KULT
A Rovatból

„Akkora srácokat ölnek, mint a mieink” – 7 Oscarra-jelölték Kenneth Branagh Belfast-filmjét

Tíz évvel a Thor után és két Agatha Christie-feldolgozás között saját gyerekkoráról csinált filmet Kenneth Branagh, a Shakespeare-adaptációk királya. Az 1969-es északír zavargásokat egy kisfiú nézőpontjából mutatja be.


Ritkán fordul elő, hogy egy rendezőnek egyszerre fut hollywoodi blockbustere és szerzői darabja is a mozikban, de Kenneth Branagh-nak most összejött. Egy hete játsszák itthon a Halál a Níluson-t, amiben Branagh pár évvel a Gyilkosság az Orient expresszen után megint felragasztotta Poirot felügyelő bajuszkáját. Közben pedig megérkezett hozzánk a saját gyerekkori élményeit bemutató, mélyen személyes ihletésű szerelemprojektje, a Belfast is, amivel Branagh nem titkolt szándéka volt, hogy újrapozicionálja magát a filmvilágban, és nagyon úgy tűnik, hogy sikerült neki. Hét Oscarra-jelölték.

A kilencéves Buddy (Jude Hill) Belfastban él a családjával. A bátyjával, az anyukájával (Caitriona Balfe) és a londoni építkezések meg az otthona között ingázó apjával (Jamie Dornan). Buddy ide született, ide köti minden. Az imádnivaló nagyszülők, az unokatestvérek, az iskola, a barátai, a hegyek és nemsokára egy szép, szőke kislány is az osztályból.

A fiú számára a városnak ez a darabkája jelenti az egész világot, el sem tudja képzelni, hogy máshol is lehet élni. Azt meg pláne nem, hogy hamarosan talán csak máshol lehet.

1969-et írunk ugyanis, az észak-írországi zavargások kezdetén járunk. Buddyék környékét sem kerülik el az események, az utcába, ahol laknak, egy napsütötte délutánon tör be az erőszak. Az addig teljes békében egymás mellett élő protestánsok és katolikusok egyik pillanatról a másikra válnak ellenségekké.

Néhány nap múlva már szögesdrót szeli ketté az iskolába vezető utat, a magukat védeni próbálók barikádokat emelnek az otthonaik védelmére, előbb vagy utóbb pedig mindenkinek döntenie kell, melyik oldalra áll ebben a vallási ellentétekre hivatkozó, valójában politikai okokból szított háborúban.

A Belfastban született Branagh izgalmas Shakespeare-adaptációival hívta fel magára a figyelmet a kilencvenes években. Sokakat meglepett, amikor az V. Henrik, a Sok hűhó semmiért, a Hamlet, vagy amit akartok és az Ahogy tetszik rendezője elvállalta a Thort a 2010-es évek elején, a Marvel-mozi után pedig egy élőszereplős Hamupipőke-feldolgozást, amit a már említett Agatha Christie-film és az a bizonyos bajusz követett. Bár Branagh egyik bérmunkájával sem vallott kudarcot, igazán formabontót sem alkotott velük, és valószínűleg végleg el is könyvelték volna korrekt adaptációkat szállító iparosként, ha nem jön a koronavírus.

A Belfast ötlete, majd forgatókönyve ugyanis az első karantén alkotói magányában született, és Branagh még abban az évben, az őszi lezárások idején le is forgatta a filmet. Akkor még nem sejthette, hogy mire az utómunkálatokhoz érnek, két évtizedes látszólagos nyugalom után újra fellángolnak az észak-ír ellentétek, ezzel pedig nem csak a nosztalgia és az emlékezés filmje lesz, hanem szomorú aktualitást is kap a Belfast.

Ha az eddigiek alapján bárki azt gondolná, hogy Branagh mozgóképes történelmi tablót festett, vagy valamiféle hőseposzt énekelt meg az észak-ír konfliktusról, az rossz nyomon jár. A zavargások történelmi, politikai és vallási okairól, társadalmi és gazdasági következményeiről annyit tudunk csak meg, amennyit az események kellős közepébe csöppent, kilenc éves kisfiú ott és akkor megérthetett a körülötte zajló dolgokból és a felnőttek elejtett mondataiból.

Branagh a főszereplő Buddyba saját gyerekkori alteregóját írta bele, a történteket a kisfiú nézőpontjából láttatja, és végig következetesen tartja magát a történetmesélésnek és a képi ábrázolásnak a választott szemszög által megkövetelt törvényszerűségeihez.

Ez az alkotói döntés egyfelől a Belfast legnagyobb erénye, de, és ez elsőre talán kicsit ellentmondásosnak tűnik, éppen ebben rejlenek a korlátai is. A valós események ismeretének hiányában bizonyos jelenetek ugyanis néhol kicsit önismétlőnek és unalmasnak hatnak. Hiába telik az idő, Buddy szemszögéből nem érzékeltethető eléggé, hogy egyre nagyobb a tét és hogy merrefelé is haladunk, ahogyan az sem világos mindig, hogy a felnőtteknek mik a motivációik. Gyerekként pont ezt éljük meg, ez teljesen oké, de nézőként hiányérzetünk lehet emiatt, és az igazi katarzis is elmarad.

Hogy azok az önreflexív mozzanatok mennyire működnek, amikkel Branagh arra igyekszik felhívni a figyelmet, hogy itt és most a teljes eddigi életműve összegzését látjuk, ennek pedig szerves részét képezik a már sorolt hollywoodi szuperprodukciók is (gondolok itt a filmben olvasott Thor-képregényre vagy a dohányzóasztalon felejtett Agatha Christie-kötetre), döntse el mindenki maga.

Visszatérve a gyermeki nézőpontra, sok szempontból tökéletesen érvényesül, és ez adja a film igazi erejét. Branagh már azzal utal az események emlékszerű ábrázolására, hogy leszámítva a jelenbéli kezdő és lezáró képsorokat és a Buddyék által a moziban megnézett színes filmek (Egymillió évvel ezelőtt, Csodakocsi) jeleneteit, az egész filmet fekete-fehérben, bársonyosan meleg tónusú, úgynevezett hollywoodi fekete-fehérben forgatták. De nem csak képileg jelenik meg a filmben a stilizáltság, hanem dramaturgiailag is.

A történetmesélésnek bizonyos megoldásai azt hivatottak érzékeltetni, hogy a látott és megtapasztalt dolgok hogyan keverednek össze egy kisfiú képzeletében a félelmeivel, a kitalációival vagy éppen a korabeli filmek jeleneteivel.

Nagyon erős például Buddy templomi látogatásának lázálomszerű bemutatása vagy azok a jelenetek, amikben az apa (a belfasti születésű Jamie Dornan remekel) westernhősszerűen távozik vagy néz farkasszemet az ellenséggel.

Mind közül a legjobbra mégis a nagyszülőkkel való beszélgetések sikerültek (Judi Dench és Ciarán Hinds csodás páros) és egy bizonyos mosóporos jelenet, amit nem spoilerezhetek el. Legyen elég annyi, hogy az Omo mosóporról innentől valószínűleg sokaknak fog beugrani az a torokszorító kérdés, hogy hol van az a pillanat, amikor az embernek a gyerekei érdekében szednie kell a sátorfáját. Vagy éppen ellenkezőleg: muszáj maradnia.

Belfast

Angol filmdráma, 2021, 97 perc

Rendezte: Kenneth Branagh

Főszereplők: Caitriona Balfe, Jude Hill, Jamie Dornan, Ciarán Hinds, Judi Dench

Hazai bemutató: 2022. február 24.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Tragédia a Netflix velencei forgatásán: a stáb szeme láttára meghalt a sikersorozat rendezőasszisztense
Diego Borella az Emily Párizsban ötödik évadának munkálatai közben esett össze. Az orvosok a Hotel Danieli épületébe siettek, de már nem tudták megmenteni a 47 éves rendezőasszisztenst.


Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.

A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.

A La Repubblica információi szerint

az orvosok csütörtök este, 7 óra körül érkeztek a történelmi Hotel Danieli épületébe, de már nem tudták megmenteni az életét.

A rendezőasszisztens mindössze 47 éves volt. A hírek szerint halálát valószínűleg szívroham okozta.

A tragédia után a forgatást ideiglenesen felfüggesztették. Az ötödik évad velencei jeleneteit augusztus 15-én kezdték rögzíteni, és eredetileg hétfőn fejezték volna be a munkát.

Diego Borella 1978-ban született Velencében. Elismerést szerzett rendezőként és íróként, tanulmányait Rómában, Londonban és New Yorkban folytatta. Közösségi oldalain meséket, haikukat és színdarabokat is megosztott.

(via Femina)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Meghalt Kalmár Tibor
A Rádió Bézs osztotta meg a szomorú hírt, megható sorokkal búcsúzva tőle. Kalmár több mint száznyolcvan tévéműsort rendezett.


93 éves korában elhunyt Kalmár Tibor, Jászai Mari-díjas rendező és érdemes művész. A hírt a Rádió Bézs közölte, ahol megható sorokkal emlékeztek rá.

A Facebookon azt írták: a szórakoztatás nagymestere csak 93 éves volt. Hozzátették, hogy cselekvési kedve, szelleme és humora nem volt korhoz köthető.

„Kalmár a Valahol Európában című filmben "csak" epizódszereplő volt. Ott azt kérdezte tőle a gyerekfőszereplő Kuksi, hogy "Még mindig verik őket?" Mire ő azt válaszolta, hogy "tudja a rosseb". Ezen aztán mindenki nevetett. Mi most nem nevetünk. Meghalt Kalmár Tibor, akiről mindenki azt hitte, hogy 120 évig él majd, aki több mint száznyolcvan egész estés tévéműsort rendezett, aki legnagyobbakkal dolgozott. Korai volt. Mulattattam és mulattam volt az egyik könyvének a címe. Reméljük Kalmár Tibor jól szórakozott. A közönsége egészen biztosan” – fogalmaztak a bejegyzésben.

A Szeretlek Magyarország 2018-ban készített interjút a népszerű szerző-rendezővel.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Az év legjobban titkolt sci-fije? – Visszatért az Invázió, és te valószínűleg még mindig nem hallottál róla
Két évet ugrott az időben az AppleTV sorozata. A világ megmenekült? Az Invázió harmadik évadának nyitánya bebizonyítja: az idegenekkel a rémálom még csak most kezdődik. Hősök támadnak fel, titkok szivárognak ki, és minden pillanatban ott lappang a kérdés: tényleg vége van a fenyegetésnek? Dehogy van, itt a harmadik évad…
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. augusztus 24.



A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:

ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.

Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.

Az első két szezon nagy erénye a több szálon futó történet volt: egy közel-keleti háborúban rekedt katona, egy japán űrmérnök személyes tragédiája, egy iráni-amerikai család menekülése és egy csapat bajban rekedt diák mind-mind más perspektívából tapasztalta meg az idegenek pusztítását, más-más kontinensen. Ahogy teltek az epizódok, a mozaikdarabok fokozatosan összeálltak, és egyre világosabbá vált, hogy az emberi sorsok közötti látszólag apró döntések globális következményekkel járhatnak.

A második évad végén egy igazi cliffhanger zárta le a történetet: két szereplő kézen fogva lépett be az idegenek anyahajójába, majd vágás, sötét, és vége az évadnak.

A harmadik szezon első része azonban rögtön keresztülhúzza a néző várakozásait. Az évadzáró katarzisa után ugyanis nem folytatódik a történet: két évet ugrunk előre az időben. Az anyahajó lezuhant, a fenyegetés papíron megszűnt, és a világ lassan próbál visszatérni a normalitásba. A hősi halottak között emlegetik Trevante Cole őrmestert (Shamier Anderson) és a fiatal Caspar Morrow-t (Billy Barratt). Csakhogy rögtön az epizód elején kiderül, nem minden az, aminek látszik: Trevante megjelenik egy térkapuban, és semmire sem emlékszik az elmúlt két évből. Innen indul újra a történet, a bizonytalanság, a katonai titkolózás és az emberi bizalmatlanság szorításában.

A forgatókönyv egyik legerősebb húzása, hogy nem próbál hosszan magyarázni, hanem szinte azonnal visszaránt a bizonytalanságba. Ismeretlen gravitációs anomáliák, eltűnő emberek, félrevezető hírszerzési jelentések – minden azt sugallja, hogy az idegenek inváziójának még messze nincs vége. Trevante és a közben felnőtté vált Jamila (India Brown) újra központi figurákká lépnek elő. Jamila bűntudattal küszködik Caspar halála miatt, ám kettejük találkozása újra beindítja az események láncolatát. Amikor katonák támadnak rájuk, menekülni kényszerülnek, és világossá válik, hogy ismét nem számíthatnak senkire – legfeljebb egymásra.

Érdekes módon a nyitány inkább szűkíti, mintsem tágítja a fókuszt.

Nem látjuk egyszerre a régi kedvenceket, a szálak nem futnak párhuzamosan. Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) és Clark Evens (Enver Gjokaj) egyelőre még csak az előzetesekből sejthetők, de bizonyosan visszatérnek majd. Más karakterek sorsa kérdéses: Monty (Paddy Holland) újra felbukkanása sok rajongónak örömet okozna, míg Mitsuki (Shioli Kutsuna) halála talán véglegesnek tűnt a második szezonzáróban, bár az Invázió világában soha semmi sem biztos.

Az új évad első epizódja ugyan nem robban be olyan látványos erővel, mint ahogy a második évad fináléja lezárult, de ez nem is áll szándékában. Inkább felépíti az új status quót, miközben lassan, csepegtetve adja a jeleket: a veszély nem múlt el, sőt, valami sokkal komplexebb játszma van kibontakozóban. A katonai erők bizalmatlansága, a titkolózó hírszerzés, és az, hogy még a saját hősüket sem hajlandóak elfogadni, finoman reflektál a hatalom és az egyén konfliktusára. Ez a politikai árnyalat talán eddig is jelen volt a sorozatban, de most még hangsúlyosabbá válhat.

Az idegenek ábrázolása továbbra is különleges. Nem a hollywoodi sablonokra épít, nincsenek klasszikus „szürke kis emberkék” vagy túlzó CGI-szörnyek.

A lények furcsa, folyamatosan fejlődő fiziológiája egyszerre idegen és félelmetes emberi szemmel nézve. Eközben a tudományos magyarázatok ugyan sokszor sántítanak, mégis képesek megőrizni a hitelesség látszatát. Ez a balansz tartja a sorozatot a tudományos fantasztikum keretein belül, anélkül, hogy saját paródiájába fordulna. Nagy kár, hogy vizuálisan a lények gyengébbek, mint a 2025-ben elvárt színvonal.

Az Invázió harmadik évadának nyitánya tehát nem ad mindenre választ, és nem is akar azonnal sokkolni. Ehelyett egy lassan kibontakozó új krízis alapjait fekteti le. A karakterdrámákra koncentrál, ahogy eddig is, miközben apró jelekkel és rejtélyekkel teremt feszültséget. Ez a tempó talán frusztráló lehet azoknak, akik pörgős akciót keresnek, ám a sorozatot mindig is a lassabb építkezés jellemezte.

Összességében az évadnyitó ígéretesen folytatja a történetet: nem szakít a sorozat eddigi filozófiájával, miszerint a világ sorsa hétköznapi emberek apró döntésein múlik. Nem tökéletes, vannak vontatott részei, és az időugrás elsőre kicsit kizökkentheti a nézőt, de mindez hozzájárul a rejtélyhez. Egy biztos, aki hajlandó türelmesen követni a mozaikdarabokból épülő narratívát, annak ismét jutalom lesz a kitartás. Az Invázió továbbra is az egyik legkülönlegesebb idegenes sorozat az elmúlt években – talán tényleg a legjobb, amiről még nem hallottál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt Gyökössy Zsolt
A legendás tévérendező 96 éves volt. Többek között a Szeszélyes évszakok és az MTV-n sugárzott Gálvölgyi-show-k is az ő nevéhez fűződtek.


Augusztus 21-én, 96 éves korában elhunyt Gyökössy Zsolt színházi- és televíziórendező. A szomorú hírt az IdőJel Kiadó osztotta meg a Facebookon.

Nevéhez fűződik a legendás Szeszélyes évszakok, de rengeteg más színházi és televíziós produkcióban is maradandót alkotott. Nemrég még Sztárok-Sztorik című könyvét mutatta be, amelyben pályájának emlékeit gyűjtötte össze.

„Még fél éve sincs, hogy a Jókai Szalonban együtt ünnepelhettük kötetének bemutatóját – lám, a Fennvaló még megadta neki azt a nagyszerű ajándékot, hogy ebben a maga nemében páratlan emlékezés-gyűjteményben mintegy tisztelegve nemcsak előttünk, de Előtte is felvonulhattak különleges rendezői, televíziós pályájának jólismert művészei – Antal Imrétől Máthé Erzsiig, Dörner Györgytől Latinovits Zoltánig, Alfonzótól és Bodrogi Gyulától Kabos Lászlóig és tovább. Mindnyájuk munkatársa volt – a velük megélt élményeket, a közös munka sok közös történetét örökre emlékezetes módon osztotta meg közönségével e kiadónk által útjára bocsájtott, feledhetetlen könyvében” – írta a kiadó.

Gyökössy Zsolt 1929. június 8-án született Körösladányban. 1952-ben szerezte meg rendezői diplomáját, és közel tíz éven át több magyar nagyváros színházában dolgozott. Rendezett prózai és zenés darabokat, operetteket, operát és daljátékokat is.

Budapesten a Tarka Színpad, majd a Kamara Varieté művészeti vezetőjeként tevékenykedett több mint egy évtizeden át. Később a Magyar Televízióban folytatta munkáját, ahol a főszerkesztőség vezető rendezője lett.

A Szeszélyes évszakok mellett olyan műsorok fűződnek a nevéhez, mint a Fejezetek a cirkuszlexikonból, a Gálvölgyi-show, a szilveszteri műsorok, a Kató néni kabaréja, a Hogy volt! Hogy volt?, a Sportolók a porondon és az Antal-show.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk