták engedni, hogy bemenjünk álláshirdetéseket nézni. Mondtuk, hogy nem szeretnénk kellemetlenkedni, de azt felelték, nincs semmi gond. Szóval próbálkozom – hiszen a remény hal meg utoljára.”

A fedél nélkül élőket segítő utcai szolgálatot a Menhely Alapítvány koordinálása mellett több szervezet (például a Vöröskereszt, a Máltai és a Baptista Szeretetszolgálat, illetve a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség) látja el összehangoltan, felosztva egymás között a hét napjait és a budai/pesti oldalt.

Mi a MET két munkatársát, Zsoltot és Orsit kísértük el. Az Iványi Gábor által vezetett szervezet hétfőnként van ügyeletben a pesti oldalon. Délután 4-kor indulunk a Dankó utcából, a hőmérséklet fagypont körül lehet, estére azonban már -7 fokot mutat az előrejelzés.

A krízisautó ilyenkor bármelyik pesti kerületből kaphat bejelentést – akár járókelőktől, akár autósoktól, vagy a hatóságtól –, hogy láttak valakit az utcán feküdni. Emellett az V. kerülettel is szerződésben állnak, ennek keretében egy hatórás sávban járják a belvárosi utcákat minden hétköznap.

– mondja Zsolt.

Vörös kód idején csak a legszabadelvűbb hajléktalanok maradnak kint az utcán – leginkább az aluljárókban –, őket gyakorlatilag lehetetlen rávenni arra, hogy elmozduljanak. Legtöbben a Róbert által is említett tetvekre, poloskákra hivatkoznak, illetve a sok lopásra és verekedésre, de olyanok is vannak, akik egyszerűen nem szeretnék feladni a szabadságukat és alkalmazkodni a benti szigorú szabályokhoz.

Ennek ellenére a választási lehetőséget mindig felkínálják nekik, és néha akad is kivétel: néhány napja az Astorián találkoztak egy addig soha nem látott hajléktalannal, feltették neki a szokásos kérdést, az illető pedig végül velük tartott és azóta is a szálló lakója.

Szabad férőhely mindig van, különösen, hogy a vörös kód a kapacitások megnövelésével is jár: ilyenkor az ágyak mellett matracokat is tesznek a földre, hiszen a hidegben fagyoskodásnál még az is jobb.

A Menhely Alapítvány által üzemeltetett diszpécserszolgálat átfogó adatbázissal rendelkezik az utcai gondozó szolgálatokról, az éjjeli menedékhelyek aktuális telítettségéről és az éppen beosztott kollégákról. Náluk fut össze minden.

Lista a vörös kód idején elérhető befogadóhelyekről

Most is tőlük kapunk bejelentést: a Rákóczi út egyik mellékutcájának sarkán, egy kihasználatlan üzlethelyiség oldalsó beugrójában láttak egy takarókba burkolózott férfit rengeteg csomaggal.

Zsolt és Orsi odalépnek hozzá, mi valamivel távolabbról figyelünk, mivel újságírókkal nem akar szóba állni.

Mint kiderül, Józsefnek hívják, 68 éves, van valamennyi nyugdíja, és egy 55 éves barátjával együtt húzza meg magát itt, aki most épp máshol tartózkodik. Ismeri a Fűtött Utcát (ez a MET Dankó utcai szállójának neve), járt is már ott, de nincs jó véleménnyel róla. Csak olyan helyet lenne hajlandó elfogadni, ahol egy szobában mindössze ketten vannak.

– fejti ki Zsolt, majd a Menhely-diszpécsernek is jelentést tesz telefonon arról, mit tapasztaltak. A fentieket Józsefnek is elmondta, innentől már rajta múlik, él-e a lehetőséggel.

Új bejelentés egyelőre nincs, így mialatt az ellenőrző kört folytatva a Deák tér felé vesszük az irányt, arról kérdezzük Zsoltot, hogyan éli meg azt, hogy napi szinten testközelből találkozik mélyre csúszott, végtelenül kilátástalan sorsokkal.

Mint mondja, ehhez hozzá lehet, sőt hozzá is kell edződni. Ő mára már teljesen el tudja választani a munkát a magánélettől: néhány éve egy vidéki kisvárosba költözött, onnan jár be a 24 órás műszakokra, így a szabadnapjain a környezetváltozás is segít neki a regenerálódásban, hogy aztán újult erővel folytathassa. Persze nem volt ez mindig így.

„Amikor bő 20 évvel ezelőtt elkezdtem ezt a munkát – akkor még Miskolcon –, olyan reményeim voltak, hogy tényleg lehetséges úgy segíteni ezeken az embereken, hogy egyszer majd hozzám hasonlóan rendes egzisztenciájuk, lakhatásuk, társas kapcsolataik legyenek. Régebben egy-egy megrázóbb történeten sokszor napokig sírtam, mert egyszerűen nem értettem, hogyan lehetséges, hogy embereknek így kell élniük. De ahogy telnek az évek és az ember egyre jobban rálát az ellátórendszer hiányosságaira, hozzászokik az adott intézmény napi rutinjához, ezzel párhuzamosan pedig megkeményedik a szíve és megtanul reális célokat kitűzni.

Aki tartósan belefolyik egy intézmény napi rutinjába, egy idő után már az apró dolgokban is meg tudja találni a sikerélményt. Lehet, hogy valaki, akinek korábban biztos megélhetése, családja és lakása volt, már soha nem fog kikerülni a Fűtött Utcáról, de nekünk ezt sem szabad személyes kudarcként megélni. Ha neki ez a végső menedéke, akkor az a feladatunk, hogy támogassuk a hátralévő éveiben, akár csak néhány jó szóval, vagy beszélgetéssel.”

Zsolt szerint irreális elvárás, hogy egy hajléktalant úgy integráljanak vissza a társadalomba, hogy adnak neki egy albérletet és azt hiszik, hogy ettől majd egy csapásra minden problémája megoldódik. Mégis vannak olyan szervezetek – itt hangsúlyozottan nem a mostani munkahelyére céloz –, akik ezt a stratégiát alkalmazzák.

A gyakorlatban ez például úgy néz ki, hogy kivesz az intézmény egy tízemeletes panelházban egy háromszobás lakást, és oda elhelyez szobánként 2-2 embert. Nem nehéz elképzelni, mennyire lesz gördülékeny a mindennapi életük. A munkahelyen hasonlóan sok nehézség vár rájuk – ha egyáltalán sikerül elhelyezkedniük –, különösen, ha alkoholfüggőségük is van.

„Először le kellene hozni őket az italról, majd megtanítani a helyes gazdálkodásra – beosztani a pénzt, rezsit fizetni –, és olyan alapvetőnek tűnő dolgokra is, mint a rendszeres munkába járás. Ne az legyen, hogy ha van kedve, bejár, de ha épp nincs, egyszerűen otthon marad, hiszen ezt nyilván sehol nem tolerálják.”

Ezeknek a problémáknak a megoldása ugyan messze túlmutat Zsolt személyes lehetőségein, ő ettől függetlenül ugyanolyan elhivatottan folytatja a napi rutinját. Ha mással nem, érdeklődéssel, beszélgetéssel, jó szóval.

Belicza Bea, Címlapkép:Pixabay - szmo.hu
2021. február 19.

Múlt szombaton 70-en haltak meg koronavírusban. Ebből két ember Kovács Szilárd rokona volt. Egy 45 éves férfi és az ő 36 éves felesége. Egy hat éves kislány maradt árván utánuk.

A férj Szilárd unokatestvére volt. A mérhetetlen fájdalmakról nem akar beszélni, azt szeretné megosztani, milyen problémákkal szembesültek.

– írta a Facebookon.

Szilárd unokatestvérét február elsején tesztelték és másnap tudta meg, hogy koronavírusos. Amikor még nem tudta, hogy beteg, meglátogatta a szüleit, így ők is megfertőzödtek és karanténba kerültek.

Szilárd a Szeretlek Magyarországnak elmondta, hogy az unokatestvére a felesége számát adta meg közeli hozzátartozóként. Amikor meghalt, a kórház nem tudott már az asszonnyal sem beszélni, így a nő szüleit hívták fel. Tehát a férj anyósáék hamarabb tudtak a haláláról, mint az édesanyja.

Szilárd szerint itt kezdődött a probléma.

„Jó lenne, ha valaki személyesen elmondhatná, aki támogatná, de ki és hogyan mehet be, mert kapun keresztül „beordítani” mégse a legideálisabb?”

Szilárdék felhívták a háziorvost, hátha van ötlete. Ő azt mondta, hogy nekik nincs védőruhájuk, amiben be lehetne menni. Azt javasolta, kérdezzék meg a mentőknél. Amíg azon gondolkodtak, megkérhetnek-e egy mentőst, hogy menjen be elmondani a hírt, vagy beöltözhet-e más és bemehet-e az idős asszonyhoz, addig

Ekkor már késő is volt, 8 órától a kijárási tilalom is lehetetlenné tette, hogy elinduljanak.

A feleség szülei másnap már nem bírták magukban tartani a fájdalmat, felhívták a férj édesanyját, és elmondták, hogy a fia és a menye is meghaltak.

„Amikor megtudtam, hogy már tudja a hírt, lóhalálában vittem édesanyámat, a másik unokatestvérem pedig a harmadik testvért, hogy kapun keresztül valahogy próbáljanak segíteni.”

Szilárd szerint egy családban két áldozat nem gyakori, de egyedül élő vagy karanténban lévő embernek biztosan kellett már halálhírt közölni.

Újabb probléma, hogy fiukat és menyüket elvesztő idős házaspárnak nincs bankszámlája, postán kapják a nyugdíjat. Csakhogy egyikük kórházban van, többiek karanténban.

A karanténban vagy kórházban lévők nem tudják felvenni a pénzt, így előbb vagy utóbb visszaküldik a nyugdíjfolyósítónak. Szilárd szerint erre is lennie kellene már járvány alatti szabálynak, mert karanténban valahogy még lehet megbízást íratni, de egy hirtelen kórházba kerülttel már nem.

Szilárd rokonai tragédiája miatt most először nézte meg a koronavírusban elhunytakról készített kormányzati listát. A 45 éves unokatestvére és 36 éves felesége mellett is feltüntettek alapbetegséget. Magas vérnyomást és a túlsúlyt.

- mondja. „Ugyanezen az oldalon szorongás az alapbetegsége az egyik halottnak, de ilyen alapon szinte mindenkinek van valamilyen alapbetegsége. Dátum egyáltalán nincs, így a tényleges beazonosítás még a közeli rokonoknak sem könnyű. Mire jó ez?"

A hat éves gyerek a nagyszülőknél van. Gyűjtés indult neki, sokan segítenek.

Szilárd szerint egy év alatt emberközpontúbb szabályok születhettek volna, hogy egyszerűbb legyen egy ilyen veszteség feldolgozása. 14 ezer ember hozzátartozói szenvedhetnek hasonló problémáktól.

„Bele kell ordítanom az éterbe, amit a családom és én megtapasztaltam. Hátha eljut ez olyan helyre, ahol az ilyen problémák megoldásához legalább van szándék és erőforrás, talán kormányzati akarat is” – írta a Facebookra Szilárd.

Belicza Bea, Címkép: MTI/Vasvári Tamás - szmo.hu
2021. február 14.

December közepén Éva saját email címén adta le az ő és férje vakcina-regisztrációját is, de csak az övét fogadták el. Azt írták neki, hogy egy új e-mail címen vagy postán érdemes a másik regisztrációt beadni.

Éva azt gondolta, a postán feladott levél jó megoldás lesz. Amikor azonban két hete vérvételre ment, az asszisztenstől megtudta, hogy férje nincs a legidősebb oltandók listáján.

Mivel a listát a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) küldi a háziorvosoknak, Éva először náluk próbálta kideríteni, mi történhetett. Megerősítették, hogy a férje valóban nincs a listán, és egy főosztályvezető azt javasolta, hogy az államkincstárnál érdeklődjenek.

Éva így felhívta az Államkincstárt, ahol telefonon azt az információt adták, hogy az oltási regisztrációkhoz semmi közük, de ha már hozzájuk irányították, adtak egy e-mail címet, írjanak levelet. Éva írt is. Közben a 24.hu-n azt olvasta, hogy a levélben feladott, majd elveszett regisztrációkat a Nemzeti Infokommunikációs Szolgáltatónál (NISZ) kell jelenteni.

Oda is megírta levelét Éva. Abban már azt is megkérdezte,

Ismerőstől úgy hallotta, hogy egy hozzátartozójuknak úgy sikerült a következő oltásra bejutnia, hogy Müller Cecíliának is írtak egy levelet. Éva is írt egyet a férje nevében.

- írta. Elmesélte történetüket, hogy küldözgették őket hivatalról hivatalra, és jelezte, hogy február 3-án egy új e-mail címen is regisztráltak. Azt írta, életveszélyes helyzetet jelent férjének, hogy nincs a listán.

A levelet hat napja küldték el. Válasz egyelőre nem érkezett. Most abban bíznak, hogy a következő heti oltáslistán János végre rajta lesz.

Éváék története nem egyedi. Korábban egy Jász-Nagykun-Szolnok megyei háziorvos is jelezte a Szeretlek Magyarországnak, hogy a neki küldött oltási lista nem teljes.

„A legidősebbekből kaptam tizennyolc nevet, de ennél többen vannak nálam. Hárman panaszkodtak is, hogy regisztráltak, de nincsenek a listán. Családtagok próbáltak információt kapni a sok hivatali szervnél, én a kollegális vezetőmet kérdeztem, ő azt mondta, hogy a jegyzőnél kell bejelentést tenni.”

Más asszisztensek, háziorvosok is azt mondták, hogy több helyen hiányoznak a listából olyanok, akik postai úton regisztráltak. Kérdeztük a Kórházi Főigazgatóságon és a Koronavírus Sajtóközpontnál is, hogyan kerülhetnek ezek az emberek a listára mielőbb, választ egyelőre mi sem kaptunk.

Belicza Bea Címkép (illusztráció): MTI/Komka Péter - szmo.hu
2021. február 16.

A 23 éves Beáta január közepén regisztrált az oltásra, hogy idővel, amikor sok vakcina lesz, ő is megkapja a magáét. Oltást ugyan még nem kapott, de a listára már felkerült, mégpedig a krónikus betegek listájára. Erről egy levélből értesült. Azonnal írt a háziorvosának, hogy milyen problémával került ő ebbe a kategóriába. Ma fel is hívta őt a doktor.

„Elmondta, hogy

Azt mondta, az AstraZeneca lista alján vagyok és azonnal értesít, amint kap vakcinát és én jövök a sorban. A lista összetételéhez viszont semmi köze.” – mondta el Beáta. A lányt nagyon bosszantja ez a hiba, mivel a közeli ismerősei között is többen nem kapták meg az oltást, akiknek nagyobb szüksége lenne rá. Aggódik azok miatt, akiknek odaígérték korukból, betegségükből adódóan.

„Ők most várnak, teljes tudatlanságban, bosszúságban, és igyekeznek nem belecsavarodni a helyzetbe.

Biztosan vannak olyanok, akik rezzenéstelen arccal veszik tudomásul, hogy végre nem velük szúrnak ki, és végre valami hiba az ő malmukra hajtja a vizet. Engem viszont rohadtul zavar.”

Juli rémülten rohant az orvoshoz, hogy ő miért van ezen a listán?

“A háziorvos csak mosolygott és vállat vont.”

A fiatal nő megnyugodhatott, hogy nem lett hirtelen krónikus betegsége, valószínűleg csak egy hiba, de őt is aggasztja, hogy miért nem azok kapják előbb az oltást, akiknek szükségük van rá.

Azt mondja, nála és a kolléganőinél sok olyan beteg is van, aki nem tartozik  rendelőjükhöz.

„Én nem szeretném őket oltani, nem tudok róluk semmit. Lehet, hogy ők sem akarnak engem. Ráadásul mondjuk a város másik felén lakik, nem hiszem, hogy ennyit akar sétálni, én pedig nem oltok háznál.”

Neki az orosz vakcinával nem volt gondja, szerinte ez a legjobb:

Egy dunántúli háziorvosnak már voltak gondjai az orosz oltóanyaggal. A kétharmaduk elutasította a Szputnyikot, a többiek meg a távolság miatt nem akarták.

Mindeközben sok idős ember hiába várja az oltását, de nincsenek rajta a listán, pedig időben feladták a regisztrációjukat levélben.