Aki az angol királynő pincére volt
Meskál úr igazi régi vágású úriember, olyan karakter, amilyenből a mai világban egyre kevesebb akad. Személye már-már fogalom a budapesti Corinthia szállóban: a 2003-as újranyitás óta dolgozik ott, de az 1960-as évek legelején már a jogelőd Grand Hotel Royalnak is munkatársa volt. Életpályája egy szűk három évtizedes nemzetközi kitérőt követően ért körbe, akárcsak az a forgóajtó, ami lényegében első élménye volt a szállodák világával kapcsolatban.
Az említett ajtó a Gellért hotel oldalsó bejáratát vigyázta, ahol apai nagyanyja dolgozott hosszú ideig. Gyakran látogatták meg őt szüleivel, és már ekkor megtetszett neki az ott uralkodó különleges légkör. A döntő lökést viszont egy sajnálatos esemény, édesapjának halála jelentette másodikos gimnazista korában. Addig úgy tervezte, csak érettségi után határozza majd el, milyen irányban tanul tovább, ennek hatására viszont rákényszerült a döntés előre hozatalára, hiszen immár rá is szükség volt kenyérkeresőként.
Meskál Tibor 1943-ban született Budapesten. A Fáy András Gimnáziumba, majd a Kölcsey Gimnáziumba járt, később pedig Sydneyben szerzett felsőfokú vendéglátó menedzseri diplomát.
53 éves elit kategóriás vendéglátásban eltöltött életútja Magyarországon kezdődött, az itthon kapott kitűnő képzésnek köszönhetően tudott a világ több pontján található luxusétterem és -szálloda felszolgálásának vezetésében dolgozni. 1966-tól 30 évig külföldön élt, munkássága és tanulási vágya töltötte fel világszerte számos elit szálloda légkörét. 1996 óta ismét itthon tesz azért, hogy a magyar vendéglátóipar a nemzetközi élvonalba tartozzon.
Jelenleg a Corinthia Hotel Budapest ügyeletes igazgatója, emellett a Magyar Nemzeti Gasztronómiai szövetség szakmai zsűrijének tagja, az Euro és World Skills delegált szakoktatója, Scnitta Sámuel díjas éttermi mester, mester bártender, a Törley Pezsgő Rend lovagja, a 2012. év Gasztronómusa.
(Forrás: Hübners Who is Who)
A gimnázium harmadik osztályából kimaradva először cukrásznak jelentkezett. A felvételi bizottság azonban úgy gondolta, fizikai adottságai és kommunikációs készsége miatt inkább egy másik pályára, mégpedig felszolgálónak lenne alkalmas. Anyját ez a hír nagyon megviselte, mivel a pincérek akkoriban afféle léha személyiségekként éltek a köztudatban. Végül mégis elfogadta a döntést, mindössze egy dolgot kért: fiát ne egy kocsmába vagy étterembe, hanem valamilyen komolyabb és elegánsabb helyre, például egy szállodába helyezzék.
Kérését tiszteletben tartották, így 1960 júniusában az akkor alig 17 éves Tibor a Béke szállóba került, mint felszolgáló tanuló. Itt nemcsak a felszolgálás fortélyait sajátíthatta el élesben, de például a legjobb minőségű import borokkal és pezsgőkkel is megismerkedett. Azonban nem sokáig maradt ott, a rákövetkező évben áthelyezték az ünnepélyes keretek között újranyíló Grand Hotel Royalba.
Ahogy fogalmaz, „ide csak a legkiválóbb tanulmányi eredménnyel rendelkezőket vették fel, így külön büszkeség volt számomra és hatalmas motivációt adott, hogy engem is kiválasztottak.” Ez volt életében az első alkalom, hogy részt vehetett egy újonnan nyitó szálloda körüli sürgés-forgásban. Akkor még csak nem is sejtette, hogy bő négy évtizeddel később ugyanabban az épületben egy másik megnyitónak is aktív részese lesz – de ne szaladjunk ennyire előre.
Tanulmányait befejezve a Royalban vált hivatásos pincérsegéddé. Időközben egyébként esti iskolában tanulva az érettségi vizsgát is letette, de inkább csak tisztességből: ekkorra már végérvényesen elhivatottja lett szakmájának. Kiemelkedő eredményei jutalmául – egy országos szakmai versenyt is megnyert – kilenc társával együtt lehetőséget kapott egy hathónapos, Német Demokratikus Köztársaságba szóló tanulmányútra. 1963 őszén érkezett meg Berlinbe, az amerikai elnök, Kennedy meggyilkolásának híre már ott érte.
Az Erzsébet körúti Grand Hotel Royalt 1896-ban adták át, 364 szobájával sokáig Európa legnagyobbjának számított. Értékét elsőrangú elhelyezkedése csak tovább növelte. Igaz, ennek megvolt a hátránya is: a második világháború során a németek, 1956-ban pedig a forradalmárok foglalták el és rendezték be itt főhadiszállásukat. Az épület mindkét alkalommal súlyos károkat szenvedett az orosz csapatok támadásaitól, helyreállítása több évet vett igénybe.
Itt található az ország legnagyobb bálterme, amely egyben az első hazai mozinak is otthont adott: a mozgóképet feltaláló Lumière fivérek segítségével Párizs és London után ide hozták el az egész világon harmadjára találmányukat. A '40-es évekig Royal Apolló filmszínház volt a neve, 1959-ben pedig Vörös Csillagként nyitott újra – immár a szállodától függetlenül, külön bejárattal.
A mozit végül 1992-ben zárták be, nagyjából ugyanekkor az egész Grand Hotel Royal is elnéptelenedett. Az igencsak leromlott állapotú szálló Csipkerózsika-álma több mint egy évtizedig tartott. Ekkorra sikerült olyan befektetőt találni a máltai központú Corinthia csoport személyében, aki vállalta, hogy a műemléki szempontokat figyelembe véve végzi el a rekonstrukciót. A Corinthia Hotel Budapest 2003 áprilisában nyitotta meg kapuit 414 szobával, ami két évvel később 26 apartmannal is kiegészült a Hársfa utcai szárnyban.
További érdekességeket ebben a korábbi cikkünkben olvashattok.
A Corinthia előcsarnoka
Kezdetben befolyásos pártvezetőket szolgált ki különféle fogadások alkalmával, azonban ahogy egyre inkább kezdte elsajátítani a német nyelvet, rögtön áthelyezték. „Nyilván nem akarták, hogy bármit kiszivárogtassunk, inkább az újonnan érkező cseheket vagy a lengyeleket küldték oda helyettünk” – mondja.
A második két hónapban a patinás Operncafe-ba került, az Unter den Linden sugárúton, ahol a kávéházi felszolgálói munkába is belekóstolhatott. Az utolsó két hónapot pedig az akkor nyitó Moskau étteremben töltötte, szintén rengeteget tanulva az orosz konyháról és felszolgálói kultúráról – az itt szerzett ismereteknek különösen nagy hasznát vette életének egy későbbi pontján, de ennek persze akkor még nem volt tudatában.
A Royalba visszatérve rögtön szobafőpincéri rangba került, ami már nagyon jelentős pozíciónak számított, pláne 21 éves korát figyelembe véve. Életében az újabb fordulatot a Szabadság szálló (ma Best Western Hotel Hungaria, a legnagyobb ilyen intézmény az országban) megnyitása hozta magával. Célzottan őt szemelték ki a feladatra, hogy szaktudását kamatoztatva segítsen a szobaszerviz kialakításában.
Az elnöki lakosztály
Ezen a ponton „jött egy érdekes kalandvágy, egy szerelmi kapcsolat, hiszen miért is ne?” – fogalmaz. Egy hollandiai nőt ismert meg a szállodában, és hirtelen felindulásból elhatározta, hogy követi őt hazájába. Éppen ekkoriban nyílt meg a lehetőség a Magyarországról Jugoszláviába való utazásra szabadidős céllal, mindössze egy felettesi hozzájárulás kellett hozzá. Ezt meg is szerezte, és 1966 őszén unokatestvérével, illetve két barátjával elindultak nyaralni az adriai tengerpartra, Opatijába.
„Innen én gyakorlatilag dobbantottam, vagyis szakszerű kifejezéssel élve disszidáltam” – mondja, majd azt is hozzáteszi: „Soha életemben nem politizáltam, semmi gondom nem volt a rendszerrel. Megbecsült tagja voltam a pincértársadalomnak és kiválóan éltem a borravalókból. Pusztán csak annyi történt, hogy mentem a nő után. Ahogy mondani szokás: cherchez la femme.”
A jugoszláv-olasz határt illegálisan átlépve menedékjogot kért az első gyűjtőtáborban. Eredeti tervét azonban meghiúsította a sors: szíve hölgyéről kiderült, hogy korántsem olyan komolyak a vele kapcsolatos szándékai – lényegében kikosarazta őt. Innen azonban már nem volt visszaút: hacsak nem akarta, hogy lecsukják, kint kellett maradnia és másik úti cél után néznie.
Mivel ekkoriban épp zajlott a vietnami háború, Amerikát hamar kizárta a szóba jöhető országok közül: „Úgy döntöttem, nem szeretném ágyútöltelékként végezni.” Végül Ausztráliára esett a választása, ahol az 1956-os forradalom után két nagybátyja és egy nagynénje is letelepedett. A hivatalos papírok beszerzése bő fél évig tartott, de addig sem ült a babérjain. Rómában kapott állást, természetesen ezúttal is szakmájában: a Hotel Zara alkalmazta londinerként, majd pincérként. Járulékos előnyként az olasz nyelvet is magára szedte.
Melbourne-be megérkezve az első hónapokat nagybátyja éttermében töltötte. Egy kihelyezett rendezvényen aztán, amit a patinás Intercontinental Southern-Cross Hotelben tartottak, nagy szerencséjére felfigyelt rá a szálloda bankett-menedzsere. Felszolgálói állást kínált neki, amit természetesen elfogadott, ezzel odakint is sikerült bekerülnie az ötcsillagos szállodarendszer vérkeringésébe.
Hallatlan ambíciója, kalandvágya és tudásszomja ezután sem csillapodott, így nem meglepő, hogy hamarosan ismét környezetváltozásra volt szüksége. Két napra ellátogatott Sydneybe, az ott töltött időt pedig arra használta fel, hogy egy taxival sorozatban végigjárta a város legjobb szállodáit, mindegyiknél ott hagyva önéletrajzát. „Minden előzmény nélkül beugrottam a személyzeti osztályra, azzal a kéréssel, hogy ha bármilyen munkalehetőség adódna, feltétlenül értesítsenek.” Ezután, mint aki jól végezte dolgát, visszatért Melbourne-be és kirándulásáról egy szót sem ejtve folytatta addigi munkáját.
Az első megkeresésre körülbelül egy hónapot kellett várnia. Az általa először felkeresett Wentworth Hotelből jelezték, hogy megüresedett egy állás, amire nagy szeretettel várják. Azonnal felmondott, összepakolt és Sydney-be költözött.
Az ottani életről az volt a benyomása, hogy sokkal nemzetközibb és kozmopolitább: az emigránsok jóval szélesebb körből kerültek ki, szemben Melbourne-nel, ahol inkább az olasz, görög és angol diaszpóra dominálta a szakmai és társadalmi életet.
Legkiemelkedőbb élménye ebből az időszakból, hogy 1973-ban főpincérként részt vehetett az akkor nyitó Operaház éttermének díszvacsoráján. Ezen az eseményen nyílt lehetősége első ízben felszolgálni II. Erzsébet angol királynőnek és delegációjának, ami már önmagában hatalmas dolog – őt viszont utána további két alkalommal is ez a megtiszteltetés érte. Egy anekdota nagyon élesen megmaradt benne: a királynő mindhárom alkalommal előszeretettel fogyasztott frissen facsart narancslevet, napszaktól függetlenül.
II. Erzsébet háromszori kiszolgálása kétségkívül Meskál úr karrierjének egyik csúcspontja, de az évtizedek során rengeteg más hírességgel is alkalma nyílt találkozni. Mihail Gorbacsovot például rendkívül közvetlen embernek ismerte meg, aki néhány évvel ezelőtti látogatásakor személyesen invitálta őt be lakosztályába, míg testőrei kint várakoztak. Walter Ulbrichtra, az NDK államtanácsának egykori elnökére viszont nagyon kimért, tartózkodó politikusként emlékszik, akivel érintkezni is csak személyzetén keresztül lehetett.
Ausztrál tartózkodásának első évében rögtön nagy élményben volt része: szobapincérként több alkalommal is ő szolgálta fel a reggelit a világkörüli turnén lévő Marlene Dietrich részére. Ugyanez a megtiszteltetés érte Frank Sinatra, Ike és Tina Turner, illetve Ian Anderson, a Jethro Tull zenekar frontemberének látogatásakor.
Szintén élénken megmaradt benne, amikor egy fogadáson az iráni sah (akit pár évvel később az iszlám forradalom megbuktatott) azzal hozta zavarba, hogy desszertként egyszerű fagylaltot kért. Fehér kesztyűjét levéve rohant át az épület túlsó végén lévő konyhába, hogy elintézze a dolgot, de az igazi bravúr az volt, hogy vissza is érjen vele, mielőtt elolvadna. Végül sikerrel járt, amit a sah is értékelt: addig érzelemmentes arca kedvesen elmosolyodott. De felejthetetlen pillanat volt az is, amikor ugyancsak Sydneyben magyarul szólt Mindszenty József bíboroshoz, aki erre abbahagyta az evést, felszólította, hogy térdeljen le, és ott a helyszínen, mindenki szeme láttára megáldotta őt.
Egy előkelő londoni teniszklubban Diana hercegnőnek is felszolgált, akinek legendás szívélyességétől ő is el volt bűvölve. Jelenlegi munkahelyén, a Corinthiában többek között Donald Sutherland, Jean Reno, Gérard Depardieu és José Carreras fogadásában működött közre. Mindannyian nagyon közvetlen benyomást tettek rá, az énekesnő Pink viszont velük ellentétben zárkózott volt, a közelébe se nagyon lehetett férkőzni.
Az Operaház éttermében három sikeres évet töltött el, azonban hiányzott neki a szállodai atmoszféra, amihez annyira hozzászokott már. Szerencséjére a harmadik év vége felé már közelgett az akkor épülő Sydney Hilton Hotel átadása, így kézenfekvő volt, hogy beadja jelentkezését. Fel is vették a szobaszerviz vezetőjének. Ekkorra egyébként már az ausztrál állampolgárságot is elnyerte.
Nagyjából a fentiekkel esett egybe, hogy 1974 karácsonyán disszidálása óta először, különleges belügyminisztériumi engedéllyel hazalátogathatott. Mindig is erős lelkifurdalást érzett édesanyja miatt, amiért egyedül hagyta őt, ezután pedig végképp felerősödött benne a vágy, hogy gyakrabban is találkozzanak. Ausztráliából ingázva persze ez lehetetlen lett volna, így nekiállt alternatív lehetőségek után nézni.
A Hilton szállodák között működött egy interkontinentális áthelyezési program, ennek köszönhetően sikerült elérnie, hogy Londonba kerüljön helyettes szobaszerviz-menedzseri pozícióba. Ehhez különleges szaktudása is kapóra jött, ugyanis a sydney-i Hiltonban vezették be először az automata minibárok rendszerét, vagyis azt, hogy ha a vendég kivesz egy italt a szobájában, a rendszer ezt érzékeli és automatikusan hozzáírja a számlájához. A lánc londoni tagjában épp érkezése után vették át ezt a fejlesztést, így már komoly tapasztalatok birtokában segíthette a tesztüzemet.
A brit fővárosból már akkoriban is viszonylag könnyen lehetett hazautazni – akár csak egy hétvégére –, így elhatározásához híven egyre gyakrabban látogatta meg édesanyját. Ezt megkönnyítette, hogy sikerült szert tennie egy úgynevezett konzuli útlevélre, ami bármely más magyar állampolgárral azonos jogokkal ruházta őt fel az ország területén. Ekkortájt már érezte, hogy valaha el fog jönni a pillanat, amikor tartósan is hazatér, de ez egyelőre még csak távlati terv volt.
Életstílusa természetesen nem éppen kedvezett a tartós párkapcsolatok kialakításának: „Mondanom se kell, folyamatosan váltogattam a barátnőimet, családalapítás szóba se jöhetett. Ilyen téren mindig a szüleim példája lebegett a szemem előtt, és mivel hozzájuk hasonló stabil hátteret én biztosan nem tudtam volna teremteni, inkább bele se fogtam az egészbe. Persze volt ebben egy jó adag könnyelműség is: sokkal kényelmesebbnek bizonyult így lavírozni és kóstolgatni a világ összes lányait…” – mondja mosolyogva.
Meskál úr és 1961-es önmaga a Royal (ma Corinthia) előcsarnokában
Már többször említett kíváncsiságából adódott, hogy szakmájának minden egyes ágában ki szerette volna próbálni magát. Ezért aztán egy alkalommal, mikor épp két komolyabb állás között volt, egy óceánjáró hajó felszolgálójaként is lehúzott néhány körutazást. Ennek köszönhetően nemcsak egy újabb „skalpot” szerzett önéletrajzába, de a Csendes-óceán szigetvilágát is felfedezte.
Bár azért jött vissza Európába, hogy közelebb legyen szülőhazájához, az élet úgy hozta, hogy ismét messzire sodródott. Egy Londonban kötött ismeretség hatására 1983-tól három évet töltött a brit koronához tartozó Bermuda szigetén, ahol a régi orosz cárok korát idéző Romanoff Restaurant vezetője lett. Itt köszönt vissza az a tudás, amit karrierjének elején, a berlini Moskau étteremben sajátított el – ennek fényében nem volt kérdés, hogy vállalja a felkérést.
Nem bánta meg: elmondása szerint az összes hely közül, ahol valaha megfordult a világban –Magyarországot leszámítva –, egyedül itt tudna akár a mai napig is élni. A sziget hangulatában leginkább az ott élők nyíltsága fogta meg. A bermudai őslakosok feketék, emellett nagyon sok az Azori-szigetekről származó portugál, illetve a nyugdíjas éveire odaköltözött angol arisztokrata is. Utóbbiaknak hiába volt egész kastélyuk golfpályával, cseppet sem szálltak el: ugyanúgy maguk intézték bevásárlásukat és mosolyogva köszöntek az utcán szembejövőknek.
Végül azért kellett távoznia, mert egy törvény kimondta, hogy a helyben születetteket a vendégmunkásokhoz képest elsőbbség illeti meg bármilyen pozíció betöltésénél. Így hiába dolgozott jól, három év után egyszerűen meghirdették a munkakörét és felvették a helyére az első bermudait, aki megfelelő szaktudással rendelkezett. Nem volt más választása, elhagyta a szigetet és rövidesen – mivel édesanyja sajnos időközben elhunyt – visszatért Ausztráliába.
Az európai és bermudai kitérő után további tíz évet húzott le a déli kontinensen, és bár az ottani élet rengeteget adott neki, valami mégis hiányzott. Ahogy fogalmaz, „magam se tudom eldönteni, pontosan mi volt az oka, de egyszerűen nem éreztem magam otthon”. A döntő lökést az jelentette, hogy 1995-ben beleszeretett egy ott megismert magyar nőbe, aki jelenleg is az élettársa – együtt eldöntötték, hogy hazaköltöznek.
Szinte napra pontosan 18 éve, 1996 májusában érkeztek vissza Magyarországra. A lakáskereséssel nem volt gondjuk: édesanyja halála után házának kulcsa unokatestvéréhez került, mindössze el kellett kérniük tőle. Ma is ebben a házban élnek, ahol annak idején a gyerekkorát töltötte – mint mondja, ez a tudat hatalmas energiát ad neki minden egyes nap.
Állást sem kellett keresnie, telefonos interjú révén már odakint eldőlt, hogy a Gundel étterem alkalmazza. Feladata az volt, hogy nemzetközi tapasztalatait kamatoztatva tanácsokkal segítse az ott dolgozó pincéreket, tovább növelve ezzel a kiszolgálás színvonalát. Azonban nem maradt sokáig, alig pár hónap után átment a Fórum szállóból alakuló Intercontinentalba. Itt öt és fél éven át éttermi igazgatóként vezette a vendéglátást, ami alatt rengeteget tanult a hazai viszonyokról, sőt Magyarország borvidékeit is végigjárta.
Az ötödik év vége felé jutott el hozzá a hír, hogy hosszú szünet után Corinthia néven újranyit a Grand Hotel Royal, karrierjének tulajdonképpeni bölcsője. Magától értetődő volt, hogy beadja a jelentkezést. De csak hogy tényleg minden szakmai skalpot megszerezzen, az átadásig hátralévő másféléves időszakot a Gellért szálló rendezvényigazgatójaként töltötte el – ott, ahol kisgyerekként először érintkezett ezzel a varázslatos világgal, és ahol a saját életét is jól lefestő forgóajtó volt található.
Tizenegy éve dolgozik a Corinthiában, mint Senior Duty Manager, azaz ügyeletes igazgató. Feladatai szerteágazóak: felügyeli és koordinálja a különböző munkafolyamatokat, illetve többnyire ő végzi el a protokolláris teendőket – fogadja és elbúcsúztatja a nagynevű vendégeket, körbevezeti őket és ehhez hasonlók.
Ami jövőjét illeti: tavaly ősszel a szálloda igazgatójával abban maradtak, ezt az évet még biztosan kitölti, utána pedig majd visszatérnek rá, hogyan tovább. 71 éves kora ellenére teljesen motivált és szerencsére egészségileg is jól bírja. Mint mondja, valószínűleg abból lenne igazán gondja, ha átmenet nélkül leállna. Való igaz, egy több mint fél évszázados életpályát bajosan lehetne egyik pillanatról a másikra befejezni. „Lassan kell elengedni a gyeplőt, nem hirtelen lefékezni a vágtató paripát” – ez a mottója, ami végszónak is tökéletes. Persze egyelőre közel sem a karrierjére, mindössze erre a cikkre értve.
