Bagdy Emőke: Ki segíthet? Mi magunk!
A tavalyi év során megkapta a Köztársasági Érdemrendet, majd ezt követte a Prima Primissima-díj. Milyen érzéssel töltik el ezek az elismerések?
- Mindkettő nagy megtiszteltetés volt. Boldoggá tett, mert arra válasz a két kitüntetés, ami az életem értelme. A pszichológiát olyan emberszolgáló tudománynak tartom, amely akkor teljesíti be a küldetését, ha eljut az emberi szívekbe és agyakba. Ha tudjuk, hogy hogyan lesz az életünk jobb azáltal, ha elég sok ismeretünk van a lelkünk működéséről, amit átvihetünk az élet gyakorlatába. A mai világban túl nehéz problémákkal kell viaskodnunk és magunkra vagyunk hagyva. Közös kérdésünk: ki segíthet rajtam? Nagy lelki esemény a rádöbbenés: mi magunk vagyunk erre képesek. A két kitüntetés nekem is egy támogatás, elismerés, megerősítés, hogy a törekvéseim működnek. Elérnek a szívekhez. Az eredményt nem én csinálom, én csak kimozdítom, és megszülethet a belátás: mindenki hordoz magában saját erőt a megküzdéshez.
Prof. Dr. Bagdy Emőke, pszichológus, egyetemi tanár
Született: 1941. augusztus 18.
1968-ban diplomázott az ELTE BTK pszichológia szakán. Később a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemen klinikus szakpszichológus (1982), szupervízor (1996), pszichoterapeuta (2001) végzettséget szerzett. 1982-ben lett a pszichológiai tudományok kandidátusa, 1995-ben a Kossuth Lajos Tudományegyetemen pedig habilitált doktora.
Több száz tanulmányt írt, sok könyvet írt vagy szerkesztett, 1200-1300 előadást tartott, számos ismeretterjesztő írást jelentetett meg. Főbb kutatási területei: relaxációs eljárások, dramatikus pszichoterápiás módszerek, valamint a hivatásszemélyiség fejlesztésére irányuló módszerek kimunkálása, párkapcsolati dinamika és a stressz-kezelő módszerek hatékonysága.
Mégis miben áll az erő, amit a pszichológia életre hív?
- Gyakran mondom, hogy a pszichológia a reménység tudománya. Szinte minden emberi helyzetre érvényes, hogy nincs végzetes és nincs végleges. Az egészségpszichológia tudományos bizonyítékokat szolgáltatott arra, hogy a reménység ápolása, megőrzése egészségvédő, gyógyulást elősegítő, olyanfajta erő az emberben, ami lelki izomzat. Mert a hit alkotja a lélekben a csontvázat, az erőt, ez az alapépítmény. Mindaz, amit gondolunk erről a világról, a meggyőződéseink, hiteink, értékeink olyan szilárd vázat alkotnak, mint a csontvázunk, ami megtartja a testünket. A reménység az a fürge izomzat, ami ráépül a hitünkre, hogy a terheinket tudjuk vinni, a feladatainkat el tudjuk vállalni és meg tudjuk valósítani. És van még egy, ami ezt az egészet dinamizálja, mozgatja: ez a szeretet. A szeretet működteti a csontvázat és azt az izomzatot, ami igazán élővé teszi ezt az emberi „lelki lényt”. Ez az, ami a legpozitívabb, mert ameddig van szeretet, addig valójában minden van. A szeretet pedig „soha el nem fogy”.
A praktizálás mellett rengeteg előadást is vállal, miért tartja ezt fontosnak?
- Nagyon mélyen hiszek abban, amit mondok, felelősséget tudok vállalni érte. Ez az üzenet valószínűleg átmegy, ennek van ereje. Mivégre volna egy élet tudása, ha nem osztanám meg másokkal? Azért van, hogy közös érték legyen. Ne csak szólam, mint az egész életen át tartó tanulás követelménye, műveljük folytonosan és mindannyian. Pszichológiából nagyon keveset tudunk. Van mit pótolni. Nekem is vannak persze korlátaim, de amit el tudok mondani, az tanítás, tudományos ismeretterjesztés. Mindegy, hogy ez egy személyes beszélgetés során történik, vagy ezer embernek tartok előadást, érzem, hogy ez szükséges, nagy iránta az igény. Ezért van értelme a szakmai kincsek megosztásának, van értelme az életemnek.
Változik az az évek múlásával, hogy a saját életében és életművében mit tart fontosnak?
- Ez a kérdés kicsit zavarba hoz, mert én hajlom arra, hogy magát a szolgáló életemet tartsam fontosnak. Teszem a dolgom, egyiket a másik után, nem mérlegelek, mert ha nekem feladatom, akkor fontos. Az ember szeretne nyomot hagyni a világban, ez mindannyiunkra igaz. De idővel be kell látni, hogy olyanok vagyunk mint a porszem az idő homokjában, elfúj minket a szél. Ötven év múlva a nevemre sem fog senki emlékezni. De ez nem baj. Elég, ha én tudom,hogy ezt a világot a magam szerény eszközeivel építhettem. A munkáim mind-mind építőkövek, eredmények, aminek sokan veszik a hasznát. Ilyen a lényem, a személyiségem.Vonzom a feladatokat és azok meg is keresnek, megtalálnak, bevonnak és én a tőlem telhető módon, többnyire lelkesen teszem a dolgom.
Így jött a tehetséggondozás is?
- Úgy csöppentem bele a tehetséggondozásba is, hogy soha nem gondoltam volna, valaha ezzel is foglalkozom. Előzménye, hogy sokszor elmondtam az előadásaimban, mi a bajom a tehetséggondozással. Nem bánunk jól a tehetségeinkkel. Nem versenyistállót kell csinálni, ahol kihajtom a versenyzőből, ami benne van, aztán akármi történik vele, nincs tovább. Fiatal, nagyon tehetséges emberek jöttek a rendelőbe úgy, hogy beletörtek valamibe, kudarcoltak és kétségbeestek. Vagy az elvárások mértéke vagy az önbizalomhiány tette bénulttá, gátolttá, tehetetlenné őket. Konkrétan is volt olyan, akinek lebénult a keze, amivel a vonót kellett fognia, pedig már-már hegedűvirtuóz volt tizenéves korában. Másnál a fellépés dermesztő rémülete okozott pánikot. Ezek által megbicsaklanak az ígéretes sorsok. Sokan kértek tőlem az ilyen helyzetekre gyors segítséget, és sajnáltam, hogy nem tudtam segíteni a dolgot valami receptszerű megoldás kínálatával. Csak azt mondhattam, amiben hiszek: gondozni kell a bajt, támogatni kell a személyiség-erőket, lelki segítségre van szükség. Az a szerencse, hogy mindig találok olyan kollégákat, akik egyetértenek velem és együtt tudunk tervezni, szervezni, tanítani, lelkesedni. Kétségtelen, hogy a húzóerő én vagyok. Így kezdtük el azt a kutatást, amely ellenőrizte, vajon tényleg igaz-e hogy a tehetség áldásával sok plusz lelki teher is együtt jár? Lehet-e segíteni a tehetséges fiatalokat, hogy boldogok is lehessenek, ne csak mi örüljünk nekik.
Mire jutottak?
- A munkatársaimmal bebizonyítottuk, hogy valóban igen sokféle problémával küzdenek a tehetséges fiatalok. A vizsgált száz gyermek problémáiban jellegzetes sűrűsödő mintázatokat találtunk, mintegy típusok rajzolódtak ki. Ilyen problématípus pl. a zárkózottság-gátoltság, a motivációs gyengeség, mely útkereső, bizonytalan, önbizalomhiányos állapotot tart fenn, ilyen a perfekcionista szenvedő önelégületlenség, de nagyon jó küzdőképességgel rendelkező ifjakat (rezilienseket) is találtunk. Ezeknek az eredményeknek köszönhetően pedig ki tudtuk építeni azt a védőhálót, ami fejlesztőpszichológusok és fejlesztőtanárok segítségével segít ezeknek a tehetségeknek minél kisebb szenvedésfokon és minél eredményesebben kibontakozni a maguk területén. Az, hogy tehetséges valaki, annak mi vagyunk a haszonélvezői. Akkor segítsük elő azt is, hogy a tehetség legyen eléggé kiegyensúlyozott, harmonikus ember! Ha mi nem tudjuk elősegíteni, hogy boldogok legyenek, akkor önző haszonélvezők vagyunk.
"Talán az európai nemzetek között nincs még egy olyan, amelyet ekkora egyéni és közösségi szabadságvágy jellemezne, mint a miénket. Szabadnak lenni annyit jelent, mint valamitől megszabadulni és valamire szabaddá válni. Ám a magyar nép történelmét éppen az jellemezte, hogy mindig valakik megszálltak. Történelmileg traumatizált nemzet vagyunk. Erre az abszolút „koronát” a a nemzettestet megcsonkító Trianon tette fel. Szerencsére reziliens módon túléltük. Ha egy nemzetet veszteség ér, éppúgy el kell gyászolnia, mint ahogy a halottainkat elgyászoljuk, különben szó szerint belebetegszünk, testi-lelki bajok támadnak.
Trianont mi nem gyászoltuk el soha, mert tilos volt a gyász. De ugyanígy a holokauszt, a Don-kanyar, a nemzetirtás áldozatai sem gyászolhattak igazán. Újra és újra olyan helyzetekbe kerültünk, ahol nem gyászolhattunk. A lenyelt tehetetlenség haragja „magát az embert harapja”, mint József Attila mondta. 1956 után kivégeztek fiatalokat, megvárták, hogy nagykorúak legyenek és akkor ítélték halálra őket, és sok más szadista történésről beszélhetünk. Bűnhődött ezért itt valaki, hogy ellenünk mindezt elkövették? A történelmi igazságtétel elmaradása is rendkívüli módon megterhelte a lelkeket.
Klinikai praxisomból tudom, hogy még ma sem történik meg ezeknek a dolgoknak a nyílt kimondása, pedig a szólásszabadság idején élünk. A magyar lélekről kérdez. Mit mondjak még? Tele vagyunk elfojtásokkal, elhallgatásokkal, veszteségérzésekkel, és nagy a biztonsághiány. A hit csontváza rogyadozik, petyhüdtté vált a reménység izomzata. Csak egy maradt meg: a szeretet, „ami soha el nem fogy”.
Miért nem merünk élni a szabadságunkkal?
- Nagyon sok oka van, de még mindig működik egy – talán archaikus - beidegzett félelem, hogy a saját vélemény kimondása veszélyes az emberi kapcsolatainkra nézve. Világméretű a bizalomvesztés, a bank-világcsőd mögött is egymást átverések játszmái rejlenek. Akkor kiben-miben bízzék ma egy ember? Nincs vitakultúra, nem a gondolatok másságát kritizáljuk, hanem magát a másként gondolkodó embert utasítjuk el, sokszor gyűlölettel. Pszichológiailag kiműveletlen, egymást nem tisztelő, éretlen személyiségű, primitív, együttműködés helyett vetélkedő lények lettünk, javak szerzésének ösztöne fertőzte meg a világot. Nem érett még meg rá ez a világ, hogy szabadon beszélhessünk bizonyos dolgokról. Talán ezt a szabadságunkat kéne kivívnunk. Minden szabadságvesztés depressziót okoz, mint ahogy minden veszteség is ide vezet. Mi privát és közösségi szinten is ilyen „vesztesek” vagyunk. A történelmünkre visszatekintve már nem is mertük igazán izmosítani a reménység erőit. Mert ha a reménység erőivel próbálunk felállni és kapunk egy újabb pofont, akkor előáll a „tanult tehetetlenség” állapota, amit a depresszió keletkezési magyarázataként Seligman nevű amerikai kutató írt le (Seligman ketrecbe zárt kutyákra mért kisebb áramütéseket, és mivel nem tudtak elmenekülni, egy idő után leültek a ketrecben és akkor sem mozdultak, amikor a ketreceket kinyitották).
Mindez hogyan mutatkozik meg?
- Olyan módon vagyunk egymással kíméletlenek, nyersek és agresszívek, hogy az etikett alapszabályait is felrúgjuk. A másik az elfutás, amit látunk is. Sokan menekülnek el ebből az országból. Nem azért, mert nem szeretik a nemzetet, nem azért, mert nem érzik magukat magyarnak, csak mert boldogulni akarnak. Ráadásul olyan impulzusokat kaptunk az elmúlt évtizedekben a világgazdasági csőd következtében, amiknek társadalmi méretű megbetegítő hatásuk van, mint például a munkanélküliség. Van egy gyanakvásteli, általános projekciós hajlam,a bűnbakkeresés. Ki a felelős? Állandó az egymásra mutogatás.
Mi lenne a megoldás?
- Ha megoldásra törekszünk, attól messze vagyunk. Elég lenne a helyzetek emberhez méltó kezelésének megtanulása és művelése, ne sebezzük agyon egymást. Ha mindannyian megtennénk azt, amit a saját sorsunkért tenni tudunk, hiszen „egész világ nem a mi birtokunk”, ha személyes elkötelezettséggel és felelősségvállalással tennénk, amire magunkért és kis világunkért képesek vagyunk, akkor máris messzebbre jutnánk. Hiányzik azonban az össztársadalmi szocializáltság, hogy vedd kezedbe a sorsod, légy felelős önmagadért, az egészségedért, és csak akkor reklamálj, ha te már megtettél mindent és még mindig nem jött össze! Ha mindenki a saját háza táján, a saját családjában, a saját személyiségében megtenné, ami az ő dolga, akkor előbbre tartanánk. Felső kormányzati intézkedésre várunk, a „honatyákra” mutogatunk, tegye meg más, amit nekünk kellene. Mindhiába vagyunk talentumosak, az a tehetség, ami bennünk van, nem tud kibontakozni, mert agyon-frusztráltak vagyunk, mint a depresszió-kísérlet állatai. Azt is tesszük. Azt mondjuk: „úgyse fog menni”. A magyar népesség elvárásai magasak, de a közösségiség érzése nagyon károsodott. Európa legindividualistább nemzete lettünk. Pedig ember nem tud ember nélkül megélni, egymásra vagyunk utalva, ez alaptörvény. Az individualizmus hamis bálványát kéne lerombolnunk, mert nem attól valósítom meg önmagam és leszek valaki, hogy a másik vállára állok és összetöröm, hanem egymást segítve juthatnánk sokkal magasabbra. Az együttműködés elvét kellene megerősíteni, és ahogy én látom, a családi életben, a társadalomban, ez mindenhol probléma. Szóval amíg élek, biztosan lesz tennivalóm. A pszichológia ugyanis sokat segíthetne, ha nagyobb lenne a becsülete, de a mi szakmánk persona non grata. Hatalmas az érdeklődés iránta, ennek ellenére az igazán hozzáértőkkel rosszul bánik a mi világunk. Viszont, minden ember keresi a problémamegoldás, sőt gyógyulás útjait, ezt nyílván Ön is látja.
Az öngyógyításban hisz?
- Minden ember bizonyos értelemben öngyógyít, csak nem tudja, hogy hogyan csinálja. Ha megvágod az ujjad, a szervezeted tudja, hogy mit kell tennie. A mélytudásod sokkal okosabb, mint a tudatos tudatod, csak erre ráteszed az aggodalmakat, és akkor elgennyesedik a sebed. Van öngyógyítás, de pszichológiai tudás kell hozzá. Önismeret és azoknak az eszközöknek a tudatos felhasználása, amiről a tudomány bizonyította, hogy gyógyítanak. Az, hogy van valakink, aki számára fontosak vagyunk, óriási érték. Van kiért-miért élnünk. Azt viszont nem tudjuk, hogyan kell segíteni. Ha segíteni akarsz valakin, egyet kell tenned: kérdezz, aztán valóban hallgasd meg! Hallgass, hogy kinyithassa a lelkét. Hét százalékot értünk meg szavakból, harmincnyolc százalékot az érzelmi agy olvas le a hangszínből, dallamból, intonációból, ötvenöt százalékot a jelentésben, az üzenet megértésében pedig a nem verbális kommunikáció adja. Ehhez képest mi állandóan a szavakon lovagolunk, és azt hisszük, hogy ezzel üzenünk, miközben 93 százalékban az érzelmi agyunk olvassa le a jelentést. Nagyon sokat kellene tanulnunk kommunikációból is! Ehhez azonban őszinte érdeklődésre volna szükség egymás iránt.
"Nehéz helyzetben vagyunk, de reménykedünk, hogy a kormány hamarosan mellénk áll, ugyanis sok más szakmával ellentétben a pszichológusoknak nincs érdekvédelme. Ezt a szakmát semmilyen törvény nem szabályozza. Gyakorlatilag „nem létezünk”, nincs definiálva, ki a pszichológus és ki nem az. Tehát bárki lehet büntetlenül „pszicho” szakember, ha annak adja ki magát. Elmebetegek hirdethetik magukról, hogy gyógyítanak, bármiféle következmény nélkül. Megtévesztik az embereket, miközben óriási szükség van a lelki segítségnyújtásra. Az egészségügy is mostohán bánik velünk, nincsenek álláshelyek. Az orvosi kamarában is úgy szerepelhet a tízezer pszichológus közül alig ezer klinikai szakpszichológus, mint „egyéb, nem orvos”. A többi pszichológusnak még ennyi sem jut.
A Kamara érdekvédelmi segítsége révén az orvosok kaptak fizetésemelést, ágy melletti pótlékot, sokféle kedvezményt, mi csak befizetjük a kamarai tagságot, a mi érdekeinknek nincs hatékony képviselete. Nagyon hátrányos a sok ezer szakember helyzete. Nincs álláshely, kénytelen privát praxist folytatni. Pedig a pszichológus lenne a legboldogabb, ha nem kellene privát dolgoznia a megélhetése érdekében. Kinek jó ez a helyzet? A sarlatánok büntetlenül virulnak, nem ellenőrizhető a „lelki beavatkozás”, mert ahhoz „bárki érthet.” Hiába tudjuk, hogy mekkora szükség volna a szakszerű munkánkra, ebben a helyzetben megrekedtünk.
A második világháborúban a katonák között volt egy szállóige: a helyzet reménytelen, de nem súlyos. Én ezt úgy fogalmazom át: a helyzet reményteli, de súlyos. Mégis biztos vagyok benne, hogy megérett rá az idő és lesz Kamaránk, lesz a magyar népességnek védelme a sarlatánokkal szemben, lesz szabályozás és rend. Magam ezért mindent kész vagyok megtenni, hogy elősegítsem.
Ha lenne egy gondolat, amire szeretné, hogy minden hallgatója, diákja emlékezzen, mi volna az?"
- Pszichológusnak lenni hivatás és sors, ezt felelősséggel vállald, és ha vállalod, akkor tudd, hogy a hivatásodnak adtad az életed.
Ha tetszett az interjú, nyomj egy lájkot!
