Richárd egy balesetben elveszítette a lábát, teste 70 százaléka megégett – az orvosok már lemondtak róla, ő viszont világbajnokságra készül

Tóth Noémi - szmo.hu
2024. június 16.

A csillogó szemű, kisportolt testű fiatal srác régen nem gondolta volna, hogy végül a világ számos országában ismert állatszakértő lesz, aki tigriseket nevel és gepárdokat ment. Flaskay Dániel, azaz a magyar Maugli 9 évesen már tudta, hogy állatokkal fog foglalkozni, de mivel hiperaktív gyerek volt, szülei beíratták vízilabdára – ami ugyan jól ment neki, de érezte, hogy valami hiányzik.

Aztán 12 évesen megvette első állatát, amely nem a szokásos aranyhörcsög volt, hanem konkrétan egy 3 méteres anakonda. Egy magazin apróhirdetésében látta meg az eladó óriáskígyót, és a szüleinek csak annyit mondott, hogy kimegy a kanálishoz a gyáli otthonuk közelében. Ott találkozott az eladóval, aki egy zsákban adta oda neki az anakondát. Dani izgalmában meg sem nézte az állatot, csak hazaszaladt vele, és az apjának annyit mondott, hogy fogott egy vízisiklót – de persze az apját nem tudta becsapni. Az újdonsült szerzemény ráadásul nem sokat teketóriázott, rögtön két helyen is megharapta a kisfiút, és bár az anakonda nem mérgeskígyó, Dani tudta, hogy az állat nem maradhat nála. Elvitte hát egy állatkeresekedésbe, ahol az eladó nézett nagyokat, de felajánlotta, hogy becseréli neki egy bébi tigrispitonra és egy vörösfarkú boára. Ezt követően már átgondoltabban viszonyult az állatokhoz, kígyótenyésztő vált belőle, és egyre inkább érezte, hogy ez az ő útja.

17 évesen kijutott New Yorkba, egy speciális zoológia képzésre, de mielőtt elkezdte volna a tanulmányait, meg akart tanulni rendesen angolul. Összekötötte a kellemeset a hasznossal, ezért eleinte egy állatkertben önkénteskedett, ahol magabiztos nyelvtudásra tett szert. A kint töltött évek alatt beteljesítette a saját amerikai álmát, és saját állatkereskedést nyitott a spórolt pénzén New Jersey-ben. Csupa szokatlan jószágot, például kígyókat, büdösborzot (amely állítása szerint nem is büdös, viszont jófej) és cukormókust árult, de hét év után eladta az addigra felkapott kereskedést, mivel erős honvágya lett. Amikor hazajött, eléggé depressziós lett, nem tudott magával mit kezdeni, míg végül a felsőlajosi magán ZOO-ban találta meg a boldogságot, ahol olyan szerencséje volt, hogy egy nemrég született fehér tigriskölyköt nevelhetett fel. Nem zavarta a kevés fizetség, hiszen úgy érezte, hogy végre hazatalált.

Onnan a debreceni állatkertbe ment dolgozni, kizárólag a szakmai előrelépés miatt, hogy új fajokkal, például zsiráfokkal és vízilovakkal dolgozhasson. Dani elmondása szerint az utóbbi állat ugyan évi ötezer ember halálát okozza Afrikában, de ugyanannyi idegvégződése van, mint az embernek, és az egyik idős víziló egyenesen imádta, ha a nyelvét vakarta. Flaskay Dániel fontos vezérelve, hogy olyan kapcsolatot alakítson ki a rábízott állatokkal, hogy azok ne féljenek az embertől, hiszen a stressznek sok negatív hatása van – például ezért bújnak el gyakran az állatok az állatkertekben a látogatók elől. Amikor arról kérdezem, hogy mi a titka annak, hogy „állatokkal suttogó” lett, azt feleli, hogy „én őszintén azt gondolom, hogy ez egy velem született tehetség, hogy engem ilyen jól megértenek az állatok, és közel engednek magukhoz, ezt nem lehet megtanulni könyvekből. Természetesen rengeteg türelem és kitartás kell, mire egy állatnak teljesen elnyerem a bizalmát. Hiszem, hogy ha egy állat közel áll a gondozójához, és nem csak a takarmányt dobják be neki, az neki is sokkal jobb!”

A következő állomás Görögország volt, ahová az igazgató kiküldte egy konferenciára, mivel annyira bevált az ottaniaknak, hogy maradásra bírták. A tréning egyébként arról szólt, hogy hogyan lehet altatás nélküli vizsgálatra trénelni állatokat: például ha egy vadmacskának meg kell vizsgálni a lábát, akkor ahhoz ne kelljen kockázatos altatást végrehajtani rajta. Az motiválta arra, hogy Görögországban maradjon egy helyi állatkertben, hogy újabb sokféle fajt ismerhet meg alaposabban, a pingvintől a gibbonon át az orrszarvúig és az elefántig. Utóbbiról tudni kell, hogy alapból rengeteget sétálnak a természetben, ezért fogságban muszáj a körmeiket ápolni. Dani megtanította arra az elefántokat, hogy feltegyék a lábukat, és zokszó nélkül tűrjék, hogy reszelik és flexelik a lábkörmeiket. Az itt töltött 3 és fél év után azonban betört a Covid, de ez sem jelentette a pályája végét.

A magyar Maugli – már eleve hihetetlen – karrierje akkor lépett egy új szintre, amikor kapott egy levelet egy Zanzibáron működő menhelytől, hogy pont ilyen tapasztalatú embert keresnek igazgatónak. Először nem vette komolyan a felkérést, de a vadállatmentő központ kitartóan ostromolta őt, és két hónap tárgyalás után Dani végül Zanzibáron találta magát, ahol zsiráfok, elefántok és leopárdok között folytathatta kalandos életét. Teljesen más kultúrához és körülményekhez kellett szoknia ott, infrastruktúra nélkül, de megérte, mert élete legszebb pillanatait ott élhette át.

Pont akkor született ott is két fehér oroszlán, amiket ő nevelhetett fel – mivel az anyjuk elpusztult –, és teljesen egyedül nevelhette fel az ő kis „tündérét”, Zafirát is, a pumakölyköt. Mivel ez a faj is a kipusztulás szélén van, végül őt visszaengedték a vadonba, amitől Dani szabályosan lelkibeteg lett, és máig könnyekig hatódik, ha a közös fotóikat nézi.

Egyszer egy elefánt két méterrel odébb repítette a vízbe az agyarával, olyan ereje van, úgyhogy Dániel előszeretettel emlékezteti több százezres rajongótáborát arra, hogy ezek a csodálatos lények mindig vadállatok maradnak – és sajnos egy pár hónappal ezelőtti oroszlántámadás őt is élénken emlékeztette erre. Az történt ugyanis, hogy amikor Dani bement a fehér oroszlánokhoz, csak a nősténnyel foglalkozott, a hím pedig féltékenységből ráugrott hátulról, és belefúrta a karmait, valamint a lábát is elkapta. Ahogy gondozója nem tudott megmozdulni, és megérezte a kétméteres állat erejét, elfogta a rémület, de aztán látta az állat testbeszédén, hogy nem akarja megölni, ezért szép lassan kihátrált a ketrecből.

Az igazán abszurd történet azonban csak ezután kezdődött, mivel Dani félt, hogy elfertőződnek a sebei, a zanzibári kórház felé vette az irányt, amely egy ablak és tető nélküli, rozoga épület volt, az állítólag orvos pedig egy konyhai sütőben fertőtlenített tűvel és cérnával, érzéstelenítés nélkül varrta össze őt öt helyen. A borzalmasan fájdalmas beavatkozás végén az „orvos” adott neki 20 tablettát bármiféle instrukció nélkül, hogy vegye be, de Dani inkább a józan eszére hallgatott, és szerzett antibiotikumot. Attól a háta ugyan helyrejött, de a lába sajnos a gyógyszer ellenére elfertőződött, amitől a legjobban tartott. Ekkor jött neki az a mentő gondolat, hogy a gepárdok nyála sebgyógyításra alkalmas lehet, és bement megnyalogattatni a sebes lábát a gepárdokhoz (amely egyébként állítólag kifejezetten kellemetlen érzés, mert rendkívül érdes a nyelvük felülete). A blöff működött, a lába pedig egy héttel később valóban meg is gyógyult. Utána visszament az oroszlánokhoz, akik ugyanúgy fogadták, mint azelőtt, és az életük visszaállt a régi kerékvágásba.

Arra a kérdésre pedig, hogy ennyi extrém élmény és különféle egzotikus faj gondozása után milyen céljai vannak még, azaz mi van még a bakancslistáján, a magyar Maugli így reagált: „Ez egy olyan szakma, ahol mindig van hova fejlődni, tehát mindig azon leszek, hogy fejlesszem magam, és még többet tudjak segíteni az állatoknak. És nekem is van egy nagy álmom, amivel minden nap nyugovóra hajtom a fejem: egy saját vadállatmenhelyet létrehozni, ahol a világ egész területéről menteni fogjuk az állatokat, és ha lehetséges, vissza is fogjuk őket vadítani, hogy visszakerülhessenek a vadonba! Természetesen lesz olyan állat is, akivel ezt nem lehet majd megtenni, számukra mi leszünk az Utolsó Menedék, ahol stresszmentesen, nélkülözés nélkül élhetik le az életüket.”

H. M. - Fotó: RTL - szmo.hu
2024. május 26.

Szegedi Dezső, az ország legidősebb egyetemistája az iskolai élményeiről számolt be az RTL-nek.

Szegedit 68 évesen vették fel a Miskolci Egyetemre. A színművész határozottan emlékszik az első napjára.

- emlékezett vissza a színművész, aki azt is elmondta: volt, amikor éjszaka kettőig írt beadandót munka mellett.

Szegedi egy ma már nem létező miskolci városrészről, Gordonról írta a szakdolgozatát. Ezzel a kutatómunkával nemcsak emléket szeretetett volna állítani a miskolci roma muzsikosoknak, hanem meg szerette volna azt is mutatni a fiataloknak, hogy tanulni sohasem késő.

FM. Kép: MTI/KKM - szmo.hu
2024. május 27.

Megvan a végleges döntés a következő magyar űrhajósról – derül ki a külgazdasági és külügyminisztérium közleményéből. A szakértői bizottság végleges döntése alapján Kapu Tibor lehet az az ember, akit Magyarország hosszú évtizedek után ismét a világűrbe küld, míg a tartalék űrhajós Cserényi Gyula lesz, ők fogják elvégezni a kiképzés utolsó fázisát.

Vele azonos kiképzést kap a 35 éves villamosmérnök, Cserényi Gyula, aki szükség esetén helyettesíti őt, máskülönben a Földről segíti majd a küldetését.

240-en jelentkeztek a küldetésre, akik közül a szakértők végül kiválasztottak négy jelöltet. Ők mindannyian komoly kiképzésen estek át az űrdinamikától kezdve a könnyű repülőgépes pilótakiképzésen át a különböző fizikai tesztekig és tudományos munkákig. Végül közülük választották ki Kaput és Cserényit. Ők ketten hamarosan az Egyesült Államokba utaznak, ahol az amerikai űrkutatási hivatal (NASA), illetve egy szerződés alapján az Axiom Space nevű vállalat fogja biztosítani a kiképzésük utolsó fázisát.

Farkas Bertalan 44 évvel ezelőtt vált az első magyar űrhajóssá, és most küszöbön áll a következő magyar küldetés – magyarázta a bejelentés apropóján Szijjártó Péter miniszter –, a kormányzat ugyanis a tudományos és ipari fejlesztések, vívmányok tökéletesítése érdekében nemzeti kutatóűrhajós programot indított. A magyar űripar a fejlett nemzeti iparágak közé tartozik Szijjártó szerint, a tesztek pedig nagymértékben segíteni fogják a magas hozzáadott értékű, high-tech szektorok, például az egészségtudomány fejlődését.

Láng Dávid; címkép: MTI/Czeglédi Zsolt - szmo.hu
2024. augusztus 31.

Gulyás Michelle a magyar csapat egyik legnagyobb meglepetés-győzelmét szerezte Párizsban – ráadásul világcsúccsal –, pedig mindössze néhány héttel korábban derült ki, hogy egyáltalán részt vehet az olimpiai játékokon. A 23 éves versenyző a sport mellett a rendőrség kötelékében is szolgál, valamint második diplomájának megszerzésére készül.

Arról beszélgettünk, mikor tudatosult benne, hogy akár aranyérmes is lehet, mi vonzza őt a bűnügyi nyomozói szakmában, és hogyan éli meg a lovaglás kikerülését az öttusa versenyszámai közül.

– Mennyire fordult fel az életed az elmúlt másfél-két hétben?

– Teljesen, mivel a szezon végén általában az szokott lenni az első dolgom, hogy elutazom külföldre barátokkal vagy családdal. Idén ez egyelőre csúszik, hiszen óriási médiafigyelmet kapok, ahogy az öttusa is. Ennek egyébként örülök, mert eddig viszonylag szűkebb körben volt ismert a sportág, most viszont az én győzelmemnek, illetve Blanka 4. helyének köszönhetően az egész ország foglalkozik vele.

– Hogyan éled meg a felfokozott érdeklődést?

– Amikor például megállítanak az utcán, az nagyon jól tud esni. Nem csak egyszerűen gratulálnak, hanem részletesen elmesélik, mennyit adott nekik a versenyzésem. Nem is gondoltam volna, hogy ez másoknak is ennyit adhat, szóval minden ilyen találkozásnak örülök. A sok médiamegkeresés persze fárasztó, de aki olimpiát nyer, annak ezzel is meg kell barátkoznia.

– A családtagjaid, edzőid, barátaid közül hányan hittek a győzelmedben előzetesen?

– Az edzőimmel nem beszélgettem arról, mennyire hittek benne, hogy nyerni tudok az olimpián, különösen annak fényében, mennyire nehéz időszakon vagyok túl. Talán a családom az, akikről tudom, hogy mindig mellettem álltak és hittek benne, hogy a sok szenvedés után valami jó fog történni velem.

– A közvélemény viszont nem tartott számon a potenciális esélyesek között. Kisebb volt ettől a teher, vagy jobban esett volna, ha kezdettől fogva számolnak veled?

– Szerintem nem változtatott volna azon, hogy mire figyelek a verseny alatt. Valószínűleg ekkor egy versenyzőnek sem az jár a fejében, mit gondolnak róla és mennyire tartják potenciális esélyesnek. A tavalyi évem nagyon jól sikerült, ahogy ebben az évben is több versenyem, szóval teljes meglepetésnek azért nem mondanám, hogy eredményes tudtam lenni. Inkább az volt meglepetés, hogy pont a legnagyobb versenyen sikerült a legjobban teljesítenem, és egy aranyérmet összehozni.

– Mikor lettél biztos benne, hogy ebből aranyérem lesz?

– Mivel az idei év után tudtam, hogy a futásom nem a legerősebb, igyekeztem nem azzal foglalkozni, hogy állok az egyes számoknál, hanem mindig az aktuális feladatra koncentráltam. A vívásról tudtam, hogy jól sikerült, de utána még ott volt a lovaglás, ami akár teljesen felboríthatta volna a verseny állását.

A laser run rajtja előtt azt gondoltam, hogy hatalmas futóverseny lesz és sokkal jobban össze fog sűrűsödni a mezőny. Nyilván mindenkinek óriási ingert jelentett, hogy 15 ezren voltak a lelátón. Ez akár teher is lehet, sok embert ki tud zökkenteni a szurkolás, de úgy tűnik, én tudtam a legjobban kizárni.

– Blankával tudtátok támogatni egymást?

– Szerintem igen, bár annyira gyors lefolyású volt a verseny, hogy nem sokszor találkoztunk. A vívásnál persze párban voltunk, a lovaglásnál viszont pont váltottuk egymást. A bónusz vívásnál ő az elején volt, én pedig a vége felé, az úszásban szintén más futamba kerültünk. Az első alkalom, amikor összenéztünk, és azt tudtuk mondani egymásnak, hogy hajrá, szerintem a laser run előtti rajtnál volt.

– Megfordult a fejedben előzetesen, hogy akár a világcsúcs is meglehet?

– Megmondom őszintén, az öttusában nem annyira tartják számon a világcsúcsokat, teljesen más a hozzáállás, mint mondjuk az úszásban, ahol mindenki ezeket akarja megdönteni. Már csak azért is így van, mivel folyamatosan változik a medence hossza (néha 25, máskor 50 méter), ahogy a futópálya minősége és felépítése is. Szóval rengeteg tényezőnek kell összejönnie ahhoz, hogy valaki csúcsot tudjon dönteni. Itt most szerencsére ez volt a helyzet, az uszoda és a futópálya, valamint a jó lovaglásom és vívásom egyaránt hozzájárult.

– Mennyire hátráltatta a felkészülésedet, hogy az utolsó pillanatig az se volt biztos, hogy egyáltalán ott lehetsz az olimpián?

– A bizonytalanság volt a legrosszabb, hiszen a miután vége lett a világbajnokságnak, már csak másfél hónap volt hátra az olimpiáig, mégis jó pár hét eltelt, mire meghozták a döntést arról, ki indulhat Párizsban. A szakmai bizottság szavazása végül nem lett eredményes, így tovább került az ügy az elnökséghez, ami szintén időbe telt. Addig is készültünk én és Rita is (Erdős Rita, aki a másik jelölt volt a párizsi részvételre – a szerk.), de egyikünk se tudta, hogy a budapesti Európa-bajnokságra készülünk, vagy az olimpiára. Természetesen a felkészülés majdnem ugyanaz, az viszont nagyon nem mindegy, másfél hónap van még hátra a versenyig, vagy három hét.

– Ritával okozott köztetek súrlódást, hogy végül te kaptál lehetőséget az indulásra?

– Olyan szempontból biztosan, hogy mindannyian nehezen éltük meg ezt a szituációt, mi magunk és az edzőink is. Mindenki bizakodott abban, hogy ő lesz a befutó, de közben amiatt is nehéz volt, hogy magára a döntésre nem volt befolyásunk. Tudtuk, hogy mindent megtettünk azért, hogy bennünket válasszanak, ezért megegyeztünk, hogy nem fog közénk állni ez a dolog.

– Azokkal szemben éreztél elégtételt a győzelmed után, akik előzetesen nem álltak ki melletted?

– Tény, hogy nagyon sok negatív kritikát kaptam, amikor végül kihirdették, hogy én mehetek Párizsba. A legjobban az viselt meg, hogy nem tartottak értékesnek, mint sportolót, pedig úgy éreztem, hogy igen is rászolgáltam az elnökségtől kapott bizalomra.

– Hogyan kötöttél ki az öttusa mellett? A saját döntésed volt, vagy a szüleid kapacitáltak?

– Amikor 2011-ben abbahagytam a szertornát, olyan sportot szerettem volna elkezdeni, ami érdekes, sokszínű és igazán leköt. Az öcsém akkor már úszott és futott a KSI-ben, ő bátorított arra, hogy nézzem meg az öttusát, hiszen hasonlóan változatos, mint a szertorna. Itt is napi 3-4 órát kellett edzeni, és nagyon jó közegbe kerültem. Rengeteget köszönhetek annak, hogy fiatalon olyan társaság vett körül, ahol nem lehúztuk egymást, hanem toltuk előre. A sok közös edzés, szenvedés és siker annyira összekovácsolt bennünket, hogy bár ők már nem öttusáznak, a mai napig tartjuk a kapcsolatot.

– Milyen mindennapos lemondásokkal járt a te esetedben az élsportolói életforma?

– Természetesen sok lemondással járt, de közben olyan rengeteg pluszt is kapok tőle, ami bőven kompenzál ezért. Szerintem nincs ember a világon, aki annyit utazik, mint egy élsportoló: a külföldi edzőtáborok, versenyek, a jó társaság és a kapcsolatok is nagyon sokat adtak. Én szerettem edzeni, nem éreztem áldozatnak, ha le kellett mondanom valamilyen programot. A közeli barátaim is megértőek voltak, soha nem éreztem nyomást azzal kapcsolatban, ha valahová nem tudtam elmenni velük.

– Voltak pillanatok, amikor úgy érezted, hogy legszívesebben abbahagynád?

– Amikor elkezdtem öttusázni, leginkább a társaság miatt tettem: az volt a ciki, ha valaki ellógott egy edzést. Közben viszont olyan versenyszellem volt bennem, ami a hétköznapok során is megmutatkozott. A többiekkel folyamatosan egymáshoz mértük egymást, ki a jobb az egyes számokban. Utána elkezdtem nemzetközi versenyekre járni, onnantól már azok is motiváltak. Nem voltak nagyon hosszú távú céljaim, mindig az adott helyzetben tűztem ki a következőt. Az is sokat segített a nehezebb napokon, hogy mindig voltak apróbb sikereim, hiszen például elértem egy rövid távú célt mondjuk új egyéni csúcsot szerettem volna elérni úszásban.

– Az olimpia mikor lett célod?

– Emlékszem Marosi Ádám 2012-es bronzérmére: otthonról szurkoltam neki 12 évesen – nagyjából egy éve öttusáztam ekkor –, és közben arra gondoltam, mekkora dolog lenne, ha egyszer én is olimpián versenyeznék. Innentől minden nehezebb napomon az motivált, hogy átélhessem én is, amit Ádám átélt. Éremre eleinte még nem gondoltam, a tokiói olimpián már a pontszerzésnek is örültem volna, de végül csak a 12. helyen végeztem. Ez kicsit nehezen érintett, át kellett rajta lendülnöm, és utána fogalmazódott meg bennem, hogy még keményebben fogok dolgozni és így egyszer olimpiai érmes leszek.

– Mindezek mellé hogyan jött a rendőrségi karrier, mi vonzott a bűnügyi nyomozói szakmában?

– Nagyon sokan vannak hivatásos pályán a nemzetközi mezőnyben, a rendőrségnél és a katonaságnál is. Itthon inkább az utóbbi terjedt el a sportolók között, de ide csak tiszthelyettesként lehet csatlakozni. Én úgy voltam vele, hogy ha már csatlakozom egy hivatásos szervhez, akkor tiszt szeretnék lenni, így kerültem a Nemzeti Közszolgálati Egyetemre. Nagyon érdekelt a bűnügyi nyomozás és a kriminalisztika, a bűnözők elméjének megértése. Amikor jelentkeztem, még nem volt ennyire hangsúlyos helyen a sport az életemben, közben értem be ezen a területen is. A sok siker az öttusában felborította az életemet.

– Mennyire voltak támogatóak ezzel kapcsolatban?

– Nappali tagozatos egyetemista voltam, de olyan volt, mintha újra gimnazista lettem volna. Reggel úsztam, aztán elmentem egyetemre, majd délután ismét edzéseken vettem részt, ahogy a testnevelés órák alatt is (ezek alól fel voltam mentve). Mindenképpen nagyon sűrű volt ez az időszak, de maximálisan támogattak, annyi edzőtáborba és versenyre utazhattam el, amennyire szerettem volna. Mindezt annak ellenére, hogy eleinte még nem voltak komoly nemzetközi eredményeim a felnőttek között.

– Melyek most a prioritásaid a sport és a civil szakmád között?

– Mindenképp szeretném folytatni az öttusát legalább még egy olimpiai ciklusig, és bízom benne, hogy a rendőrség is hasonlóan támogató lesz, mint eddig. Közben jelentkeztem mesterszakra, levelezőn fogom végezni a kiberbiztonságot, szerintem ez is hozzá fog tenni a karrieremhez, ha majd elkezdek teljes munkaidőben dolgozni a rendőrségnél. Egyelőre az egyetemen vannak feladataim, illetve előadásokat is tartok fiataloknak arról, milyen elhelyezkedési lehetőségeik vannak ezen a területen.

– Mekkora változást jelent a lovaglás kikerülése a programból? Egyetértesz ezzel a döntéssel?

Szóval mi tényleg fel tudtunk készülni erre a számra a versenyeken, mindannyiunk edzésprogramjában szerepelt, hogy hetente legalább háromszor ott legyünk a lovardában. Az én szívemhez különösen közel állt a lovaglás, ezért érthetően megviselt a döntés, de most már több mint egy éve tudjuk, hogy mostantól akadálypálya lesz helyette. Úgy vagyok vele, hogy ha tényleg segíteni fog a sportágnak a változtatás, például abban, hogy több fiatal kezdi el, illetve több országban tudják űzni – a lovakra vonatkozó szigorú szabályok ezt eddig sok helyen hátráltatták –, illetve ha ezáltal nézettebbé, eladhatóvá válik az végső soron jó.

– Beszélhetünk így majd címvédésről, vagy ez nem lesz már ugyanaz?

– Én úgy érzem, a lovaglás kikerülésével lezárult egy fejezet az életemben, mostantól gyakorlatilag egy teljesen új sportágat fogok űzni. Szerencsére a legvégén felértem a csúcsra a szeretett öttusámban, most pedig újra elkezdek építkezni, és majd meglátjuk, mit sikerül kihoznom belőle.