Az igazi, kemény vidéki élet a ködös romantikán túl

- Mi ihlette provokatív blogbejegyzését, miért szakadt ki így egyben a „Kistermelői ló…sz dicsérete” című írás?

- 2011-ben költöztünk Balatonhenyére, hogy a stresszes városi életet a gazdálkodó életformával váltsuk fel, vegyszermenetes, egészséges terményeket előállítva. Azt gondoltuk, a magyar társadalomban van olyan fogadókészség, hogy ha azt a mennyiséget, amelyet megtermelünk, kivisszük a piacra, ott, illetve a környékbeli éttermeknek eladhatjuk.

- Mi lett a tervekből?

- Ahogyan a többiek, úgy mi sem úsztuk meg a különböző stációkat (felismerés, harag, elkeseredés, stb.).

Mondom ezt úgy, hogy hosszú évekig vezettem vállalatot, irányítottam embereket, van némi élettapasztalatom.

- Mi történt pontosan?

- Kitörő lelkesedéssel álltunk neki. A kistermelő az egy termelési kategória, ami azt szabályozza, hogy milyen körülmények között állíthatok elő feldolgozott élelmiszert. Ha a zöldségemet eladom a piacon, ahhoz nem kell kistermelőnek lenni, mert ott nem dolgozom fel, de ha már lekvárt főzök belőle, akkor kistermelői igazolványt kell kiváltani. Ez az egész azért lett kitalálva, hogy Mari néni, Józsi bácsi és Tamás gazda, aki képes a felesleget lefőzni, konzerválni, bélbe tölteni, felfüstölni stb., otthoni ellenőrzött körülmények mellett képes legyen előállítani a feldolgozott terméket, illetve, hogy kivihesse a HELYI TERMELŐI piacra. Ott elvileg mindenki kistermelő, akik a saját terményeikkel kereskednek.

Ehhez képest évekig úgy jártunk a piacra, hogy rajtunk kívül szinte nem volt kint igazi ős- vagy kistermelő. Már az első nap le lehetett venni, hogy ki az, aki látott már valaha földet életében, és a saját zöldségét árulja, nem pedig a másét viszi ki.

- Van, aki belefárad a kistermelői életbe és abbahagyja?

- Húsz-harminc olyan esetet tudnék felsorolni, amelyben a kistermelő évekig küzdött, kiváló minőségű terméket állított elő, és egyszer eljött az a pillanat, amikor eldobta a kapát, leölte az állatot, és azt mondta, csak annyit termelek, amennyi a családomnak kell, és keresek egy munkahelyet.

Közben a többi, aki nem termelő, csak kereskedik, vígan elvan. A bejegyzésre kapott reakciókból ítélve úgy látom, úgy gondolják, hogy ők járnak a helyes úton. Meg vannak győződve arról, hogy márpedig a tisztességes kistermelő az, aki megveszi a Tescóban a barackot, összekeveri egy kis nátrium-benzoáttal, és csinál belőle vegyszerezett lekvárt, majd kiviszi a piacra pöttyös címkével, amin az áll: Mari néni lekvárja, és eladja.

- Mi a legnagyobb probléma ezzel kapcsolatban?

- Több példája van a nem termelésnek, ez az egyik. Amikor úgy állítanak elő terméket kistermelői jogosítványokkal, hogy nincsen mögötte termelés, csak feldolgozás van. Ez az egyik legrosszabb.

- Miért?

- Mert ez így valójában kisipari tevékenység. Ám míg a kisiparos több tízmillió forintból épít lekvárfőző üzemet, ahol hatósági ellenőrzés van, szigorú szabályokat kell betartani, ahol a terméket kitalálják és beminősítik, és szakemberekkel vizsgálják meg, hogy ha már tartósítószert kell belerakni, mennyi legyen az, addig az ál-Mari néni a szokásjog vagy jókedve alapján önti bele a tartósítószert a lekvárba. Úgy, hogy amikor a vevő kimegy a piacra, azzal a tudattal veszi meg, hogy biztosan sokkal finomabb és egészségesebb, mint a bolti. Pedig lehet, hogy több vegyszer van benne.

Tiszta élelmiszer

Tiszta élelmiszer

Igazi tojás, szabadon tartott tyúkoktól

- Pedig igény volna az egyedi, házi, kézműves termékekre. Nem lehet, hogy csak nem találják egymást a valódi kistermelők és a termékeikre éhező vásárlók?

- Ez is benne van. Csakhogy pont a piac lenne az a fórum ahol megtalálhatnák egymást. Nem szoktam rendeletekért lelkesedni, de a kistermelői rendelet pont egy fantasztikusan kitalált dolog, csakúgy, mint a helyi termelői piacokat szabályzó rendelet, amely azért jött létre, hogy a helyi termelők oda kivihessék eladni a felesleget.

Ezzel szemben a helyzet az, hogy az összes nem termelő ott árulja a nem saját terményét, visszaélve a törvény jóhiszeműségével. A vásárlók pedig nem teszik fel maguknak a kérdést, hogy ha kimennek a kistermelői piacra májusban, akkor hogy a francba tudnak padlizsánt venni, amikor a padlizsán legkorábban augusztusban érik be…

- Ezért lett ennyire dühös a blogbejegyzés?

- Bejegyzéseim segélykiáltások a társadalom felé: nem igaz, hogy csak én látom, hogy a király meztelen, és én vagyok az egyetlen, aki felkiált, hogy nincs is rajta ruha! Látom azokat a családokat, akik 30-40 évesen feladták az addigi életüket, mindent egy lapra tettek fel, hogy helyesebben, jobban éljenek a következő 40 évben, és néhány év alatt elvéreztek, elbuktak, és a nulláról vagy több tízmilliós veszteséggel kell újrakezdeniük.

- Az embereknek romantikus elképzeléseik vannak arról, hogy milyen jó lehet kiszakadni a nagyvárosból és a Balaton-felvidéken gazdálkodni. Mi zökkenti ki őket ebből a rózsaszínű álomból?

- Azt figyeltem meg, hogy az embernek mindig az kell, ami nincs. A vidéken élő városba vágyik, a városban élő falura, az ülőmunkát végző a szabadban dolgozna, a szabadban dolgozó inkább egy légkondis irodában ülne. Egészen addig, amíg megkapjuk, és aztán szembesülünk vele, hogy nem azt kaptuk, amit akartunk…

- Mi az első probléma?

- A szép naplementére, a tökéletes nyugalomra – mert messze van a szomszéd -, a sok kutyára, a friss levegőre felkészülnek az emberek lelkileg, és meg is kapják. De két dologra nincsenek felkészülve. Az egyik, hogy nagyon sok pénz kell egy ilyen élet beindításához. A másik, hogy rengeteg olyan veszteség és kudarc éri az embert, ami megint csak rengeteg pénzt visz el.

A vidéki élet reggeltől estig tartó kemény munka, négy-ötórai kelés, napi 12-14 óra fizikai munka, sárban, esőben, hóban, jégben és tűző napsütésben.

Amit akkor is csinálni kell, amikor az embernek már szemernyi ereje sincsen, mert az állatok akkor is éhesek, a szél akkor is tépkedi a fóliasátrat.

- Nem tud mindenki megbirkózni a nehézségekkel?

- A városi ember úgy jön vidékre, hogy akkor ő most csinálni fog egy gyümölcsöst (mert kiszámolja papíron, hogy milyen sok pénz jön le egy fáról). De mi van akkor, ha két-három évig nem terem, mi van akkor, ha a cseresznyevész elviszi az összeset, és újra kell telepíteni? Ki fogja kapálni a gyümölcsöst? Ki fog permetezni? Ki fog füvet nyírni?

Erre a válasz az, hogy ó, van ott emberem, az megcsinálja. Pedig egy kisgazdaság, ami azon alapul, hogy a kistermelő a saját keze által menti meg a cseresznyefát, ott nem működik az, hogy Józsi majd jön és megcsinálja. Nincsenek Józsik, vagy ha vannak akkor nem jönnek el, mert van dolguk.

- Miért nem?

- Én is azt gondoltam, hogy ha meg tudok birkózni 50 diplomás városi emberrel, hogy ne tudnék megbirkózni a falusi segédmunkással…

A mi bukástörténetünknek az önteltség és a nagyképűség az egyik okozója. Minden máshogy van, mindenkivel másképp kell bánni, minden ígéret mást jelent, mint a városban.

Ezt is meg kell tanulni: hogyan érjük el, hogy egy olyan hétköznapi feladatot, hogy ki kell menni, és meg kell kapálni egy sort, azt ők is akarják. Ebbe bele kell szocializálódni, és meg kell fizetni a tanulópénzt.

A Magyar Konyha 2013-ban bemutatta a Fekete Bárány manufaktúrát, a balaton-felvidéki biogazdaságot

- Lát azért némi fényt az alagút végén?

- Akkor lenne jó világ, ha olyan mezőgazdasági, gasztronómiai és fogyasztási kultúra alakulna ki, amely képes szembenézni azzal, hogy le vagyunk maradva. Nálunk szerencsésebb országokban – Franciaországban, Olaszországban – nem tépázta meg úgy a történelem a helyi parasztcsaládokat, így van egy íve az egésznek. A család már 500 éve ott él, egy fűszál rezdüléséből tudja, mi történik, mit kell csinálni.

Franciaországban és Olaszországban olyan mélyen beivódott gasztronómiai kultúra van, amely magával húzza a termelési kultúrát is, az utolsó sarki kis-kocsmában is fantasztikus ételeket rittyentenek, mert ott ez a kultúra része, és ha nem jót csinálnának, nem jó alapanyagból dolgoznának, a fogyasztó, illetve a helyi közösség észlelné és sérelmezné.

Egy hónapja lehetett, hogy felhívtam az egyik éttermet, hogy megkérjem arra, ha már egy éve nem vesz semmit, legalább vegye le a honlapjáról azt, hogy a Fekete-Bárány Manufaktúrától szerzi be a zöldséget. Nagy sértődés lett belőle annak ellenére, hogy már évtizedekkel azelőtt jó ismerősök voltunk mielőtt bármelyikünk ide költözött volna. Hosszú telefonbeszélgetéseink során elbeszéltünk egymás mellett, ők azt gondolták, hogy ingyen reklámoztak minket a honlapjukon, mi meg nem ezt gondoltuk.

- Mi most a célja?

- Néha jól esne egy kis vállveregetés is, olyan, amit a blog bejegyzései után kommentben megkapunk, jó lenne tudni, hogyha már ilyen nehéz utat választottunk és ennyit tudunk évről-évre veszíteni, akkor legalább van tisztelete a munkánknak. Ha ez a fajta támogatás nem lenne, már régen feladtuk volna. De minden évben azért gördül tovább a szekér, mert feltételezzük, hogy egyszer csak elérünk oda, ahová évek óta tartunk.

Hogy ez mit jelent? A mai világ nem a hosszú távú tervezésről, hanem az alkalmazkodási képességről szól. Minden percről-percre változik és mi ezzel együtt változunk, vagy változtatunk. A Malackrumpli sikere megmutatta, hogy igenis van igény a tiszta, valódi élelmiszerekre, az ezekből készülő ételekre. Van aki az egészségeset keresi, de még többen inkább a jó ízt, a gazstronómiai értéket. Menni kell tovább, még több konfliktust felvállalni, még több utat feltörni, addig amig lesz rá erőnk…

Ha érdekes volt az interjú, ajánld másoknak is!