Világjáró fotográfus Dél-Afrikától a Balatonig
A világjáró magyar fotográfust, Hegedűs Ákost, azaz morphót, aki a 90-es években elsősorban koncertfotósként vált ismertté, mostanában a fenntartható fejlődés és a klímaváltozás látható jelei izgatják.
-Pályád szinte együtt indult a rendszerváltás hirtelen felpezsdült sajtójával.
-1991-ben gyakornokként kezdtem a Köztársaság című magazinnál. Nagyon inspiráló közeg volt a fotórovat, ott dolgozott többek között Bánkuti András vagy Fejér Gábor, Magyarország egyik legjobb fotósa - szerencsésen kerültem be tehát a szakmába. Hamarosan fotósként hódolhattam nagy szenvedélyemnek, a zenének. Zenész nem lettem, mert sajnos nagyon hamisan énekelek és hangszeren sem játszom. De mivel szívesen kerültem volna zenészek közelébe, fotográfusként kézenfekvő lett számomra a koncertfényképezés. Az első kalandom a Mini 25 éves jubileumi bulija volt a Budapest Sportcsarnokban. Miután a zenekar kérésére fotóztam, teljesen szabadon mozoghattam, felmehettem a színpadra is, ami általában nem jellemző. Nagyon megtetszett ez a miliő, így testközelből. Innen egyenes utam vezetett oda, hogy az 1990-2000 években szinte minden nagy sztárt fotóztam, aki fellépett nálunk, a Rolling Stones-t, a U2-t, Michael Jacksont. Persze közben küldtek politikai eseményekre, parlamentbe, tüntetésekre is.
Hamar rájöttem, hogy vannak olyan munkák, amit muszáj megcsinálni, és olyanok, amiket én szeretek, amelyeknél azt akarom, hogy engem küldjenek.
Aztán 1993-ban megszűnt a Köztársaság és fél éves munkanélküli sörözés után a Kurírnál kötöttem ki, és ott dolgoztam egészen a lap megszüntetéséig.
Csibecsata - Magyar Sajtófotó 1996 - Hír-kategória 1. díj - fotó: morpho-1996-ban már sajtófotó-díjat is kaptál a Csibecsata című képedért.
-Volt egy akció a Kossuth-téren: a baromfitenyésztők tiltakozásképpen naposcsibéket osztogattak teherautókról, mert nem tudták az állatokat felnevelni. Egy csomó szegény ember pedig kitódult, mert azt hitték, hogy „igazi” csirkeosztás lesz. Mindenesetre elkapkodták a naposcsibéket, és erről készítettem egy kissé kaotikus felvételt.
-A Te munkamódszeredre a spontaneitás a jellemző, mintha ódzkodnál a „beállított” képektől, még portrék esetében is.
Ennio Morricone - fotó: morpho-Ennek két oka van: egyrészt szeretem, ha az emberek megmutatják a valós énjüket a kamerának, amit általában egy interjú során nem szoktak, mert bezárkóznak, „viselkednek”. Ha előre eltervezem, hogy én mit akarok kihozni egy ismert zenészből, íróból, nem biztos, hogy sikerülni fog. Ezért inkább rábízom magam a sorsra. A másik ok, hogy fotóalanyaimat többnyire emberként nem ismerem. Például amikor először találkoztam David Bowie-val, a zenéjét ismertem, de személyiségéről legfeljebb sejtéseim lehettek.
Ilyenkor az ember ott bontakozik ki előttem, amikor leül beszélgetni, gesztikulál, és figyelem az arcjátékát.
Nem biztos, hogy egy tervszerű fotózással ugyanazt tudnám kihozni belőle. Persze nem állítom, hogy ez az egyedül üdvözítő módszer, mert ismerek olyan fotográfust, aki pontosan kitalálja előre, hogy mit akar és meg is valósítja.
-Magánemberként is kalandvágyó ember vagy, bár nyilván ezt nálad nehéz elválasztani hivatásodtól. Sokfelé utaztál a világban, az 1994-es Woodstock25 fesztiváltól Brazílián át Kínáig. Útközben mi az, ami a legjobban megragadja a figyelmedet, mi az, ami megihlet?
-Legszívesebben nagyvárosokba szeretek utazni, tetszik a forgataguk, úgy gondolom, hogy egy társadalom állapota elsősorban a nagyvárosokon keresztül szűrhető le, az emberek is sokkal megközelíthetőbbek, mint egy vidéki környezetben. Ennek a megközelítésnek van szociológiai, pszichológiai vetülete, belejátszik az is, hogy milyen szélességi körön fekszik az adott város. Nagyon másképpen működnek az emberek a világ különböző pontjain, egészen másképpen gondolkodnak Rióban, Pekingben, Londonban, Mombasában vagy Frankfurtban.
Maszájok - fotó: morphoÉs ez fotográfiai szempontból is nagyon érdekes, mert ugyanabban a szituációban egészen másképpen viszonyulnak a világhoz. Ezen kívül mindig érdekelt a kulturális sokféleség, zenében, öltözködésben, gasztronómiában. Sosem turistaként kezeltem ezeket a kérdéseket, hanem igyekeztem belelátni az emberekbe. Sosem voltam az a típus, aki egy városban a legfrekventáltabb helyeket látogatja végig, hanem mindig külön utakon jártam, és inkább megállapodtam a helyi „nehéz fiúkkal”, ha be akartam menni valami rázósabb helyre.
Rio de Janeiro - fotó: morpho-Jártál-e olyan helyen, ami megváltoztatta gondolkodásodat, világlátásodat?
-Két város van, ami megváltoztatta az életemet. Az egyik London, a másik Rio de Janeiro. Mindkettő rendkívül nyitott és elfogadó, mindkettőben óriási a társadalmi keveredés. Rióban rengeteg náció él együtt, és bár nem mondom, hogy nincsen bűnözés, de ezek a nációk megférnek egymás mellett. És ez érvényes Londonra is.
Magaménak vallom a közép-európai gondolkodásmódot, aminek számtalan előnye van, de ezek a városok egészen más tartalommal töltötték meg, kinyitották számomra a világot, átalakították az emberekhez való viszonyomat.
A Távol-Kelet külön kaland: jártam Pekingben, Tangsanban, ami szintén egy tízmilliós város – ezek európai szemmel sokkal nehezebben befogadhatók, mert az emberek gondolkodásmódja olyan logika mentén halad, amit előbb meg kell érteni, hogy el tudd fogadni és az időbe telik. De érdekel Sanghaj, Hongkong és a kínai vidék – ránéznék a rizsföldekre...
-Tavaly bekerültél egy londoni kiállításba egy nemzetközi pályázat révén.
-A Syngenta, a világ egyik legnagyobb növénynemesítő cége 2013-ban alapított egy fotográfiai díjat, magas pénzdíjakkal és igen komoly szakmai zsűrivel. Minden évben feldobnak egy témát és ebben kell a pályázóknak gondolkodniuk. A 2016-17-es évad témája a „Grow-Conserve” volt, amit „fenntartható növekedésnek” lehet fordítani. Sokáig gondolkodtam, hogy ne a legkézenfekvőbb megközelítéseket közül válasszak, mint az ipar, a kereskedelem, a mezőgazdaság... Így jutottam el az információáramlásig. Az emberek információéhsége a digitális forradalom és az internet elterjedése következtében hihetetlenül megnőtt, hozzánőttünk az okostelefonokhoz, a számítógépek monitorjához.
Gondoltam: felfedezem, hogyan működik ez a világ különböző pontjain. Ebből készült egy londoni és egy pekingi sorozat, a kettőt összefésültem, írtam hozzá egy hosszú, angol nyelvű kísérőszöveget, hogy miért ezt a témát választottam, és ez meggyőzte a zsűrit. Így kerültem be ama 23 fotós közé, akiknek képeiből kiállítás nyílt Londonban a Somerset House-ban. Az ötletem kapcsán olyan dolgok is eszükbe jutottak az újságíróknak, amikre én nem is gondoltam, mint például a gyermekeink jövőképe, de néhány pekingi fotó kapcsán, ahol az emberek maszkot viselnek a légszennyezés ellen, felvetették, hogy mi lesz a fenntartható növekedéssel, ha az egészségünk rovására iparosítunk?
Grow-Conserve: Peking - fotó: morpho-A fenntarthatósághoz kötődik tervezett dél-afrikai utad is, amelynek célja a vízhiány-katasztrófa tetten érése?
-Az utóbbi időben a klímaváltozás felé fordult a fotográfusi figyelmem. Ez nem minden előzmény nélküli, mert annak idején a gimnázium után az ELTÉ-re felvételiztem biológiai-földrajz szakra. A klímaváltozás tény, akár elismerik, akár nem. A vízhiány Magyarországot jó ideig nem fogja érinteni, hiszen az ásványvizektől a hőforrásokig, a Dunától, a Tiszától a Balatonig terjednek készleteink.
Balatoni kiszáradás 2003 - fotó: morphoÚgy tíz évvel ezelőtt kezdtek arról szakemberek beszélni, hogy súlyos vízhiány fog előállni a világ több térségében, de akkor ezt nemigen vették komolyan, sajnos a döntéshozók sem. Jelenleg ott tartunk, hogy a 4 millió lakosú Fokvárosban május 11-től nem fog víz folyni a csapból, de már most is számunkra elképesztő takarékossági intézkedésekre kényszerülnek, és az emberek sorban állnak a vízért. Úgy éreztem, ezt meg kell közelebbről néznem.
Az életformám részévé vált, hogy ha az éppen engem érdeklő területen történik valami húsba vágó dolog, oda kell mennem.
-Ugyancsak vízzel kapcsolatos egy könyvterved A Balaton kisgyerek korod óta életed része.
-A Badacsonyról készülő könyvem szintén összefügg a klímaváltozással. Nagyszüleim Balatonbogláron éltek, én 15 éves koromig nem is tudtam, milyen a nyár Budapesten. Bennem is kialakult egy kép a Badacsonyról, amolyan klasszikus „turistakép”: narancssárga naplemente, aranyhíd... a klímaváltozás és a polgári repülés hatására azonban megnőtt a széndioxid-tartalom a levegőben, és ettől megváltoztak a fénytörési viszonyok. Olyan varázslatos és félelmetes fények és színek alakultak ki ettől a Badacsony körül, hogy már semmi köze sincsen ahhoz, amit 8-10 éves koromban láttam. És ez a látvány nemcsak nyáron, hanem novemberben és februárban is lenyűgöző. 2010 óta foglalkozom ezzel a témával, és a legfantasztikusabb képek ez utóbbi két hónapban születtek. Úgy gondolom, hogy most már meg kellene mutatni az embereknek ezt a hatalmas változást, ezt a látványosságot, ami egész évben üzemel.
Badacsony - fotó: morpho-Négy éve indítottad el morphoto című oldaladat, amelyen fotóid mellett folyatásokban a morphoblogon olvashatunk kedvenc munkáid keletkezés-történetéről, a fotózás nem mindig egyszerű körülményeiről.
- Régóta terveztem már a Kép-regényt, hogy megosszam másokkal is ezeket a kulisszatitkokat, a saját stílusomban, szemléletemmel elmesélve, felidézve azt, ahogyan azt a bizonyos eseményt annak idején megközelítettem. Ha ezek egymásra rakódnak, kialakul belőle az én elmúlt 30 évem lenyomata.
-És ezzel mintegy átadod tapasztalataidat az utánad következő nemzedéknek. Konkrét tanításra nem gondoltál még?
-Nem, de már sokszor megkerestek fiatal fotósok tanácsokért és őket mindig szívesen fogadom. A minap egyikük éppen a Kép-regény kapcsán mondta, hogy a megközelítéseimből jött rá: a fotográfiának nem feltétlenül a görcsösségről és az izzadtságról kell szólnia, de az is tévúton jár, aki a fotózásból csak vakut és a hírnevet látja. Tehát, bár nem terveztem, bejött az életembe a tanítás – és örömmel csinálom.
(A fotókat Hegedűs Ákos/morpho szíves hozzájárulásával közöljük).
