A megerőszakolt lány megrendítő levele, amely sokkolta Amerikát

A történet

Sokkoló nemierőszak-botránytól hangos napok óta az amerikai sajtó. Az eset még tavaly januárban történt; az akkor 19 éves, Stanfordra járó egyetemista, Brock Allen Turner egy 22 éves lányt erőszakolt meg egy buli után, a parkolóban, konténerek mögött.

Az aktus közben érték tetten, amint az eszméletlen, félmeztelen lány fölött feküdt. Miután rajtakapták, megpróbált elmenekülni, de mivel teljesen részeg volt, a két szemtanú könnyen lefogta, és ráhívták a rendőrséget.

Az áldozat a húgával együtt érkezett aznap este a buliba, de mivel ő is erősen ittas volt, sok részletre nem emlékezett az estéből. Barátjával (aki akkor egy másik városban volt) és húgával is kommunikált, de összefüggéstelenül. Az este egy pontján nyoma veszett, az erőszak után eszméletlenül találtak rá. Hajnali négy körül tért újra magához.

Az erőszakoló azt állítja, mindenre pontosan emlékszik. Elmondása szerint a buliban sokáig együtt volt a lánnyal, flörtöltek, egymás kezét fogva táncoltak és csókolóztak, majd egy ponton együtt elhatározták, hogy felmennek a fiú szobájába. Azt már nem tudta megmagyarázni, hogy ennek ellenére miért a szemeteskonténerek mögött kötöttek ki, de váltig állítja, hogy minden a lány beleegyezésével történt. Sőt, még élvezte is, amit csinált vele.

Ennek némileg ellentmondanak a szakértői vizsgálatok és a szemtanúk beszámolói is. Az esküdtszék egyhangúlag bűnösnek találta Turnert.

A fiú akár 14 év börtönt is kaphatott volna, de a bíró, Aaron Persky feltűnően enyhe büntetést szabott ki rá, amely közfelháborodást keltett. Turnert 6 hónap fogházra és 3 év felfüggesztettre ítélte, amit azzal magyarázott, hogy az erőszakolónak nem volt priusza, jó tanuló és kiváló sportoló, az egyetemi úszócsapat kiemelkedő tehetsége és az olimpiai csapattagság aspiránsa. Szerinte amit tett, pusztán egy elhibázott döntés volt, életére túl komoly hatása lenne egy súlyosabb büntetésnek. Azt is hangsúlyozta, hogy mivel részeg volt, morálisan kevésbé felelősségre vonható.

Turner apja is írt egy levelet a tárgyalás előtt, amiben védelmébe vette fiát: kereken leírta, hogy bármekkora börtönbüntetés túlzás lenne azért a 20 percnyi cselekedetért, amiért gyereke most bíróság előtt áll. Az erőszakolót a történtek után egyébként kirúgták az egyetemről, de valószínűleg csak 3 hónapot kell a fogházban töltenie.

A ítélet után kampány indult, azzal a céllal, hogy a bírót hívják vissza hivatalából - ezt egy Stanfordon oktató jogászprofesszor, Michele Landis Dauber indította el. Az egyetem több mint 250 diákja aláírta azt a levelet, amelyben arra kérték, hogy legalább a hasonló esetekért minimumnak számító kétéves börtönbüntetést szabja ki Turnerre. A visszahívást követelő petíciót közel 50 ezren írták már alá eddig.

És ez a 12 oldalnyi levél az, amely napok óta foglalkoztatja Amerikát, és amelyet a Buzzfeed publikált: az áldozat maga írta és számolt be a bíróság előtt arról, ami vele történt és amin keresztülment az elmúlt másfél évben. Publikálása után már több millióan olvasták, a CNN tudósítója pedig élő adásban olvasta be közel fél óráig:

Bíró úr!

Amennyiben nem emel kifogást, nyilatkozatom nagy részét közvetlenül a vádlottnak címezném.

Nem ismersz, de voltál bennem, ezért vagyunk ma itt.

2015. január 17-e csendes szombat estének indult. Édesapám vacsorát készített, én pedig a húgommal – aki éppen hazaugrott a hétvégére – ültem az asztalnál. Teljes állásban dolgoztam, és lassan ideje volt lefeküdni. Azt terveztem, hogy otthon maradok, tévét nézek és olvasok, a húgom meg buliba ment a barátaival. Aztán meggondoltam magam, hiszen ezt az egy estét tölthettem vele, igazából nem volt jobb dolgom, hát akkor miért is ne, itt van ez a bugyuta buli a házunktól tíz percre, elmegyek, széttáncolom az agyam, amivel kiakasztom a kishúgomat. Odafelé menet még viccelődtem is, hogy az egyetemista fiúk még nyilván fogszabályzót viselnek. A húgom meg azzal cikizett, hogy a bézs kardigánomban úgy nézek ki, mint egy könyvtáros. „Öreglánynak” neveztem magam, mert tudtam, hogy én leszek a bulin a legidősebb. Pofákat vágtam, elengedtem magam, és túl gyorsan ittam, mert nem vettem számításba, hogy az egyetem óta már elszokhattam az alkoholtól.

A legközelebbi dolog, amire emlékszem, hogy egy hordágyon fekszem a folyosón. A kézfejemen és a könyökömön rászáradt vér és kötés. Arra gondoltam, hogy biztosan elestem, és az egyetemi kampusz egyik irodájában lehetek. Nyugodt voltam, és a húgomat kerestem. Egy rendőr azt magyarázta nekem, hogy bántalmaztak. Még ekkor is nyugodt voltam, biztos voltam benne, hogy összetévesztett valakivel. Senkit nem ismertem azon a bulin. Amikor végre kiengedtek vécére, lehúztam a nadrágot, amit a kórházban kaptam, majd húztam volna le a bugyimat is, odanyúltam, de nem éreztem semmit.

Még mindig nem találom a szavakat, hogy leírjam azt az érzést. Hogy újra levegőt tudjak venni, arra gondoltam, talán a rendőrök vágták le rólam, mert kellett a bizonyíték.

Aztán már éreztem a tarkómat karcoló tűleveleket is, és elkezdtem kihúzogatni őket a hajamból. Arra gondoltam, hogy biztosan egy fenyőfáról hullhattak a fejemre. Az agyam próbált hatni a zsigereimre, nehogy összeomoljak. Mert a zsigereim azt szűkölték, segítség, segítség!

Egy takaróba burkolózva jártam egyik vizsgálóból a másikba, tűlevél csíkot húztam magam után, minden vizsgálóban hagytam egy kis kupacot. Papírokat kellett aláírnom, hogy „nemi erőszak áldozata” vagyok, és az jutott eszembe, hogy valami akkor biztosan történt. A ruháimat elvették, meztelenül álltam, miközben a nővérek egy vonalzóval méregették a sérüléseimet, meg fényképet készítettek róluk. Hárman fésültük ki a tűleveleket a hajamból, hat kéz töltött meg egy papírzacskót.

Hogy megnyugtassanak, folyamatosan mondogatták, hogy flóra és fauna, flóra és fauna. A hüvelyembe és a fenekembe hatolva többször is mintát vettek, kaptam injekciókat és tablettákat, és egy fényképezőgép meredt a széttett lábam közé. Hosszú csőrös eszközöket nyomtak belém, és a hüvelyemet hideg kék festékkel festették meg, hogy a horzsolások láthatóvá váljanak.

Ez eltartott néhány óráig, aztán megengedték, hogy letusoljak. A vízsugár alatt állva alaposan megnéztem a testemet, és úgy döntöttem, már nem akarom ezt a testet. Megrettentem tőle, nem tudtam, mi járt benne, hogy megfertőződött-e valamivel, ki érintette.

Azon a reggelen csak annyit mondtak, hogy egy kuka mögött találtak, feltehetően belém hatolt egy idegen, és hogy majd jelentkeznem kellene HIV tesztre, mert a pozitív eredmény nem mindig mutatható ki azonnal. De most menjek szépen haza, és éljem az életemet, ahogyan eddig is. Képzeljék el, milyen érzés volt visszatérnem a való világba csak ennyi információval. Megölelgettek, és a kórházból a parkolóba abban a pulóverben és melegítőalsóban léptem ki, amit tőlük kaptam, csak a nyakláncomat és a cipőmet tarthattam meg.

A húgom jött el értem, könnyes arcát eltorzította a gyötrelem. Ösztönösen és azonnal csillapítani szerettem volna a fájdalmát. Rámosolyogtam, mondtam neki, hogy nézzen rám, itt vagyok, jól vagyok, minden rendben van, hát itt vagyok. Megmostam a hajam, tiszta, ilyen fura sampont adtak, nyugodj már meg, és nézz rám. Nézd, milyen vicces új melegítőt kaptam, úgy nézek ki, mint egy tornatanár, menjünk haza és együnk valamit. A húgom nem tudta, hogy a melegítő alatt a testem tele van karcolásokkal és kötésekkel, hogy a hüvelyem ég, és furcsa, sötét színt vett fel a behatolások miatt, hogy nincs meg a bugyim, és hogy annyira üresnek érzem magam, hogy képtelen vagyok tovább beszélni. Nem tudta, hogy félek, hogy úgy érzem, végem van. Aznap hazamentünk, és a húgom órákon keresztül ölelt magához a csendben.

A barátom nem tudta, mi történt, de felhívott, és mondta, hogy „Nagyon aggódtam érted tegnap éjjel, megijesztettél, rendben hazaértél?” Megrettentem. Akkor tudtam meg, hogy az eszméletvesztésem éjszakáján felhívtam, hagytam neki egy értelmezhetetlen hangposta üzenetet, és aztán beszéltünk is, de annyira hadartam, hogy megijedt, és csak azt ismételgette, hogy keressem meg a húgomat. Aztán megint megkérdezte: „Mi történt tegnap este? Rendben hazaértél?” Azt mondtam, hogy igen, és sírni kezdtem.

Nem álltam készen arra, hogy elmondjam a szüleimnek és a barátomnak, úgy néz ki, megerőszakoltak egy szemeteskuka mögött, de nem tudom, ki tette, mikor és hogyan. Ha elmondom nekik, látni fogom a félelmet az arcukon, és akkor én tízszer annyira fogok rettegni, így aztán úgy tettem, mintha az egész meg sem történt volna.

Meg akartam szabadulni tőle, de akkora súlyként nehezedett rám, hogy képtelen voltam beszélni, enni, aludni, és bárkivel szóba állni. Munka után rendszeresen kimentem egy elhagyatott területre, hogy kiordíthassam magam. Nem beszéltem, nem ettem, nem aludtam, nem beszéltem senkivel, elszigetelődtem azoktól, akiket a legjobban szeretek. Az incidens után egy hétig senki nem hívott hírekkel azzal az éjszakával kapcsolatban, senki nem mondta el, mi történt velem. A melegítő a fiókomban volt az egyetlen dolog, ami arra utalt, hogy mégsem rémálom volt az egész.

Egy nap aztán a munkahelyemen a híreket pörgettem át a telefonomon, és rábukkantam egy cikkre. A cikkben olvashattam először arról, hogyan találtak rám eszméletlenül, kócos hajjal, a nyakamra tekeredett nyaklánccal, lerángatott melltartóval, a vállamról letépett és a derekamon felhajtott ruhával, széttett lábbal, hogy a csizmaszáramig meztelen voltam, és hogy egy idegen tárggyal hatolt belém valaki, akit fel sem ismertem. Így értesültem arról, mi történt velem, az irodámban ülve, a híreket olvasgatva. Megtudtam, mi történt velem, és ezzel egy időben az egész világ megtudta, mi történt velem.

Ekkor értettem meg, mit kerestek a tűlevelek a hajamban, hát nem a fáról potyogtak rám. Az a valaki levette a bugyimat, és az ujja bennem járt. Nem is ismerem azt a valakit. Még most sem ismerem. Amikor ilyet olvasok magamról, azt ismételgetem, hogy ez nem lehetek én, nem lehetek én. Se megemészteni, se elfogadni nem tudtam ezeket az információkat. Elképzelni sem tudtam, hogy a családom mindezt a neten olvassa. Én tovább olvastam. A következő bekezdésben volt valami, amit soha az életben nem fogok megbocsátani: azt olvastam ugyanis, hogy szerinte én ezt élveztem. Élveztem. Most megint képtelen vagyok leírni az ezzel kapcsolatos érzéseimet.

Mintha egy olyan cikket olvasnál, amiben az van, hogy egy autóba belementek, aztán horpadtan találtak rá az árokban. De talán az autó élvezte az ütközést. Talán a másik autó nem is akart igazából belemenni, csak egy kicsit koccanni. Az autók mindig baleseteznek, az emberek se figyelnek állandóan, hogyan is lehetne tudni, kinek a hibája volt az egész.

Aztán a cikk alján, amelyben alapos részletességgel értesültem saját szexuális bántalmazásomról, felsorolták, milyen időket úszott a fiú. A lány lélegzett, de nem volt magánál, az alsóneműje tizenöt centire volt a meztelen hasától, és magzatpózba kuporodott. Mellesleg a srác nagyon jó úszó. Akkor engem is lehet dicsérni, ha már itt tartunk. Remekül főzök, ezt is írjátok meg, szerintem oda a végére, ahol hobbikról kezdtek beszélni, hogy a szégyenletes eseményeket elfeledtessétek.

Azon az estén, amikor a cikk megjelent, leültettem a szüleimet, és elmondtam nekik, hogy megtámadtak, de ne olvassanak híreket, mert szörnyű, ami bennük áll, elég, ha tudják, hogy jól vagyok, itt vagyok, és jól vagyok. De félig sem mondhattam el, amit akartam, anyának magához kellett ölelnie, különben összecsuklottam volna.

Az eseményt követő éjszakán a fiú azt mondta, hogy nem tudja a nevemet, az arcomat sem ismerné fel, egyetlen párbeszédet, egyetlen szót sem tud felidézni, csak a táncra és a csókra emlékszik. A tánc milyen cuki definíció: vajon csettintgetve forogtunk, vagy egymáshoz préselődve vonaglottunk egy zsúfolt terem közepén? Vajon a csók annyi volt csak, hogy két arc nyálasan összedörgölőzött? Amikor a nyomozó megkérdezte, hogy haza akart-e vinni a koleszba, azt felelte, nem. Amikor a nyomozó megkérdezte, hogyan kerültünk a kuka mögé, azt felelte, nem tudja. Bevallotta, hogy a bulin más lányokkal is csókolózott, az egyik a húgom volt, aki ellökte magától. Bevallotta, hogy mindenképpen fel akart szedni valakit. Én voltam az antilopcsorda sérült tagja, teljesen magamra hagytak, sebezhető lettem, védekezésre képtelen, ezért engem választott.

Néha arra gondolok, hogy ha nem megyek el a bulira, mindez nem történt volna meg. De aztán mindig arra a következtetésre jutok, hogy bizony megtörtént volna, csak valaki mással. Elsősként négy éved lett volna még arra, hogy válogass a részeg lányok és a partik között, és ha eleve így indítottad az egészet, talán jobb is, ha nem lesz lehetőséged folytatni. Az esemény utáni éjszakán azt mondtad, hogy szerinted én is élveztem, mert megsimogattam a hátadat. Megsimogattam a hátadat.

Azt nem említetted, hogy szóban a beleegyezésemet adtam volna, azt sem említetted, hogy egyáltalán beszéltünk, de a hátsimogatást igen. Még egyszer emlékeztettek rá a hírekben, hogy a fenekem és a hüvelyem teljesen ki voltak takarva, hogy a mellemet megmarkolták, hogy ujjak hatoltak belém tűlevelekkel és más törmelékkel együtt, hogy a meztelen bőrömet és a fejemet egy kuka mögött sértette fel a beton, miközben egy kanos elsőéves a félmeztelen, eszméletlen testemmel akart közösülni. De mivel én nem emlékszem az egészre, hogyan bizonyíthatom, hogy nem élveztem?

Azt gondoltam, nincs az az isten, hogy tárgyalás legyen a dologból, hiszen voltak tanúk, a testem földes volt, a fiú elmenekült, de elkapták. Biztosan le akarja zárni az ügyet, hivatalosan bocsánatot kér, és mindketten folytathatjuk az életünket. Ehelyett azt hallottam, hogy felfogadott egy híres ügyvédet, szakértőket hívott tanúnak, magánnyomozókat bérelt fel, akik a magánéletemben kurkásztak, hogy találjanak valamit, ami felhasználható ellenem, hogy megkeressék az ellentmondást a történetben, hogy engem és a húgomat ellehetetlenítsenek, hogy bebizonyítsák, ez az egész szexuális bántalmazás dolog puszta félreértésen alapul. Hallottam, hogy a fiú mindenre képes, hogy meggyőzze a nagyvilágot arról, hogy egyszerűen csak összezavarodott.

Nemcsak azt hozták a tudomásomra, hogy bántalmaztak, azt is mondták, hogy mivel nem emlékszem semmire, technikailag bizonyítani sem tudom, hogy ellenemre volt. Ez nagyot rombolt bennem, nagy pusztítást végzett, majdnem teljesen összetört. Milyen szomorú és kusza dolog, ha az emberrel közlik, hogy megtámadták, majdnem megerőszakolták a nyílt utcán, de nem biztos, hogy bántalmazásnak minősül az egész.

A fiú bűnös volt attól a pillanattól kezdve, hogy magamhoz tértem. Senki nem győzhet meg arról, hogy nem létezik a fájdalom, amit okozott. Ami legrosszabb – figyelmeztettek – hogy mivel ő is tudja, hogy nem emlékszem semmire, ezentúl ő diktál. Azt mond, amit akar, és senki sem tudja megcáfolni. Nincs hatalmam, nincs hangom, védtelen vagyok. Az emlékezetkiesésemet felhasználhatják ellenem. A vallomásom gyenge lábakon áll, nem teljes, el akarták hitetni velem, hogy talán kevés vagyok ahhoz, hogy megnyerjem a pert. Az ügyvédje folyamatosan emlékeztette az esküdtszéket, hogy csak Brock vallomása hiteles, hiszen ez a lány nem emlékszik semmire. A tehetetlenség traumatizáló volt.

Ahelyett, hogy felejtéssel tölthettem volna az időt, minden erőmmel azon voltam, hogy visszaidézzem azt az éjszakát. Készülnöm kellett az ügyvéd erőszakos, agresszív, összezavaró kérdéseire, amikkel el akarta érni, hogy ellentmondjak magamnak és a húgomnak, és amiket úgy tett föl, hogy a válaszaimmal manipulálhasson. Az ügyvéd nem azt kérdezte, hogy „Vett észre zúzódásokat a testén?”, hanem azt, hogy „Nem vette észre a zúzódásokat a testén, igaz?” Stratégiai játék volt az egész, mintha eltrükközhetné az önbecsülésemet. A szexuális bántalmazás ténye világos volt, ennek ellenére nekem a következő kérdéseket kellett megválaszolnom:

Hány éves? Mennyi a súlya? Mit evett aznap? Mit vacsorázott? Ki főzte a vacsorát? Ivott a vacsoránál? Nem, vizet sem? Mikor ivott? Mennyit ivott? Miből ivott? Ki adott önnek italt? Mennyit iszik általában? Ki vitte el a bulira? Mikor? Pontosan hol? Mit viselt? Miért ment el a bulira? Mit csinált, amikor megérkezett? Biztos? De mikor csinálta? Mit jelent ez az sms? Kinek küldte? Mikor ment pisilni? Hol pisilt? Kivel pisilt odakint? Le volt halkítva a telefonja, amikor a húga hívta? Emlékszik rá, hogy lehalkította? Emlékszik, hogy lehalkította? Tényleg? Mert az 53. oldalon az áll, hogy ön szerint fel volt hangosítva. Az egyetemen ivott? Azt állítja, hogy sokat bulizott? Hányszor itta magát az eszméletvesztésig? Bulizott a diákszövetséggel is? Komoly a kapcsolata a barátjával? Aktív szexuális életet élnek? Mikor kezdtek járni? Megcsalná? Csalta a barátait? Mit ért azalatt, hogy a kedvében akart járni? Emlékszik rá, mikor ébredt fel? A kardigánja magán volt? Milyen színű volt ez a kardigán? Emlékszik még valamire arról az éjszakáról? Nem? Na, majd akkor Brock emlékezteti a hiányzó részletekre.

Rövid, egyenes kérdésekkel bombáztak, amelyek szétszedték a magánéletemet, a szerelmi életemet, a múltamat, a családi életet, ostoba kérdésekkel, mert triviális részletek után kutattak, hogy kifogásokat gyárthassanak a fiúnak, aki félmeztelenre vetkőztetett, és még csak a nevem sem érdekelte. A fizikai bántalmazás után most támadó élű kérdésekkel bántalmaztak, hogy elmondhassák, nocsak, nem áll össze ez az egész, nincs eszénél a nő, hiszen gyakorlatilag alkoholista, biztosan fel akart szedni valakit, a fiú ráadásul sportoló, mind a ketten részegek voltak, tök mindegy, a kórházi visszaemlékezései már az esemény utánról vannak, minek azokat figyelembe venni, Brock sok mindent kockáztat most, nehéz idők járnak rá.

Aztán ő tette meg a vallomását, én pedig megtanultam, mi az a reviktimizáció. Emlékeztetni szeretném önt arra, hogy az esemény utáni éjszakán azt vallotta, hogy nem tervezett engem a kollégiumba vinni. Hogy nem tudta, miért voltunk a kuka mögött. Elindult haza, mert nem érezte jól magát, aztán hirtelen valaki üldözni kezdte és megtámadta. Aztán megtudta, hogy nem emlékszem semmire.

Tehát egy évvel később, mint az várható is volt, egy új történet látott napvilágot. Brock egy furcsa sztorival állt elő, olyan volt, mint egy rosszul megírt ifjúsági regény, egy kis csókolózással, egy kis tánccal, kéz a kézben sétával, majd gyengéd földre rogyással, de ami a legfontosabb volt ebben a történetben: hirtelen beleegyeztem mindenbe. Egy évvel az incidens után eszébe jutott, hogy ja tényleg, hát azt mondta, hogy igen, mindenre igent mondott, akkor mi a gond?

Azt állította, megkérdezte, akarok-e táncolni? Állítólag azt mondtam, hogy igen. Megkérdezte, hogy el akarok-e menni vele a kollégiumba, és én igent mondtam. Aztán megkérdezte, hogy megujjazhat-e, és én igent mondtam. A legtöbb srác meg sem kérdezi, hogy megujjazhat-e. Általában egyik dolog követi a másikat, minden egyetértésben bontakozik ki, nincs szükség kérdés-feleletre. De állítólag én mindenhez hozzájárultam. Ő nem tett semmi rosszat. De még ebből a történetből is az látszik, hogy én mindössze három szót nyögtem ki, igen, igen, igen, mielőtt félmeztelenül a földre lökött volna. A miheztartás végett: ha biztos akarsz lenni abban, hogy egy lány beleegyezik a dologba, ellenőrizd, tud-e egész mondatos választ adni. Ezt sem tetted meg. Egyetlen, összefüggő sor. Mitől zavarodtál össze? A józan észről van szó, egyszerű tisztességről.

Szerinte azért voltunk a földön, mert én elestem. Megjegyzés: ha egy lány elesik, segítsd fel! Ha túl részeg ahhoz, hogy járni tudjon és elesik, ne mássz rá, ne dugd meg, ne vedd le a bugyiját, és ne dugd az ujjadat a hüvelyébe. Ha egy lány elesik, segítsd fel! Ha kardigánt visel a ruhája fölött, ne vedd le, hogy a melléhez is hozzáférj! Lehet, hogy fázik, talán ezért volt rajta kardigán.

A történetben most az jön, hogy két svéd arra biciklizett, te meg elrohantál. Amikor lefogtak, miért nem kiáltottad, hogy „Hagyjátok abba! Minden frankó, kérdezzétek meg tőle, ott fekszik, majd elmondja!” Hiszen éppen most kérted a beleegyezésemet, hát nem? Magamnál voltam, nem? Amikor a rendőrök megérkeztek, és ki akarták hallgatni azt a gonosz svédet, aki lefogott, úgy zokogott a látványom miatt, hogy egy szót sem tudott kinyögni.

Az ügyvéded folyamatosan azzal jött, hogy, hát, azt sem tudjuk pontosan, hogy a lány mikor veszítette el az eszméletét. És igazad van, talán a szemhéjam még rezgett, talán még nem ernyedtem el teljesen. De nem is ez a lényeg. Már azelőtt túl részeg voltam ahhoz, hogy megszólaljak, hogy a beleegyezésemet adjam, mielőtt a földre kerültem. Soha nem lett volna szabad hozzám érned. Azt állítottad: „Egyetlen ponton sem láttam, hogy nem reagál. Ha sejtettem volna, hogy nincs magánál, azonnal abbahagytam volna.” Mondok valamit: ha csak akkor akartad abbahagyni, amikor én elveszítem az eszméletemet, még mindig nem fogod, miről van szó. De akkor sem hagytad abba, amikor nem voltam magamnál! Más állított le! Két biciklis fiú vette észre a sötétben, hogy nem mozgok, ők fogtak le téged. Te hogy nem vetted észre, miközben rajtam voltál?

Azt mondtad, hogy abbahagytad volna, és segítettél volna. Ezt állítod, de akkor most szeretném, ha elmagyaráznád, hogyan segítettél volna, mondd el pontról pontra, mit tettél volna. Tudni akarom, hogyan végződött volna az éjszaka, ha azok a gonosz svédek nem találnak rám. Kérdezem: visszahúztad volna a bugyimat a csizmámon keresztül? Kibogoztad volna a nyakamra tekeredett láncot? Összezártad volna a combomat és betakartál volna? Kiszedted volna a fenyőtűket a hajamból? Megkérdezted volna, fájnak-e a horzsolások a nyakamon és a fenekemen? Kerestél volna valakit, akitől megkérdezheted: Segítenél nekem ezt a lányt elvinni valami meleg, biztonságos helyre? Aludni sem tudok, amikor eszembe jut, hogyan végződött volna az este, ha a két srác nem biciklizik arra. Mi történt volna velem? Soha nem fogsz tudni erre a kérdésre jó választ adni, egy év után sincs rá magyarázatod.

Mindezek felett azt is állította, hogy orgazmusom volt egy perccel azután, hogy kézzel belém hatolt. A nővér szerint horzsolások, vágások, és föld volt a nemi szervemben. Vajon az orgazmusom előtt vagy után ejtette őket?

Eskü alatt azt vallani – arról tájékoztatni mindannyiunkat – hogy igen, én akartam, igen, megengedtem mindent, és hogy tulajdonképpen te vagy az igazi áldozat, mert a svédek ismeretlen okból támadtak rád, nem csak visszataszító, de tébolyult, önző és káros dolog is. A szenvedésem bőven elég. És emellett el kell viselnem azt is, hogy valaki könyörtelenül azon dolgozik, hogy aláássa ennek a szenvedésnek a hitelességét.

A családom képeken látta, hogy a hordágyhoz szíjazott fejem tele van tűlevelekkel, képeken látták a földön heverő testemet, a kócos hajamat, behajlított karomat, és a felcsúszott ruhát. Ezek után a családomnak végig kellett hallgatnia, hogy az ügyvéded azt mondja, a képek az esemény után készültek, nincs rájuk szükség. Hogy azt mondja, igen, a nővér megerősítette, hogy kivörösödött a nemi szerv, és horzsolásokkal van tele, jelentős trauma érte, de hát ez történik, ha valakit megujjaznak, ezt pedig a fiú már elismerte. Végig kellett hallgatniuk, hogy az ügyvéd megpróbál valamiféle képet festeni rólam, a megvadult lánykáról, aki tulajdonképpen azt kapta, amit megérdemelt. Végighallgatták, amint azt állítja, hogy a telefonban részegnek tűnt a hangom, csak mert bolondos vagyok, és ha bolondozom, így beszélek. Képes volt kihangsúlyozni, hogy a hangposta üzenetben azt mondtam a barátomnak, hogy majd megjutalmazom, és mindannyian tudjuk, hogy ez mit jelent. Bizton állíthatom, hogy a jutalmazási rendszerem nem ruházható át másra, főleg nem az első névtelen férfira, aki megközelít.

Brock helyrehozhatatlan károkat okozott nekem és a családomnak a per alatt, mi meg csak ültünk csöndesen, és hallgattuk, mivel áll elő. De végül bizonyíthatatlan állításai és az ügyvédje kitekert logikája senkit sem tévesztettek meg. Az igazság győzött, az igazság elégnek bizonyult a győzelemhez.

Bűnös vagy. Tizenkét esküdt minden kétséget kizáróan bűnösnek talált három bűncselekményben, az egyenként tizenkét szavazat, harminchat igen erősítette meg a bűnösségedet, ami száz százalék, ami egyértelmű. Azt hittem, végre vége van az egésznek, végre elismeri, mit tett, bocsánatot kér, és folytathatjuk az életünket, gyógyulhatunk. Aztán elolvastam a vallomásodat.

Ha azt remélted, hogy felrobbanok a dühtől, és meghalok, majdnem igazad lett. Közel álltam hozzá. Ez nem egy újabb részegen elkövetett egyetemi balhé, ahol valaki rossz döntést hozott. Az erőszak nem baleset. De ezt még mindig nem érted. Még mindig össze vagy zavarodva. Felolvasnék néhány részletet a vádlott vallomásából, és reflektálnék rá.

Te azt mondtad, hogy „Részegen nem a legjobb döntést hoztam, mint ahogyan ő sem.”

Az alkohol nem kifogás. Tényező? Igen. De nem az alkohol vetkőztetett le, ujjazott meg, verte a fejemet a betonba, miközben majdnem meztelen voltam. A túl sok ivás amatőr hiba, amit bevallom, elkövettem, de nem bűncselekmény. Biztosan mindenkivel előfordult már, hogy többet ivott a kelleténél, vagy ismer valakit, aki megbánta, hogy többet ivott a kelleténél. Az, hogy az ivást megbánjuk, nem ugyanaz, mint amikor nemi erőszakot kell megbánnunk. Mind a ketten részegek voltunk, a különbség az, hogy én nem vettem le a nadrágodat és az alsógatyádat, nem nyúltam hozzád, és nem futottam el. Ez a különbség.

Te azt mondtad, hogy „Ha meg akartam volna ismerkedni vele, a telefonszámát kértem volna el, nem azt, hogy jöjjön fel a szobámba.”

Nem haragszom, amiért nem kérted el a számomat. Még ha ismertél volna sem szerettem volna ebbe a helyzetbe kerülni. A barátom jól ismer, de ha azt kérné tőlem, hogy megujjazhasson egy kuka mögött, pofon vágnám. Egyetlen lány sem szeretne ilyen helyzetbe kerülni. Senki. Nem számít, tudod-e a telefonszámukat vagy sem.

Te azt mondtad, hogy „Balga módon azt gondoltam, én is megtehetem azt, amit a többiek csinálnak: tehát ittam. Hibáztam.”

Megint mondom, nem az ivás miatt hibáztál. A többiek nem erőszakoskodtak velem. Azért hibáztál, mert olyat tettél, amit a többiek nem, hozzányomtad a nadrágodban felálló farkadat az én meztelen, védtelen testemhez egy sötét, rejtett helyen, ahol a többi bulizó már nem láthatott bennünket, nem védhetett meg engem, ahol még a húgom sem talált meg. Fireball-t (whiskey alapú koktél – a szerk.) inni nem bűn. Lehúzni és félredobni a bugyimat, mint egy cukorkás papírt, hogy az ujjadat a testembe nyomhasd, na ott hibáztál. Hogyhogy még mindig magyaráznom kell?

Te azt mondtad, hogy „A per során nem akartam meggyötörni az áldozatot. Az ügyvédem volt az, meg ahogyan ehhez az esethez hozzáállt.”

Ne használd az ügyvédedet bűnbakként, téged képviselt. Hogy az ügyvéded mondott néhány dühítő, alantas dolgot? Hát persze. Például azt, hogy azért volt erekciód, mert hideg volt.

Te azt mondtad, hogy középiskolások és egyetemisták részére szeretnél létrehozni egy programot, amely alatt mesélnél „az egyetemi kampuszokon dúló italozási szokásokról, és az azzal járó szexuális szabadosságról.”

Az egyetemi kampuszok italozási szokásai. Tényleg ez ellen szeretnél fellépni? Szerinted én is ezért küzdöttem az elmúlt évben? Biztos nem a kampuszokon előforduló szexuális bántalmazásokra, a nemi erőszakra, a beleegyezés felismerésére szeretném felhívni a figyelmet. A kampuszok italozási szokásai. Le a Jack Danielsszel! Le a Sky Vodkával! Ha az ivásról akarsz beszélni, menj el egy AA gyűlésre. Tisztában vagy egyáltalán azzal, hogy különbség van az alkoholprobléma és az alkoholos befolyásoltság miatt elkövetett szexuális erőszak között? Azt mutasd meg a férfiaknak, hogyan tiszteljék a nőket, ne azt prédikáld nekik, hogy igyanak kevesebbet!

Utoljára még azt is mondtad, hogy be akarod bizonyítani az embereknek: egyetlen részeg éjszaka is romba döntheti az életet.

Az életet, egy életet, a tiédet, de az enyémről elfeledkeztél. Hadd fogalmazzam át:

Te cipeltél engem ebbe a pokolba, és újra, és újra visszalöksz abba az éjszakába. Mindkettőnk tornyát te romboltad le, ugyanabban a pillanatban lett végem nekem is, amikor neked. Ha azt gondolod, én megúsztam, sérülések nélkül jöttem ki ebből az egészből, tévedsz. Semelyikünk nem nyert. Mindannyian tönkrementünk, mindannyian keressük, mi értelme volt ennek a szenvedésnek. A te károd nevesíthető: elvették a címeidet, a fokozataidat, a nevezéseidet. Az én károm belső, láthatatlan, cipelem magammal. Elvetted az önbecsülésemet, a magánéletemet, az energiámat, az időmet, a biztonságomat, az intimitást, a magabiztosságot, és a hangomat – egészen a mai napig.

Egy dolog közös bennünk: egyikünk sem tudott felkelni másnap reggel. Számomra nem idegen a szenvedés. Áldozatot csináltál belőlem. Az újságokban „eszméletlen állapotú ittas nő” lett a nevem, tizenegy szótag, és ennyi. Egy ideig meg voltam győződve arról, hogy tényleg csak ennyi vagyok. Kényszerítenem kellett magam arra, hogy újra tanuljam a nevem, az identitásom. Hogy újra tanuljam, nem csak ennyi vagyok. Nem egy egyetemi bulin iszogató részeg áldozat, akire a kuka mögött bukkantak rá, miközben te egy csúcsegyetem ünnepelt úszója vagy, ártatlan, amíg bűnösnek nem találtatik, aki számára olyan sok forog kockán. Én pedig emberi lény vagyok, akit visszafordíthatatlanul megbántottak, akinek az élete egy évre megállt, mert szerette volna tudni, ér-e még valamit.

A függetlenségem, az örömöm, a gyengédségem, a stabil életem a felismerhetetlenségig eltorzultak. Magamba zárkóztam, dühös lettem, magamat elítélő, fáradt, bosszús, üres ember. Az elszigeteltség néha elviselhetetlen volt. Nem adhatod vissza az előző életemet. Míg te a megtépázott jóhíredet félted, én minden éjjel lefagyasztottam néhány kanalat, hogy amikor reggel felkelek, és a szemem dagadt a sírástól, a hideg kanalat kell odaérintenem, hogy egyáltalán lássak. Minden egyes reggel egy órát késtem a munkahelyemről, kikéredzkedtem a lépcsőházba sírni, és fel tudom sorolni az összes lehetséges helyet az épületben, ahol háboríthatatlan zokoghatsz. A fájdalom olyan éles volt, hogy el kellett mesélnem a főnökömnek a történteket, mert azt akartam, hogy értse, miért megyek el. Időre volt szükségem, mert képtelen voltam egyik napot lepergetni a másik után. A megtakarításaimból elutaztam olyan messzire, amennyire csak tudtam. Nem tértem vissza teljes állásba, mert az állandóan új időpontokra rakott tárgyalások miatt sokszor heteket kellett volna kivennem. Az életem megállt egy évre, a rendszer összeomlott.

Képtelen vagyok éjjel egyedül aludni, ha nem ég a lámpa, pont, mint egy ötévesnél, mert rémálmaim vannak, hogy valaki megint rám mászik és nem tudok felébredni. Olyat is csináltam, hogy megvártam, amíg felkelt a nap, hogy biztonságban alhassak. Három hónapig reggel hatkor feküdtem le.

Mindig büszke voltam a függetlenségemre, most este nem merek egyedül az utcára menni, képtelen vagyok a barátaimmal eltölteni egy estét, ha isznak, pedig közöttük jól kellene éreznem magam. Kullancs lettem, mindig valakire tapadva, a barátomat mindig mellettem akarom tudni, hogy mellettem aludjon, hogy megvédjen. Kínos, mennyire törékenynek érzem magam, milyen félénken botorkálok át az életen, mindig óvatosan, mindig védekezésre készen, mindig dühkitörésre készen. Fogalmad sincs, mennyit dolgoztam azon, hogy újraépítsem a meggyengült részeimet. Nyolc hónapba került, hogy egyáltalán beszélni tudjak arról, ami történt.

A barátaimmal már nem találtam a közös hangot, de senkivel sem. Üvöltöttem a barátommal, üvöltöttem a családommal, ha valaki fel merte hozni a témát. Nem hagyod, hogy elfelejtsem a történteket. És a kihallgatás végén, a tárgyalás alatt túl fáradt voltam ahhoz, hogy megszólaljak. Kimerülve, csendesen mentem haza. Otthon kikapcsoltam a telefonomat, és napokig meg sem szólaltam. Megváltottad a jegyem egy bolygóra, ahol csak én élek. Minden alkalommal, amikor megjelent egy újságcikk, paranoiásan rettegtem attól, hogy a szülővárosomban megtudják, én vagyok az a lány, akit bántalmaztak. Senkinek a szánalmára nem tartok igényt, még mindig tanulom, hogy az áldozati létet hogyan építsem be az identitásomba. Miattad már a szülővárosomban sem szeretek élni.

Az ébren töltött éjszakákat sem adhatod vissza. Magamból kikelve zokogok, ha olyan filmet látok, amiben egy nőt bántanak, mondjuk így finoman. Ez a tapasztalat a többi áldozattal való empátiámat növelte. A stressz miatt sokat fogytam, és ha valaki megjegyzi, mindig azt mondom, hogy mostanában sokat futok. Előfordul, hogy nem kívánom az érintést. Újra kell tanulnom, hogy nem vagyok törékeny, szívós vagyok, egész vagyok, nem fakó és gyenge.

Amikor azt látom, hogy kishúgom bánatos, hogy rosszul teljesít az iskolában, hogy képtelen örülni bárminek, hogy nem alszik, hogy úgy zokog a telefonba, hogy levegőt is alig kap, és újra és újra elmondja, mennyire sajnálja, hogy azon az éjszakán egyedül hagyott, ne haragudj, ne haragudj, ne haragudj, amikor a lelkiismeret-furdalása nagyobb, mint a tied, akkor úgy érzem, nem bocsátok meg neked. Azon az éjszakán megpróbáltam felhívni, hogy keressen meg, de te találtál meg először. Az ügyvéded záróbeszéde így kezdődött: „A húga szerint jól van, és ki ismerné őt jobban a húgánál?” A saját húgomat akartad használni ellenem? A támadásaid olyan gyengék voltak, annyira aljasak, szinte kínosak. Ne merészeld őt használni!

Soha nem lett volna szabad ezt tenned velem. Aztán meg nem lett volna szabad hagynod, hogy ilyen hosszasan kelljen harcolnom azért, hogy elmondhassam neked, soha nem lett volna szabad ezt tenned velem. De ez van. A kár megtörtént, senki sem tudja visszacsinálni. Most mind a ketten választás előtt állunk. Hagyhatjuk, hogy tönkretegyen bennünket, én maradhatok dühös és sértett, te tagadhatod az egészet, vagy szembenézünk vele, én elfogadom a fájdalmat, te elfogadod a büntetést, és megyünk tovább.

Nem ért véget az életed, még évtizedek állnak a rendelkezésedre, hogy újraírhasd a történeted. A világ nagy, sokkal nagyobb, mint Palo Alto és a Stanford, te is megtalálod benne azt a helyet, ahol hasznos és boldog leszel. De ebben a pillanatban nem vonogathatod a vállad és nem mondhatod, hogy össze voltál zavarodva. Nem színlelheted tovább, hogy nem voltak figyelmeztető jelzések. Elítéltek azért, mert erőszakoskodtál velem, szándékosan, kényszerítve, szexuálisan, rossz szándékkal, te meg csak annyit ismersz el, hogy ittál. Ne arról beszélj, milyen szomorú fordulatot vett az életed, csak mert alkoholt ittál. Inkább azt találd ki, hogyan vállalhatnád a felelősséged a tetteidért.

Akkor most nézzük az ítéletet. Amikor elolvastam a pártfogód jelentését, el sem hittem, felemésztett a düh, ami aztán mély bánattá csendesült. Az állításaimat eltorzították, és kivették a szövegkörnyezetből. Keményen harcoltam a tárgyalás alatt, és nem fogom hagyni, hogy egy pártfogó tiszt egy tizenöt perces beszélgetés – amelynek nagy részében ő magyarázott nekem a jogrendszerről – eredményeképpen csökkentse a büntetést. A szövegkörnyezet fontos. Brock még nem nyilatkozott, és nem olvastam a megjegyzéseit.

Az életem egy éve megállt, másról sem szól, mint haragról, kétségbeesésről, bizonytalanságról. Aztán az esküdtbíróság olyan ítéletet hozott, ami ellenértéke lehet annak a rengeteg igazságtalanságnak, amit elszenvedtem. Ha Brock beismerte volna a bűnét, ha megbánta volna a tettét, ha kérte volna, hogy egyezzünk meg, könnyebb büntetéssel is beérném, mert tiszteltem volna az őszinteségét, hálás lettem volna azért, hogy folytathatom az életem. Ehelyett megkockáztatta a pert, sót szórt a sebeimre, és arra kényszerített, hogy újra átéljem a fájdalmat, miközben életem és a szexuális bántalmazás minden részletét szétszedik a nyilvánosság előtt. A családomat és engem egy évnyi megmagyarázhatatlan és szükségtelen szenvedésnek tett ki, ezért szembe kell néznie annak a következményeivel, hogy képtelen volt elfogadni a bűnét, és a büntetésbe be kell számítani az én fájdalmamat is, és hogy ennyi időt kellett várnunk az igazságszolgáltatásra.

Megmondtam a pártfogó tisztnek, egyáltalán nem szeretném, hogy Brock börtönben rohadjon meg. De azt sem mondtam, hogy nem érdemli meg azt, hogy rácsok mögé kerüljön. A pártfogó tiszt javaslata, miszerint Brock egy évet vagy annál is kevesebbet töltsön egy megyei börtön falai között, elég gyenge. Gúnyt űz az erőszak komolyságából, inzultál engem, és velem együtt minden nőt.

A feltételes szabadlábra helyezést el kellene felejteni. Azt is elmondtam a pártfogónak, hogy igazából megértetni szeretném Brockkal, mit tett, hogy felfogja és elismerje a hibát.

Sajnos, miután elolvastam a vádlott vallomását, nagyot csalódtam, és úgy érzem, hogy nem mutat őszinte megbánást, nem érez felelősséget a tetteiért. Tiszteletben tartom a tárgyaláshoz való jogát, de azok után, hogy tizenkét esküdt ellenvetés nélkül találta bűnösnek háromrendbeli bűncselekményben, ő csak annyit ismer el, hogy ivott. Aki képtelen vállalni a felelősséget a tetteiért, az nem érdemel enyhe büntetést. Nagyon sértőnek találom, hogy a nemi erőszakot megpróbálja „szexuális szabadosságként” bemutatni. Definíció szerint a nemi erőszak nem a szabadosság hiányára utal, hanem a beleegyezés hiányára, és határozottan zavar, hogy ő még mindig nem érti a különbséget.

A pártfogó figyelembe vette a vádlott fiatal korát, és hogy még nem volt elítélve. Véleményem szerint a vádlott elég idős ahhoz, hogy felfogja, rosszat tett. Ebben az országban a tizennyolc évesek háborúba mennek. Egy tizenkilenc éves ember elég idős ahhoz, hogy vállalja annak következményét, hogy megpróbált valakit megerőszakolni. Fiatal, de annyira nem, hogy ne tudná, mit csinál.

Mivel először került szembe a törvénnyel, értem én, honnan jön ez a méltányosság. Ugyanakkor a társadalom nem bocsáthatja meg mindenki első nemi bántalmazását vagy ujjal elkövetett nemi erőszakját. Értelmezhetetlen lenne. A nemi erőszak komoly voltát tisztán mindenki értésére kellene adni, nem szabad olyan kultúrát teremtenünk, amiben a nemi erőszak hol megbocsátható, hol nem. A szexuális támadások következménye legyen elég súlyos ahhoz, hogy az emberek féljenek tőle annyira, hogy részegen is jó döntést hozhassanak, legyen elég súlyos a megelőzéshez.

A pártfogó azt is számításba vette, hogy vádlott elnyert egy nehezen megszerezhető úszó ösztöndíjat. Az, hogy Brock milyen gyorsan úszik, nem csökkenti annak súlyosságát, amit velem tett, és a büntetés súlyosságát sem szabadna csökkentenie. Ha egy nem privilegizált háttérből jövő, a törvénnyel először szembehelyezkedő elkövetőt vádolnának három rendbeli bűncselekménnyel, aki aztán nem is vállalná a felelősséget a tettéért, és csak az ivást emlegetné, mi lenne a büntetése? A ténynek, hogy Brock egy elit magánegyetem diákja, nem szabadna szerepet játszania a méltányosságban, hanem igenis meg kellene látni benne a lehetőséget, hogy üzenjünk a társadalomnak: a szexuális erőszak a törvény szemében társadalmi osztálytól független.

A pártfogó tiszt azt is nyilatkozta, hogy ez az eset – összehasonlítva hasonló esetekkel – nem is olyan komoly, a vádlott ittasságának mértéke miatt. Számomra elég komoly következményekkel járt. Erről csak ennyit tudok mondani.

Mit tett ő, amivel azt bizonyítja, megérdemli a jó bánásmódot? Csak az ivás miatt kért bocsánatot, még mindig nem fogja fel, hogy amit velem tett, az szexuális bántalmazás, és folyamatosan, kíméletlenül reviktimizált. Három komoly bűncselekményben találták bűnösnek, ideje lenne elfogadnia tette következményeit. Nem kap csendes feloldozást.

Élete végéig szexuális bűnözőként kell regisztráltatnia magát. Ez sohasem fog lejárni. De az sem, amit velem tett, nem fog eltűnni néhány év alatt. Velem marad, része az identitásomnak, egy életre megváltoztatta, miként gondolok magamra, hogyan élem tovább az életemet.

Összegzésképpen, azt szeretném mondani, hogy köszönöm. Köszönöm annak a rezidensnek, aki zabkását főzött nekem, amikor a kórházban felébredtem, köszönöm a rendőrnek, aki mellettem várt, a nővéreknek, akik megnyugtattak, a nyomozónak, aki végighallgatott, és sohasem ítélkezett felettem, az ügyvédeimnek, akik rendíthetetlenül mellettem álltak, a terapeutámnak, aki megtanított arra, hogy a sebezhetőségből merítsek erőt, a főnökömnek a megértését és a kedvességét, fantasztikus szüleimnek, akik megtanították nekem, hogyan lehet a fájdalomból erőt kovácsolni, a nagymamámnak, aki a tárgyalási napokon csokit csempészett be nekem, a barátaimnak, akik emlékeztetnek arra, hogyan kell boldognak lenni, szerető és türelmes páromnak, legyűrhetetlen húgomnak, aki a szívem másik fele, Alaleh, te vagy a bálványom, aki fáradhatatlanul harcolt értem, és sohasem kételkedett bennem. Mindenkinek köszönöm az időt és a figyelmet. Köszönöm minden lánynak, aki lapot küldött az ügyvédemen keresztül, köszönöm a sok idegennek, akik törődtek velem.

De ami a legfontosabb: köszönöm a két férfinak, akik megmentettek, és akikkel még nem is találkoztam. Úgy alszom, hogy két kerékpárt rajzoltam és ragasztottam a fejem fölé, hogy emlékeztessem magam, ebben a történetben hősök is vannak. Hogy akadnak, akik vigyáznak egymásra. Hogy ismerek ilyen embereket, hogy érzem a törődésüket és a szeretetüket... és ezt nem fogom soha elfelejteni.

Végezetül a lányokhoz szólnék, világszerte: veletek vagyok. Azokon az éjszakákon, amikor egyedül érzitek magatokat, veletek vagyok. Amikor kételkednek bennetek, amikor félretolnak benneteket, veletek vagyok. Minden nap értetek harcoltam. Ti se adjátok fel a harcot, én hiszek bennetek. Anne Lamott író egyszer azt mondta: „A világítótornyok nem járják körbe a szigetet, hogy megmenteni való hajókat keressenek, csak ott állnak kivilágítva.”

Én sem tudok minden hajót megmenteni, de azt remélem, hogy a mai beszédemmel egy kis fényt vittem nektek. Egy kis tudatot, hogy nem lehet elhallgattatni benneteket, egy kis elégedettséget, hogy igazságot szolgáltattak, egy kis megerősítést, hogy valamerre csak elindultunk, és nagy-nagy bizonyságát annak, hogy fontosak vagytok, tagadhatatlanul, érinthetetlenek, gyönyörűek, hogy értékelni, tisztelni kell benneteket, kétségek nélkül, minden nap minden egyes percében. Erősek vagytok és ezt senki sem veheti el tőletek. Minden lánynak, mindenhol, veletek vagyok.

Köszönöm.

(Fordította: Neset Adrienn)