„Aki ide bejön, nem gondolkodik előre, csak a ma éjszakát akarja túlélni” – Iványi Gáboréknál jártunk

A Fűtött Utca névre keresztelt hajléktalanszálló egy óriási hangár, korábban autószerelő műhely működött itt. Még akkor is embert próbáló feladat volna kifűteni, ha egyébként minden rendben lenne vele. Persze a valóság közel sem ez.

„Nincs olyan oldala ennek az épületnek, ami szigetelt lenne. A kazánunk nagyjából 1-2 hetente leáll, mert már a ‘70-es években is réginek számított, de nem lehet megjavítani, mivel nincs olyan szerelő, aki ért hozzá. Új kazánra és szigetelésre pedig pénz nincsen” – mondja Farkas Barnabás, a szálló vezetője.

A hőmérsékletet naponta négy alkalommal mérik, az épület négy különböző pontján. Az értékek folyamatosan változnak, csak annyi a cél, hogy 18 fok alá lehetőleg soha ne csökkenjenek.

Farkas szerint bár most kevesebb a hajléktalan, mint 10 éve, ez nem jelenti azt, hogy összességében javult a helyzet: akik bekerülnek az Oltalomhoz, jellemzően rosszabb állapotban vannak, sokkal több köztük a kerekesszékes, mozgásában korlátozott ember.

Az engedélyezett létszám 130 fő, ekkor jut 3 négyzetméter egy emberre. Ez is nagyon messze áll az ideálistól, de mivel senkit nem küldenek el, már november utolsó heteiben is előfordult, hogy 140-150-en aludtak itt éjszakánként. Az abszolút csúcs több mint 300 fő volt, ekkor nemcsak az összes emeletes ágy volt foglalt, hanem gyakorlatilag szabad padlófelület sem maradt a leterített polifoamoktól.

Farkas Barnabás

„Itt a túlélés a lényeg: aki bejön, még csak arra se gondol, mi lesz holnap vagy holnapután, kizárólag a ma éjszakára” – mondja Farkas Barnabás. Mivel senkitől nem kérdezik meg a körülményeit, arra sem tudja a választ, jönnek-e hozzájuk olyanok is, akiknek ugyan van fedél a fejük felett, de nem tudják fűteni a lakásukat. Olyan mindenesetre előfordult, hogy valaki fürdeni vagy vécére járt be hozzájuk rendszeresen, mert otthon nem volt fürdőszobája.

A válságot az adományozó kedv csökkenésén is érzik, annál is inkább, mivel tapasztalatuk szerint nem az igazán jómódúak szokták támogatni a szegényeket, hanem a valamivel jobb körülmények között élő szegények. Nekik pedig most még annyira se fér bele, hogy másokon segítsenek, mint eddig.

„Van egy étteremtulajdonos támogatónk, aki évek óta minden karácsonykor felajánlja, hogy megfőzi az ünnepi menüt a szálló lakóinak, sőt még zenészeket is hoz mellé. Nyilván idén is vállalni fogja, de még nem volt pofám megkérdezni, hiszen biztos, hogy neki is sokkal nehezebb most.”

Azt a hírt, hogy a Belügyminisztérium egyik államtitkára szerint a jelenlegi válságos helyzetben mindenkinek, így a hajléktalanellátó intézményeknek is „összébb kellene húzódniuk”, ironikusan csak úgy kommentálja: tiszta szerencse, hogy ők előrelátóak voltak és ezt már 20 évvel ezelőtt megtették.

– teszi hozzá. Bárhogy is alakul, olyan forgatókönyvvel nem számolnak, hogy be kell zárniuk, de a „majd csak lesz valahogy”-nál kidolgozottabb jövőképet nem igazán tudnak felmutatni.

Kevesen tudják, hogy az Oltalom Karitatív Egyesület, illetve a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) közel sem csak a hajléktalanszállót üzemelteti: több tucat másik intézmény tartozik hozzájuk, van idősotthonuk, kórházuk és anyaotthonuk, ők működtetik a Wesley János Lelkészképző Főiskolát és még számos másik iskolát, illetve óvodát is országszerte.

„Körülbelül 3000 közoktatásban tanuló gyerekért felelünk, ebből több mint 2900 hátrányos helyzetűnek mondható” – mondja Iványi Gábor, a MET és az Oltalom elnöke.

„Kinyitni se merjük a számlákat, inkább azonnal átadunk mindent a központnak”

A kőbányai MÁV-telep egészen különös színfoltja Budapestnek: közvetlenül a Könyves Kálmán körút mentén található, de ha befordulunk onnan, perceken belül szinte falusias környezetben találjuk magunkat. Itt működik a Wesley János Általános Iskola, amelyet lassan húsz éve szintén az Oltalom tart fenn.

Az iskolának nappali tagozaton körülbelül 70 diákja van, az esti tagozatra pedig több mint 100-an járnak. A tanárok igyekeznek mindenkit a saját igényei szerint, személyre szabottan oktatni, hogy azok is le tudják tenni a vizsgáikat, akik erre külön segítség nélkül nem lennének képesek.

A háború kitörése után sok ukrán menekültet is befogadtak, közülük több család átmenetileg itt is lakott a tornateremben, amíg nem találtak nekik alkalmasabb szállást. Tandíjat senkitől nem szednek, és az étkezést is mindenkinek ingyenesen biztosítják.

Nemcsak a gyerekekkel, a családokkal is szoros viszonyban vannak: két szociális munkás dolgozik náluk, akik igyekeznek mindenben segíteni, például ha valakit kilakoltatnak és új otthont kell keresni neki. Mivel iszonyúan megugrottak az albérletárak is, ez mostanában egyre gyakrabban fordul elő.

– mondja Pizarro-Iványi Júlia intézményvezető. Azt tapasztalja, hogy az utóbbi időben sokkal több élelmiszer fogy.

„Rengeteget esznek a gyerekek, soha nem kellett még ennyiszer rohangálni a termek között, vagy megkérdezni a központi konyhát, maradt-e valahol étel.”

Amikor ott jártunk, kifejezetten meleg volt az iskolában, Júlia meg is lepődött rajta: szólt a kazánt kezelő kollégának, hogy inkább tekerje lejjebb a fűtést, mert ha így marad, az drága mulatság lesz. Elmondása szerint általában jóval hűvösebb szokott lenni, ami nem csoda, hiszen náluk is elszálltak az energiaárak. Ő viszont próbál minél kevésbé foglalkozni ezzel.

Pizarro-Iványi Júlia

„Hősiesen bevallom, én inkább becsukom a szemem. A számlák mindegyike megnőtt, de most már kinyitni se merjük őket, azonnal átadunk mindent a központnak. A mának élünk és közben imádkozunk a holnapért.”

Az iskola dolgozói számára minden évzáró annak az ünnepe is egyben, hogy sikerült egy újabb tanévet végigcsinálniuk. De már akkor is megkönnyebbülten sóhajtanak, ha a hónap elején mindenki rendben megkapja a fizetését. Akkora a bizonytalanság, hogy ennek is örülni kell.

Azt mondta a szolgáltató, semmilyen áron nem tudnak új szerződést kötni

A szervezet anyagi helyzetére Iványi Gábor mellett Ónodi István gazdasági igazgató lát rá legjobban, ezért őt is megkérdeztük, mennyivel magasabbak a kiadásaik most, mint tavaly ilyenkor.

„Az üzemanyag-számláink lényegében a duplájára nőttek, ránk ugyebár már jó ideje nem vonatkozott az ársapka. Lehet szörnyülködni, hogy miért tankolunk el havonta nagyjából 5 millió forintot, de egy ekkora intézményrendszer fenntartásához, a logisztikához és a folyamatos élelmiszer-utánpótláshoz elengedhetetlen a nagy járműpark” – kezdi a válaszát.

Az élelmiszer-áremelkedések szintén érzékenyen érintik őket, ráadásul mivel nagy tételben, számlára vásárolnak, itt se vonatkoznak rájuk a hatósági árak. A növekvő áruhiányt viszont ugyanúgy tapasztalják.

Olyan opció nincs, hogy kevesebb ételt vesznek, mivel sok gyerek, akiről gondoskodnak, kizárólag nekik köszönhetően jut élelemhez. Ő is úgy látja, hogy mostanában az adagokat nemhogy csökkenteni lehetne, inkább növelni kell.

Kompenzációt egyáltalán nem kaptak, se az üzemanyagok, se a rezsi, se az élelmiszerek drágulása miatt. Az energiahelyzetre pedig ősz óta a kaotikus a legenyhébb jelző.

Ónodi István

„Van egy óvodánk Borsod megyében, ahol a szolgáltató felmondta a gázszerződést szeptember 30-i hatállyal. Erről július-augusztus környékén értesítettek bennünket, mi ezután elkezdtünk új árajánlatokat bekérni. Az egyik helyről nem is reagáltak, a másikról pedig egyszerűen közölték, hogy semmilyen áron nem tudnak szerződést kötni. Ennek az óvodának azóta sincsen élő szerződése, a gázt ugyan nem zárták el, de jogilag teljes a káosz.”

Arra a kérdésre, mi tartja őt a pályán ilyen körülmények mellett, Ónodi istván nagyon hasonló választ ad, mint a többi nyilatkozó.

„Húsz éve dolgozom itt, tíz éve tart az egyházi státusz megvonása miatti kálváriánk. Állandó a bizonytalanság, de a támogatóinknak köszönhetően eddig mindig sikerült túlélnünk. Emberileg már rég nem volna lehetséges, hogy itt legyünk, de valahogy mégis teljesíteni tudjuk ezt a szép küldetést. Amíg lehet, szeretném folytatni.”

„Bűnös dőzsölésben élnek, miközben a vidéki Magyarország fázik, szenved és éhezik”

Hasonlóan eltökélt Iványi Gábor is. Bár már 10 hónap telt el azóta, hogy több tucat NAV-ellenőr razziázott az egyesület, illetve az egyház Dankó utcai központjában, a szervezet helyzete semmit nem javult az eltelt időben.

Bár az 1%-os felajánlásokat nézve Magyarországon ők a negyedik legtámogatottabb egyház a katolikusok, reformátusok és evangélikusok után, 2011-ben mégis megfosztották őket a státuszuktól, és az ezután járó állami normatíváról. Az erről szóló pert még a strasbourgi bíróságon is megnyerték, ennek hatására 2016 decemberéig kifizette az állam a tartozást, azóta viszont újra semmit.

„Az intézményeink költségvetésének nagyjából a felét elvették, jelen pillanatban 15 milliárd forint tartozása van a magyar államnak felénk” – magyarázza Iványi.

Szerinte a februári razziának is egyértelműen politikai okai voltak.

„Mindenki nagyon jól tudja ott is, ahol elrendelték, hogy azért nem tudunk olykor járulékokat befizetni, mert nem kapjuk meg azt a kiegészítő támogatást, ami egy egyháznak az államtól átvállalt feladatok ellátásáért cserébe jár.”

A zsákokban elvitt gépeket és iratokat nem kapták vissza, vádat viszont azóta sem emeltek ellenük az ügyben, így most lényegében patthelyzet alakult ki. A kilátásaik viszont ettől eltekintve sem fényesek.

Az iskoláikból egy gyereket sem rúgnak ki, valamint a hajléktalanellátásban is ők vannak a rendszer legalján. A kórházukban szintén olyan embereket látnak el, akiket egyetlen másik intézmény sem vállal, például azért, mert tele vannak élősködőkkel.

A fentiek tetejébe jött még a hihetetlen drágulás is. Iványi Gábor elmondása szerint rendszeresen járnak ki Ukrajnába adományokkal, és azt tapasztalják, hogy ott minden olcsóbb, és hiány sincsen szinte semmiből. Jóval kevesebbe kerül például a kenyér, valamint a hazai ársapka eltörlése óta az üzemanyag is. A lelkésznek sarkos véleménye van a magyarországi állapotokról.

„Nem illik róla beszélni, de mindenki tisztában van vele, hogy lázasan lopják továbbra is a közvagyont. Az egész ország azért működik, hogy egy szűk érdekcsoportnak termelje a javakat. Utóbbiak átlag feletti, bűnös dőzsölésben élnek, miközben a vidéki Magyarország fázik, szenved és éhezik” – fogalmaz.

Az idei télről azt mondja, borzasztóan nehéz lesz, de bíznak a Jóistenben és a támogatóikban. Szerinte nem egyszer igazi csodák is történtek velük, különösen az elmúlt tíz év során.

„Megszámolni is nehéz lenne, hányszor fordult elő, hogy 8-án fogalmunk sem volt, miből fogunk 10-én béreket fizetni. Végül aztán mindig bejött valami olyan pénz, amire nem számítottunk. Most is ebben bízom, illetve hívő emberként az Örökkévalóban is, aki 40 éven át életben tudta tartani Izrael népét a pusztában vándorlás során. Nekünk is hasonló körülmények között kell boldogulnunk, de ebből tudom, hogy nem lehetetlen.”