News here
hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Beleégett az agyamba a kétéves, halott kislány képe” – fotósunk mesél ukrajnai munkájáról

Elek Krisztián a háború első napjától kint dolgozik. Azt mondja, az érzelmi teher a legnehezebb, és számára elképesztő, hogy vannak, akik azt hiszik, amit látnak, az megrendezett.

Link másolása

hirdetés

Elek Krisztián február 24-től járt Lvivben, Kijevben és környékén, Odessában, Mykolajivban és Harkivban. Még készül Zaporizsjába, mielőtt hazatér. Cikkeit, fotóit folyamatosan láthatták a Szeretlek Magyarország oldalán. Most a munkája részleteiről kérdeztük.

– Mit adhat vissza egy háborúból egy újságíró? Láthat és láttathat-e tökéletetes képet?

– Nincs az az ember, aki mindent meg tud tapasztalni és mutatni egy háborúból. Nem tud ott lenni mindenütt, és az sem biztos, hogy adott pillanatban jó helyen van. Nekem is volt olyan, hogy Lvivben voltam napokig, ahol nem volt támadás sokáig, aznap, amikor átmentem Odesszába, Lvivben volt robbantás. Nyilván, minél több időt vagyunk itt, annál többet tudunk mutatni. Egy-egy nagy cégnek könnyebb, mert ők lefedik az országot, csapatokat küldenek minden fontos helyszínre. A BBC, CNN, Washington Post, FOX News és a többiek még cserélgetik is az újságíróikat, nagyjából kipihent emberek tudnak dolgozni. Az olyan szabadúszók, mint én, folyamatosan szerveznek, utaznak, fotóznak. Állandóan harcban vagyunk az idővel, nem akarunk lemaradni semmiről, de próbálni kell anyagilag nem tönkremenni a munkában, ki kell találni, mikor milyen utazásra, helyi segítségre érdemes költeni. Ezért mi szabadúszó fotósok, operatőrök, újságírók összeállunk kisebb csoportokba. 2-3 embernek biztonságosabb az utazás, a munka, és megoszlanak a költségek.

Nagy cégek munkatársainak biztonsági védelme is van. Általában olyan ember például a sofőrük, akinek van háborús tapasztalata. Golyóálló terepjáróval járnak, és néha a helyi katonaság is ad biztonsági szolgálatot, ha kérnek. Mi viszont csak magunkra tudunk vigyázni, nincs babysitting!

Az idő is nagyon fontos. Rengeteg csapat jön ki 2-3 napra, az nyilván csak egy-egy helyszín, egy-egy történet. Az én két hónapom indult a menekültekkel a határon, majd Lvivben megmutattuk, hogyan nő a tömeg, utaztam velük vonaton, fotóztam fegyverkezelést tanuló vagy tankhálót és élelmiszercsomagot készítő önkénteseket, temetéseket, exhumálásokat, lerombolt falvakat. Szeretném, ha még sikerülne találkoznom Mariupolból menekültekkel.

– Milyen tulajdonságok fontosak egy ilyen úthoz? Bátornak kell lenni például?

hirdetés

– Nem gondolom, hogy feltétlenül bátornak kell lenni. Én például nem tartom magam annak. Azt gondolom, elhivatottnak és konoknak kell lenni, és olyannak, aki képes folyamatos nyomás alatt dolgozni. Fontos, hogy ki tudj lépni a komfortzónádból. Én hetekig egy ablak nélküli aprócska szobában éltem, minimális ruhám volt, enni meg azt ettem, amit találtam, és amire idő volt. Fontos a rugalmasság, mert itt folyamatosan változnak a tervek. Nekem például az első naptól így van. Február 24-én Londonból akartam Kijevbe utazni, a check in pultnál ellenőrizték az útlevelem, amikor jött az értesítés, hogy minden járatot töröltek Ukrajnába, mert Oroszország megtámadta. Kijev helyett Budapestre repültem, onnan kocsival és vonattal jöttem Ukrajnába. Az eredetileg 3 hétre tervezett utam a háború kitörésével meg is hosszabbodott, immár 2 hónapja itt vagyok.

Azt gondolom, kell a jó kondíció, mert a golyóálló mellény és a sisak együtt ad pár extra kilót, főleg egy fotósnak, akinek eleve van már pár extra kiló a nyakában. Körülbelül 10 kiló pluszt cipelünk akár napi 12 órában.

Öreg fotósok mondják, hogy a túléléshez hallgatni kell az ösztöneinkre, ha szarul érezzük magunkat, úgy tűnik, valami nem stimmel, akkor le kell lépni. Fontos szerintem együttműködőnek lenni a kollégákkal, az információcserék segítenének, főleg biztonsági szempontból, bár ez sokaknál nem működik, úgy tapasztaltam sokan versenynek tartják a kinti munkát. Sok női riporterrel is találkoztam itt, de úgy látom, a férfiak vannak túlsúlyban háborús tudósításban.

– Bárki mehet háborús övezetbe? Engedély kell?

– Tulajdonképpen mindenki, életemben először még katasztrófaturistával is találkoztam Lvivben. Ő nem volt újságíró, nem is fotózott, nem is írt, ő tényleg csak meg akarta nézni, milyen a háború. Úgy tervezte, megy a frontvonalba, de arról lebeszéltük, hogy védőfelszerelés és engedély nélkül nekivágjon.

Az országba bárki bejöhet, de vannak helyek, ahová nem mehet papírok nélkül.

Az adott ország védelmi minisztériumából kell igényelni akkreditációt. Békeidőben hosszabb a folyamat. A háború előtt 5 hetet vártam rá, az oroszok támadása után viszont egy hét alatt kiadták a legtöbb újságírónak, illetve nekem is, mert nekem is újat kellett kérni, háborúsat. Az első akkreditációmmal egy időben szerveztem a fixert. Ő a helyi segítő, aki ismeri a helyszínt, és anyanyelvén kívül beszél legalább egy idegen nyelvet. Van autója, illetve gyakran újságíró, fotós volt.  Általában 150-300 eurót kérnek egy napi munkáért, néha kicsit többet is, az adott helyzettől függ. Ezért segít eligazodni, leszervez interjúkat, bejuttat olyan helyekre, ahova átlagember sokszor nem tudna. Akkor is jól jönnek, amikor igazoltatnak minket a  katonák. Itt azért könnyedén letartóztathatják az embert, a legkisebb gyanú elég hozzá. Engem egyszer 40 percig tartottak fel, mert egyedül voltam, és oroszul mondtam egy taxisnak, hogy nem értem, ő meg rendőrt hívott rám. Jöttek mindenféle egyenruhások, tízen. Végül kihallgatás és az engedélyem ellenőrzése után elengedtek. Itt pont nem volt velem fixer, így nehezebb volt.

– Mi kell egy ilyen útra? A több vagy a kevesebb a jobb?

– Az eredeti terveim szerint a donyecki régióba mentem volna, ahol február végén -20 fokok vannak. Úgyhogy egy nagy hátizsákkal jöttem, abban sok meleg ruha és hálózsák is volt. Hoztam külső akkumulátort, mert áramhiánnyal is számolni kell. A tervek első borulásánál cuccaim egy részét egy barátomnál hagytam. Próbálok a legszükségesebbekre hagyatkozni. Alapvetően fontos, hogy tudjak dolgozni, ne fagyjak meg, és ne lőjenek le. Szóval kell golyóálló mellény és sisak is. Én eredetileg Kijevben kaptam volna védőfelszerelést. Katonákhoz akartam menni Donbasba, dokumentálni, hogyan élnek. A háború kitörése után azonban már nem sikerült elérnem hozzájuk.

Esélyem sem volt eljutni Kijevbe golyóálló mellény nélkül. Próbáltam beszerezni, de elképesztő hosszú folyamat volt. Sem az önkénteseknél, sem az újságíró szervezeteknél nem volt, három hét alatt sikerült vennem egyet.

Mellényből legalább 4-es erősségű kell. Feltesszük a PRESS feliratot, így nagyobb a valószínűsége, hogy nem lőnek ránk. Igaz, ez sem életbiztositás, nemrég a Fox News operatőrét lőtték le itt Ukrajnában. Lvivben elég hosszan vártam, hogy beljebb mehessek, így ott is lett a bázisom. Innen utazom az ország különböző pontjaira minimális csomaggal. Csak a kameráimat viszem, a laptopom, a töltőket, két gatyát, két zoknit és két pulcsit. Sok esetben a fürdési lehetőségek sem a legjobbak vagy egyáltalán nincsenek, és a több napos ruhát hordjuk.

Igen, sokszor van szagunk is, és a borotválkozás sokadrangúvá válik.

Amit vittél, az nem biztos, hogy örökre ott lesz. Elhagytam a kamerám töltőjét, eltört az adapter, ami az angol elektromos eszközeimhez kell. Elvesztettem sapkámat is, és a bakancsom is szétesett. Ezeket háborúban nem is olyan egyszerű pótolni. A boltok üresek voltak, vagy nem is voltak nyitva.

– Voltál életveszélyben?

– Nem azért jöttem, hogy a harcoló tankokkal szembeállva fotózzak. Amit fotózok, azt meg is szeretném mutatni, szóval hosszú távra tervezek. De nagyon félelmetes volt Harkivban egy olyan részen fotózni, ahol folyamatos rakétázás hallatszott a közelemben, de a becsapódás nem látszott a panelházak között. Futnom kellett, a fixerem félúton behívott fedezékbe, hogy fújjam ki magam, mielőtt továbbfutunk az autóhoz.

– Hol alszol, eszel?

– Többnyire szendvicset eszek, nagyon ritkán sikerül főtt ételhez jutni. Az első 10 napban szinte kizárólag kebab volt a menü. Rá se tudok nézni, az otthoni finomságokról álmodom, amit a feleségemmel felváltva főzünk. A szállásaim nagyon változatosak. Egy éjszakát fűtés nélküli, üres lakásban töltöttem. Ahogy egy pillanatra elaludtam, felébredtem a reszketésre. Kint esett a hó, és mínusz 3 fok volt. Ezután egy nappal viszont Lvivben egy nagyon előkelő hotelban kaptam helyet egy éjszakára, máshol épp nem volt hely. Általában olcsó hostelekben foglalunk szállást a kollégákkal, akikkel együtt dolgozunk. Lvivben majdnem két hónapja bérlek egy kapszula-szobát, ez egy ablak nélküli, pici hely, tényleg csak az ágy és egy bőrönd fér el. Nagyon olcsó, a célnak megfelel.

Nincs kocsim, de itt úgy érzem, az a legjobb. Press feliratú autót is lőttek már.

Közeli helyekre a fixer elvisz, távolabbra pedig éjszakai vonatokkal közlekedünk. Olcsó, lassú, késik és kényelmetlen is, de mindig megérkezünk oda, ahova terveztük. A legtöbb vonat a 70-es vagy 80-as évek Szovjetuniójából maradt itt.  A kalauznak is szovjet stílusú uniformisa van, nagy tányérsapkával. Priccseken lehet aludni, amik kemények és borzasztó keskenyek. Szóltak, hogy fent aludjunk, mert ha berobbanna az ablak, ne ránk essenek a szilánkok. Féltem, hogy leesek.

Mozdulni sem mertem, aludni sem bírtam.

Általában én mindig arra utazom, ahonnan menekülnek, de egyszer kipróbáltam menekültekkel együtt is egy másfél órás utat a határig, most 5 óra volt. A teljesen teli vonaton a vécé be volt zárva, a gyerekek pedig sokat sírtak.

Alszunk, ahol bírunk

– Kitől vannak információid? Hogyan tudod megértetni magad ott, ahol nem beszéled a nyelvet?

– A fixer az első számú segítőm. Nyilván ukrán, és ukrán szempontból mutat mindent, ahogy mindenki az országban. Objektivitást nem tőlük várunk, igyekszem a szememre bízni magam. Twitter vagy Telegram újságírói és helyi csoportokban találok információkat a történésekről. A liveuamap applikáción pedig látom a hadmozdulatokat. Követem a megérzéseimet, illetve kérdezem a helyieket fixer segítségével, hacsak nem beszélnek angolul. Olyan is van, amikor ők találnak meg. Egyszer az utcán egy önkéntes jött oda hozzám, mert látta a kamerákat a nyakamban. Beszélgettünk és mondta, hogy bevisz egy fegyverhasználati kiképzésre.

– Milyen szabályok vannak? Volt újságíró, akit kiutasítottak az országból, helyiekre pedig büntetés vár egy túl hamar kiadott felvétel miatt.

– Tudni kell, hogy Ukrajnában "martial law" van érvényben, ami statáriumot jelent. Gyakorlatilag hatályon kívül helyezi a normális íróságokat. Vészhelyzet van, így katonai kormány vezet. Az alkohol árusítását is így tiltották be. Itt az átlagnál több szigorítás van az újságíróknak. Egyrészről a technikai fejlődés most ott tart, hogy mindent tudunk élőben mutatni. Ezt nagyon nem szeretnék, mert azt akarják, hogy az oroszoknak minél kevesebb információjuk legyen a rakétatámadásaik sikeréről.

Az akkreditációban szerepel, hogy senki nem mutathat be robbantást, csak 12 óra elteltével. Aki hamarabb hozza nyilvánosságra, kiutasíthatják.

Igy járt a holland újságíró is, aki az odesszai rakétatámadásról adott ki fotót, videót azonnal. Gyakorlatilag államtitkokat adott ki. Tilos fotót vagy videót készíteni úttorlaszokról, harcászati eszközökről vagy katonai objektumokról illetve katonákról is, kivéve, ha maszk van rajtuk, vagy erre személyesen engedélyt adnak. Ez nyomasztó, gondolkodik is az ember a szabály megsértésén, de nem éri meg.

– Van időd pihenni?

– Két hónap után most engedtem meg két napot fotózás nélkül, de tennivaló így is van. Képeket kell rendszereznem és küldözgetnem, ráadásul folyamatosan nézni kell a híreket és szervezkedni is kell, mert hétfőn szeretnék Zaporizzsjába menni. 500-1500 fotót készítek egy nap általában. Ebből kell esténként kiválogatni a legjobbakat, majd szerkeszteni és elküldeni az ügynökségnek. Ez rendszerint este 8 és 10 óra között van. Ez már késő a fotóügynökségeknek. Ők azt szeretnék, hogy 6-ig adjam le a felvételeimet, különben nem veszik meg az újságok.

– Mennyibe kerül több mint két hónapig dokumentálni az ottani eseményeket?

Sokba. Autista fiatalokkal dolgozom gondozóként Angliában, a fizetésem nem rossz, de itt annál többet költök egy hónapban, a bevételek pedig minimálisak. Családi megtakarításunkat élem föl, és kezdetben gyűjtöttek nekem a barátok olyan 200 ezer forintot. Örök hálám nekik, nagyon köszönöm a kedvességüket!

A golyóálló mellényem itt készült, 500 euróba került. Azt mondták erős, és ellenáll a Kalasnyikov golyójának is. Hogy mennyire erős valójában, azt nem szeretném kipróbálni.

Én még szerencsés voltam, mert a hazatérő újságírók eladják, akár 1500 eurót is kérnek a védőfelszerelésükért. A kiadásaim jelentős része  a fixerre megy, illetve a szállásokra, vonatra és kajára. Van, hogy csak csoki van nálam, hogy ha nincs idő enni, akkor valami energiát adjon.

– Melyek a legnagyobb kihívások?

– Nagy kihívás a bizonytalanság biztonsági és tervezési szinten is. A folyamatos szervezés mellett egyeztetni a kollégákkal, a fixerrel, és akkor sem biztos, hogy az eredmény az lesz, amire számítok. Rengeteg energia, idő és pénz megy néha kukába. Legutóbbi példa, hogy egyik kollégával megbeszéltük, hogy találkozunk Odesszában, onnan átmegyünk Mikolajivba. Azt mondta, jön hétfőn, másnap kedd vagy szerdát ígért, majd harmadik nap közölte, hogy elmegy ellenkező irányba. Elvesztegetett idő, pénz vonatra, szállásra, és a leszervezett fixer is bukott.

Vicces és bosszantó volt a háború elején, hogy aggódó ismerősök sokan írtak, de senki nem gondolta, hogy attól, hogy online vagyok, nem biztos, hogy ráérek. Nem csak beszélgetni nem érek rá, hanem sokszor egy visszaköszönésre sem.

A legnagyobb kihívás nyilván az érzelmi teher. Amikor látom a halott kétéves kislányt a sírgödör szélén, az exhumálás után.

Készítettem egy közeli fotót róla, de csukott szemmel. Később persze megnéztem, és beleégett az agyamba, mindig látom a kék overalljában. És az emberek megkérdőjelezik, hogy ez a háború tényleg van-e, hogy nem az ukránok mészárolják a  saját népüket vagy színészeket alkalmaznak? Ez nem egy akciófilm, ahol 10 millió statisztát meggyőztek, hogy dolgozzanak együtt a kormánnyal, pártállástól függetlenül. Volt egy szemtanú, aki látta a kislány és a családja meggyilkolását, majd ő is temette el őket. Olyan fájdalmat láttam az arcán, amit aligha tud valaki eljátszani.

A legeslegnagyobb kihívás tehát az, hogyan tudom megmutatni a kételkedőknek, hogy a fotó, amit csinálok, nem egy kép, hanem szétrobbantott jövő, amiből emberek hiányoznak, vagy tárgyak, épületek, amik örökre eltűntek.

Ami két hónap alatt tönkrement itt, évtizedek alatt is csak a töredékét lehet helyrehozni.

Elveszett jövő


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Azovsztal pokla: „Matricát ragasztottunk a gyerekekre, hogy ha meghalnak, könnyebb legyen azonosítani a holttesteket”
Egy kondér forró vízbe két csésze tészta jutott, de ebből is csak naponta egyszer ehettek az azovsztali bunkerekben ragadtak.

Link másolása

hirdetés

A végére olyan kevés élelem és víz maradt az Azovsztal acélműve alatti bunkerekben, hogy a felnőttek naponta csak egyszer ehettek. Tíz liter vízbe két csésze makarónit tettek, és ebből harminc embernek kellett jóllaknia. A gyerekek naponta kétszer ettek. Még a legnagyobb nélkülözés közepette sem feledkeztek meg azonban a föld alatt bujkálók a kedvenceikről: az állatokkal mindig megosztották, ami jutott nekik azon a napon.

Olena és Jegor még a háború elején a bombázások elől menekült az acélgyár föld alatti bunkerébe. Úgy tervezték, hogy nagyjából két hétig maradnak, de végül két hónap lett belőle. A házaspár két fiukkal, a 12 éves Artemmel és a 17 éves Dmitrijjel, valamint a család tacskójával, Spike-kal költözött a föld alá.

A családot végül az utolsók között evakuálták tegnap az Azovsztalból éppen azon az estén, amikor Putyin a moszkvai parádén szent küldetésnek nevezte a hozzájuk hasonló családokat felszabadító háborúját.

„Milyen felszabadítás? Mire volt jó ez az egész?” - kérdezi dühösen a The Guardian újságírójától a családanya. Férje elmondása szerint az utolsó napokban már semmi reményük nem maradt, hogy valaha élve jutnak ki az acélműből, olyan erős volt a bombázás.

Amikor a föld alatt kerestek menedéket a gyárban, egy darabig még volt áram. Idővel azonban alig maradt valami: a világ történéseiről csak egy kis rádión keresztül értesültek. Mivel rohamosan fogyott az élelmiszer, arra jutottak, hogy minél többet alszanak a dohos pincében, annál kevesebbet esznek, hiszen „aki alszik, nem eszik”.

hirdetés

Némi fényt a gyárban talált autóakkumulátorok segítségével csiholtak, a halványan pislákoló LED-lámpák fényénél pedig sakkoztak és kártyáztak, hogy minél gyorsabban múljanak a napok. Egy idő után pedig valaki átalakította a Monopolyt úgy, mintha a játékosok feladata Mariupol felvirágoztatása lenne.

A szörnyű körülmények közül kimenekült család most már képes nevetni olyan dolgokon is, amik a hetekig tartó bujkálás alatt történtek velük. Egyszer például Jegor két idősebb, már rosszul látó férfival ment élelem után kutatni egy raktár maradványaihoz. Amikor visszatértek a búvóhelyre, akkor vették észre, hogy az egyik idős ember egy zsák szemeskávét és egy jókora zacskó babérlevelet cipelt magával, mivel a kávéra azt hitte, hogy tészta. Pechjükre egyik sem segített az éhségen, ennek ellenére a kávét végül megfőzték, és a körülményekhez képest kitűnően sikerült.

Valójában azonban egyáltalán nem volt vidám az élet a mélyben. Minden nap megküzdöttek az életben maradásért, például a mosdó használata felért egy hazárdjátékkal. A vécék ugyanis a földszinten voltak, ahova már veszélyes volt felmerészkedni. Éppen ezért a gyerekek, idősek és mozgáskorlátozottak számára vödröket jelöltek ki a pincékben, amiket az egészséges felnőttek felváltva ürítettek ki.

„Senki sem jött ki onnan változatlanul” - mondta a lapnak Okszana, az acélgyár egyik alkalmazottja. Az első napokban a gyerekeket traumatizálták a történtek. A tinédzserek órákon át csak bámulták az üres falakat, a kisebbek pedig ódzkodtak az érintéstől. Amikor pedig rajzolni kezdtek, egyikük sem választotta a színes ceruzákat, csak a feketéket használták. Idő kellett, hogy a kicsik alkalmazkodjanak a helyzethez, később azonban már az idősebbek tanították a fiatalabbakat. Volt például egy négyéves kisgyerek, aki az érkezésekor még olvasni sem tudott, amikor végül elhagyta a bunkert, már kitűnően ment neki a matek is az írás és olvasás mellett.

Okszanának alig maradt valami a háború előtti életéből. A nő a férje teáskanalát, a gyerekei rajzait, valamint egy kövekkel kirakott útlevéltokot tudott magával vinni csak otthonról, ezen felül mindene megsemmisült.

A túlélők elmondása szerint a menekülés sem volt egyszerű a jókora acélüzemből. Hiába biztosítottak elvileg szabad utat a civileknek, a harcok miatt végül újra a föld alá kényszerültek, és a gyár területén éltek tovább.

Egy idő után már úgy engedték ki játszani a gyerekeket a szabadba, hogy mindegyik ruhájára címkéket ragasztottak a nevükkel, születési dátummal és a vércsoporttal. Erre azért volt szükség, hogy ha esetleg megölnék őket, könnyebb legyen a holttestek azonosítása.

Végül a rádión keresztül értesültek arról, hogy ismét megpróbálják a kimenekítést. Mindössze 15 percük volt összepakolni. Az Azovsztalból elmenekültek szerint könnyen elképzelhető, hogy még maradtak civilek a gyár terültén, akik rádió híján nem értesültek az evakuálásról. A körülményeket jól jellemzi, hogy a négytagú család a kimenekítés után ismert meg egy fiatalt, aki két férfival csupán néhány tucat méterre tőlük bujkált heteken keresztül, mégsem találkoztak a mélyben.

Az azovsztali túlélők elmondhatatlanul hálásak a kiszabadításukban segítő, de a gyárban maradt katonáknak. Ugyanakkor pontosan tisztában vannak azzal, hogy a hatalmas iparterület utolsó védőinek talán már a csoda is kevés, hogy végül élve kijussanak a földi pokollá változott acélműből.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Biden ideges, amiért kiszivárgott: az amerikai hírszerzés segített orosz tábornokok megölésében
Az amerikai vezetés tart Putyin reakciójától, miután kitudódott, közrejátszottak a tábornokok halálában és a Moszkva nevű zászlóshajó elsüllyesztésében.

Link másolása

hirdetés

Miután a The Washington Post, a The New York Times és más amerikai lapok cikkeket közöltek az amerikai hírszerzés szerepéről a Moszkva nevű cirkáló elleni rakétacsapásban, illetve orosz tábornokok halálához vezető katonai akciókban, Joe Biden felhívta William J. Burns CIA igazgatót, Avril Haines-t a nemzeti hírszerzés igazgatóját és Lloyd Austin védelmi minisztert, hogy elmondja, mennyire aggódik a kiszivárogtatások miatt. Az amerikai elnök szerint ezek a nyilvánosságra került információk alááshatják azt az célt, hogy segítséget nyújtsanak Ukrajnának – írja a Washington Post.

Miközben a most megszavazott hatalmas, 40 milliárd dollár értékű amerikai segélycsomag részletei teljesen nyilvánosak, beleértve azt is, pontosan milyen nehéztüzérséget, drónokat és páncéltörő rakétákat küldenek az ukránoknak, a hírszerzési támogatást sokkal nagyobb titkolózás övezi.

Nem csoda, hogy óriási hullámokat vert, amikor a múlt héten kiszivárgott, hogy az Egyesült Államok hírszerzési adatokkal segített Ukrajnának megtalálni, majd megsemmisíteni az orosz fekete-tengeri flotta zászlóshajóját, a Moszkvát.

Bár az nem derült ki, hogy milyen konkrét információkat adtak át, névtelenséget kérő tisztviselők az amerikai lapoknak azt mondták, ezek túlmutattak azon, hogy meghatározták a Fekete-tengeren tartózkodó orosz hajó pontos helyét. Az amerikai célzási információk kulcsfontosságúak voltak a Moszkva ellen indított csapáshoz, amit az ukránok két – amúgy hiánycikknek számító – Neptun rakétával hajtottak végre.

Az RK-360 Neptun egy ukrán fejlesztésű hajóelhárító cirkálórakéta, amelyet 2021 márciusa óta használnak Ukrajna haditengerészeténél. Az ötméteres rakéta hatótávolságra 280-300 kilométer.

Az ugyanakkor rejtély, hogy a csatacirkáló radarrendszerei miért nem reagáltak megfelelően a támadásra. Ukrán és amerikai tisztviselők szerint a Moszkvát valószínűleg megzavarta, hogy Ukrajna egy török ​​gyártmányú Bayraktar drónt is reptetett a közelben. Elemzők szerint a hajó elsüllyedése rendkívül megalázó volt Putyin számára, és Ukrajna egyik legnagyobb sikereként értékelhető a háborúban.

hirdetés

Közvetlenül a rakétacsapás után a Biden-kormány hallgatott arról, hogy az amerikaiaknak bármilyen szerepük lett volna a Moszkva elsüllyesztésében, később azonban névtelen források megerősítették, hogy az amerikai lapinformációk helyesek.

Az oroszok valószínűleg ennél is jobban nehezményezhetik, hogy az is kiderült, az amerikai hírszerzési információk szerepet játszhattak több orosz tábornok halálában is.

Ukrán tisztviselők szerint a háború során eddig körülbelül 12 tábornokot öltek meg a frontvonalon. Ez a szám megdöbbentette a katonai elemzőket.

Most kiderült, az Egyesült Államok folyamatosan dolgozott azon, hogy beazonosítsa, hol vannak az orosz mobil főhadiszállások, amelyeknek a helyét gyakran változtatták. Az amerikaiaktól kapott információkat az ukránok összevezették saját hírszerzési és lehallgatási adatiakkal, és ezek alapján indítottak célzott csapásokat az orosz tábornokok megölésére.

Az amerikaiak fegyverekkel is segítik ezeket az akciókat. A most a csatatérre érkező Switchblade drón kisebbik változata alkalmas egyes katonák azonosítására és célzott likvidálására, még úgy is, hogy a célpont épp egy járműben ül.

A Biden kormány próbálta titokban tartani ezeket az információkat, mert attól féltek, hogy a kitudódásuk eszkalálhatja a konfliktust, alkalmat adhat Putyinnak a háború kiszélesítésére.

Ezt az aggodalmat osztja a neves amerikai publicista Thomas Friedman is, aki a New York Times-ban írt véleménycikkében úgy fogalmazott, a tábornokok megölésével, és a hajók elsüllyesztésével kérkedni az őrültség netovábbja. Szerinte az ezekkel kapcsolatos kiszivárogtatások súlyos veszélyt jelenthetnek az Egyesült Államok biztonságára. Főként úgy, hogy az információkat nem egy átgondolt stratégia részeként hozták nyilvánosságra.

Ezek ugyanis Friedman szerint azt sugallják, hogy Amerika már nem közvetett háborúban van Oroszországgal, hanem a közvetlen konfliktus felé tart.

Mindez már csak azért is veszélyes, mert Putyin viselkedése manapság sokkal kevésbé kiszámítható, mint korábban volt, és lassan kezd kifogyni az eszközökből.

Az amerikai vezetés maga is próbálja azt sugallni, bizonyos határokat nem lépnek át. A Washington Post azt írja, több utasítás is létezik a vörös vonalakról.

Például az Egyesült Államok nem ad ki olyan részletes információkat, amelyek segítségével Ukrajna megölheti a legmagasabb rangú katonatiszteket vagy minisztereket. Ebbe a kategóriába tartozik például Valerij Geraszimov, a Fegyveres Erők vezérkarának főnöke és Szergej Sojgu védelmi miniszter.

Ez a tilalom ugyan nem terjed ki az orosz tábornokokra, de egy védelmi tisztviselő azt mondta, az Egyesült Államok „nem segít aktívan semmilyen tábornok megölésében.” Vagyis nem mondják el az ukrán erőknek, hogy egy adott orosz tábornokot észleltek egy adott helyen, de megoszthatnak információkat például a parancsnoki és irányító létesítmények elhelyezkedéséről. Ha az ukrán parancsnokok úgy döntenek, hogy lecsapnak egy ilyen irányítóközpontra, elképzelhető, hogy a támadásban valamelyik orosz tábornok is életét veszti, ugyanakkor az amerikaiak szerint ez nem olyan, mintha direkt célba vettek volna valakit.

Emellett tilos megosztani azokat a hírszerzési adatokat is, amelyek segítenének Ukrajnának orosz célpontok megtámadásában Ukrajna határain kívül.

A hírszerzési információk megosztására vonatkozó szabályok célja, hogy elkerüljék a konfliktus kiéleződését, és továbbra is azt mondhassák, közvetlenül nem segítik Ukrajnát a támadások lebonyolításában.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Megrázó képsorozat került nyilvánosságra az Azovsztal üzem védőiről
Az acélgyár bunkereiben tartózkodó fegyveresek megmentésére egyre kevesebb az esély, sokak arcán mégis elszántság és remény látszik.

Link másolása

hirdetés

Az orosz-urkán háború kezdete óta a mariupoli Azovsztal acélgyárat védő egységekről tett közzé fotósorozatot a Telegramon az Azov ezred sajtószolgálata.

A képek üzem bunkereiben készültek a sebesült, elcsigázott emberekről, akiknek rohamosan fogy az élelmiszerük, lőszerük és nincsen már gyógyszerük sem.

A képeken látható, sebesült katonák számára már lényegében se antibiotikum, se fájdalomcsillapító nem áll rendelkezésre, hogy kezeljék a sérüléseiket.

A gyárban tartózkodó civileknek szabad elvonulást ígért az orosz hadsereg, a képeken látható védők megmentésére azonban vajmi kevés esélyük van, a legutóbbi alkalommal csak egy vakmerő helikopteres akcióval sikerült utánpótláshoz juttatni őket.

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Berki Krisztián és M. Richárd halála nem a káröröm, hanem a megbocsátás ideje
Aki nem látja e két ember végzetében a sajátját, az nem érti a lényeget. Vélemény.
Rónyai Júlia - szmo.hu
2022. május 07.


Link másolása

hirdetés

Bevallom, Berki Krisztián halálhíre megdöbbentett. Fél percig csak meredtem a képernyőre: abszurdnak tűnt, hogy ez az ereje teljében lévő, örökké hencegő és középpontba törekvő ember is csak úgy megszűnt, mint egy elpattanó szappanbuborék. Még akkor is, ha - a magyarok zömével együtt - cseppet sem kedveltem őt.

Láthatóan nem csak nekem telt időbe felfogni a hírt:

“A nagy francokat halt az meg! Figyeld meg, majd estére bejelenti, hogy kamu volt az egész! Egy ilyen csávó, az nem hal meg csak úgy, meg egyébként se a kilencbe’ lakik!” - vélekedett egy járókelő a villamosmegállóban, akinek épp elkaptam a szavait.

Persze, a képet tovább árnyalja, hogy nemcsak Berki, hanem pályatársa, M. Richárd is éppen a napokban hagyta itt a földi világot. Igaz, az ő hanyatló egészsége miatt ez nem ért minket akkora meglepetésként.

Hogy a maffia, a koksz, a szteroidok vagy a stressz végzett a két hírhedt személyiséggel, netán mindezek kombinációja? Talán már soha nem tudjuk meg. A két haláleset azonban elválaszthatatlanul összekapcsolódik - ha máshol nem, a kollektív tudatunkban.

Berki Krisztián legrosszabb rémálma vált valóra. Hiszen a luxust blöffölő celeb úgy távozott, ahogyan valójában élt. Nem egy Beverly Hills-i villa medencéjéből halászták ki, hanem egy kilencedik kerületi társasház erkélyén szedték össze.

hirdetés

Berki a becsületét játszotta el, hogy őt Valakinek tartsák - és mégis egy igazi Akárkiként csekkolt ki. Hát nem elég büntetés ez neki önmagában is?

Ahogyan azonban az várható volt, a kommentelők döglegyeket megszégyenítő gyorsasággal röppentek rá a cincálnivalóra.

“A mai napot nemzeti ünneppé kéne nyilvánítani!” - lelkendeztek egyesek. “Hol volt eddig a karma? Talán nyaralt? Most végre teszi a dolgát!” - örömködtek mások. Hiszen Magyarország végre kicsivel jobb hely lett. Másfél, vagy talán két bűnöző is megkapta, amit megérdemelt. Hát nem igaz?

Kevesen tudják, hogy az ősi mondás elferdítve ment át a köztudatba, miszerint “Halottról jót vagy semmit!” Pedig eredetileg úgy szól: “Halottról JÓL, vagy sehogy.”

Tehát nem holmi kegyeleti etikettet kérnek rajtunk számon az ókori bölcsek. Hanem azt, hogy aki eltávozott, arról pontosan, a valóságnak megfelelően írjunk.

Mert ki távozott el? Akárhogyis nézzük, Berki mindössze negyvenegy éves férfi volt, aki egy gyászoló anyát, szerető feleséget és két kislányt - köztük egy néhány hónaposat - hagyott maga után.

M. Richárd körülményei előttem ismeretlenek, de bizonyára valakinek, valaha ő is volt Ricsike, aki kakaótól maszatosan vigyorog egy 81-ben készült polaroid képen, és anyák napján másodikban hazaállított egy csokor kankalinnal.

M. Richárd 2019-ben - Fotó: MTI/Kovács Tamás

“De kit érdekel ez, amikor…!” - tromfolhatnak rá persze a kommentelők. Ugyanazok, akik az utóbbi időben külpolitikai szakértővé, majd Amber Heard és Johnny Depp tiszteletére igazságügyi szakértővé avanzsáltak. Bámulatosan értenek mindenhez! Most pedig azt is megfejtik, kinek miért kell élnie vagy halnia.

Hiszen a Dózsa György úti gázoló és maffiózó M. Richárd számos embertársunknak okozott szenvedést. Berki Krisztián pedig minimum a tévénézőknek, amikor herevasalással és büntetőfékezéssel borzolta az átlagmagyar idegeit. Miért kéne hát épp ezekre az emberekre pazarolni az együttérzésünket? Máris mondom.

Egyrészt, kedves kommentelők: bennetek és Berki Krisztiánban több volt a közös, mint hinnétek. Sőt! Átláttatok a szitán, hogy valójában csak egy közületek. De miért is éreztek ilyen zsigeri felháborodást, ha valaki hamis javakkal parádézik?

Mert nektek ez nem adatott meg. Ti tisztességesek voltatok - vagy legalábbis szeretnétek úgy képzelni, hogy nemet mondtatok volna minden kétes ajánlatra, amivel valójában soha nem is kínáltak meg benneteket.

Kijártátok az iskolát, szakmát szereztetek, boldogultatok annak rendje s módja szerint. Erre jön egy ilyen tagbaszakadt ogre, aki azzal virít, hogy neki látszólag mindene megvan, ami nektek nincs. Ezért utáltátok.

Csakhogy valójában neki sem volt semmije. Olyasmije végképp nem, amitől ne fosztotta volna meg a halál.

Berki Krisztián - akárcsak ti, kommentelők - egész életében azért küzdött, hogy releváns legyen, hagyjon valamiféle nyomot maga után a világban. Szeressék, gyűlöljék, vessék meg, de bármi áron szóljon nagyot a létezése!

Vajon elmegy eddig egy egészséges lelkű ember, akit nem nyomorítottak meg? Ha valakit érdekel az igazság, nézze meg, hogyan hüppög Berki Krisztián Hajdú Péter műsorában, amiért őt soha nem szerette az anyukája (ezt Pottyondy Edina anno egy bömbölő gorillával illusztrálta).

Nem, ez a csávó nem volt ekkora színész. Bátran higgyük el neki, hogy a feltűnési viszketegsége a szeretethiány talaján alakult ki. Olyannyira, hogy még ha közvetett formában is, de erre ment rá az élete.

Ha megértjük, hogy minden felhővé fújt kolosszustestben egy szégyenlős kisfiú lakik, aki azt hiszi, neki másokon túl kell teljesítenie, hogy szeressék; ha megértjük, hogy minden csillogó Bentley, trópusi nyaralás, szilikonnal bélelt barátnő és súlyos aranyékszer azt üzeni külvilág felé: “Nézd, én is értékes vagyok!” - akkor megértjük azt is, hogy ezeket az embereket utálat helyett sajnálni is lehet.

Akkor aztán József Attila két hexametere is eszünkbe juthat:

“Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Berki Krisztián és M. Richárd rossz stratégiát választott. Ahhoz pedig nem adatott nekik elegendő hosszúságú élet, hogy módosítsanak az irányon. Vajon megtették volna? Ezt már nem tudhatjuk meg.

A dolgokat vizsgálhatjuk folyamatukban, de talán érdemesebb az eredményük szerint. A halál mikéntje pedig átkeretezheti egy ember teljes életét. Amit tehát Berki esetében eddig komédiaként fogyasztottunk, az valójában végig a tragédia felé haladt. Aki pedig nem látja e két szerencsétlen ember végzetében a sajátját, az az én meglátásom szerint nem érti a lényeget.

Berkinek és M. Richárdnak már késő, de nekünk még nem késő jobbá válnunk. Akár éppen azáltal, hogy együttérzést mutatunk feléjük. És ez minél nezebben megy, annál jobb gyakorlat.

Mert ha tetszik, ha nem, mi is ugyanazokból a szénatomokból vagyunk összerakva. Ha felboncol a halottkém, ugyanazt találja majd bennünk is. Kétszáz év múlva pedig már arra sem fog emlékezni senki, hogy mi, ti, ők egyáltalán a világon voltunk. Nem marad belőlünk más, csak néhány egyforma csontkupac.

Ha tehát van karma, akkor úgy teszi a dolgát, hogy idővel minden különbséget elsimít. Pedig felülről nézve már most sincs köztünk különbség. Ezért alaptörvény a keresztényeknek a megbocsátás, és ezért kívánnak a buddhisták békét minden létezőnek. Szóval, én is inkább békét kívánok: a családjuknak itt, nekik pedig odaát.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: