Az AI ördögi köre a politikában: ha valamit az ellenfelem megtehet, akkor azt nekem is meg kell tennem
A Városligetben rendezett AI Summit bár sok oldalról foglalkozik a mesterséges intelligenciával, a tudományoktól kezdve a katonai felhasználáson át egészen a privát szféráig. Viszont nyilvánvaló, hogy 2025 őszén az egyik, ami most különösen húsbavágó, az a politikai kommunikáció és a mesterséges intelligencia kapcsolatát boncolgatta. A Néprajzi Múzeumban megtartott tematikus kerekasztalt Sarkadi-Illyés Csaba, az Economx újságírója vezette, aki már felütésként kijelölte a tétet: „Milyen lesz 2026-os kampány? Felkészült erre az ország? Tudjuk majd mi a valóság? Mekkora veszélyben van a demokrácia?” A beszélgetés négy résztvevője, Horn Gábor, Vona Gábor, Schiffer András és Somogyi Zoltán más-más irányból közelített, de ugyanarra a pontra mutatott: az AI nem csupán új technológia, hanem a kampányok ritmusát, a választói észlelést és a politikai tér szerkezetét alakító erő.
Horn Gábor némi nosztalgiával indított. Szerinte már most ősszel „egy nagyon nehéz viseletes kampány kellős közepén vagyunk”, a korábbi évtizedekkel ellentétben eltűntek a nyugalmas, felkészülős hónapok:
Most viszont 2024 óta folyamatos izgalomban van az ország, folyamatosak a feszültségek.” A folyamatos online jelenlét, amelyet úgy ír le, mint „óvodai digitális világ”, szerinte átformálta a politikai szocializációt és a valóságérzékelést. A választó kiszolgáltatott, mert rengeteg ellenőrizhetetlen információ éri, nem tudja eldönteni, hogy mi az igaz, mi nem. Horn a szerkesztőségi szűrők eltűnését fájlalja: „az a világ, ahol mégiscsak volt egy szűrő, megszűnt létezni, és mindenki a saját buborékában egy furcsa, virtuális világban él.” Szerinte nagyon igénybe fogja venni a magyar választók egy jelentős részét az elkövetkező hét hónap.
Vona Gábor emlékeztetett, hogy „már 2022-ben apokaliptikus pornókampányt vizionáltam. A háború, az apokalipszis megjött, a pornó meg elmaradt, de nem az érdeklődés hiányában,” Szerinte zsigeri szintre fog lemenni ez a kampány. Figyelmeztetett arra, hogy az AI-t kettős természetű eszköz:
és ebből következően inkább aggodalommal figyeli a politika és a mesterséges intelligencia találkozását. A politika ugyanis inkább nyakon döfő kés, mert az küzdősport, nem „gasztronómiai hobbi”. Saját, 2018-as tapasztalatait idézte fel: „a kampányban egyszerre voltam muszlim terrorista és homoszexuális orgiákra járó személy”. Azt mondta, ha akkor is készen álltak volna a technológiák, „erről videót is láttál volna.” Innen lép tovább a rendszerszintű dilemmákhoz: „érdemes elgondolkodni azokon a fogalmakon, hogy AI demokrácia és AI diktatúra,” elnézve Kínát, az Egyesült Államokat, de az európai szabályozás felől is felvetődik a kérdés, hogy a demokrácia, vagy a diktatúra erősödését teremti-e meg a mesterséges intelligencia. Mindemellett a társadalmi sebezhetőség okát nem technológiában, hanem beállítódásban látja: „ez alapvetően nem technológiai, hanem tudatossági felkészültség,” szerinte
Innen ered nála a mítoszképzés jelentősége, és Vona úgy gondolja, hogy a mesterséges intelligencia kitűnő eszköz az ilyen mítoszgyártáshoz, ahol „a buborékokon belül megképezni a mítoszt” azt is jelentheti, hogy „feljavítani egy picit, hogy szélesebb legyen a válla, markánsabb legyen az arca,” miközben a másik oldalt pedig ennek ellenkezőjére rajzolják. Az buta, ostoba, alkalmatlan, vagy éppen gonosz. Vona szerint mindennek a mítoszhiány is az oka: „ha bemegyünk egy könyvesboltba, akkor nem AI-könyvekből van a legtöbb, hanem ezoterikus, spirituális könyvekből. És az sem véletlen, hogy a Trónok harca, a Csillagok háborúja, és a Gyűrűk Ura a legnépszerűbb a filmek és sorozatok között.
Schiffer András a politikai tér strukturális változásait emelte ki. Szerinte „’90 óta ez a harmadik olyan ciklus, ahol a ciklus végén nem igazán mondhatják el az emberek azt, hogy jobban élnének,” miközben most először nem az látszik, hogy a kormánnyal szembeni alternatíva a középső mérsékelt pozícióból fogalmazódna meg. A helyi beágyazottság hanyatlását konkrét példákkal írja le: „Akinek volt is ilyen hálózata, mint az MSZP-nek meg a Jobbiknak, mintha önként lemondtak volna róla,” és ebből az következik, hogy
Schiffer a platformoktól való függés demokráciára való kockázatát is szóvá teszi: „mi történik akkor, ha a Magyarországon használatos platformot uraló cég hoz egy döntést, hogy az egyik versenyzőt kikapcsolja abból a térből. Akkor az akkor politikailag nagyon könnyen meg tud szűnni létezni.”
Szerinte a jogalkotásnak is dolga van: halaszthatatlan, hogy a polgári törvénykönyvben is, meg a büntető törvénykönyvben is az online tényállásokat megalkossák. Mindezzel együtt szerinte a legnagyobb védelmet nem a jog, hanem a kultúra, a műveltség jelentené: a szövegértelmezés képessége, a saját kulturális és politikai hagyományaink ismerete mérsékelhetné a kihívást.
Somogyi Zoltán a politikai racionalitásból, játékelméleti logikából vezeti le, miért kényszerpálya az AI használata:
mert miért is adná fel bárki négy év kormányzásának a lehetőségét mindenféle moralizálás okán. Ugyanakkor a szabályozatlan, rendezetlen piac gyorsan túlterheli a közösségi teret: „ez a sok szemét, ami ebből az AI világból jön, egy ideig nagyon vicces, de utána már erről az egész médiáról való lemondással fog járni, már nem lesz jó ebbe az egészbe belenézni.” Somogyi ebből arra következtet:
Szerinte „ma még felismerjük az AI segítségével gyártott fals tartalmakat, most még botrány van abból,” de ez el fog múlni, mert később, a technológia fejlődésével sokkal nehezebben fogjuk tudni felismerni azt.
Horn Gábor szerint az AI valójában régóta jelen van a politikai kommunikáció szerkezetében: „a Facebook is egy mesterséges intelligencia,” az újdonság inkább az, hogy
A szabályozói térrel kapcsolatban óvatos várakozással említi meg, hogy október elejétől a nagy felületeken a politikai hirdetéseket kitiltják, „majd meglátjuk, hogy mi lesz,”. De szerinte, mivel maguk az államok is érdekeltek, mint politikai haszonszerzők, hogy ez működjön, így „nagyon nehezen tudja elképzelni, hogy a hatalom korlátozza önmagát. Ebből Somogyira rezonáló következtetést von le: szerinte is felértékelődnek a helyi, offline közösségek, és „bizonyos értelemben fölértékelődnek például az országjárások, a megjelenések a helyükön.”
Vona azzal folytatja a gondolamenetet, hogy Magyarországon dörzsi viszonyok vannak, ezért a mesterséges intelligencia a politikában ezt a törzsiséget erősítheti. Innen következik a feladat: „hogy tudod az embereket kirángatni az algoritmusból?”
A beszélgetés végkövetkeztetése nem egyszerűen pesszimista vagy optimista. Inkább kíméletlenül realista abban, hogy a kampány „fokozódó feszültségei” között az AI nem önmagában dönt, hanem a társadalmi törésvonalak mentén felerősíti a buborékokat, közben próbára teszi a jogot, a politikai kultúrát és a helyi közösségek teherbírását.
A választót ma „ellenőrizhetetlen” tartalmak ölelik körbe; a platformok egyetlen döntéssel „kikapcsolhatnak” szereplőket; az államok „haszonszerzőként” gyakran nem érdekeltek a korlátozásban; a politika logikája pedig arra ösztökéli a szereplőket, hogy „ha megteheti az ellenfél, akkor nekem is meg kell tennem.” Ezzel szemben három kapaszkodó rajzolódott ki: az értelmező kultúra, a tudatos, rajongáson túllépő választói attitűd, és az a közvetlen, offline jelenlét, a visszatérés a személyes találkozások hitelességéhez.
