Miért nem szeretik a fiatalok az operákat?

Miért azonosítják nálunk sokan az operát azzal, hogy egy molett hölgy - akit 20 perce leszúrtak - rendületlenül áriázik a színpadon? Miért olyan népszerűtlen ez a műfaj a fiatalok körében? Hogy lehet hozzájuk közelebb hozni, és vajon miként érhető el, hogy az operát ne a sznobok és gazdagok privilégiumának tartsák Magyarországon? Hogyan képes Magyaróvári Viktor duettet énekelni saját magával és mit jelent a Hertz-hallás? Egyebek mellett ezekről is beszélgettünk Ágoston Lászlóval, aki nem csak hivatásos operaénekes, hanem tanár, és menedzser is, emellett a Moltopera Társulat alapító-igazgatója.

- Már kisgyerekként is tudta, hogy operaénekes szeretne lenni?

- Gyerekkoromban a színészkedéssel kacérkodtam, a mai napig színész lelkületű embernek tartom magam. Viszont mindig, mindenhol énekeltem, alkalmas és alkalmatlan helyeken egyaránt. Emlékszem, amikor ballagáskor elbúcsúztattak bennünket a gimnáziumban, az alattunk lévő évfolyam képviselője beszédében külön kiemelte, hogy "nem halljuk többet Ágoston Laci hangját, és a fiúk nem verik le a medencéjükkel a piszoárt, amikor belép a mosdóba és megszólal". De már tizenévesen is tudtam: annyi fantasztikus színészünk van, akik ha mondjuk Angliában születtek volna, most biztosan világhírűek lennének. Nem akartam a saját anyanyelvem csapdájába kerülni; egy nemzetközi karrierről álmodtam, ami nem ér véget Hegyeshalomnál.

- Mi volt az első sikerélménye a pályán?

- Életem első nyilvános sikere talán csak átvitt értelemben nevezhető nyilvánosnak, de nagyon büszke voltam rá. Tas községben történt meg velem az eset (ahol édesapám született), valamikor 17 éves koromban. Édesapám barátai megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, amire rávágtam, hogy operaénekes. Mondták, énekeljek valamit. Paul Robeson egyik dalára esett a választásom. Kitörő lelkesedéssel fogadták, máig bennem él annak a napnak az emléke. Első nagyobb szakmai sikerem az volt, amikor a Zeneakadémián – elsőévesként – Erdei Péter Alma Mater Kórusával énekeltem egy szólót. Egy kis nyúlfarknyi, semmilyen szóló volt, viszont a jelentéktelensége ellenére is sokat számított, az előadás után sorra gratuláltak a Zeneakadémia tanárai. Elmondhatatlanul felemelő érzés, amikor 1500 ember néz rád a Zeneakadémia nagytermében.

- Mégsem kizárólag az énekléssel foglalkozik.

- Így van. Egyrészt a Zeneakadémián végeztem magánénekesként, másrészt van egy PR-marketing diplomám is a BKF-ről. Ennek megfelelően tulajdonképpen egyszerre vagyok marketinges, társulatigazgató és jelenleg legkisebb részt operaénekes, de tanítani is szoktam.

- Miért éppen a PR és a marketing?

- Azt hiszem, a BKF egyik nyílt napján döntöttem el, hogy kommunikáció szakra fogok jelentkezni. Tetszett, hogy tulajdonképpen ez is előadóművészet. A marketingkommunikáció hasonlít arra a kommunikációra, amit az ember a színpadon művel, amikor a színpadról sugároz a közönség felé; egy sajtótájékoztató megrendezése pedig pont úgy kezdődik, mint amikor egy előadást hozol össze. Ugyanannak a részletességnek kell benne lennie, ugyanúgy meg kell tervezni és ugyanannyira tilos, hogy unalmas legyen. Persze benne volt a pakliban a félelem is, hogy nem bírok majd megélni a zenélésből, de emellett úgy éreztem, hogy nekem még vannak szabad vegyértékeim. Ezeket a vegyértékeket szerettem volna egy olyan területbe fektetni, ahol kamatoztathatom a kommunikációs – előadói – tehetségemet is. Olyan területre vágytam, ahol alkothatok és szórakoztathatom az embereket.

- Említette, hogy tanít is.

- Ez több dolgot foglal magába: van egy zenei edukációs programom a Moltopera berkein belül, amellyel az operát, illetve a komolyzenét próbálom bemutatni és megszerettetni a fiatalokkal. Ezen kívül előadásokra hívnak meg tanítani lassan két éve a BKF-en.

- Hogy zajlik egy ilyen edukációs program?

- Ezt nem színházi produkcióként kell elképzelni, hanem inkább egy drámapedagógiai alapokon nyugvó iskolai szemináriumként: élőzenével, videovetítéssel, interaktív részekkel. Fiatalos, vidám hangulatban zajlanak a programok. A Moltopera egyik legnagyobb előnye, hogy mi is fiatalok vagyunk, így számtalan olyan hivatkozással - például filmekkel, modern zenékkel és videojátékokkal - bolondítjuk meg az előadásainkat, amelyeket a tinédzserek is könnyebben fogadnak be. Erre egy 70 éves zenetudós nem biztos, hogy képes lenne. Azoknak is szeretnénk megadni a lehetőséget, hogy az operát válasszák, akiknek ez a világ egyelőre "fehér folt". Nem meggyőzni szeretnénk a fiatalokat, hanem átadni nekik a tudást, amellyel értelmezhetik a műfajt. Olyan ez, mintha egy szép nyelvből tanítanánk meg nekik néhány szót, hogy ráérezzenek az ízére, vagy egy kulcsot adnánk a kezükbe, amellyel kinyithatnák az operához vezető ajtót. Nem csak Magyarországon, de külföldön is - többek között Németországban, Angliában és Olaszországban - nagy sikere van ennek a kezdeményezésnek.

Egy részlet a Moltopera edukációs programjának egyik foglalkozásából:

- Színházi előadásaik is vannak a Moltopera keretein belül. Milyen darabokat játszanak, és miben más egy ilyen produkció a "hagyományos" operához képest?

- Ezek hagyományos színpadi, de kifejezetten a fiataloknak szánt alkotások, amelyeket kevés énekessel, de sok színészi játékkal, kis, összevont zenekarral és mobil eszközökkel valósítunk meg. Egy szimfonikus zenekart 5-6 hangszerre redukálunk, kerüljük a kórusokat, illetve olyan díszleteket, jelmezeket használunk, amelyeket egyszerű szállítani és nem csak a nagy színházakban állják meg a helyüket. A következő évadban 12 előadásunk lesz az Operaházban: a Szökdelés a szerájból című Mozart-feldolgozással alsó tagozatos gyerkőcöket próbálunk megcélozni. A szokásosnál is bensőségesebb körülmények között, a közönségtől egy karnyújtásnyira fogunk játszani. Szinte a nézők között mozgunk majd az előadás folyamán. A lakatlan sziget pedig egy fiataloknak szánt vígopera, amely már bizonyított az előző évadban is.

A lakatlan sziget bemutatkozó videója

- Mennyire érzi sikeresnek a Moltoperát?

- Ha az eredményeket nézzük, egyértelműen sikeres. Nagy eredmény például, hogy magyar minta alapján megalakult a német testvérszervezetünk, a Moltopera Germany, Nils Matthiesen és Sebők Eszter vezetésével. Az első koncertünk a drezdai parlamentben volt és európai uniós forrásból tartottunk egy hosszabb iskolai programsorozatot Görlitz környékén is. 2014 másik nagy sikere, hogy először kaptunk lehetőséget önálló előadásokra az Operaházban, és a kritika egyöntetűen díjazta a premiert. Egyre több és egyre magasabb szintű helyen vesznek bennünket komolyan, de arra is nagyon büszkék vagyunk, hogy énekeseink - akik a Moltoperánál kezdték a pályafutásukat – nívós, jó nevű helyekre tudtak továbblépni. Igazság szerint viszont a kisebb, kevésbé látványos, "mindennapi sikereket" talán még ezeknél is jelentősebbnek tartom. Mondok egy példát: volt egy iskolai előadásunk, ahol a Don Giovanniról beszéltem. A következő héten a tanár azzal fogadott, hogy nagyon jól sikerült az előadás, már csak azért is - újságolta lelkesen -, mert

A Moltopera társulata - Fotó: Angeles Parrinello

- Nem túl nagy kihívás Németországban is fellépni? Hogy mást ne mondjak, a közönség is teljesen különböző, mint itt, Magyarországon.

- Igen, Németországnak tényleg teljesen más kulturális gyökerei vannak, ettől függetlenül mi a nagy kihívásokat szeretjük (nevet). Soha nem gondoltam volna például, hogy a mai drezdai gyerekek nem ismerik a Tom és Jerry című rajzfilmet. Hiába hivatkoztam rá, egyszerűen nem értették, hogy miről van szó. A popzenében is más előadók állnak náluk a slágerlisták élén, de egy komoly, helyben végzett kutatásunkból az is kiderült, hogy a fiatalok az operához is máshogy állnak hozzá, mint nálunk. Sok esetben mások az operához kapcsolódó nehézségek, előítéletek is. Például

az emberek. Ehhez képest Németországban, ahol jóval magasabb az átlagember jövedelme és életszínvonala, inkább az jelent problémát, hogy megszervezzék az eljutást a kisvárosi-falusi fiatalok számára a háromszáz(!) operaház valamelyikébe.

- Próbálkozott már az operánál könnyedebb műfajokkal is?

- Nem volt még hozzá elég bátorságom, de egyszer mindenképpen ki szeretném magam próbálni. Úgy érzem, a könnyűzene egyelőre nem az én műfajom, egyszerűen nem illene hozzám a dolog. Nem hangi, hanem lelki adottság kérdése. Ez olyan mintha egy Forma 1-es versenyzőt próbálnál rávenni arra, hogy próbálja ki a ralit. Egyébként minden zenén, így a könnyűzenén belül is két kategória van: a jó muzsika, illetve a rossz. A jó dalok azok, amelyek nem múlnak el benned nyomtalanul és hozzáadnak valami rejtélyes, megfoghatatlan dolgot az életedhez. Az előbbi szekcióból – ha összeszedném magam – egyszer szívesen előadnék néhány számot.

Egyébként réges-régen a trubadúrok szimplán kiálltak egy szál lanttal a kezükben, és elénekelték a saját megzenésített verseiket. Az idő múlásával egyre kevésbé volt fontos a szöveg, sokkal inkább a dallamot tekintették értékesnek az emberek. Ma megint kezdünk visszatérti oda, hogy újra a szöveg a fontos. Egy szál gitárral pengetjük a dalainkat, és nők milliói lesznek szerelmesek ezek hallatán. Újra visszakerültünk az elejére a világ körforgásában.

- Ön szerint miért nem szereti a fiatalabb korosztály a komolyzenét, azon belül is az operát?

- Mert nem ismerik. Amit nem ismer az ember – amihez nincs meg a kulcsa, amivel nem tud mit kezdeni –, azt soha nem fogja megszeretni.

Csak valahol meg kell, hogy csapjon a mozdony füstje: akit megcsapott, érdekelni fogja, belejön és kutatni kezd utána. Amíg ez nincs meg, addig az opera egymásra halmozott hangok tömkelege csupán. Az előítéleteknek általánosságban az a lényege, hogy egyszerűsítés révén minél kevesebbet kelljen gondolkodnia és a világ impulzusaiból minél kevesebbre kelljen választ adnia az embereknek. Nekünk azonban, akik a színpadon állunk, nem szabad tovább erősítenünk ezeket a már amúgy is meglévő sztereotípiákat. Ha a az operába először látogató fiatal mozdulatlanul éneklő, hiteltelen énekeseket lát és az előzetes félelme-feltételezése bebizonyosodik - na ebben a pillanatban vesztettük el egy életre mint közönségünket.

- Folyamatosan keresi a tehetséges, fiatal művészeket. Hogy válhat valakiből operaénekes?

- Igen, szerencsére állandóan kerülnek elő új, érdekes, igazán nagyszerű hangok. A könnyűzenében ott kezdődik az énekes, hogy van egy kiváló hangi adottságod és van valamennyi hallásod, nem vagy hamis. Ezzel szemben egy operaénekes évtizedeket tanul, értenie kell a kottát, tudnia kell színészkedni, és kiváló színpadi jelenléttel is kell rendelkeznie. Nem utolsó sorban erősítés nélkül kell bezengenie az 1500-2000 fős befogadó teret, miközben egy szimfonikus zenekar játszik előtte. Ezért szoktam mondani, hogy

egyszerre 7-8 dologra kell figyelniük a színpadon. Van egy nagyon jó videó arról, amikor Pavarotti – egy első osztályú operaénekes – Bryan Adamsszel közösen énekel, aki pedig egy első osztályú könnyűzenész. A felvételből azonban gyorsan kiderül, hogy mi a különbség a két – saját területén nagyszerű - énekes között. Távol álljon tőlem, hogy ezzel Bryan Adams érdemeit kisebbítsem, főleg 80 millió eladott lemez után, de az iskolákban ez a videó mindig segít, hogy elmagyarázzam, mi a különbség a két műfaj mélysége között.

Bryan Adams és Luciano Pavarotti duettje:

Kayamar, az öt és fél oktávos csoda

Magyaróvári Viktor, művésznevén Kayamar 2011-ben került először a média kereszttüzébe annak kapcsán, hogy megnyerte a T-Mobile zeneszerzőversenyét. Amikor megkérdezték tőle, ki énekelte fel a mélybasszustól a szopránig megszólaló kórust, mindenki meglepetésére azt válaszolta: "Én. Egyedül."

Kayamar különleges hangterjedelme az öt és fél oktávot is meghaladja - és egyben a világ egyik legmélyebb basszusának számít. Az abszolútnál is tökéletesebb, úgynevezett Hertz-hallása van, ráadásul egyedülálló zenei rögtönzőképessége is segíti abban, hogy számítógépes utómunkálatok nélkül énekeljen a saját hangján, több sávban.

A magyar fiatalember - aki egyébként még nincs 30 éves - több nyelven is alkot. Sok darabját magyarul, a bemutatkozó demó CD-jét egy holland költő (Robert Keder) szövegeit alapul véve angolul, a Kayamar Vorti Virgo (innen ered a művészneve is) utazásairól szóló zenei eposzát pedig egy kitalált nyelven, a "kamiramin" írta. A kamirami leginkább a Gyűrűk ura tündenyelvéhez hasonlítható, amelynek teljes szókincsét és nyelvtanát ő maga találta ki. Kayamar 2014-ben elnyerte a rangos angliai verseny, a Noise Festival egyik díját is.

- Van egy csodálatos felfedezettje, Magyaróvári Viktor, művésznevén Kayamar. Hogy talált rá és hogyan lett a menedzsere?

- Viktorral a Zeneakadémián találkoztam először, és 2010. december 24-én kezdtük el a közös munkát. Már azelőtt is rengeteg nagyszerű darabot írt – fantasztikus zeneszerző -, amelyeket saját maga több szólamban fel is énekelt, konkrét cél nélkül, csak úgy "a vakvilágba". Ezen a bizonyos napon elküldött az egyik közös baráti körünknek egy karácsonyi dalt, ami annyira megfogott, hogy csak ennyit tudtam tőle kérdezni a válaszlevélben: "Viktor, van már menedzsered?". Így kezdődött a mi kis pályafutásunk, december 24-én, Szenteste.

- Mi az, ami annyira megfogta Viktorban, illetve a zenéjében?

- Mindig is különc volt, soha sem félt használni a különleges képességeit (nevet). A hallása az abszolútnál is precízebb, úgynevezett Hertz-hallás, a hangterjedelme több, mint öt és fél oktáv, és elképesztő könnyedséggel szerez zenét. Ezzel sokáig senki nem tudott mit kezdeni, még a Zeneakadémián sem. Mondok egy példát: épp Kodály Psalmus Hungaricusát énekeltük, amelyben a világ egyik legmélyebb – ha nem a legmélyebb – basszusszólama van leírva. Megkérdezte a karmester, hogy ki az, aki ki tudja énekelni a jelenlévők közül azt a bizonyos kontra A hangot. Erre Viktor feltette a kezét a tenorból, hogy "majd én". A karmester odahívta őt szünetben egy zongorához, Viktor pedig ott helyben be is mutatta a kontra A-t. A karmester annyit tudott mondani erre: "Nagyon érdekes". Aztán a koncerten, a moszkvai nagyteremben Viktor basszusa töltötte be a termet, a legmagasabb szólamban. Azzal sem lehet mit kezdeni, amikor egy alkalommal ültünk fönt a karzaton, kórus voltunk az egyik darabban. Egyszer csak

megkérdezik Viktortól, hogy 440, vagy 444 hertzre vannak hangolva a hangszerek. Erre ő visszakérdez: "Melyik hangszer?" – mivel ő hallja az egyébként csak gépekkel mérhető különbségeket is.

Ezek azok a dolgok, amelyek kívülről nézve csodásak, egyúttal egy kicsit "ufóvá" is teszik az embert, mert túl vannak a megszokott értelmezési tartományunkon.

- Viktor elég sokféle műfajban otthon van, ráadásul komponál is. Ön minek nevezné: operaénekesnek? Vagy inkább énekes-zeneszerzőnek?

- Ugyan ő is tanult klasszikus hangképzést, de operaénekesnek semmiképpen sem nevezném. Ő egy... nos, ez is egy nagy probléma, mert nem igazán lehet behatárolni, hogy Viktor mi is valójában. Akárhová próbálom őt elvinni, mindenki azt kérdezi, hogy "Ó, ez nagyon jó – de akkor ez most könnyűzene? Komolyzene?". A szokásos dobozokba Viktort lehetetlenség beletuszkolni, így inkább lemondanak róla, minthogy közelebbről is megismerjék. Ő eleve nem is énekes elsősorban, hanem zeneszerző, és nem csak komolyzenész, hanem könnyűzenész is. Azt tudom mondani, hogy Magyaróvári Viktor a Kayamar. Ez a művészneve, de egyben egy műfajt is takar. Lehet szeretni vagy nem szeretni - de ehhez előbb meg kell hallgatni.

- Mit üzenne azoknak a tehetséges fiataloknak, akik eljátszanak a gondolattal, hogy erre a pályára lépnek?

- A marketing alapvetése: találd meg, hogy te mitől vagy egyedi. Én a magam részéről a Moltopera vezetésében, a menedzsmentben és az ifjúsági programokban találtam magamra - és ez nem jelent „művészi megalkuvást”, akármit is mondjanak rá a többiek.

Nem szabad, hogy mások - akár a kritikusok, akár a pályatársak - hangja elnyomja a saját, belülről jövő hangodat.

Ha agyondicsérnek, elhiszed, hogy jó vagy és mindent kisujjból akarsz megoldani. Ha a negatív kritikák vannak túlsúlyban, elhiszed, hogy nem vagy elég jó és megkeseredsz, feladod a pályát. Pedig a közönség szavak nélkül is sugároz - valós - értékítéletet, és az a bizonyos belső hang mindig őszintén és igazán mondja meg, hogy mennyit ér, amit csinálsz.

Ha érdekes volt az interjú, nyomj egy lájkot!