„Helyettem ne vásároljon az unokám!” – mit tehet az, aki aggódik a szüleiért, nagyszüleiért, akik „fullba tolják a #yolót”?
Az elmúlt pár hétben a csapból is a lisztet és cukrot felhalmozó "nyuggerek" folytak. Akik a világvégére készülve őrült módjára túlbiztosítják a saját túlélésüket.
Ha a te szüleid közéjük tartoznak, adj hálát az égnek. Mert bár a szélsőséges pánik se szerencsés, de még mindig kisebb baj származhat belőle, mint azon 60-asok 70-esek hozzáállásából, amilyenek az én szüleim... Ők - hogy úgy mondjam - fullba tolják a #yolo-t. (A YOLO a "csak egyszer élsz" angol rövidítése, ami vakmerőségre buzdít - a szerk.)
Miután - kevés eredménnyel - végigveszekedtem a hétvégét a nagyiékkal, nagyon szíven ütött, amikor egy facebookos csoportban megláttam egy számonkérő posztot, hogy mit keres ennyi öreg a boltokban? Miért nem viszik a gyerekeik nekik házhoz a bevásárlást?
De mire kommentben kifakadhattam volna, hogy például azért, mert nekem jutottak a világ legönfejűbb felmenői, láttam, hogy csak úgy ömlenek a hasonló hozzászólások.
A tüdőbeteg nagyiról, aki minden nap megy boltba, mert hát ő csak a friss zsemlét szereti. A nyugdíjkorhatáron billegő nagypapáról, aki akkor se hajlandó busz helyett kocsival munkába menni, ha fizetik neki a benzinpénzt és a parkolást. Az anyósról, aki letagadja, hogy nincs otthon kenyér. Vagy épp még annyi kajával se hajlandó feltölteni a hűtőt, mint egy sima nagybevásárlásnál - elég neki az az öt deka párizsi. Szájmaszk meg hasonló badarságok meg pláne szóba se jöhetnek.
Még hosszan sorolhatnám a sztorikat a sorsot maguk ellen kihívó idősekről. De szerintem a legtöbben szembesültek már a problémával, ami miatt azt kívánják, idős szüleik inkább ülnének 30 kiló liszt tetején, és néznék nyugton a Barátok köztöt.
De mi lelte ezeket a mai fiatalokat… akarom mondani öregeket?
Az a jó hírem, ha ezt végiggondoljuk, megtalálhatjuk az utat, hogy komoly eredményeket érhessünk el.
Ha a 30 az új 20, akkor a 60 az új 40!
És ez jó, én legalábbis büszkén húzom ki magam, hogy az én 60-as rokonaim a legkevésbé se bácsik vagy nénik. Csinosak, jófejek, lazák, buliznak, tájékozottak, tele vannak lendülettel, feladattal. És nehéz őket egy kalap alá venni az elesett 80-as 90-es korosztállyal. (Ám a vírus sajnos nem így válogat.)
Ez fejben dől el. Viszont ha egyszer átszakad a gát, nehéz visszautat találni. Ha egyszer elkezdesz elesett kisöregként gondolni magadra, nehéz lesz 2 hónap múlva újra kompetens családfőként, vagy család-motorja nagyiként visszatérni.
De ha erről tudtok megértéssel beszélni, vagy óvatosan erre tereled a szót, el lehet magyarázni, hogy ez most nem gyengeség, vagy elesettség kérdése. Csak épp ez a vírus most nem a gyerekeket, esetleg a zöld szeműeket, vagy bármilyen más tulajdonságúakat pécézte ki magának, hanem az 1960 előtt születetteket. Ezt tudomásul kell venni, és az fiatalosság jele, ha ennek elfogadását vagányan tudják kezelni. Ez nem a vég kezdete, csak most születési dátum szerint kell pár béna óvintézkedést megtenni, meg kényelmetlenséget bevállalni és kész.
„A szeretet és a munka tesz minket emberré.”
Ezt nem én mondom, hanem Freud. És sajnos így van: a pszichés egészség egyik alapköve, hogy legyen munkád, feladatod. És sok nyugdíjasnak az a napi feladata, hogy elmegy bevásárolni meg ügyet intézni.
Nekik azt érdemes kommunikálni, hogy most más "a feladat". Fertőtlenítse le az összes kilincset, vagy óránként a lépcsőházi korlátot, meg a liftben a gombokat - persze megfelelő elővigyázatossággal. Vagy kérjük meg, hogy készítsen ebédet a home office-oló, távtanuló menza nélkül maradt családnak (amikor mi visszük a bevásárlást, ő adja a töltött paprikát).
És ne felejtsük, van egy másik alapkő is: a szeretet. Naponta többször hívjuk fel csacsogni, hogy ne legyen magányos. Akkor talán nem fog neki a patikusnővel való pletykálkodás hiányozni.
Aki tájékozatlan, az mitől lenne rugalmas?
Mi egész nap olvassuk a koronavírusról szóló híreket, élőben nézünk sajtótájekoztatókat, videós beszámolókat. Posztok, tippek, blogbejegyzések, vlogok, képek vírusvideók ömlenek ránk. Így könnyű áthangolni magunkat egy új világrend elfogadására.
Mert bizony nem elég valamit objektíven megérteni, szubjektíven is rá kell hangolni a lelkünket. Ehhez képest az igazán érintett 70-es, 80-as generáció megnézi este a híradót, és a nap maradék 23 és fél órájában eszükbe se jut, hogy miért kéne megváltoztatni az egész életvitelüket.
Bár a híradóban is ezzel foglalkoznak, de ez kb. tizedannyi "edzés" az agy feldolgozó receptorainak - vagy miknek -, mint ami minket ér.
Próbáljunk nekik továbbítani, felolvasni, összefoglalni, megmutatni minél több infót. De ami ennél is fontosabb: akkor könnyebb ráhangolódni valamire, ha látjuk a hatását a közvetlen környezetünkben. Szóval kezdjünk el látványosan óvintézkedéseket tenni. Akkor is, ha nem pont nekünk kéne extra óvatosnak lenni - a lényeg hogy lássa, értesüljön róla a nagyi. Akkor talán befészkeli a tudatalattijába a gondolat: itt bizony helyzet van.
A legfontosabb: ne adjuk fel!
Ők se adtak fel minket, akármilyen lökött, önfejű kamaszok voltunk. Könyörögtek, konfrontálódtak, trükköztek - csak hogy megóvjanak minket önmagunktól. Tudom, nekik könnyebb volt, mert mi ekkor kiskorúak voltunk. De bízzunk abban, hogy mivel szüleink felnőtt emberek, kevesebb is elég lesz a "jobb belátásra térítésükhöz".
Ne hagyjuk rájuk, mert itt most nagyobb a tét, mint amikor ők aggódtak értünk, mert nem tanultunk eleget érettségire.
1. Sok-sok beszélgetés, észérvek. És ismétlés a tudás anyja: amit harmincadjára nem ért meg, azt majd megérti százharmincadjára. De közben próbáljunk meg kedvesek, türelmesek maradni, és nem egyszerre átvinni az egészet: sok kicsi megjegyzés sokra megy.
2. Levélírás. Az írott szónak súlya van, talán így nem hiszik, hogy megint a fiatalok drámáznak valamin jó dolgukban.
3. Hívjuk össze a családot és együtt üljünk le, hogy lássák: most ez az egész rokonságot megmozgatóan jelentős dolog.
+ Végső esetben legyen egy rossz zsaru családtag, aki kicsit keményebben konfrontálódik, míg a jó zsaru megértéssel fordul az idős rokon szempontjai felé, aki emiatt nyitottabb lehet vele kompromisszumot kötni.
De bármit is teszünk: higgadtan, kedvesen, nem bántóan, és legfőképpen tisztelettel, szeretettel tegyük. Ha valamire taníthat minket ez a szörnyű helyzet, az pont a másik ember fele tanúsított empátia.
