"Akkor sikerül jól egy torta, ha elbizonytalanítom vele az embereket"
Macska, villanyszerelő doboza szerszámokkal, focilabda, Minion, narancsos kacsa, hamburger sült krumplival – biztosan te is láttál már ilyen elképesztő formájú és teljesen élethű tortákat. Például az „Egy szelet tortát?” Facebook-oldalról megosztva.
Ezeket a színes, valóságosnak tűnő darabokat Sabján Adrienn készíti, hobbiból. Mióta foglalkozik ezzel? Honnan tanulta meg, hogyan lehet ezeket a mulandó műalkotásokat létrehozni? Mi a legnehezebb számára? Erről is beszélgettünk.
- Hogyan indult a különleges alakú és témájú torták készítése? Miért fogtál bele?
- 7 éve kezdtem, amikor a fiam harmadik szülinapjára szerettem volna rendelni egy Villám McQueen tortát. Neten rákerestem, és akkor láttam, hogy vannak olyan bloggerek, akik otthon is tudnak ilyen tortákat készíteni.
Rengeteg leírást és receptet találtam. Úgy döntöttem, én is megpróbálkozom vele. Így az első darab a fiam harmadik születésnapjára készült torta lett.
- Neked milyen ízesítésű a kedvenc tortád?
Hogy őszinte legyek, az elmúlt években annyi tortát készítettem már, hogy nem gyakran eszem őket. A kedvencem talán mindig az aktuálisan kikísérletezett saját receptem.
Névjegy: Sabján Adrienn
"15 éves korom óta pénzügy-számvitel vonalon vagyok, körülbelül 10-15 évig dolgoztam telekommunikációs cégeknél pénzügyi osztályon, illetve marketing kontrollerként. Jelenleg egy amerikai cégnél végzek folyamatfejlesztési, projektmenedzsment munkát, illetve riportok felgyorsításán, automatizálásán dolgozom.
Ma már nem szívesen vállalok mindennapos, üzemeltetési feladatokat, hanem szinte kizárólag projekt alapon dolgozom, és lehetőség szerint egy-másfél évente munkakört, illetve munkahelyet is váltok."
- Milyen eszközök kellettek a speciális torták megalkotásához?
- Nem használtam az elején különleges eszközöket, mivel az interneten olvasott anyagok alapján kiderült, hogy ezek valójában egyszerűen megoldható feladatok. Csak a receptekkel kellett kísérletezni.
Ami fontos, hogy ezeknek a tortáknak bizonyos szempontból tartósabbnak, erősebbnek kell lenniük, mint egy klasszikus süteménynek, hogy lehessen őket alakítani, faragni, emellett viszont fontos számomra, hogy ne a külföldön megszokott tömör piskóta, vékony vajkrémet kapja az ünnepelt. Valamennyi torta tejszínes krémmel készül, még akkor is, ha épp egy Trabant, vagy a Harry Potter féle Teszlek süveg formáját veszi fel a végén.
- Az első igazán élethű ételt ábrázoló tortád melyik volt?
- Az Alma együttes énekese számára készült csirkepörkölt torta. Elég furcsa volt számomra a felkérés, meglepett, hogy valaki ilyen tortát akar rendelni.
Az elején sokat aggódtam amiatt, hogy egyáltalán hogyan készítsem el.
Akkor ugyanis még nem álltak rendelkezésre a jelenlegi technikáim, nem volt meg az a tudás, hogy mely alapanyagokkal milyen hatást lehet elérni. Ekkor kísérleteztem ki például, hogy a pörköltszaftot sárgabaracklekvárral lehet helyettesíteni.
A tortákat festékszóróval szoktam színezni, és ennél fordult elő először, hogy úgy kellett használni a különböző árnyalatokat, hogy valóságosnak tűnjön a végeredmény.
Követtem utána, hogy mi lett a torta sorsa, az Alma együttes kiposztolta az oldalára a fotóját. Miután a rajongóik végre elhitték, hogy a csirkepörkölt maga a torta, még mindig sokan azt gondolták, hogy a lábos viszont valódi, és akkor vajon hogyan fogja kiszedni az énekes belőle a tortát?
Imádom a realisztikus tortákat. Mivel általában éjszakára tolódik a tortadíszítés művelete, a fáradtság miatt már nagyon tudok szenvedni egy-egy torta esetében. Kivéve ha ilyen kéréssel találkozom.
Bevallom, először csak bámultam a képernyőt, amikor elolvastam a kérést. Fogalmam nem volt, hogyan lehetne kivitelezni, megnéztem pár képet, aztán rájöttem, egyszerűen csak be kell vésni a naptáramba az időpontot, aztán majd csak lesz valami.
Fantasztikus élmény volt ez a torta, és ismét megerősödött bennem az, amit az életről tortakészítésből tanultam: bármilyen lehetetlennek tűnő helyzetbe kerülünk, a lényeg, hogy lássuk a célt, és utána már csak az a fontos, hogy apró lépésekkel haladjunk előre. Ha akarjuk, elérjük. Az életben minden olyan, mint egy puzzle, egyszer csak összeáll a kép. Kérdés, hogy megijedünk-e a többdarabos, nagyobb kihívásoktól. :)
A teljes blogbejegyzést itt olvashatjátok el.
- A torták minden része ehető?
- Természetesen, de ha mondjuk magasabb a torta, akkor kell bele merevítés. Erre rendszerint vastagabb szívószálat szoktam használni. De például egy kajatorta mellett fekvő szalvéta és az evőeszköz is ehető.
- Milyen reakciókat szoktál kapni az elkészült munkákra?
- Mostanában nagyon ráálltam a valósághű kajatortákra, ezek a kedvenceim. Amióta ezeket készítem, és úgy érzem, egyre jobb minőségben, azóta nagyon sok visszajelzés érkezik rá Instagramon és Facebookon is, a saját oldalamon. Gyakran megtévesztik az embereket ezek a torták.
- Tényleg előfordult, hogy első pillantásra nem hitték el, hogy ezek sütemények?
- Például a rántott húst formázó tortáról is az gondolták, hogy valóban az az étel látható a képen. Amikor pedig egy pár perc után belátták, hogy jó, a rántott hús tényleg torta, jött a kérdés, hogy na de az uborkasalátával mi van, az ugye igazi?
Személyes kedvencem a bolognai spagettis, amit nemrég készítettem el.
Most már a fényképezéssel is próbálok trükközni, és igyekszem olyan hátteret választani a torták mögé, ami ezt erősíti – a bolognais volt a legelső, amelyik tényleg teljesen olyan, mintha szimpla kaja lenne. Több ismerősöm is azonnal írt, hogy azt hitte, és is elkezdtem az ebédemet posztolni Instagramra, mint sokan mások.
- Eddig mit tartasz a legnagyobb sikerednek?
- Nem tudom igazán miben mérni a sikereket. De ahogy a munkámban, úgy a tortáknál is fontos a kihívás, és hogy olyan dolgokat csináljak, ami kezdetben lehetetlennek tűnnek. Igazság szerint minden torta után, amit befejezek, először nem hiszem el, hogy megcsináltam, és csak a visszajelzések alapján hiszem el, hogy tényleg jól sikerültek.
Az is öröm számomra, amikor a gyerekeimtől érkezik visszajelzés, jó érzés, hogy büszkék arra, amit csinálok.
De tényleg nem úgy mérem a sikert, mint mások, inkább azt mondom, hogy akkor sikerül jól egy torta, hogyha minél inkább meghökkentem az embereket.
Sok visszajelzést kapok a munkáimra, és előfordult, hogy elsírta magát az ünnepelt, mert örök emlék lesz számára, hogy ilyen tortát kapott. Volt, hogy nem is akarták felvágni a tortát, és több napig tárolták a hűtőben, hogy gyönyörködhessenek benne.
- Kívülállóként úgy tűnik, hogy egy Halálcsillag vagy egy LEGO torony elkészítése lehet a legmacerásabb. Számodra milyen torta elkészítése a legnehezebb?
- Normál esetben azt gondolná az ember, hogy ezeknek az elkészítése a nehéz. Én azonban az életben sem szeretem a sablonos, ismétlődő dolgokat, emiatt nagyon tudok szenvedni egy teljesen átlagos tortánál. A hagyományos darabokat ugyan szívesen megcsinálom az ismerősöknek vagy a gyerekeiknek, mert tudom, hogy örülni fognak neki, de mivel inkább mással foglalkoznék helyette, ezek elkészítése számomra dupla annyi idő, mint a különleges figuráké.
- Az újdonság, a kihívás izgat?
- Persze, mivel kicsit úgy vagyok mindennel, hogy amire más azt mondja, hogy lehetetlen, azt én meg akarom csinálni. Viszont attól kezdve, hogy elkészült, már nem érdekel úgy, nem jelent kihívást. A munkám során is fontos számomra, hogy ha egy folyamat nem működik, akkor én azt megjavítsam, de amint jól működik, úgy vagyok vele, hogy onnantól csinálja más.
Amikor tehát többen is megkerestek azzal, hogy váltsak, indítsak vállalkozást, legyen a tortakészítés a hivatásom, akkor mindig eszembe jut, hogy ha csak ezzel foglalkoznék, és egy-egy tortából vagy bizonyos típusból többet is kellene készítenem, biztosan elveszíteném a motivációt, már nem érdekelne.
Rendszeresen billen nálam a mérleg hol az egyik, hol a másik oldalra, de azután győz az, hogy megtartom az eredeti munkámat, de azt is úgy végzem, hogy mindig új dolgokba foghassak, emellett pedig továbbra is alkotok tortákat, de úgy, hogy a klasszikus formáktól elvigyem az formabontóbb, emlékezetesebb darabok felé.
Balogh Levente és Keserű Balázs, Az álommeló 1. évadának győztese. Fotó: RTL
Fotó: Ujvári Sándor