Ha továbbjutunk, az a baj, ha nem jutunk tovább, az a baj – kezelhető-e a nyomás, ami a magyar válogatottra nehezedik?
A magyar csapat szereplése az idei EB-n fanyar szájízt eredményezett: a továbbjutás kulcsa pedig nem nálunk és most már nem is az angoloknál, hanem Csehország és Georgia kezében van. Pontosabban, az ő vereségükben bízva számolhatunk továbbjutással. De mi történt eddig ezen az Európa-bajnokságon?
Focilázban égő ország, ide nekünk az oroszlánt is, talán az első olyan kontinenstorna, ahol a „fiaink” nem esélyek nélkül szállnak szembe más csapatokkal, és egy olyan csoport, ahol már-már az első hely gondolatával is erősen kacérkodni lehetett a sajtóban. 3 éve a németeket megizzasztottuk, egyszer nyertünk is ellenük, Svájcot valahogy majd megoldjuk, a skótok elleni győzelem szinte kötelező. A három évvel ezelőtti magyar válogatott Szoboszlai nélkül hozta össze az előző évtizedek talán legkedvesebb hőstetteit, noha a továbbjutás elmaradt. Így szinte borítékolható volt a magyar csapattal szembeni elvárás is: idén biztosan tovább kell jutni.
Beszédesebbek az eredmények
Mire elérkezünk a mai naphoz, 23-a reggel óta 83 cikk jelent meg csak az M4 oldalán a válogatottal kapcsolatban, ez a fajta láz pedig nagyjából az előző egy hónapra is jellemző volt, közel hasonló tempóban cikkeztek végig. Viszonyítási alapként, a tegnap csoportelsőként továbbjutó Ausztria esetében mind az ORF, mind a SkySport tekintetében ugyanez az intervallum közel negyedannyi cikket jelentett az osztrák csapat kapcsán.
Ezt követően az idei EB-szereplés már sokkal árnyaltabb képet nyújtott: kritikán aluli játék a svájci válogatott ellen, ahol a magunk megverése önmagában csak azért nem tényszerű, mert Svájc tele van tűzdelve óriásokkal – elég csak Xhakát említeni, aki Angliából visszatérve a Leverkusenhez „levezetésként” megnyerte a német bajnokságot.
A németek elleni (papírforma) vereséget követően a skótok legyőzése már-már ünnepelt hőstetté vált. Csoboth Kevin gólja valóban mesébe illő történet, ugyanakkor a 16-ba jutás egy rendkívül soktényezős számolgatás pozitív kimenetelével lehetséges csak.
Véleményválogatott
A válogatott igazi problémája a teljesen (sokszor politikailag is) megosztott hozzáállás, és a sok esetben elviselhetetlen elvárások tömkelege: tényszerű állítás, hogy soha nem volt ilyen jó esélye a csapatnak egy EB-t megelőzően, és az is tény, hogy rengeteg év után a csapatkapitányunk is a topcsapatok topligájában játszik. Ettől függetlenül nem lehet elmenni amellett, hogy a németek összeszedték magukat Nagelsmann alatt, de amellett sem, hogy a rutin, és a topligák „megszokottsága” pedig Svájc mellett szólt. A szinte papírforma eredményeket követően a vereségek mégis valahogy azonnal az elköltött milliárdok felé terelték a kommentelőket, Csoboth Kevin gólját követően pedig már aznap este arról cikkezett a sajtó egy része, hogy szinte biztos, hogy Ronaldoék várnak ránk a 16 között.
Az 1986-ban „megsemmisülő” válogatott akkori edzője, Mezey György is hasonlóan nyilatkozott, az előzmények közel azonosak voltak: a korábbi sikerektől, a sajtó „túlhajtásától” a csapat kicsit elszállt, amit aztán a Szovjetunió elleni 6-0 követett. Természetesen összehasonlítani a két válogatottat nem lehet, ugyanakkor fontos leszögezni, hogy az apró pillanatok, vagy győzelmek az összképen sokszor nem változtatnak.
Magyarországon a válogatott kérdése a politikai csatározások egyik legfontosabb hivatkozási alapja: az egyik oldalról hősöknek, a másik oldalról sok esetben a kórházak és az oktatás fejlesztésének fő hiányának fő kikiáltott játékosoktól egész egyszerűen nem lehet elvárni ilyen és ekkora felelősséget – és nemcsak azért nem, mert a csapat több, mint fele nem a hazai utánpótlásrendszer terméke. Ha továbbjutunk: mindenki hősei a „fiaink”, ha nem jutunk tovább: „sok értelme volt ennyit költeni rá”.
A legnagyobb ellenfél a nyomás
Ezeket követően ki lehet jelenteni, hogy a magyar csapat egyik legnagyobb ellenfele (milliárdok ide vagy oda) az az elviselhetetlen nyomás, ahol a mindennapi emberek egy része egy feltételrendszeren keresztül várja a saját boldogságát: a mindenkori kommentelő sajátjának érzi a hőstetteket, a lehetetlen gólokat, a feltámadásokat.
A kétirányú radikalizálódást pedig sportpszichológus legyen a talpán, aki akár a 23 éves csúcsjátékos számára kezelhetővé varázsolja.
Több külföldi lapot, annak kommentszekcióját átbogarászva is arra a következtetésre kell jutni, hogy egyfajta hungarikum feljebbvalónak tekinteni a válogatottat, mint ami. A horvátok kiesését követően nem a politikai háttéret, hanem Zlatko Dalić személyét kérdőjelezte meg a legtöbb kommentelő, ami valahol egészségesnek mondható. Még ennél is kedvesebben álltak az albán kommentelők a saját csapatukhoz a közösségi média felületein, pedig ott biztos kieső csapatokról beszélünk.
A mai nap folyamán eldől, hogy a válogatott folytathatja-e a kontinensviadalt, ami jelen esetben már nem rajtunk múlik: egy ország szurkol úgy a törököknek, mintha mindig is szerettük volna őket, és ugyanígy szorít Portugáliának, akiket a kedvező körülmények után a pontosan következő mérkőzésen borítékolhatóan fognak szidni ugyanígy.
Egy viszont biztos lesz a közvélemény nagy részének: ha továbbjutunk, az baj, viszont ha nem jutunk tovább – szintén baj.
