Beszorultam a liftbe, így jöttem rá, miért halt meg emiatt Kínában egy nő
Emlékeztek még? Pár éve nagy port vert fel egy külföldi hír, körbejárta a közösségi oldalakat is.
A történet arról szólt, hogy egy nő holttestét találták a szerelők egy hónap után abban a liftben, amelynek áramellátását biztonsági okokból január végén lekapcsolták. A szerelőket meghibásodás miatt hívták ki, de mielőtt áramtalanították, és elmentek a helyszínről, elfelejtették ellenőrizni, hogy nem maradt-e a fülkében valaki. Csak akkor találtak rá áldozatukra, a ház lakójára, amikor a februári tavaszünnepi hosszú szabadság után visszatértek, és március elsején a javításra kivonultak.
Sokan feltették a kérdést a posztok alatt: hogy létezhet az, hogy senki nem hallotta a kiabálását? Csak azért, mert a hírben az is szerepelt, hogy a nő kaparásnyomait is megtalálták a liftben. A szerencsétlen próbált segítséget kérni és kijutni, de hiába.
Hogyhogy senki nem segített?
Szerintem úgy, hogy ha volt is valaki, aki hallotta, az le sz@rta. Nem foglalkozott vele, "nem az ő gondja".
Nemrég ugyanis bennragadtam a házunk liftjében, és ez döbbentett rá arra, milyen világban élünk, milyen emberek között.
Nem új lakó vagyok, össze szoktunk futni a szomszédokkal, kedélyesen elcsevegünk, köszönünk egymásnak, néha cetliken üzenünk a többieknek, ha valahol felújítás vagy egyéb munka van, és együtt bosszankodunk azon, ha néha elromlik a lift.
Azt tudni kell, hogy teljesen vegyes életkorú a ház, öregek és fiatalok is laknak itt, és
minden emeleten van legalább egy olyan lakás, ahol hétköznap is otthon vannak a lakók,
vagy azért, mert otthonról dolgoznak, vagy azért, mert már idősek. És azt is érdemes tudni, hogy olyan a ház akusztikája, hogy jól hallatszanak a zajok.
Egy péntek délután siettem (volna) valahová. Gyanútlanul beszálltam a liftbe. Az levitt ugyan az emeletről a földszintre, ám a földszinten nem nyílt ki a belső fémajtó, nem húzódott be a tokjába, így nem tudtam kiszállni. Megnyomtam az ajtónyitó gombot: semmi.
Ezután negyed órán át kisebb-nagyobb megszakításokkal nyomtam a vészcsengőt, szólt a fülsiketítő vijjogás, a szünetekben kiabáltam, segítséget kértem, azt ordítottam, hogy beragadtam a liftbe, és dörömböltem is. Semmi.
A földszinten az egyik ajtó felől hallatszott motoszkálás, vagyis biztosan hallotta a lakó, mi van, de belesz@rt az egészbe. Mint ahogyan a többi, otthon tartózkodó kedves szomszéd is.
Egyikük sem segített, felőlük rosszul is lehettem volna, fel is fordulhattam volna, és ha a gyerekkel ragadok bent, azt is lesz@rták volna.
Telefonáltam a páromnak, és ő kért segítséget a munkahelyéről, mert neki volt meg a gondnok száma.
Amikor kiszabadultam a liftből, az első dolgom az volt, hogy becsöngettem ahhoz a földszinti lakóhoz, akinek a motoszkálását a lépcsőházból is lehetett hallani, és megkérdeztem, miért nem segített. Azt állította, semmit nem hallott. Azt mondtam neki, ha legközelebb hallja a vészcsengőt, és hogy valaki kiabál és dörömböl a liftben, akkor menjen és segítsen, mert akkor az illető bajban van. Elkezdett magyarázkodni, hogy éppen zajos dolgot csinált otthon (nem igaz, azt hallottam volna a liftben), de sarkon fordultam és otthagytam.
Itt tartunk. A mások problémája nem számít. Ha segítséget kér valaki, otthagyjuk az út szélén.
Pont mint a beteg/mozgásában korlátozott/fogyatékossággal élő családtagjaikat otthon ápoló emberek esetében; azok, akik amúgy minden rendezvényen és eseményen ott vannak, és bárhol, ahol összeütnek két tányért, feltűnően távolmaradtak az ápolási díjért tüntetők demonstrációjáról. Lehetett volna hatalmas tömeg az eseményen, csak hát amíg nem őket érinti a dolog, a többség le sem sz@rja az elesetteket és a családjaikat.
Nem csak arra jöttem rá, hogy ahol lakom, ott senkire, de szó szerint senkire nem számíthatok. Hanem arra is, milyen fogyatékosságok irritálnak a legjobban: a szociális érzéketlenség, a közöny, az empátia és a segítőkészség totális hiánya.
Szóval hiába a sok pozitív példa. Van még mit behoznunk ezen a téren.
