„Egész más már ez a szakma” – Interjú Kardos Sándorral, az Eldorádó és az Egészséges erotika operatőrével
Kardos Sándor Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar operatőr, rendező, fotográfus. Alkotásaiért hazai és nemzetközi fesztiváldíjak sokaságát nyerte el. Olyan filmek bravúros fényképezése kötődik a nevéhez, mint A kis Valentinó, az Álombrigád, a Glamour vagy a Régimódi történet.
Nemrég a Magyar Művészeti Akadémia a Nemzet Művésze címet adomonyázta neki a filmművészet területén végzett munkájáért, ebből az alkalomból beszélgettünk.
- A díjátadón Csányi Tamás gitárművész több darabot is játszott. Ha most a gitárjátékot kellene operatőrként bemutatnia, hogyan tenné, olyan "kardosos" formában?
- Ha ezt feladatként kapom meg, biztosan töprengek rajta. Általában úgy szoktam dolgozni, hogy hagyok magamnak időt a képi megvalósításra. Átgondolom részletesen, mit is szeretnék megjeleníteni a nézők számára. Itt például, ami hirtelen eszembe jut, hogy a gitár végére rászerelnék egy kiskamerát, mert így a hangszer és előadója is főszerepet kapna, de ez függ a zenedarab milyenségétől is. De ha már zene! A velencei karnevált nagyon szeretem, azt biztosan nagyon szívesen megcsináltam volna, ha kapok rá felkérést.
- Ezek szerint, ha operatőri munkáról van szó, átolvassa a forgatókönyvet, egyeztet a rendezőkkel és alaposan felkészül minden részletre?
- Hú! Ez nagyon változó. Rendezője válogatja, kivel milyen dolgozni. Valaki megköveteli, hogy képről-képre, snittről-snittre haladjunk, és két hónapig ott ülök mellette, de van olyan is, mint például Jeles András, akivel erre nem volt szükség, mert ismertük egymás gondolatait. Talán egyetlen eset volt, amikor másképp valósítottuk volna meg a képi világot. Munkásságom során érzelmileg mindig beleilleszkedtem a jelenetbe, magamba szívtam az emberi reakciókat, elterveztem, mit fogok csinálni, és aztán sohasem azt forgattam le, ami előtte a fejemben volt. (nevet)
- Meghatározó a téma? Eldorádó, Tanítványok, Egészséges erotika, Hídember, hogy csak néhány filmcímet említsek. Mindegyikben Bereményi Géza rendező volt a kulcsszereplő. Fontos, hogy a történet miről szól?
- Fontos! Ebben Géza nagyon jó. Senkit nem akarok megbántani, de ő annyira beleéli magát a sztoriba, annyira együtt él vele, és rendkívüli képességei vannak a színészek összeválogatásában. Aztán, amiért jó vele együtt dolgozni, hogy a konkrét megvalósításnál meghagyja az operatőr alkotói szabadságát, ami nagyon jó, mert több lehet az ember, mint a kamera mögött álló munkás. Azért valljuk be, ez marha jó érzés!
- De nemcsak az operatőri munkássága jelentős, hanem a fotókhoz is speciális kapcsolat fűzi.
- Nagyon speciális. Gonosz dolog lesz, amit most mondani fogok, de a fotókhoz érzelmileg közelebb állok, mint a filmekhez. Ha az embernek több gyereke van, ha nem is vallja be, de magában mégiscsak van egy kedvenc. Így vagyok én a fényképekkel. Valamiért a megfagyott pillanat jobban melengeti a szívem, mint a mozgó. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de mindig megrendít egy állókép. A filmeken, vagy egy-egy jeleneten elérzékenyülök, a megállított pillanat viszont megrendít. Van a Hórus archívum, amit az elmúlt negyven évben összegyűjtöttem. Amatőr fotósok munkái ezek, képek, amelyek számukra feleslegessé váltak, nekem viszont valamiért fontosak lettek. Milliós nagyságrendű a képgyűjtemény, ezeket különféle rendszerben összeállítva mutatom meg a kiállításokon. Nagyon sokan mondják, milyen vicces, de én minden képben látni vélem a végzetet, a tragédiát. Minden fotón ott van, hogy valami bevégeztetett. Ezt a film nem tudja, tud rendkívüli lenni, de a fotóban mindig ott van - akármilyen fázist ábrázol -, hogy itt már megtörtént a tragédia, és a kép rögzítése előtt nagyon súlyos előzmények történtek.
- Legközelebb újabb grandiózus fotókiállításra készül?
- Sok fotókiállításom volt, mindig a gyűjtött képeket raktam ki, mert ezek az emberek sokkal jobb képeket készítenek, mint én. Másodéves főiskolás voltam, amikor rádöbbentem, hogy én, mint hivatásos képkészítő, soha nem tudok majd olyan fényképeket készíteni, mint amelyik véletlenszerűen létrejön egy teljesen hozzá nem értő amatőr kezéből.
- Éppen ezért gondolta, hogy mindezt gyűjtemény formájában kell megmutatnia a nagyvilágnak?
- Igen. Legutóbb a Műcsarnokban volt kiállításom a járvány ideje alatt. Interneten lehetett nyomon követni a tárlatot. Nagyon jó anyagokból válogattam, három témakört körbejárva, három fázisban. Ezek között az egyik tematika azt dolgozta fel, hogy minden megsemmisül: a kép is, az érzékek is. Volt olyan szegmense a tárlatnak, ahol az átalakult társadalmi szokásokat mutattam be, mint például a munkásőrséget, ami a maga korában diadalmas dolog volt, aztán később az emberek kiröhögték. A dicső múltból szinte semmi nem maradt: ez arról szólt, hogy minden változik, és előbb-utóbb is vége van.
- Ha most újrakezdené és ismét tizenéves lenne, ugyanúgy ezt az utat választaná, kamerával a kézben?
- Ezt nehéz megmondani. Egész más már ez a szakma, mint az én időmben volt. Én úgy látom, hogy a filmben már nagyon ritkák az átszellemült képek, egyre inkább mindenki be akar kerülni arra játszótérre, ahol a nagyok homokoznak. Teljesen másképp kell hozzáállni a munkához, mint ahogy anno tettem. Ezt én már nem szeretném. Ha jönne a jó tündér és felajánlaná, hogy ismét fiatal lehetek és újrakezdhetem, vagyis ismét beállni a sorba, verekedni, gürcölni... hát, én úgy rúgnám fenékbe a jó tündért, hogy... Szívesen megyek és mentem, mert szerettem, amit csinálok, de ahol fiatalok dolgoznak, oda engem már nem hívnak, így ahogy nagyon sokan a szakmámból - itt említhetem Ragályi Elemér nevét is többek között, - elkezdtem írni. Baráti kritikusaim azt mondják, le se tagadhatnám az operatőri múltam, mert nagyon vizuális képeket jelenitek meg a soraimban. Megkedveltem az írást is, és most így nagyon jól érzem magam.
