KULT
A Rovatból

„Furcsán hangzik, de a modorosság eleve cél is volt” – Interjú M. Deák Kristóffal, a Minden Rendben operatőrével

Csütörtökön kerül a mozikba Sós Bálint Dániel Minden Rendben című filmje, a főszerepben Hajdú Szabolccsal. M. Deák Kristóf a forgatáson beszélt a fekete-fehér mű látványvilágának érdekességeiről és kihívásairól.


Március 20-én kerül a magyar mozikba Sós Bálint Dániel Minden Rendben című filmje. A műben egy megözvegyült apa az egyetlen szemtanúja lesz egy súlyos balesetnek, amit magatartászavaros kiskamasz fia okoz. Sándornak döntenie kell: vállalja az igazság terhét és a fia életét romokba döntő következményeket, vagy hazudja el a tettet, ami viszont a fiú lelkivilágát torzítja el egy életre?

A film a világpremierje, február 14-én volt a 75. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol telt házzal vetítették, és a magyar és külföldi kritikusok is méltatták.

A film operatőrével, M. Deák Kristóffal a forgatás alatt készült interjú.

– Ha jól tudom, összeraktál a filmhez egy bookletet, ami egyfajta sorvezetőként szolgál a forgatás során…

– Igen, van egy „look book”, amit aztán a Bálint átnevezett cook booknak, vagyis receptkönyvnek, amiben azt a vizuális eszköztárat próbájuk felvázolni, amiből dolgozunk. Ebben rengeteg referenciakép van, amikből nagyjából össze lehet gyúrni azt a képi világot, amit megálmodtunk ehhez a filmhez.

Azt azért elmondhatom, hogy ez nem az a klasszikus fekete-fehér mű, sokkal inkább egy kísérleti szürke világ, amihez nem voltak egyértelmű referenciák,

nem tudtuk azt mondani, hogy pont úgy fog kinézni, mint amilyen ez és az a film volt. Egy dráma esetében rendkívül fontos, hogy belépjen a néző egy univerzumba, és megismerje ennek az univerzumnak a hangulatát, a világát és a sajátos szabályrendszerét. Amit látni fogunk a vásznon, az úgy alakult ki, hogy Bálint azt szerette volna, hogy ne egy klasszikus skandináv megközelítésben álljunk neki a forgatókönyv feldolgozásának, még akkor se, ha az első ránézésre pont ezt kívánná, annyira színész és drámaközpontú a történet – az ő ötlete az volt, hogy mindezt stilizáljuk.

Először úgy olvastam el a könyvet, hogy még nem tudtam, hogy stilizálni fogjuk a megjelenítését, másodsorra pedig úgy, hogy Bálint már elmondta az elképzelését, és elkezdtem látni ennek az értékeit. Azért is jó egy stilizált világ, mert nagyon lecsökkentjük a képen lévő információ mennyiségét, amit pedig mégis megtartunk, azt nagyon erősen vagyunk képesek kontrollálni. Így alakulhat ki egy olyan stílusvilág, ami még jobban a történetre koncentrál, és így alakult ki a fekete-fehér verzió is, mert ha alapjaiban vizsgáljuk, hogy mi a különbség a színes és a fekete-fehér között, akkor azt látjuk, hogy az utóbbi sokkal kevesebb információt hordoz. Mindez persze annak is köszönhető, hogy az Inkubátor költségvetést nem érdemes túlgondolni, hanem a hátrányból kell előnyt kovácsolni, így azt mondtuk, ha kevés pénzünk van, akkor egyszerűsítsünk. Dolgozzunk minél kevesebb eszközzel, de ezekkel az eszközökkel igyekezzünk minél finomabban és pontosabban bánni.

– A fekete-fehér egyfajta kockázat is, hiszen modorossá válhat a képi megjelenítés.

– Talán furcsán hangzik, de a modorosság eleve cél is volt, hiszen a stilizáltságban mindig is rejlik egy kis modorosság, de ezt lehet nagyon jól is használni.

A fekete-fehér eleve egy absztrakció, ami még egy fokkal elemeli a képet a valóságtól, de ez nem egy szimpla fekete-fehér világ. A fekete-fehérrel gyakran jár együtt a nosztalgia, egyfajta archaikus filmkészítési megközelítés, de ezt mi igyekeztünk teljesen elkerülni, nincsenek nagy kontrasztok, hanem elsősorban szürkével dolgozunk pici tónuskülönbségekkel. Nem egy szépelgő rendszerre törekedtünk, és így sok szempontból ki tudjuk kerülni azokat az operatőri modorosságokat, amik a fekete-fehér filmekkel gyakran együtt járnak, például a nagy élfényeket, a sziluetteket, amik általában hatásvadász eszközként szoktak elsülni.

– Gondolom, nagyon kell figyelnetek az időjárásra…

– Pontosan. Ez a szürke árnyalatok pici zónáját lefedő film, amiben nincsenek csúcsfények, élfények, nincsenek nagyon világos pontok, hanem nagyjából minden hasonló tónusú, és ebbe nem fér bele az, hogy bárhol is süssön a nap. Klasszikusan vártuk mindig, hogy rossz idő legyen, és volt, hogy át kellett variálnunk a következő napi diszpót (a kitűzött napi „penzum”, forgatási terv – a szerk.), hogy ne kelljen másnap napsütésben forgatnunk, mert az egyből megölné ezt a hangulatot. Nagyon fontos volt ebben a stílusrendszerben, hogy minden teljesen egységes legyen.

Nekem operatőrként az egyik legnagyobb kihívás volt, hogy ha ez egy ilyen stilizált film, akkor ez csak akkor működik, ha minden konstans: ha vannak csúszkálások, ha kiesünk ebből a letisztultságból, akkor azt a néző is azonnal megérzi.

– Nem volt meg a kísértés, hogy ha csak egyetlen pillanatra, valamiféle dramaturgiai eszközként mégis besüssön a napfény?

– Nem, mert azt, amit el lehetne érni egy napsütéses pillanattal, azt más eszközökkel is meg tudtuk oldani, úgy, hogy a saját magunk által kialakított szabályrendszeren belül maradjunk.

– Abban a furcsa helyzetben vagy, hogy bár inkubátoros költségvetéssel dolgoztok, van egy olyan együttállás, te közben csúcstechnikával dolgozhatsz.

– Hálás vagyok a producereknek, hogy ez nekik ennyire fontos volt, és kiharcolták, hogy ezzel az eszközparkkal tudunk dolgozni. Nem arról van szó, hogy csak a csúcstechnológia alkalmas erre a filmre, hanem arról, hogy egy nagyon, nagyon hosszú tesztfolyamat eredménye lett, mire eldönthettük, mik azok az eszközök, amikkel a lehető legjobban meg lehet oldani ezt a feladatot. Az objektívválasztásnál például azt hiszem, háromszor-négyszer voltunk bent a kameraraktárban tesztelni. És még az utolsó alkalomnál is azt mondtuk, hogy jó-jó, ez még mindig nem az, amit kerestünk, és a focus pullerrel, Böszivel még egy vasárnap délután belopóztunk a raktárba, és megnéztünk még egy objektívsort, és végülis az volt az, amivel a legjobban meg tudtuk valósítani ezt a vizuális elképzelést. Plusz ehhez még hozzátartozik egy szűrőkombináció, amit nem árulok el, mert titkos, és ezekkel az objektívekkel és a világítással, a szürkeséggel együtt áll össze az, amit a nézők a vásznon fognak látni.

– Az is egy furcsa együttállás, hogy egy elsőfilmes rendezővel dolgozol, akinél ilyen szempontból tapasztaltabb vagy. Volt, hogy ez számított?

– Az, hogy tapasztaltabb vagyok, nem feltétlenül igaz. Bálint is rengeteg mindent csinált már, főleg reklámfilmeket, és azok közül is nagyon jókat.

Nekem ez már a negyedik inkubátoros filmem, tehát a negyedik elsőfilmes rendezővel futok neki egy ilyen történetnek, és azért az már látszik, hogy mi az, amit el szoktak követni hibaként az elsőfilmesek,

és jó volt, hogy tudtam tanácsokat adni, de amikor forgatunk, az amúgy is egy közös munka, akkor mindent együtt találunk ki. Bálint nem az a típus, aki megsértődik, ha tanácsot kap, és el meri mondani azt is, ha valamit nem úgy gondol, ahogy én. Ráadásul sok jelenetet egy vagy két beállításból oldunk meg, ez nem egy túlplánozott film, és ehhez nagyon az kell, hogy a színészek és a kamera tánca a legnagyobb összhangban legyen. Emiatt sokszor én is elmondom Bálintnak, hogy szerintem a szereplőnek merre kéne mozognia ahhoz, hogy a kameramozgással úgy találkozzon, hogy az a lehető legjobban működjön, de ez fordítva is igaz, mert nagyon konkrét elképzelései vannak a kameramozgásról.

– Előny, hogy a főszereplő, Hajdu Szabolcs nagyon tapasztalt ilyen szempontból?

– Szabi egy úriember! Jellemző probléma, hogy ha egy rendező egy másik rendező szettjébe kerül, akkor abból konfliktusok lesznek, vagy legalábbis rossz szájízű helyzetek lesznek, de Szabi ezt nagyon jól kezeli, és sosem lépi át ezeket a határokat. Az én szempontomból nagyon fontos, hogy nagyon érti a filmkészítést, hogy működik egy ansnitt, hogy működnek ezek a belső ritmusok. Ezeket ő színészként érti, úgy, hogy filmkészítői tapasztalata van, és ez a lehető legjobb kombináció.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
38 éves lett a világ legszexibb férfija, a Bridgerton sztárja, aki bejelentette a visszavonulását
Bridgerton sztárja a csúcson akarta abbahagyni, most kiderült, miért.


Amikor tavaly novemberben a People magazin bejelentette, hogy Jonathan Bailey kapja a legszexibb férfi címet, a színész a rá jellemző, lefegyverző őszinteséggel reagált. „Óriási megtiszteltetés. Nyilván hihetetlenül hízelgő. És teljesen abszurd” – mondta. Aztán egy csibészes mosollyal hozzátette, hogy a nagy hírt először legszűkebb bizalmasával osztotta meg:

„Elmondtam a kutyámnak, Bensonnak… Hogy is írják… NDA?”.

Ez a két mondat tökéletesen foglalja össze azt a kettősséget, amely Jonathan Bailey karrierjét és személyiségét meghatározza: egy földön járó, önironikus brit úriember, aki közben a világ egyik legfelkapottabb és legbefolyásosabb sztárjává vált. Az április 25-i születésnap nem csupán egy újabb év, hanem egy olyan karrierív csúcspontjának ünnepe, amely a kosztümös drámáktól a hollywoodi blockbustereken át a tudatos társadalmi szerepvállalásig ível.

A People címlapja és a The Tonight Show-ban történt bejelentés csupán a jéghegy csúcsa volt, a pecsét egy olyan folyamat végén, amely a Bridgerton vikomtjának szerepével indult. Anthony Bridgerton karaktere tette Baileyt globális jelenséggé, és a rajongók legnagyobb örömére a februárban bemutatott negyedik évadban ismét kulcsszerepet kapott. A sorozat showrunnere, Jess Brownell szerint a visszatérése nem egyszerűen rajongói kiszolgálás volt, hanem narratív szükségszerűség. „Benedict kapcsolata Anthonyval annyira ősi, hogy az önazonosságának része… sok tekintetben másodszülöttként és Anthony árnyékában határozza meg magát, ezért volt szuper fontos visszahozni Anthonyt ehhez a dinamikához” – magyarázta a döntést. Bailey karaktere tehát nemcsak jelen van, hanem aktívan formálja a sorozat központi cselekményét, bizonyítva, hogy a Bridgerton-univerzum elképzelhetetlen nélküle.

Miközben a Netflix képernyőjén megszilárdította helyét, a mozivásznon is szintet lépett. A Wicked adaptációjában

Fiyero herceg szerepében nemcsak énekes-táncos tehetségét csillogtatta meg, hanem a karakter egy sötétebb, árnyaltabb oldalát is megmutatta.

A tavalyi első rész elsöprő sikere után a közönség a novemberben érkező második felvonást, a Wicked: For Good-ot várja, amelyben Bailey ígérete szerint a karakter még mélyebb rétegeit ismerhetjük meg. „A filmben meglehetősen brutális és sötétnek érződik” – utalt a folytatásra, jelezve, hogy Fiyero útja korántsem egy tündérmese. A szerep nemcsak kritikai elismerést és Emmy-jelölést hozott neki a Fellow Travelers című sorozat után, de végérvényesen bebetonozta a hollywoodi A-listára. Személyiségének játékosságát azonban a csillogás közepette sem veszítette el. „Imádok fürdeni” vagy „Belül elég hóbortosnak érzem magam” – az ehhez hasonló, apró kiszólásai folyamatosan emlékeztetnek arra, hogy a makulátlan külső mögött egy összetett és szórakoztató ember rejlik.

A színpadi gyökereihez való hűségét mutatja, hogy a filmes sikerek csúcsán egy rendkívül ambiciózus színházi projektre készül.

2027 nyarán a londoni Barbican Centre-ben a Wicked-beli partnerével, Ariana Grandéval közösen viszi színre a legendás musicalt, a Sunday in the Park with George-ot.

A bejelentés óriási visszhangot keltett, a páros egy közös Instagram-poszttal erősítette meg a hírt, amelyhez Bailey a darabból idézett: „All it has to be is good.” („Csak jónak kell lennie.”) Ez a lépés egy tudatos karrierdöntés: ahelyett, hogy kizárólag a blockbusterek világában maradna, visszatér a West End deszkáira, hogy bizonyítsa művészi sokoldalúságát.

A hírnévvel járó platformot azonban nemcsak karrierje építésére, hanem egy számára fontos ügy képviseletére is használja. 2024-ben elindította a The Shameless Fund nevű alapítványát, amely LMBTQ+ szervezeteket támogat világszerte. A TIME magazinnak adott interjújában szenvedélyesen beszélt arról, miért tartja kiemelten fontosnak az idősebb generáció megsegítését. „Vissza kell őket hozni a szekrényből… Az első öt támogatásból kettő az LMBTQ+ idősekre fókuszáló szervezetekhez megy. Gondoskodnunk kell róluk, mert olyan sokat harcoltak” – mondta a TIME-nak.

Ez a küldetéstudat annyira fontossá vált számára, hogy egy interjúban felmerült, egy időre szünetelteti a színészetet, hogy az alapítványra koncentrálhasson.

A kijelentés kisebb pánikot okozott a rajongók körében, de Bailey később tisztázta, hogy csupán egy félreértett idézetről volt szó, és esze ágában sincs visszavonulni. A 38. születésnapja így egy olyan férfit köszönt, aki a siker minden lépcsőfokát megjárta, de közben nem felejtette el, honnan jött, és milyen felelősséggel jár az a hang, amelyet a világtól kapott.

Via People


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Brutálisnak ígérkezett a thriller a Netflixen, de vajon megérte megnézni? A Csúcsragadozó felemás élményt hagyott bennünk
Már az alapfelállás is azt sugallja, hogy itt egy igazán feszült élmény vár rád. A hangulat és a látvány elsőre működik is, gyorsan beszippant. Aztán jön valami, ami teljesen más irányba viszi az egészet. Ismert arcok, erős koncepció és népszerű műfajok találkoznak ebben az új filmben.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. április 26.



Baltasar Kormákur rendező neve az utóbbi években egyfajta sajátos minőségi ígéretet hordozott: nem feltétlenül kiemelkedő, de korrekt, „természetközeli” akciófilmeket. Olyan munkák után, mint az Everest vagy a kevésbé emlékezetes Két kaliber, jogos elvárás, hogy egy újabb túlélőthriller esetében is legalább egy stabil, feszült alkotást kapunk. A Csúcsragadozó ezzel szemben inkább csak megerősíti: Kormákur filmjei gyakran megrekednek a középszer biztonságos, de unalmas zónájában.

A történet középpontjában Sasha áll, akit Charlize Theron alakít. Egy tapasztalt hegymászóról van szó, aki párjával, Tommyval (Eric Bana) járja a világ legveszélyesebb csúcsait.

A nyitány még ígéretesnek tűnik: egy tragikus esemény gyorsan kijelöli az érzelmi alapokat, majd a film hirtelen váltással az ausztrál vadonba helyezi át a cselekményt. Itt Sasha már egyedül van, fizikailag és lelkileg is elszigetelten, egy olyan környezetben, ahol a természet és az emberek egyaránt fenyegetést jelentenek.

A film egyik erőssége, hogy nem rágja a néző szájába a főhős motivációit. Bár nem kapunk részletes magyarázatot arra, pontosan mit próbál elérni Ausztráliában, de a kontextus elég egyértelmű: nem új életet akar kezdeni, hanem le akar valamit zárni. Ez a visszafogottság kezdetben jól áll a filmnek, és segít megteremteni egy csendes, melankolikus alaphangulatot.

Ez azonban nem tart sokáig. A történet hamar átcsap egy klasszikus túlélőthrillerbe, amikor egy vadászcsoport kezdi el zaklatni Sashát.

Ekkor lép be a képbe Ben, akit Taron Egerton alakít. Az első találkozásuk még ártatlannak tűnik, de gyorsan világossá válik, hogy valami nincs rendben. A film innentől nem is titkolja lapjait: Ben a legnagyobb vadra szeretne vadászni, ez pedig a vadon közepén pont Sasha. A vadászat elkezdődik, és megkapjuk azt a feszes, intenzív félórát, amely talán a film legerősebb szakasza.

Ebben a részben működik igazán a tempó és a feszültség. A rendezés dinamikus, a helyszínek kihasználása ügyes, és a fizikai kiszolgáltatottság érzése is átjön. Bár a CGI néhol kilóg, összességében nem rontja el az élményt, különösen egy streamingre készült produkció esetében.

A probléma ott kezdődik, amikor a film megpróbál többet nyújtani egy egyszerű üldözésnél. A történet második felében érkező fordulat ugyan formailag jelentős, de annyira kiszámítható, hogy valódi meglepetést nem okoz. Innentől a tempó is visszaesik, és a hangsúly egyre inkább a drámára és a horrorra helyeződik, csakhogy ez az a terület, ahol a film látványosan elvérzik.

A forgatókönyvet Jeremy Robbins jegyzi, és sajnos minden hibája mellett, az egész szkript ismerősnek hat.

A „láttuk már ezt valahol” érzés végig kíséri az egész filmet, és hiába próbálják a karakterek vagy a környezet feldobni, a történet nem tud kitörni a klisék fogságából.

Ebben a helyzetben különösen fontos lenne a színészi játék, és itt vegyes a kép. Charlize Theron visszafogott alakítása hitelesen tükrözi a gyászt és a belső vívódást, de hiányzik belőle az a plusz, ami igazán emlékezetessé tenné. Időnként kifejezetten úgy tűnik, mintha nem lenne teljesen jelen a szerepben. Csak elmondja a szövegét és továbblép.

Ezzel szemben Taron Egerton szinte ellopja a filmet. Az ő játéka energikus, kiszámíthatatlan és kifejezetten szórakoztató. Az ausztrál akcentusa meglepően hiteles, és minden jelenetben érezni, hogy maximális intenzitással tette oda magát. Ha van bármi, ami miatt érdemes eredeti nyelven megnézni a filmet, az egyértelműen az ő alakítása.

Mindez azonban nem elég ahhoz, hogy a film kiemelkedjen a streamingkínálat szürke tömegéből.

A rendezés darabos, a zsánerváltások nem mindig működnek, és amikor a feszültséget valódi félelemmé próbálja átalakítani, gyakran akaratlanul is komikussá válik. A logika sincs a forgatókönyvíró mellett, sokszor teljesen összevisszaság a narratíva. Sasha menekül, nyomában Ben, majd egy másfél perc után már Ben a folyó másik oldalán fürdőzik zenére. Mi meg csak nézünk, hogy mi van? Most mennyi idő telt el? Biztos vadászat közben inkább fürdesz, Ben?

A Netflix kínálatában a Csúcsragadozó valószínűleg meg fogja találni a közönségét, különösen a sztárok és a kezdeti lendület miatt. De hosszú távon nehéz lesz emlékezni rá. Nem egy klasszikus popcorn-film, hiszen a második felére inkább lelassuló, beszélgetős drámává válik, miközben a brutalitás továbbra is jelen van. A thriller rész, viszont nagyon gyorsan szertefoszlik.

Összességében a Csúcsragadozó egy korrekt, de teljesen felejthető alkotás.

Egy 90 perces, kissé komor túlélőtörténet, amelyben van némi akció és sok szenvedés, de kevés valódi tartalom. Nem rossz film, de semmi okunk nincs arra, hogy különösebben emlékezzünk rá.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Két okból is hiába keressük a pedofilbotrányt a Michael Jackson életéről szóló Michaelben, amit ettől függetlenül (vagy épp ezért) imádni fognak a rajongók
A pop királyát alakító Jaafar Jackson elképesztő imitátor! Hiába, egy rokon kellett a sikerhez.


A híres zenészekről szóló életrajzi filmeknek évtizedek óta se vége, se hossza, és bármilyen sok is készült e témában, még mindig bőven akad megfelelő alany a következőhöz. Tina Turner, Johnny Cash, Ray Charles, Bob Dylan, Freddie Mercury, Elton John, Whitney Houston, Amy Winehouse, Elvis Presley, Weird Al Yankovic, Bruce Springsteen és Jim Morrison (s persze még számtalan másik sztár) után pedig most végre a pop királya, a földgolyó egykor talán legnagyobb zenei csillaga, Michael Jackson is megkapta a maga mozis menetét.

A zenés biopickek általában két kategóriába sorolhatók. Egyrészt ott vannak a kíméletlen őszinteséggel készült életút-feldolgozások, amelyek nem siklanak át a főszereplő életének sötét pillanatain sem, és bemutatnak minden apró vagy nem apró mocskos részletet az életükből a drogokon és az alkoholon át a szexuális devianciákig stb., vagy csak szimplán addig, hogy amúgy mennyire nem volt jó fej.

Másrészt vannak azok, amelyek általában az alany vagy annak családja/örökségének kezelője áldásával készül, s amely így végig jó színben tünteti fel a szóban forgó sztárt, vagy csak minimálisan árnyalja a személyiségét, még akkor is, ha egyébként a magánéleti botrányai széles körben ismertek.

Nos, a Michael ez utóbbi kategóriába tartozik.

Ha valaki arra várt, hogy majd a pedofilbotrány is terítékre kerül itt, az csalódni fog, igaz, ez a kényes téma e filmben szóba sem kerülhetett volna, hiszen a Michael csupán kb. 1988-ig mutatja be a popsztár életét. Bizony, ez a 127 perc mindössze Jackson életének és zenei karrierjének első felét mutatta be, 1966-tól (amikor a fivéreivel együtt elstartolt a The Jackson 5 nevű formációval) ’88-ig, amikor már a Bad című albumával turnézott.

Ráadásul a hirtelen elvágott sztori után a nézőkre rázúduló végefőcím is egy kvázi „folytatása következik” szöveggel nyugtatja meg a publikumot, miszerint messze még a vége.

Ám ez nem az egyetlen ok. A kilencvenes évek elején kirobbant pedofilügy vádlója, Jordan Chandler története azért sem kerülhet majd bele a filmbe, mivel az annak idején kártérítéssel végződő megállapodásnak az is a feltétele volt, hogy Chandler és a családja semmilyen feldolgozásba nem kerülhetnek bele. Illetve a Neverland elhagyása című 2019-es, kétrészes dokumentumfilmben látható Wade Robson és James Safechuck ügye sem lesz lehet a folytatás része, hiszen Antoine Fuqua filmje az énekes narratíváját mutatja be, aki mindig is tagadta a gyerekmolesztálásokat.

Ráadásul a Michael a 2009-ben gyógyszermérgezésben elhunyt világsztár családjának felügyelete mellett készült, szóval ahogy ebben a filmben is pozitív színben tüntették fel Jacksont, akinek legnagyobb küzdelme az, hogy maga mögött hagyja rátelepedő szigorú apját (egyben menedzserét), Joseph-et (a kétszeres Oscar-jelölt Colman Domingo most is pazar), úgy vélhetően az esetleges második részben sem nagyon számíthatunk majd ennél fajsúlyosabb témákra, de ne legyen igazunk!

A főleg akciófilmes Antoine Fuqua (Gyilkosok gyilkosa, Kiképzés, Brooklyn mélyén, A védelmező-trilógia) rendezésében készült Michael a fentiek tükrében valóban a rajongóknak szól, akik tobzódhatnak azokban a jelenetekben, amelyekben Jackson kiérdemli a világsztárstátuszt, és persze nem kevés ismert slágert ad elő koncerteken, videóklipekben (a Beat It klipjének próbáit és a Thriller kisfilmjének forgatását is láthatjuk), stúdiós felvételekben.

Maga a Michael is egy videóklip esztétikájával készült, ebbéli minőségében pedig egyébként profi és abszolút szórakoztató. A baj inkább azzal van, hogy nem bátor, nem túl őszinte, és így nem is túl emlékezetes, a közönség azonban zabálni fogja, ennélfogva pedig a 2018-as Bohém rapszódiával rokonítható.

Van azonban a Michaelnek egy hihetetlen aduásza. Méghozzá a címszereplőt alakító Jaafar Jackson, aki nem mellesleg Michael unokaöccse (a filmben is látható, Jermaine nevű bátyjának a fia) a való életben.

Jaafar tehát nem csupán kíméletlen perfekcionizmussal adja vissza a nagybátyja mozgását, manírjait, beszédhangját, hanem még kiköpött úgy is néz ki, vagyis tökéletes választás a szerepre.

Nagyon szimpatikusan formálja meg a popsztárt, mindvégig betölti a vásznat a kisugárzásával, nehéz nem rá figyelni folyamatosan. Mellette a többiek talán el is sikkadnak kissé, Colman Domingót és talán az édesanyját, Katherine-t alakító Nia Longot kivéve. A menedzserét és jó barátját, John Brancát alakító Miles Teller például nem sok lehetőséget kapott a kibontakozásra, mindenki más pedig csak egy-egy rövid jelenésre volt érdemes az alkotók szerint (köztük talán a CBS Records kiadó vezéreként egyetlen jelenet erejéig feltűnő Mike Myers a legemlékezetesebb). Janet Jacksonra azonban ne számítsunk a filmben (mintha meg sem született volna), Michael húga ugyanis nem járult hozzá, hogy őt is megjelenítsék a sztoriban.

A Michael tehát inkább a közönséget, semmint a szakmát vagy a kritikusokat kiszolgálni óhajtó film lett, nem az Oscar-díjakra pályázik, hanem a nagyobb bevételre (szüksége is va rá, mivel kb. 155 millió dollárt tapsolt el a gyártásra a Universal és a Lionsgate). Azzal ugyanakkor nem vádolható, hogy félvállra vették volna a dolgot a készítők. A Michael abban, amit vállal, kifogástalanul teljesít, csupán jó lett volna az örökkévalósághoz (ha már azt a zenei szcénában Michael Jackson simán elérte), ha többet is vállal. Talán majd a következő 20 évet felölelő folytatásban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
80 éves lett Földessy Margit, a tanár, akinél a fél színházi világ kezdte a szakmát
Nyolcvanadik születésnapját ünnepli Földessy Margit színésznő, Mézga Kriszta és Malacka ikonikus hangja. 1985 óta működő stúdiójában olyan nevek tanultak, mint Tompos Kátya és Lengyel Tamás.


Ha ma valaki a magyar showbizniszben elárulja, hogy Földessy Margitnál kezdte a szakmát, az nagyjából olyan, mintha egy titkos klubba mutatna fel belépőt. A beavatottak bólogatnak, a többiek meg próbálják leplezni, hogy fogalmuk sincs, miről van szó. Pedig a megfejtés nem egy titkos társaság, hanem egyetlen ember: Földessy Margit, aki ma lett 80 éves, és aki nélkül a magyar színházi és filmes utánpótlás térképe jóval szegényesebb lenne. Ő az a színésznő, rendező és legendás szinkronhang, aki egy személyben intézmény, egyfajta generációs indítóállás, aki a papír helyett önbizalmat és jelenlétet ad a diákok kezébe.

A színház nem választás, hanem adottság volt az életében. A Nemzet Színésze, Komlós Juci – vagy ahogy egy egész ország ismerte, a Szomszédok Lenke nénije – és Földessy Géza színész-rendező egyetlen lányaként a kulisszák között nőtt fel. Ez az örökség annyira mélyen ivódott bele, hogy a kötelék az édesanyja halála után sem szakadt el.

„Iszonyatosan beleivódott az életembe, ma is jókat beszélgetek vele esténként”

– mondta egyszer a Story magazinnak. A szoba, a tárgyak, a jelenlét megmaradt, és ez a folytonosság adja azt a hátteret, amiből Földessy Margit a saját „színjátékországát” felépítette.

Mielőtt azonban a tanítani kezdett, a hangját már rég ismerte mindenki. Ő volt a kissé hisztis, de szerethető Mézga Kriszta a legendás rajzfilmsorozatban, és évtizedek óta az ő hangján szólal meg Malacka reszketeg, de hűséges karaktere a Micimackó-filmekben. Ez a két szerep önmagában elég lenne a halhatatlansághoz, de a szinkronmunkáinak listája szinte végtelen. A hang, amit a fél ország a gyerekkorával azonosít, egyben azé az emberé is, aki a színpadra lépő gyerekek hangját segít megtalálni.

1985-ben indította el a Földessy Margit Színjáték- és Drámastúdiót. Egy helyet, ami tudatosan nem akar iskola lenni. Nincs felvételi, nincs bizonyítvány, és főleg nincsenek „gyermekszínművészek”, mert Földessy szerint ilyen nem létezik.

„Olyan nincs, hogy gyermekszínművész… Egy gyereknek élménynek kell éreznie azt, ha színjátszik.”

A cél nem a sztárgyártás, hanem a személyiség fejlesztése, a kommunikációs gátak lebontása és a belső szabadság megőrzése. A módszer a játék és az improvizáció, egy olyan biztonságos közegben, amit ő maga csak egy „nagy öleléspartinak” nevez. „Nem szeretném bulinak hívni. Inkább találkozónak. Vagy egy nagy ‘öleléspartinak’” – fogalmazott a stúdió negyvenedik évfordulóján a Nők Lapjának. Itt a gyerekeket nem rángatják, hanem finoman terelgetik. Ahogy ő mondja: „Nem rángatom: visszasimogatom…”

A módszer működik. A névsor, hogy kik kezdték nála a pályát, önmagáért beszél. A lista szinte a kortárs magyar színházi és filmes szakma egy mini-almanachja: Fenyő Iván, Dobó Kata, Lengyel Tamás, Kolovratnik Krisztián, Haumann Máté és Petra, Horváth Lili, Kecskés Karina, Baronits Gábor, Döbrösi Laura és a nemrég elhunyt Tompos Kátya is itt tette meg az első bizonytalan lépéseket a színpad felé. Tompos Kátya egy interjúban emlékezett vissza a kezdetekre:

„17 évesen anyukám elvitt Földessy Margit stúdiójába… Úgy mentem oda, hogy jó kis szórakozás lesz, és ott szembesültem azzal, hogy szöveget kell tanulni, föl kell menni a színpadra, és mindenki engem néz.”

Ez a szembesülés az, ami a helyet igazi műhellyé teszi: a játék komoly dolog, a színpad pedig felelősség. Innen indult a Momentán Társulat több tagja is, akik az improvizációt emelték művészi szintre.

A stúdió legjobbjaiból 1999-ben megalakult a Szindra Társulat, ami a Marczibányi Téri Művelődési Központban talált otthonra. A repertoárjuk beavató szertartás a színház világába. Az egyik legfontosabb előadásuk a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, ami Földessy szerint ma is éles üzenettel bír.

„Vannak dolgok, amikbe bele lehet halni”

– mondta a darab kapcsán, jelezve, hogy a játékos forma mögött kőkemény tartalom van. A Popfesztivál mellett Presser Gábor A padlás című darabját is színre vitték, hidat építve a generációk és a klasszikus magyar popkultúra között.

Földessy Margit 80 évesen sem lassít. Ugyanazzal az energiával vezeti a stúdiót, mint évtizedekkel ezelőtt, és a mai napig nevet azon, ha tanárnőnek szólítják.

„Mindig mondják, hogy ‘tanárnő, kérem’, én meg nagyon szoktam nevetni ezen, mert egyszerű, mezei színésznő vagyok.”

Talán éppen ez a „mezei színésznői” attitűd a titka: nem akar több lenni annál, aki, és éppen ezért tudott egy olyan teret létrehozni, ahol mások is mernek önmaguk lenni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk