Az észt elnök elmondta, hogy néz ki a világ legmodernebb társadalma

Kersti Kaljulaid észt elnök május 3-án mondott egy beszédet a svájci St. Gallen egyetemen. A szöveget teljes terjedelmében közöljük, a világ első e-államának vezetője rengeteg érdekes gondolatot osztott meg a hallgatósággal.

"Kedves Peter Voser elnök úr, Schneider-Amman szövetségi kancellár úr, méltóságok, díszvendégek, az ISC Team tagjai, köszönöm, hogy lehetővé tették ezt a szimpóziumot!

Észtország elnökeként a világ egyetlen olyan digitális társadalmát képviselem, amelynek saját állama van – az 1,3 millió emberből álló észt digitális társadalmat, a teljes lakosságunkat.

Jelentős társadalmi változáson mentünk át, hogy állampolgáraink és vállalkozásaink teljesen digitális környezetben bonyolítsák hivatalos és privát ügyeiket. Fontos megjegyeznem, hogy a folyamat során Észtország egyszer sem hozott létre saját csúcstechnológiát. Ami a technikát illeti, mások – jellemzően a privát szféra szereplői – által már kipróbált, jól bevált eszközöket használtunk. Olcsóbb és megbízhatóbb is. Egy része ráadásul szabadon hozzáférhető, mint például az e-szavazó rendszerünk, úgyhogy boldog-boldogtalan megpróbálhatja meghackelni – de 7 év alatt még senkinek sem sikerült.

Tehát az észtek áttörést hozó innovációja nem magában a technológiában, hanem máshol keresendő – abban a folyamatban, amely egyesítette a vállalatokat és a kormányt, hogy segítsen az embereknek, fiataloknak és öregeknek, hogy részesülhessenek a digitális szolgáltatások előnyeiben.

Az észteknek immár 17 éve digitális személyokmányaik vannak. Ezzel aláírhatnak és keltezhetnek dokumentumokat, akár magánszerződéseket is. Különböző közszolgáltatásokra jelentkezhetnek, fizethetik a bírságokat és az adót, hozzáférhetnek a nyilvántartásokhoz, megváltoztathatják a szociális ellátási csomagjukat, és egyszerűen küldhetnek titkosított e-maileket.

Nem kevés erőfeszítésünkbe került elérni, hogy minden generáció használja, de a Tigrisugrás nevű ügyfél coaching terv segítségével az idősebbeket is sikerült rávenni, akik hamar rájöttek, mennyivel könnyebb leülni a számítógép elé, mint buszra szállni, ha kommunikálni akarnak például a nyugdíjfolyósítóval. Még ha eleinte a számítógép csak a falu könyvtárában működött is, még mindig közelebb volt, mint a hivatal.

2001 óta a digitális személyi azonosító integrált része minden személyi igazolványnak. Amúgy a digitális azonosítót mindenki megkapja születéskor. Automatikusan generálódik háttérműveletként, amikor az orvos beírja a születés adatait az egészségügyi nyilvántartásba, anélkül, hogy az orvosnak egyetlen plusz gombot le kéne hozzá nyomnia. Anyakönyvvezetők, anélkül, hogy észrevennék. Ezután a szülők a saját azonosítójukkal nevet adhatnak a babának a már létező e-azonosítóhoz. Ezután kérvényezhetnek szociális szolgáltatásokat, jelentkezhetnek bölcsődébe, stb., mindezt akár már a kórházi ágyból. Új digitális állampolgár született!

A magán- és közintézmények, személyek ugyanazt a platformot, az úgynevezett „Kereszteződést” használják a biztonságos azonosításra, ezáltal rengeteg szolgáltatás válik korlátlanul elérhetővé.

Ma már a szolgáltatások egy része külföldi állampolgárok, az úgynevezett e-lakosok számára is elérhető.

A GDP 2%-át spóroljuk meg azzal, hogy sosem kell hivatalokat felkeresnünk, és alig néhány bankfiók maradt az országban. A postákat is csomagküldő automaták váltották fel. A postai értesítő egy SMS.

Talán feltűnt, hogy már egyáltalán nem közszolgáltatókról beszélek. Az emberek lusták elmenni és sorban állni, ami kapóra jön a vállalatoknak, hogy spóroljanak a költségeken: digitális, automatikus megoldásokat kínálnak, anélkül, hogy az ügyfélbázisuk elvesztését kockáztatnák.

A GDP 2%-a óriási összeg, és mindez a hétköznapi embereknek és a kisvállalkozásoknak kedvez, akik nem képesek nagy adminisztratív terheket vállalni azért, hogy ellenőrizzék az üzleti partnereik személyazonosságát, vagy az állammal és az állami nyilvántartásokkal kommunikáljanak.

Nagy szerepe van abban is, hogy Észtország már 2006-ba kvalifikálta magát a magas bevételű országok közé az IMF táblázatain. A skandináv országokhoz képest még mindig közepes a jövedelmünk, de összességében akkor is elég szépen teljesítünk, ha azt vesszük, hogy 1991-ben szegény országként kerültünk ki a szovjet megszállás alól.

Most, hogy elmagyaráztam a digitalizált társadalom működését, rátérek a többi kérdésre, melyeket aktuálisnak érzek, és amelyeket a technológiai fejlesztések gyökeresen meg fognak változtatni.

Kettőt említenék. Az első a munka jövője. A másik, amit úgy szeretek hívni, hogy az Aliz Csodaországban probléma.

Először is, a munka jövőjéről. Valóban egyre több munkahely szűnik meg a termelői szférában, és olyan furcsa hangokat is hallani, hogy fizessünk mindenkinek életjáradékot, az ehhez szükséges pénzt pedig a robotok megadóztatásától kell előteremteni. Ez elég abszurdan hangzik. Kétlem, hogy képesek lettünk volna maximálisan kiaknázni az ipari forradalom előnyeit, ha megadóztatjuk a traktorokat, és életjáradékot fizetünk mindenkinek, aki elvesztette az állásást a mezőgazdaságban. Természetesen az átállás fájdalmas volt a társadalom számára, és sok ember nagy árat fizetett érte, de azért, mert hiányzott az a fajta oktatás, orvosi kezelés és egyéb szolgáltatások, amiket manapság nyújtunk. Ezúttal nem annyira ijesztő az alsó középosztálynak és a szegényeknek szembenézni a termelőipari foglalkoztatottság változásával.

Ahelyett, hogy az emberek alkalmazkodási képességét életjáradékokkal korlátoznánk, arra fókuszálunk, hogy a modern technológia miként képes növelni a társadalom egészének a keresőképességét.

Nem szabad kizárólag jobb gyártási folyamatokat és ebből adódóan megszűnt munkahelyeket látnunk a technikai fejlődésben. Ez egy átfogó változás, amely elér minden egyes emberhez.

Valójában meglepően sok, hivatás és előképzettség szempontjából semleges munka jött létre a technikai fejlődés révén. Nem túlzás egalitárius lehetőségeknek hívni őket. Nem csak a beavatottak, a magasan képzettek, a technológiában jártasak számára hozzáférhetőek. Jól lehet, a képzetlenek leginkább a technikai infrastruktúra létrehozásában boldogulnak a legjobban, de a leggyorsabban növekvő vállalatok némelyike nagyon egyszerű szolgáltatásokat nyújt, vagy olyan szolgáltatásokat, amiknek a létezésére nem is gondolnánk.

Gondoljunk csak a chatelésre a Facebookon vagy a Twitteren. Vagy ott az Uber és az AirBnb – amelyek lehetővé teszik, hogy az emberek a tér erőforrásaikat mások szolgálatába állítsák. Ezek nagy cégek, de léteznek kisvállalatok is. Egy könyvelő akár tíz cégnek is dolgozhat a világ bármely pontjáról. Elismerem, hogy a piacuk nem globális, mert ismerni kell az adott ország törvényeit, de akkor is nagyobb, mint az a földrajzi hatókör, amit autóval, busszal vagy vonattal elérhetnek.

A kézművesség – azon emberek ősi lehetősége, akik nem akarnak diplomát szerezni – keresőképességét azelőtt jelentősen korlátozta, hogy valaki mennyire képes eljutni a helyi piacokra, vagy később, a 20. században, hogy képes-e szerződést kötni, például, szuvenírboltokkal.

Ezek a példák is mutatják, miként növeli a technológia a hagyományos munkakörök keresőképességét és csökkentik a szolgáltatásnyújtás költségeit. Ráadásul azáltal, hogy egyre több ember használja a technikát, és rendelkezik több szabadidővel a hatékonyság növekedés jóvoltából, olyan új munkakörök jönnek létre, amelyekről most még nem is tudunk. Az utazó YouTube-blogger már jelenleg is létező példa, de sokról még nem is álmodunk.

Összegzésképp, a munkahelyképződés folytatódik az iparosodás korszakon túl is, ahogy folytatódott a mezőgazdaság korszaka után is. Az átmenet elviselhetőbb lesz a szegények és iskolázatlanok kiszolgáltatott osztályának a rendelkezésre álló szociális rendszerek és az átmenet demokratikus volta miatt, ami minden társadalmi osztály számára teremt lehetőségeket.

Ezzel elérkeztem az Aliz Csodaországban problémához, amelyet korábban már említettem. Ez a harmadik területe a társadalmi változásnak, amiről beszélni akartam. Emlékeznek, hogy amikor a Fakutya eltűnik, a vigyora még látszik? Ha az emberek munkájának, mi több, dolgozói szokásainak megváltoztatásáról beszélünk, tesztelnünk kell, hogy a kormányzati módszereink vajon fenntarthatóak-e a változások után? Vagy lehetséges, hogy az adó- és járulékfizetői bázisunk, például a társadalombiztosítás-fizető bázisunk is eltűnik az ipari munkahelyekkel? Ha félő, hogy a vigyor nem marad ott a Fakutya nélkül, azt kell feltételeznünk, hogy az ipari modellre épülő társadalombiztosítási modellünk sem maradhat fent, ha az ipari modell megszűnik.

Való igaz, az új állások és jövedelemszerzési módok – ha még nem állunk készen a youtube-ozást állásnak nevezni – nem kötődnek helyhez, ezért földrajzilag nem köthetők egy konkrét országhoz, és nem lehet munkáltatónak, alkalmazottnak, részvényesnek, stb. besorolni a végzőit. Ami még rosszabb, mindenki több mint egy dolgot csinál több mint egy ügyféllel, a gazdaság sokkal inkább az egyénre koncentrál és az ő hozzáadott értékére, mint egy vállalkozásra. Vegyük még hozzá, hogy ezek az emberek időszakosan dolgoznak, és ha tehetik, hosszabb szüneteket tartanak – egyre több példát látunk erre is –, hogy élvezzék az életet, amíg futja a pénzükből.

A fiatalabb generációk számára már nem életcél évi 12 hónapot és napi nyolc órát dolgozni 30 éven keresztül, hogy aztán nyugdíjba menjenek.

Ha mégis, akkor szociális támogatást nyújtunk nekik. Mi az eredmény? Sokan a pályafutásuk elején kilépnek a szociális modelljeinkből, csak hogy később ismét csatlakozzanak, amikor szükségük lesz a szolgáltatásokra – orvosi ellátás, gyerekek iskoláztatása, stb. A nyugdíjrendszer az egyetlen, amelyben nem kaphatsz meg minden előnyt ugyanúgy, ha később vissza akarsz lépni, miután a pénz egy része, amivel megalapozhattad volna a nyugdíjadat, elveszett. De az egészségügy, az oktatás és az összes többi rendszer 100%-osan kiszolgáltatott. Persze, mondhatjuk az embereknek, hogyha nem dolgoznak a régi módon, akkor nem lesz biztosításuk. Ez sem fogja visszatartani őket, inkább nem lesz biztosításuk. Elveszítjük a járulékbevételt az egyes egyének legjobb értéktermelő korszakából – a 20-35 éves kor közötti időszakból –, talán tovább is, ha nincs meg a gyermekvállalás és iskoláztatás igénye. Aztán később visszalépnek a rendszerbe. Ez épp úgy fenntarthatatlan és elfogadhatatlan a kormányzatok számára, mint az, hogy ők legyenek az utolsók, akik még mindig arra kényszerítik az embereket, hogy fizikai valójukban igényeljék a szolgáltatásokat.

Egyetlen nagy 'adófolyam' helyett alighanem sok kisebb patakban kell gondolkozni. Lehet, hogy többé nem is lehet földrajzi értelembe vett államokhoz kötni. A nagyvállalatokat minden országban levadásszák, hogy megfizessék a tisztességes részüket az adóbevételből. De képzeljék el, hogy kényszerítik a digitális nomádokat, ha adófizetésre kerül a sor? Mégis azt szeretnénk, ha valamilyen módon fizetnének, és részesei maradnának a társadalombiztosítási hálózatunknak. Ők is szeretnék, de azért erőlködni, hogy egy helyben, egy állásban maradjanak huzamos ideig, legfeljebb apró szünetekkel, ha nem akarják elveszteni a szociális előnyöket – ez ellenkezik a munka- és életfelfogásukkal. A rugalmatlansággal elüldözzük őket, hacsak nem kínálunk nekik rugalmas opt-in lehetőségeket. Nem ismerem a választ erre a változásra, és a megoldást sem, de azt látom, hogy minél előbb meg kell birkóznunk vele. A leggyorsabbak fognak győzni. A digitális és más nomádok ott fognak kikötni, ahol rugalmasabb adó- és járulékfizetési lehetőségeket és előnyöket nyújtanak.

Ez a következő társadalmi változás: megváltoztatni a munkáról és társadalmi modellekről alkotott felfogásunkat. Ez a változás már elkezdődött, de a világ kormányzatai még mindig az előzővel viaskodnak – a társadalmi modelljeik digitálissá változtatásával. Észtként nagy megkönnyebbülést jelent számomra, hogy már az új kihívásra koncentrálhatunk, mivel az előzőt már megoldottuk. Köszönöm a figyelmet!"