prcikk: Keszthelyi Vivien: “Azt hitték, hogy majd kiállok a boxutcába és elmegyek sírni, ám ebben nagyot tévedtek” | szmo.hu
A Rovatból

Keszthelyi Vivien: “Azt hitték, hogy majd kiállok a boxutcába és elmegyek sírni, ám ebben nagyot tévedtek”

Vivien csak 18 éves, és máris a világ legfiatalabb háromszoros túraautó-bajnoka. Nagyon fiatalon lett nagyon sikeres egy férfiasnak mondott sportban.


Keszthelyi Vivien a nemzetközi GT4-es bajnokságok történetének legfiatalabb női autóversenyzője, aki dobogós helyen zárta a szezont. Csak decemberben lett 18 éves, de már öt éve száguld a versenypályán. Hogy indult a karrierje, mi vezette el őt a töretlen sikerig, és mivel tölti az idejét egy autóversenyző? Erről beszélgettünk vele.

Hogyan fogott meg az autóversenyzés, mikor döntötted el, hogy ezzel szeretnél foglalkozni?

Ausztriába voltunk a szüleimmel egy versenyen, akkor kapott el az adrenalin a futamok nézése közben, ott döntöttem el, hogy versenyző szeretnék lenni. Rögtön mondtam a szüleimnek, hogy én teljesen máshogy vezetnék a pályán. Mindig is olyan típusú lány voltam, aki ha azt gondolta, jó valamiben, akkor azt be is akarta bizonyítani.

Mit szóltak hozzá a szüleid?

Persze, először megpróbáltak lebeszélni róla. Aztán 2013 végén beültem egy Swift-kupás autóba, meg kellett tanulnom kuplungozni, váltani, az alapokat. Gyorsan fejlődtem, így nemsokára már fel tudtunk menni a pályára és tempóban autóztunk. Akkor látszódott a szüleimen először, hogy ők is elhiszik, hogy van érzékem a vezetéshez. Aztán engedélyt kaptam, hogy 2014-ben rajthoz álljak az európai Swift-kupában, ahol rögtön sikerült is bizonyítani nekik, hiszen harmadik lettem.

Nyilván a szüleid engedélyén kívül még másra is szükséged volt, ahhoz, hogy autóba ülhess, hiszen akkor még nagykorú sem voltál, és nem volt meg a jogosítványod sem.

Magyarországon van egy külön engedély 18 év alattiaknak. Először különböző teszteket kell teljesíteni, amiből kiderül, hogy megfelelsz-e. Kell egy bizonyos magasság is, hogy beülhess az autóba, figyelik, hogy mennyire gyorsan fejlődsz, mennyire vezetsz biztonságosan. Aztán jön egy vizsga, amit minden évben meg kell ismételni. Ez magába foglalja a zászlók jelentését, a szabályzatot. Ezt a mai napig mindig sikerült lerakni.

Azért te viszonylag fiatalon, 12 évesen már autóban ültél. Igaz, csak a pályán vezethettél, viszont, amikor mondjuk a közúton ültél valaki mellett az autóban, akkor nem volt olyan érzésed, hogy “mit bénázik, én jobban vezetnék”?

Nem, soha nem szóltam bele mások vezetésébe.

Most már nekem is van jogosítványom, a szüleimmel sokat vezetünk közúton, és szerintem sokkal veszélyesebb ott vezetni, mint a versenypályán.

Nagyon sok mindenre figyelni kell, a pályán ugye tudod, hogy mindenkinek az a célja, hogy első legyen, mindenki tempóban megy. Az már másodlagos, hogy kell előzni, vagy védekezni ellenük. De a közúton mindenkire figyelni kell, valaki használ indexet, valaki csak bevágódik, sokkal többfelé oszlik az ember figyelme. Egy utcai autó jóval kényelmesebb, mint egy versenyautó, teljesen más mind a két közeg.

Nagyon fiatalon lettél nagyon sikeres egy férfiasnak vallott területen. Voltak ebből konfliktusaid az idősebbekkel, vagy a másik nem képviselőivel? Ők hogyan fogadtak téged?

Amikor elkezdtem versenyezni, akkor rögtön nekilöktek a szalagkorlátnak, tehát azért próbára tettek.

Azt hitték, hogy majd kiállok a boxutcába és elmegyek sírni, ám ebben nagyot tévedtek.

Nem mondom, hogy soha nem sírtam a pályafutásom alatt, de akkor is inkább olyankor, ha kiestem egy jó pozícióból. Ebben az évben viszont már elmondhatom, hogy megszűntek a korábbi rivalizálások, de ezt versenyről versenyre ki kellett harcolni.

Szerinted mi a sikered titka? Hogyan tudtad kiharcolni, hogy tiszteljenek téged az autóversenyzésben?

A kitartás a legnagyobb kulcsa, emellett valahol a veszteség is sokat tesz hozzá. 2017 például nem volt a legszuperebb szezonom, sok balesetem volt, több negatív dolog is ért egy év alatt. Ezek mind segítettek abban, hogy erősebb legyek. Most már el tudom engedni, ha valami rossz történik. Ha kiesek például, akkor is már inkább próbálok a következő versenyre koncentrálni, és nem a múlton rágódni.

Szerintem, aki sikeres, az a kudarcokból épít a legtöbbet.

Említetted a baleseteket. Azt nemcsak fizikailag, de lelkileg is fel kell dolgoznia egy átlagos vezetőnek is, te hogyan élted meg mindezt versenyzőként?

A legnagyobb balesetem után azonnal autóba akartam ülni. Nem gondoltam úgy, hogy akkor én soha többet nem vezetek, nem féltem, nem rágódtam a baleseten, amikor ugyanott vezettem, ugyanabban a kanyarban. Egyik ilyen rossz élmény sem ragadt meg bennem úgy, hogy eszembe jusson vagy gátoljon a versenyek közben, nem volt szükségem pszichológusra sem. Egyedül is sikerült feldolgoznom.

Ennyi tapasztalat után, hogyan indulsz neki egy versenynek, izgulsz még?

Már nem. Korábban viszont nagyon dobogott a szívem a kezdéskor. Néha még előfordul, de elkezd dolgozni az adrenalin és az már teljesen más érzés. Nem izgulsz, hanem egy megfogalmazhatatlan érzés jön, amikor kigyullad a lámpa. Alig várod, hogy elindulj és végre megtörténjen. Már csak arra koncentrálok, hogy befejezzem a versenyt egy jó helyezéssel.

Gondolom nemcsak vezetned kell, amikor készülsz egy versenyre. Milyen további edzésre van még szükséged, hogyan telnek a hétköznapjaid?

Erőnléti edzéseket csinálok még pluszban. Kézre, nyakra és a törzsre a legfontosabb, ezeknek az izomcsoportoknak a megdolgoztatása a versenyzés miatt napi edzést vesz igénybe. Általában van egy-két nap, amikor csak masszás van. De az nem olyan masszázs ám, amit az emberek többsége elképzel. Nincs lágy zene, meg ellazulás, mert elég fájdalmas, miután beállnak az izmaid. Ez azért szenvedéssel jár. Vezetni akkor megyek, amikor van lehetőségem tesztelni. Emellett egy étrendet kell követnem, ami megszabja, hogy reggel, délben, este mit ehetek. Ez kalóriákra van lebontva.

Így, ha például boltba megyek, akkor is eltart egy óráig a bevásárlás. Minden terméknek megnézem a hátulján az összetevőit, mert nagyon fontos, hogy miben mennyi kalória van.

Figyelni kell még az alkoholra is ugye, hiába lettem 18, az még nem jelenti azt, hogy elkezdek inni. Hiszen nem lehet, hogy emiatt elússzon például egy tesztnap.

És mit csinál Keszthelyi Vivi, amikor nem autóban ül?

A családommal, vagy a barátommal vagyok, illetve lovagolok. De a lovaglásra sajnos nincs elég időm, mert keveset vagyok itthon.

Már több helyen is említetted, hogy Michael Schumacher a példaképed. A barátod által pedig mondhatjuk, hogy félig bekerültél a Schumacher-családba, hiszen David, a párod, Michael testvérének a fia. Egy ilyen neves családban szinte mindenkitől tanulni lehet a versenyzés tekintetében. Szoktak neked segíteni, tippek adni?

David apukájával, Ralf Schumacherrel nagyon sokat találkozom. Van, hogy Daviddel együtt tesztelünk és akkor ő is ott van. Ilyenkor nem érzem, hogy nagyobb a nyomás lenne rajtam, de próbálok jobban megfelelni. Nagyon sokat segítenek, Ralf is megosztja a tapasztalatait. Ezeket mindig megfogadom, ugyanakkor át is gondolom őket, hiszen én lány vagyok. Máshogy építem fel a versenyeimet, máshogy érzem az autót.

Ha már így visszakanyarodtunk a vezetéshez, mi volt számodra a legnagyobb élmény 2018-ban?

Az egész éves eredményem az Audi R8-kupában. Annak ellenére, hogy hátsókerék-hajtású nagy túraautóval kezdtem el versenyezni, ami ráadásul nagyon fiatal modell is, sikerült második helyen zárnom összetettben és megnyertem a kategóriámat.

A top 5 volt a kitűzött eredmény, ehhez képest már az első versenyhétvégén kiderült, hogy a harmadik helyen állok.

Mondjuk nekem mindig magasak az elvárásaim, a top 3 az alapvető cél számomra.

Milyen a terveid, céljaid vannak 2019-re?

Nemrég jött az e-mail, hogy sikerült felkerülnöm a Forma-3-as W Series szűkített, top 55-ös listájára.

Hatalmas megtiszteltetés, hogy 26 nemzet legjobb női pilótái között képviselhetem Magyarországot.

Még nincs formaautós tapasztalatom, hiszen én egyből a túraautó kategóriában kezdtem versenyezni, nem a gokart pályán tanultam meg az alapokat. Kétségkívül hatalmas kihívás lesz számomra, de egyben óriási lehetőség is. A Formula 3 rendkívül fontos lépcsőfok a top szériák felé vezető úton és úgy érzem, hogy idén minden adott, hogy ezt meglépjem.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SIKERSZTORIK
A Rovatból
Brutális ajánlatot kapott a Cápák között című műsorban a magyar vállalkozó: Orbók Ilona az egész cégét kérte
Kuszkó Gábor élelmiszermérnök büszkén mutatta be kézműves magtejeit, de a befektetők kritikával illették.


A Cápák között január 18-i adásában két vállalkozás is révbe ért: egy lítiumion-akkumulátor tüzeket előrejelző szenzor és egy bőrproblémákra specializálódott kozmetikai márka is milliós befektetéssel távozott.

Másoknak, köztük egy kézműves magtej-készítőnek és egy zeneterapeutának végül nem jutott a befektetői tőkéből.

Elsőként Sőnfeld Mátyás gyógypedagógus és zeneterapeuta lépett a stúdióba, aki Zenebatyu nevű élményprogramjához és a Xilofun nevű zenélő társasjátékához kért 6 millió forintot 10 százalékos cégtulajdonért cserébe.

Bár a zenés bemutatkozó egyedi volt, a befektetők végül nem láttak fantáziát az üzletben.

Kuszkó Gábor élelmiszermérnök PlantSoul nevű, friss, kézműves magtejeket gyártó cégébe keresett partnert, aki 12 millió forintért 20 százalékos tulajdonrészt kért.

Balogh Levente szerint Gábor inkább menedzser, mint vállalkozó, amivel Orbók Ilona is egyetértett, és meglepő ajánlatot tett: 12 millió forintért megvásárolta volna az egész céget, Gábort pedig termékfelelősként alkalmazta volna tovább.

Bojinka Miklós egy közös, 40-40 százalékos tulajdonrészt ajánlott volna Ilonával, meghagyva 20 százalékot az alapítónak, de Orbók Ilona ezt nem fogadta el, és visszavonta eredeti ajánlatát is, ígyKuszkó Gábor befektetés nélkül távozott.

Kerekes Péter, a Magyar Padelszövetség elnöke Premier Padel nevű vállalkozásával érkezett, amely már most is rendkívül sikeres: három helyszínen 10 pályával 360 milliós bruttó bevétel mellett 110 millió nettó profitot termel.

A debreceni terjeszkedéshez 70 millió forintot kért 25 százalékért, amire Lakatos István egy új, közös debreceni cég létrehozását javasolta 50 százalékos részesedésért, licencdíj-konstrukcióval.

Az este egyik nagy nyertese Varsányi Péter lett, aki a Preion nevű, lítiumion-akkumulátorok kigyulladását 8-10 perccel előrejelző szenzorral érkezett.

A rendszer 98 százalékos pontossággal jelzi a hibát, ami életeket menthet. Négy befektető gyorsan kiszállt, Bojinka Miklós pedig szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy az autóipar miért nem használ már hasonló technológiát.

Balogh Petya azonban meglátta a lehetőséget. "Négy Cápa elúszott, én még itt vagyok!" – mondta, majd 37 millió forintot ajánlott a cég 25 százalékáért, amit Péter el is fogadott.

A másik sikertörténet

Orbán Cintiáé volt, aki saját bőrproblémája, a seborrhea miatt hozta létre a Sébiologie nevű bőrápolási márkát.

A vegyésztechnikus és kozmetikus végzettségű vállalkozó 6 millió forintért cserébe 20 százalékos tulajdonrészt ajánlott.

A koncepció annyira meggyőzte a befektetőket, hogy Balogh Levente azonnal ajánlatot tett, azzal a feltétellel, ha egy másik Cápa is csatlakozik hozzá.

Orbók Ilona azonnal beszállt mellé, és bár Lakatos István is tett egy külön ajánlatot, Cintia végül a Levente-Ilona páros befektetését fogadta el.

Via Pénzcentrum


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
SIKERSZTORIK
A Rovatból
„Mi vagyunk az egyik utolsó, harmadik generációs kávés vállalkozás Európában” - ők pörkölnek kávét világszínvonalon Budaörsön
Federico Roncadi családjával karöltve a kontinens egyik legkorszerűbb pörkölőjét szerezte meg – egyenesen a termelőtől érkező, fairtrade – kávéihoz a Caffé Perté üzemébe. De mellette még üzemel a ’Mamma’ is, amelyet a felmenői is használtak: ez volt a rendszerváltás utáni egyik első, Nyugatról érkező kávépörkölő gép Magyarországon.
Tóth Noémi - szmo.hu
2026. január 23.



Federico Roncadi, azaz Fede fiatal kora ellenére elhivatott és profi szakember: ő az egyik vezetője Európa egyik legrégebbi, ma is családi kézben lévő kávés vállalkozásának, a Caffé Pertének, ahol a tudás nagypapáról, apára, apáról fiúra szállt. A papa vadászat révén ismerte meg Magyarországot a ’80-as években, majd szinte elsőként hozatott hazánkba kávépörkölőt. A családi garázsüzem hamar kinőtte magát, fiával később már az ország nagyvárosaiba szállították rendszeresen a minőségi kávékat.

Az új, kibővült és korszerűsített üzem 2003 óta működik Budaörsön, ahol a pörkölőberendezések mellett helyet kapnak a zsákokban érkező nyers kávék, a becsomagolt késztermékek, családi ereklyék – például egy oldtimer Wartburg, amit Fede maga vont be kávészsák-vászonnal kívül-belül (ld.a képen) –, egy kávégép-szerelő műhely, valamint sok száz régi kávéautomata egyaránt.

Az üzemlátogatás során azonban a kedvenc tárgyam egy bájos ön-vállveregető szerkezet volt, amelyet Fede maga készített az ajtófélfára erősítve, hogy ha ő nincs ott, akkor is elismerve érezzék magukat az emberei.

– Egy ilyen családba születve, ahol szinte anyatej helyett is kávét kaptál, hány évesen szippantott be a kávék világa?

– Egészen kicsi korom óta része voltam a cég életének: a szüleim már babakoromban is vittek magukkal különböző szakmai eseményekre, kiállításokra. Bár az első kávémat talán 13 évesen ittam meg, a kávéhoz mindig is különleges érzelmi kötődésem volt. Már akkor is éreztem, hogy ez több számomra, mint egy ital: egy világ, amely körülvesz és amelyben felnőttem.

– Sokszor hallani olyanról, hogy az örökös nem érdeklődik a felmenői hivatása iránt, hiába adott az életpálya-modell számára, de a te szemedben igazi lelkesedést és tüzet látok csillogni. Hogy kell elképzelni a mentorálási, ráhangolódási szakaszt a nagyapád és apukád részéről, mielőtt átvetted az irányítást?

– Nagyon hálás embernek tartom magam. Úgy gondolom, nemcsak a kultúrát, az értékeket és az örökséget kell megőrizni, hanem azt az egész életen át tartó munkát is, amit a nagypapám és a szüleim beletettek ebbe a vállalkozásba. Harmadik generációsként ez számomra különösen fontos felelősség: megbecsülni, ápolni és továbbfejleszteni mindazt, amit felépítettek. Szeretném megmutatni, hogy nem csupán beleszülettem ebbe a szerepbe, hanem méltó vagyok a harmadik generációs titulusra.

– Mutattál egy régi fotót a kétségkívül sármos nagypapádról, amelyen a kávétörténelem egyik ikonjával látható egy autóban, mi a fénykép története?

– A fotón a nagyszüleim láthatók egy autóban, éppen a templom felé tartanak. A kép azért különleges, mert egy nagyon szoros, máig meghatározó kapcsolatot örökít meg: a nagypapám egy globálisan ismert márka alapítójának dolgozott, akivel nemcsak szakmailag, hanem emberileg is mély kapcsolatot ápoltak. Abban az időben nagyapám Reggio Emilia tartomány egyik legtehetségesebb és legsikeresebb értékesítője volt. Az autó maga Giampiero Segafredóé volt, aki szintén szerepel a képen. Az iránta érzett tiszteletből kapta édesapám is a Giampiero nevet.

– Egy családi vállalkozásban nehéz lehet különválasztani a szakmázást az érzelmektől, illetve kiéleződhetnek a generációk közötti konfliktusok is. Ti hogyan kezelitek a munka-magánélet egyensúlyt, illetve hogyan oldjátok fel ezeket az esetleges súrlódásokat? Hiszen Európában gyakorlatilag egyedülálló módon van családi kézben ez a kávébirodalom, nem eshet szét a logisztika holmi családi perpatvar miatt…

– Erre mindig nehéz válaszolni, mert számomra a munka és a magánélet nagyon korán összefonódott. Gyerekként szó szerint a cégben nőttem fel: az udvar volt a „játszóterem”, raklapokból építettem bunkert, felmásztam a kávészsákokra. A kávé pedig természetes módon az ebédlőasztalnál is állandó téma volt – sokszor stratégiai döntések is ott születtek meg a szüleim között.

Ha a nagyszüleimnél voltunk Olaszországban, a klasszikus, temperamentumos olasz családi ebédek sem csak az ételekről szóltak: gyakran üzleti kérdések, irányok, jövőbeli tervek kerültek szóba. Természetesen konfliktusok és véleménykülönbségek mindig vannak, hiszen teljesen más világ volt, amikor a nagypapám, majd később az édesapám kezdte a pályáját, és egészen más kihívásokkal szembesülünk ma. Egy dolog azonban mindig közös nevező volt: a szolgáltatásnak minden körülmények között kifogástalannak kell lennie. A nézeteltéréseket konszenzussal kezeljük, közös cél mentén.

– Hogyan juttok hozzá a fair trade módon szedett, nyers kávészemekhez?

Van egy mottónk, ami mindent összefoglal: „cserjéktől a csészéig”. Úgy gondolom, talán kevesen vannak, akik valóban képesek átlátni és felügyelni a kávé teljes útját a termesztéstől egészen a fogyasztó csészéjéig. Ez óriási felelősség és hatalmas feladat, de egyben csoda is – és számunkra ez az egyetlen módja annak, hogy valódi garanciát vállaljunk az élményért. A fair trade sokak számára „csupán” egy licenc vagy címke. Számomra ennél sokkal többet jelent: fontos, hogy ne csak jól hangzó gesztus legyen, hanem valóban meg is valósuljon.

A kávétermesztő családok többsége a harmadik világbeli országok legkevésbé tehetős rétegeihez tartoznak. A kávé nem nagyvárosok közelében terem, hanem gyakran a dzsungel közepén, elszigetelt területeken. Ezek az emberek kis falvakban élnek, ahonnan sokszor másfél órás dzsungelúton lehet csak eljutni az első aszfaltos útra, majd onnan még további fél óra az első város. Számukra a kávé nem egy termék, hanem a megélhetésük.

Gyakori jelenség, hogy úgynevezett „coyote”-ok érkeznek, akik már a szüret előtt, áron alul felvásárolják a termést, majd jóval drágábban továbbértékesítik. Sok termelőcsaládnak nincs más választása: elfogadják ezeket az ajánlatokat, mert különben nem tudnák finanszírozni a szüret végéig tartó időszakot. Éppen ezért tartjuk kulcsfontosságúnak, hogy tisztességes, átlátható és hosszú távú kapcsolatokat építsünk velük.

– És hány lépésben készül el belőlük a becsomagolt szemes kávé vagy kapszula itt Budaörsön?

– A folyamat a nyers kávéval indul: az egyes tételek a silókba kerülnek, ahol egy kódolt rendszer kilogramm pontossággal keveri össze őket a nagypapám receptje alapján. Innen magas nyomású levegő segítségével jutnak át a kávék a következő terembe, a pörkölőhöz, amely Európa egyik legnagyobb és legmodernebb berendezése. A gép beüzemelésére Bolognából érkeztek mérnökök, akik egy teljes héten át dolgoztak azon, hogy digitálisan „beleprogramozzák” a nagypapám kezét – vagyis azt a pörkölési filozófiát és tapasztalatot, amit ő képviselt. Így minden egyes pörkölési ciklus pontosan azonos minőségű. Számunkra ez hatalmas mérföldkő volt, mert itt találkozott először igazán a családi tradíció a modern technológiával. A pörkölés után, miután a kávé lehűlt, ismét silókba kerül, majd azonnal megkezdődik a csomagolás folyamata. A kész termék innen kerül a raktárba, készen arra, hogy eljusson a fogyasztókhoz.

– Jól néz ki egymás mellett ez a futurisztikus pörkölő és ez a régi pörkölő, hiszen lászik, hogy honnan hová jutottatok el az idővonalon. Mi a története az eredeti gépnek?

– Az új, hatalmas pörkölő mellett ott áll a „Mamma” – vagyis az „anya”, ahogy édesapám hívja. Ennek a gépnek az egyik legnagyobb erőssége a története: mindhárom generáció dolgozott rajta, és nagyapám is ezzel a pörkölővel indult el Olaszországban. A rendszerváltást követően pedig ez volt az egyik első, Nyugatról érkező kávépörkölő gép Magyarországon. A „Mammát” teljesen restauráltuk, és a mai napig aktívan használjuk. Ezzel a géppel kisebb tételeket pörkölünk, hiszen a nagy, modern berendezés óránként akár egy tonna kávét is képes előállítani, és vannak olyan különleges kávék, amelyekből nincs szükség ekkora mennyiségre. Így a múlt és a jelen nemcsak egymás mellett állnak, hanem valóban együtt dolgoznak.

– A bérbe adott kávégépek hatalmas műhelyében egy terjedelmes kávégép-múzeumhoz való gyűjteményt is látok, sok évtizednyi kinccsel – ezekkel a szépen karbantartott masinákkal van valamilyen célod?

– Minden egyes gépünket nagy tisztelettel és szeretettel kezeljük. Inkább építünk egy újabb raktárt, minthogy bármelyikük a szabad ég alá kerüljön. Vannak köztük olyan kávégépek, amelyek több mint egymillió kávét főztek le – ha beszélni tudnának, egészen elképesztő történeteik lennének.

Megőriztük azokat a gépeket is, amelyeket a nagypapám hozott be az országba a ’90-es években, valamint azt a legelső kávéfőzőgépet is, amely az első magyar partnerünknél működött – egy olyan ügyfélnél, akivel a mai napig együtt dolgozunk, és nagyon jó kapcsolatot ápolunk.

Régi tervem, hogy a központunkban létrehozzak egy kisebb kávégép-múzeumot, ahol ezek a gépek nem raktári környezetben, hanem méltó módon, a történetükkel együtt lennének bemutatva. Az épületen belül még a nagypapám teherautóját is megőriztük, amellyel annak idején az első kiló kávét szállította Magyarországra – számomra ez az egész örökség egyik legszebb szimbóluma.

– Feltételezem, hogy világszerte több kávéültetvényt meglátogattatok már. Felidézed nekünk a legemlékezetesebb kalandod?

– Talán a legemlékezetesebb élményem a hondurasi ültetvények látogatása volt. Itt szembesültem igazán azzal, mennyire fárasztó és aprólékos a kávészüret: képzeld el, egy eszpresszónyi adaghoz hatvanszor kell leszedni a kávécseresznyéket az ágról. Ez az élmény teljesen új perspektívát adott számomra a munkánk értékére és a termelő családok munkájára. Az egyik legmeghatározóbb tapasztalásunk az volt, amikor egy többórás utazás után a hegyekben meglátogattunk egy hatfős családot, akik egy vályogházban éltek. Nem volt padló, víz vagy fürdőszoba – mégis mérhetetlen szeretettel fogadtak bennünket. Megfőzték az utolsó krumplijukat, azzal kínáltak meg minket, és mézes vizet adtak inni. Az általunk hozott nyers kávét a tűzhelyen pörkölték meg, mert nekik már egy szem sem maradt, a szüret pedig még messze volt. Bizony, könnyekig meghatódtunk.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK
A Rovatból
Viccből küldte ki élete első ginjét világversenyre, és aranyérmet nyert vele
Misit – aki 44 évesen kóstolt egyáltalán gint először – a családja unszolta, hogy bíráltassa el a saját párlatát, amelynek még nevet sem tudott adni, így lett belőle véletlenül Misi’s Gin.


Kenyeres Mihály ugyan középkorúként kóstolt bele elsőként a ginbe, hamar behozta a lemaradást, és vegyészi ismereteire alapozva bele is vetette magát a ginkészítésbe. A hobbi hamar hivatássá vált, amikor szerettei nyomására benevezte első saját készítésű italát a Las Vegas World Spiritre, amelyen ezüstérmes lett, illetve az angliai World Gin Awardsra, amelyen pedig kapásból aranyérmet szerzett. A mesébe illő történetben tehát nem a dzsinn, hanem a gin a palackban teljesített egy kívánságot. Kifaggattuk Misit erről a rendhagyó sikerélményről, a mosolyra fakasztó kezdetekről és a nagyszabású terveiről.

– Négy éve kóstoltál egyáltalán először gint, ami önmagában meglepő - hogy-hogy ilyen későn kortyoltál bele, és az első találkozás mitől volt ennyire sorsdöntő?

– Vidéken, ahol felnőttem, a VBK volt a diszkó hivatalos itala, amit én mindig utáltam. És olyan hülye voltam, hogy azt hittem, hogy akkor az összes ehhez hasonló ital (pl. vodka-narancs, gin-tonic) is ugyanolyan rossz. Az első gin-kóstolásnál még csak azt éreztem, hogy ez ízlik, viszont a történetét megismerve kialakult bennem egy késztetés, hogy nekem ezzel dolgom van.

– A legenda szerint a fürdőkádban ülve álmodtad meg az egész gin-koncepciódat. Az egy jó kiindulópontnak tűnik, hogy vegyész végzettséged van, de ez még nem jelenti azt, hogy ismered a desztillálás rejtelmeit: hogyan készültél fel az italfőzésre otthon a lepárló beszerzése után, milyen előkészületeket igényelt a bravúr?

– Élelmiszermérnök vagyok, úgyhogy láttam már lepárlót korábban is. De ami számomra is a legmeglepőbb volt, hogy nem nagyon kellett rákészülnöm semmire. Valahogy jött minden magától.

– Saját kezűleg, minimális segítséggel építetted fel a lepárlóüzemed – azért csak felmerültek nehézségek eközben, amelyre előtte nem gondoltál…

– Annyira váratlan volt ez a nemzetközi elismerés, hogy szinte semmire sem gondoltam az elején. Szerencsére mindenhonnan kaptam segítséget, úgyhogy legalább azzal gyorsan tisztába kerültem, hogy milyen feladataim vannak ahhoz, hogy saját lepárlóm legyen. Az egyetlen terület, ahol magamra voltam utalva, az a technológiai kialakítás, de itt meg segítség volt, hogy mérnök vagyok, és inkább rejtvénynek fogtam fel, mintsem problémának.

– Szerinted mi volt az a bizonyos plusz (akár lepárlási technológiában vagy ízesítésben), ami miatt elsöprő sikert aratott a gined a 2022-es világversenyen?

– Na ez az, amire nem tudom a választ. Egyedi technológiát találtam ki a fűszerek előkészítésére és a lepárlásra, illetve elég egyedi a két különleges fűszer kombinációja is. Ez biztos különbséget jelent a többi ginhez képest, de valószínűleg az lehet a titka, hogy ez egy szerelemprojekt. Én ezt csak negyed- vagy ötödsorban tartom üzleti vállalkozásnak. Imádok a lepárlóban lenni, szeretem ezt csinálni, és ez biztosan visszaköszön a végtermékben is.

– És miért pont Misi’s gin lett a brand neve - nem akartad túlbonyolítani?

– Amikor kiküldtem bírálatra az első ginem, akkor az angol cég szólt, hogy címke és név nélkül nem fogják babonából elbírálni, úgyhogy ezeket mindenképpen intézzem el a kiküldés előtt. Készítettem egy címkét, amiért még az óvodában is kinevetnének, de nevet továbbra sem adtam. Írtam nekik, hogy ez csak viccből készült, és ha a barátaim nem nyaggatnak vele, akkor ki sem küldtem volna bírálatra, úgyhogy tekintsenek el ettől, de közölték, hogy vagy adok két héten belül nevet a ginemnek, vagy nincs bírálat. Mondanom sem kell, hogy nem sikerült nevet adnom: ami nekem tetszett, az a családomnak nem, ami pedig nekik tetszett, az meg nekem nem.

Ezt elunták az angolok, és ráírták a számlára, hogy Misi’s Gin, vagyis Misi ginje. Mivel én ekkor még tényleg viccnek vettem az egészet, megrántottam a vállam, hogy akkor legyen ez a neve. Az angliai verseny után, amin aranyérmet nyert, meg már nem is lehetett volna megváltoztatni.

– Milyen szempontjaid voltak a palack jelenlegi designját illetően, amikor már jobban átgondoltad?

– Amikor először kóstoltam gint, akkor utánaolvastam a történetének, és a legenda szerint egy holland gyógyszerész-alkimista kezdte el árulni a gyógyszertárában a mai ginek elődjét. Mivel én is vegyész vagyok, ezért azt gondoltam, hogy tiszteletadásból az én ginem is úgy fog kinézni, mint egy gyógyszertári üveg.

Ezért van a viaszos zárás, mert néhány száz évvel ezelőtt ez volt az egyetlen biztonságos zárás. A címkén pedig azért van nagy méretben a termék neve, és nem a brand, mert a gyógyszeres dobozon is az aszpirin, vagyis a terméknév van kiemelve, és nem a gyártó. Illetve mivel a gyógyszerészek is ráírják a termékekre, hogy mire javasolják, és a gin egy társasági ital, ezért az én „gyógyszerészetem” a Misi’s Gint a barátságra írja fel.

Annak is van jelentősége, hogy az aranyérmet hirdető kártyát tartó spárga hányszor van körültekerve a palack nyakán. Mivel az első ginemben öt fűszer van, ezért azon ötször, a másodikon pedig hatszor, amely tavaly áprilisban nyert aranyérmet Angliában, mivel abban hatféle fűszer van.

– Nyilatkoztad az egyik videódban, hogy nem vagy hajlandó rózsaszínű gint készíteni, mert a szín mindig valamilyen utólagos adalékkal készül, hanem inkább rózsaszín ízű gint készítesz. Ezt hogy kell elképzelni, mitől lesz ízében rózsaszín egy ital?

– Az agyunk automatikusan összekapcsolja az ízt egyéb, hozzá kapcsolódó emlékkel. Ha megérezzük a málnát, akkor rögtön a színére gondolunk. Ez persze egy poén, de remélem, hogy idővel a fogyasztók is tudatosabban kezdenek italt választani, mint ahogy más élelmiszereknél ez már elindult.

– Milyen ambícióid vannak még a ginkészítés terén?

– Nagyon szeretnék Sloe Gint készíteni. Ez egy gin alapú kökénylikőr, amit én nagyon szeretek, és sajnálom, hogy Magyarországon kevesen ismerik. Már el is készítettem az első tesztet, ami alapján azt már biztosan tudom, hogy megvan a recept. Már csak az a kérdés, hogy mikor kezdem el gyártani. Ennek még annyi különlegessége lesz, hogy nem kerül klasszikus kereskedelmi forgalomba, mivel ebből egy évben csak egyszer tudok gyártani, és akkor sem sokat. Azt tervezem, hogy kizárólag aukción lesz értékesítve, és a teljes bevétel jótékony célra fog menni.

A meglévő két ginem esetén pedig a külföldi értékesítés a legfőbb célom. Ez az év ennek lesz alárendelve.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK
A Rovatból
„Nemszeretem állatokból” végre egzotikus állatok lettek – a TerraPlaza alapítója szerint sok látogató itt találkozik először olyan élőlényekkel, amelyektől korábban idegenkedett
Kárpáthegyi Péter nulla tapasztalattal vágott bele a rendezvényszervezésbe, miután lelkes kezdőként létrehozott egy madárpókos honlapot, majd fórumot és ezáltal közösséget is. Máig az összes plakátot kézzel rajzolja meg, sokszor hosszú hetek alatt, szakmai hitelességgel.
Tóth Noémi - szmo.hu
2026. március 13.



A TerraPlaza nem csupán egy állatbörze, hanem egy grandiózus szakmai kiállítás, családi program és a terrarisztika szakma eszmecseréjének táptalaja is egyben. Az évek alatt sok látogatóból vált tenyésztő, miközben olyan új irányzatok lettek népszerűek, mint a hangya- vagy lepketartás. Kifaggattuk az alapító-főszervező Kárpáthegyi Pétert a kezdetekről és a motivációiról.

– 20 éve kezdted el a közösségépítést, eleinte madárpókokra fókuszálva az arachnida.hu-n. Miért pont a madárpókokra esett a választásod? És akkoriban mekkora volt ez a pók-szubkultúra hazánkban, és kikből tevődött össze?

– Mindig minden ízeltlábú érdekelt, de a madárpókok tartása tűnt a legegyszerűbbnek. Teljesen magával ragadott a rengeteg különleges és titokzatos életmódú faj. A 2000-es évek elején a madarpok.hu-n rendszeresen olvastuk a fajleírásokat, de feltűnt, hogy évek óta nem frissítették azokat. Épp 20 éve volt egy pedagógia tantárgyam, amelynek keretében tanultunk honlapkészítést. Nagyon egyszerűnek tűnt, és azzal a lelkesedéssel hazaérve, aznap este regisztráltam egy ingyenes tárhelyet, és elkezdtem az arachnida.hu-t. Az általam tartott fajokról kezdtem el leírásokat és saját fotókat közzé tenni, és közben webes programozást tanulni. Majd létrehoztam egy fórumot, ahol egy éven belül komoly kis közösség szerveződött. Az akkor még Magyarországon párszáz főt számláló madárpóktartók egy online tudásbázist hoztak itt létre. Ebben részt vettek tenyésztők, zoológusok és persze kezdő tartók is, hasznos kérdésekkel.

– 2009-ben kezdted el szervezni a TerraPlazát: hogy jött a vásár ötlete, és hogyan fogalmaznád meg a rendezvény szellemiségét, célját?

– Az arachnida közösség tagjai időközönként szóba hozták, hogy szervezhetnék olyan terrarisztikai börzéket, amilyenek tőlünk nyugatabbra már ismertek voltak. Akkoriban az ELTE TTK-ra jártam és talajzoológusnak készültem, és azt gondoltam, távol áll tőlem a rendezvényszervezés. Végül láttam én is, hogy nagy igény lenne rá, úgyhogy 2009 nyarán – üres zsebbel és nulla tapasztalattal – belekezdtem a szervezésbe. A Lágymányosi Campus déli épületében kaptam lehetőséget elindulni, és az első eseményre barátokkal, kellékekkel telepakolt reklámszatyrokkal, vonattal mentünk. Nagyon izgalmas időszak volt!

Az első években feltűnt, hogy a TerraPlazának van egy szemléletformáló ereje. Nagyon sok látogató itt találkozik először olyan élőlényekkel, amelyektől korábban idegenkedett. Amikor azonban közelebbről látják őket, rájönnek, hogy ezek is a maguk nemében gyönyörűek és érdekesek. Mint egyébként minden élőlény a természetben, ha jobban megismerjük őket. Mivel itt több ezer ilyen faj látható testközelből, valószínűleg könnyebben átlép egy ingerküszöböt, és sokkal erősebb élményt ad.

Az is pozitív, hogy azelőtt „nemszeretem állatok”-ként foglalták össze ezeket a lényeket. Ez a megfogalmazás nekem nagyon nem tetszett, ezért elkezdtem az „egzotikus állatok” gyűjtőnevet használni a TerraPlaza reklámokban, és mára ez a kifejezés a hazai hobbiállattartó közösségben is széles körben elterjedt.

– 10 èvnyi TerraPlaza után a Covid kényszerszünetet iktatott be, ez idő alatt biológiát és fizikát tanítottál, de értesz a paleontológiához is. Honnan ez a sok szakmai tudás, milyen végzettségeid vannak a témához kötődően?

– Az egyszerű válasz az, hogy szinte minden érdekel és sokat olvasok. Másrészt szerencsésnek érzem magam, hogy kisgyermekkorban a szüleim meglátták az érdeklődésemet, és mindig olyan témájú könyveket, eszközöket kaptam és úgy foglalkoztak velem, ami éppen legjobban érdekelt. Szerintem ezen nagyon sok múlott. Akkoriban nem volt ilyen nagy választék, de mai napig emlékszem, hogy egy-egy kötet mennyire meghatározó volt. Ezt később tanárként is láttam, hogy mennyire fontos az otthoni környezet, hogy bármilyen érdeklődés jó táptalajra kerül vagy sem.

Nagyon meghatározó a baráti társaság is. Például általános iskolás koromban volt egy barátom, akivel állandóan kémiáról beszélgettünk az Akvárium Magazin mellett, rendszeresen az orvosi szótárt és a gyógyszerlexikont bújtuk, és szinte naponta jártunk gyógyszertárba házi kísérletekhez alapanyagokért. Mindig versenyeztünk, hogy ki tud megtanulni hosszabb, bonyolultabb vegyületeket.

Hatalmas szerencse volt az is, hogy az érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumba kerültem biológia szakra, ahol heti hét órában tanulhattam dr. Szerényi Gábor szárnyai alatt. Aki ismeri, az tudja, hogy ez mekkora ajándék volt, ráadásul havonta jó pár napot töltöttünk a természetben terepgyakorlaton.

Mai napig minden természettudományért rajongok, de a biológia varázsol el leginkább, félelmetes és megismerhetetlen mélysége van. Nem létezik olyan szakember, aki az egész biológiatudományt mélyen ismerné, csak részegységeket, annyira hatalmas. A paleontológiához túlzás, hogy értek, de azért imádom, mert még plusz egy dimenziót ad az egésznek. Ezért is igyekszem mindig az evolúciós múltjukkal és leszármazási kapcsolataikkal együtt elképzelni az élőlényeket.

– Te magad rajzoltad a TerraPlaza plakátjait - olykor hónapokig, aprólékosan kidolgozva -, illetve te készíted a social media felületeitekre az edukációs videókat is. Tehát a rendezvényszervezésen felül a grafikusi és marketinges feladatokat is viszed. Miért tartottad fontosnak, hogy a digitális és AI forradalom közepette kézzel készítsd el ezeket a grafikákat?

– Pályaválasztáskor nagy dilemma volt, hogy grafika vagy biológia legyen. Végül az említett biológiatanárom hatására úgy döntöttem, hogy biológusnak megyek, és a rajz jó lesz majd egyszer hobbinak. Amikor elkezdtem a rendezvényszervezést anyagi forrás nélkül, mindent egyedül kellett csinálnom, és itt jól jött a korábbi rajztudás is. Szinte az összes plakátot az évek alatt jómagam rajzoltam leginkább digitális technikával.

Most újabban ott az AI is, de a fajokat még hitelesen nem tudja megjeleníteni, és szerintem a TerraPlaza közönségének szakmaibb része nagyon érzékeny az ilyen részletekre: rögtön kiábrándulna, ha valami hibrid szörnyszülött kerülne egy plakátra. De ez számomra jó érzés, mert azt mutatja, hogy a közönségünk magas szakmai színvonalat vár el.

Jó példa még az 50. TerraPlaza és egyben az első magazin grafikája, ami egyfajta vizuális enciklopédiaként terveztem. Ezen infografikaként bontakozik ki egy aranymetszés-spirálon a földi élet története, időrendben a megjelenő élőlény-csoportokkal, tele rejtett tudományos utalásokkal. Itt csak a szakirodalmak olvasásával elment egy hónapom, és a biztonság kedvéért szakmailag ellenőriztettem is. Nem akarom lebecsülni az AI-t, de ezt nem bíztam volna egyikre sem.

– Hány kiállító volt az első TerraPlazán, és mennyi az utolsón? Melyek voltak a legérdekesebb kiállítók ez idő alatt, azaz milyen extrém különleges állatok vagy produktumok fordultak meg a standokon?

– Az elsőn 31 szakmai kiállító volt 51 asztalon. Nem is volt sokkal nagyobb a hazai hobbi 2009-ben, amely az évek során a TerraPlazával szépen lassan növekedett. A mostaniakon körülbelül 150 kiállító van, immár több mint 330 asztalon. Miközben teltek az évek, úgy jelentek meg a szakmában újabb irányzatok, és persze a régieken belül az új fajok.

Hogy párat említsek, ilyen például az akvakertészet, a hangyatartás, a bioaktív terráriumok, az ászkarákok vagy a trópusi lepkék. Mára rengeteg olyan tenyésztő áll az asztalok mögött, aki annak idején látogatóként jött el, és a TerraPlazán keresztül szeretett bele az egzotikus állattartásba.

– Volt valaha bármilyen kellemetlen szituáció a TerraPlaza rendezvényein?

– Minden rendezvény más és más, sok történet gyűlt össze. Az ellenőrzésekre van egy nagyszerű, állatorvosokból és zoológusokból álló csapatunk. Akiknek nem volt fontos az állatvédelem, azoktól megváltunk. Az évek során kialakult egy megbízható kiállítói kör, akik komolyan veszik az állattartás szakmai és etikai oldalát is.

– Mindeközben két kislányt is neveltek a feleségeddel - hogyan áll a családod az egzotikus állatokhoz, mennyire nyitottak erre az egész világra?

– Jó érzés látni a saját gyermekeimen is, hogy mit vált ki belőlük a rendezvény. Természetközeli helyen élünk, sokat vagyunk a kertben, szerencsére a feleségem is nagyszerű partner ebben, mindannyian nyitottak és érdeklődőek. Igyekszünk olyan természet-szeretetre nevelni a gyerekeinket, hogy meglássák az értéket és a szépet minden lényben. Igyekszem nekik sok érdekességet mesélni az állatokról és a természet működéséről.

– És otthon milyen állatokat tartotok?

– Idő hiányában most csak pár madárpók és skorpió van itthon.

– Mára annyira kinőtte magát a TerraPlaza, hogy immár egy kisebb szakmai csapat segít neked a teendőkben. Mi az, amit soha nem delegálnál a feladataid közül, mert annyira szívügyed?

– Szerintem a rajzolás az, amit utoljára hagynék, valahogy az a TerraPlaza lényéhez tartozik. A rendezvény napján nagyon sokan dolgozunk. Az első 15 évben azonban az évközbeni munkák nagy részét még szinte teljesen egyedül vittem. Mára viszont egy olyan kolléganőmmel szervezzük a rendezvényt, aki korábban évekig látogató volt, majd nyolc éven át kiállítóként vett részt a TerraPlazán. Ezért egy percig sem kellett neki magyarázni, mi is a TerraPlaza: pontosan ismeri belülről ezt a világot, és a szakmai nap ötlete is tőle származik.

– És milyen terveid vannak a jövőre nézve, mit látsz még bele ebbe a műfajba hosszú távon?

– A jövőben szeretnénk több szakmai napot tartani, folytatjuk a TerraPlaza Magazint is, illetve még több edukatív videós tartalmat készítek majd, hogy a közösségünkben tovább erősítsük az állatjólét szemléletét és a természet iránti rajongást.

Következő TerraPlaza: 2026.04.19. vasárnap, Lurdy Ház

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk