A magyarok tudatában sincsenek, mennyi itt a pozitívum
Amikor dübörög a bevándorlókkal szembeni gyűlöletkampány, jól esik olyan embereket megismerni, akiknek egész személyisége és világlátása arról árulkodik, mekkora tévedés pusztán a származása alapján megbélyegezni és lenézni valakit. Különösen, ha az illető sokkal világosabb elképzelésekkel rendelkezik a hazai közéleti és politikai helyzetről, mint a magyarok többsége. Az Európa-szerte elismert Chalaban zenekar frontembere, Said Tichiti márpedig ilyen.
A hetedik kerületi bulinegyed közepén, a Dob utcában lévő EllátóHázban találkozunk. Több szállal kötődik a helyhez: gyakran koncertezik itt, valamint programszervezőként is dolgozik. Sőt, egy marokkói éttermet is megálmodott ide, ami a közeljövőben fog megnyitni, így a kulturális olvasztótégely mellett gasztronómiai élményekből sem lesz hiány.
Viszonylag erős akcentussal, de jól érthető, választékos magyarsággal felel kérdéseimre.
„Marokkó déli részén születtem, a családom azóta is ott él. Amatőr szinten mindegyikük zenélt, sőt a bátyám több, helyi szinten ismert zenekarban is megfordult, így számomra is adottak voltak a gyökerek. De szerettem volna szintet lépni, és még jobban elmélyedni a művészetekben. Színművészeti iskolába jelentkeztem Rabatban, majd kaptam egy franciaországi ösztöndíjat, ahol két évig kulturális menedzsmentet tanultam.
Szerencsésnek tartja magát, mert egy kulturálisan nyitott, fiatalos környezetbe került. Elmondása szerint Magyarország és a magyar nép akkoriban állt nyitottságának csúcsán. Rettentően kíváncsiak voltak a különböző kultúrákra, így a világzenei programok iránt is hatalmas volt az érdeklődés.
A Trafóban például egy teljes héten át telt házzal tudtak játszani bizonyos táncelőadásokat, hetekkel előre elfogyott rájuk minden jegy. Mostanra ez a tendencia szinte teljesen megszűnt, vagy legalábbis nagyon lecsökkent: jó, ha egyetlen telt házat össze tudnak hozni.
„A társulatok legnagyobb része feloszlott, nyoma sincs annak a pezsgésnek és dinamikának, mint régen. Profi szinten összehozni egy zenekart, majd fenntartani rettentően nehéz. A magyar piac egyszerűen túl kicsi: én is elsősorban azért tudok megélni zenélésből, mert nagyon sokat játszom külföldön. Itthon egyre kevesebb a fellépési lehetőség, illetve az olyan klub, amely korrekt feltételeket biztosít.
Az itteni zenészközegbe nem volt nehéz bekerülnie. Először egy akkor még évente megrendezett afrofesztiválon jammelt magyarokkal, majd hamarosan az Afro Magic Band nevű formáció tagja lett. Fő célja azonban egy saját, marokkói alapokra épülő zenekar összehozása volt. Így jött létre a Chalaban.
„Rengeteg tagcsere volt az alakulásunk óta, tizenöt-húszan biztos megfordultak a zenekarban, de nagyjából négy éve stabil a felállás. Ketten vagyunk marokkóiak, az ütőhangszeresünk guineai, a többiek pedig magyarok. Kölcsönösen tanulunk egymástól: én például soha nem olvastam kottát, mindig szájhagyomány alapján zenéltem, míg ők az európai zenei örökségből építkeznek. Eltartott egy ideig, mire áthidaltuk a különbségeket, de már teljesen jól működik köztünk az összhang.”
A Chalaban mellett a Tariqa nevű együttesben is játszik. Míg előbbivel inkább populárisabb, táncolós, repetitív jellegű zenét játszanak, utóbbival a Kárpát-medencei népzene, és a jazz irányába is gyakran elkalandoznak. Nem véletlen, hiszen a tagok között van az egyik legismertebb hazai jazz-szaxofonos, Dresch Mihály is.
Adja magát a kérdés, mennyire nehezen tanult meg magyarul. Mint mondja, komoly ösztönző erőt jelentett, hogy a ’90-es évek végén még a mostaninál is kevesebben beszéltek idegen nyelveken (angolul se, nemhogy franciául, vagy más nyelven), így lényegében rá volt kényszerítve. Ezen kívül volt még egy fontos momentum.
„Három hónappal az érkezésem után felkértek, hogy szerepeljek egy színdarabban, amit a Szkéné Színházban mutattak be. Ebben egy magyar nyelvű monológot is el kellett mondanom, így egyből bekerültem a mély vízbe. Utána folyamatosan fejlődtem, bár írásban azért ma is nagyságrendekkel jobb vagyok: sokkal inkább át tudok gondolni mindent, mint élőszóban.”
Rövid részlet egy Chalaban és egy Tariqa koncertből:
Az említett színdarab mellesleg éppen a gyűlöletről, kirekesztésről, illetve az integráció problémáiról szólt – csupa olyan témáról, ami most, tizenöt év elteltével is ugyanannyira aktuális. Sőt, az utóbbi időben talán még inkább. Ha már erre kanyarodott a beszélgetés, meg is kérdezem tőle, mit gondol a mai magyar közhangulatról, mennyire szeret itt élni.
„Két évvel ezelőtt jutottam el oda, hogy egyszerűen túl sok lett a zaj a fejemben. Azt vettem észre, hogy olyan szinten beépültem a társadalomba, hogy bizonyos kérdésekben már teljesen magyarosan gondolkodom. Például elkezdtem rendszeresen politizálni, és ez már veszélyes pont volt számomra.
A kellemetlen érzések minden addiginál erősebb honvággyal párosultak, így akkor, két éve úgy döntött, ideiglenesen visszaköltözik Marokkóba. Bérelt egy lakást Rabatban, és hat hónapig ott élt – ez alatt csak néhány fontosabb fellépés kedvéért szakította meg a feltöltődést és utazott ide.
„Nagyon nem volt jó a légkör, egy olyan országban, amit egyébként imádok. A kultúrám része, itt találtam meg igazán önmagam, és váltam nyitottá a világra. Életem legdinamikusabb, legaktívabb részét itt töltöttem. És amikor valami miatt kritizálom, azt sem rosszindulatból teszem – hanem mert nagyon szeretném, ha még jobb hely lenne.”
Kérdésemre egyenesen kijelenti, a politikai helyzettel van a legnagyobb problémája, oldalaktól függetlenül. És nem a levegőbe beszél, hiszen gyakorlatilag már kicsit se kívülálló: a magyar állampolgárságot is megszerezte.
„Nagyon szomorú volt számomra felismerni, hogy a magyar emberek vagy baloldaliak, vagy jobboldaliak. Nincs átmenet, annak születnek, és azok is maradnak. Sőt, ez határozza meg legjobban a személyiségüket. Pedig sokkal kritikusabbnak kéne lenniük. Ehelyett az van, hogy bármit is tesz a pártjuk, bármennyire leszerepel, képtelenek kiábrándulni belőle. Ez szerintem nagyon ijesztő.”
Mint mondja, Franciaországban az emberek folyamatosan az utcán vannak és harcolnak a jogaikért, bármelyik oldal is kormányoz. Úgy látja, nálunk ez a mentalitás teljesen hiányzik: egy jobboldali beállítottságú ember például sosem fog elmenni tüntetni a jobboldali kormány ellen, és viszont.
„A demokráciáról a legtöbben azt tartják, hogy a többség uralma: aki a legtöbb szavazatot kapja, az bármit megengedhet magának. Szerintem a 21. században ez alapvetően téves megközelítés. Úgy gondolom, az lenne a helyes, ha a többség biztosítaná a kisebbség jogait. Ellenkező esetben sokkal inkább diktatúráról beszélünk.”
Fotó: Sarah Hickson
Kíváncsi lettem volna rá, létezik-e most olyan párt, akire nyugodt szívvel szavazna, de erre a kérdésre kitérő választ ad.
„A szavazás számomra mindig egyfajta nagyon személyes dolog, amiről nem szívesen beszélek – nem véletlenül zajlik fülkében, a külvilágtól elzárva. Ez az egyetlen dobásom van a hatalommal szemben, muszáj helyén kezelnem a jelentőségét.”
Annyit azért elmond, hogy a magyarországi alternatívák nagyon lecsökkentek. De ez nemcsak ránk igaz, egész Európa erősen tolódik a szélsőjobb felé, amit rendkívül szomorúnak tart. Ráadásul az iszlám világban ugyanaz az uszítás megy, csak ellenkező előjellel: ott az a propagandaszöveg, hogy a nyugati világ akarja elpusztítani őket, míg nálunk az iszlám miatt kongatják a vészharangot.
„Ez a szélsőjobb lényege: kell egy közös ellenségkép, amitől mindenki fél, és ami ellen össze lehet fogni. Ilyen téren gyakorlatilag nincs különbség a hazai szélsőségesek és az Iszlám Állam, vagy az arab fundamentalisták között. Az ideológiájuk ugyanúgy a félelemkeltésre épül. Pedig ez nagyon erős tévút.”
És hogy mindezen negatívumok tükrében továbbra is itt képzeli-e el a jövőjét? A kérdés hallatán úgy néz rám, mint aki nem is érti, hogy juthat eszembe ennek az ellenkezője.
Ha elkezdeném sorolni a másik oldalt, a pozitívumokat, napestig sem érnék a végére. Ez az, aminek gyakran maguk a magyarok sincsenek tudatában. Számoljuk csak össze, hány Nobel-díjast adott az ország, vagy hány aranyérmet nyertek az olimpiákon! Sportos nép, okos nép, hatalmas a kreativitás, itt vannak a legszebb nők... Hát akkor miről beszélünk?”
Csak bólogatni tudok: valóban, nagyon sok magyar példát vehetne erről a szemléletről – akkor tényleg jobb hellyé válna az ország.
Ha tetszett a cikk, oszd meg!
