KULT
A Rovatból

Minden változás ellenére ismét a Művészetek Völgyében volt a nyár legfelhőtlenebb 10 napja

Sokan kritizálják, hogy ez már nem ugyanaz a fesztivál, mint régen. Igazuk van, de továbbra is meg lehet találni a klasszikus hangulatot, csak kicsivel jobban kell keresni. Szubjektív beszámoló.

Link másolása

A tavalyi Művészetek Völgye összegzésekor azt a tanulságot vontam le, hogy olyan volt, mintha ez egész járvány csak egy rémálom lett volna: a kihelyezett kézfertőtlenítőket leszámítva jóformán csak Lackfi János versimprói és a Momentán Társulat előadásai emlékeztettek arra, miről szólt az életünk a megelőző másfél évben.

Nos, a 2022-es fesztiválra még ennyi sem maradt, a koronavírus semmilyen formában nem jelent meg a 10 nap során. Bejött viszont új témaként a kata-szigorítás és a rezsiemelés – ezek előszeretettel bukkantak fel az imént említett programokon, de közel sem olyan mértékben, mint legutóbb a Covid. És ilyen kontextusban egyfajta szelepként sokkal inkább lehetett nevetni rajtuk, mint bosszankodni.

A másfél hét alapélménye ezen túlmenően is a végtelen felszabadultság volt, amit az óriási tömeg is visszaigazolt. Összesen 120 ezer látogatót vonzott a település, és a fesztivál történetében először a „megtelt” táblát is ki kellett rakni: csütörtökön nem kevesebb, mint 15 ezer fő váltott jegyet a programokra.

Hétköznap is olyan tumultus alakult ki, ami korábban csak a hétvégi napokon volt jellemző, alig akadt olyan helyszín, ahol ne zajlott volna naponta legalább egy, de inkább több telt házas program, már a délutáni órákban is. A Momentán Udvarban szokás szerint egy gombostűt sem lehetett leejteni, aki nem ért oda kezdés előtt legalább fél órával, aligha jutott neki ülőhely. De a Kaláka Versudvart, a Kőbánya Udvart, a vigántpetendi Poket Udvart, sőt még a Panoráma Színpadot is le kellett zárni időnként, mert egyszerűen nem fértek be többen.

A tavalyi cikkben hiányosságként említettem, hogy elég sok zenekar népszerűségét alulmérték a szervezők, így a közönség jelentős része nem jutott be a koncertjükre. Ez a probléma erre az évre jórészt megoldódott: a Ricsárdgír, az Aurevoir és a Carson Coma is átkerült a Panorámára (más kérdés, hogy utóbbiaknak itt is sikerült telt házat csinálniuk, ami nem kicsi bravúr). Azért így is akadtak még olyanok, akik simán nagyszínpadot érdemelnének, például a múltkor is említett Ivan & The Parazol, vagy a Platon Karataev, akik szintén teljesen megtöltötték a Kőbánya Udvart. Megismétlem a javaslatom: ideje lenne fixen napi három fellépősre bővíteni a Panorámát, bőven van annyi fiatal formáció, akik vagy már most rászolgálnak, vagy meg lehet előlegezni nekik a bizalmat.

Még egy kicsit a fellépőkről: ős-kapolcsosoknak zavarba ejtő fejlemény lehet, hogy egyre több olyan előadó bukkan fel a fesztiválon, akik korábban egyáltalán nem illettek volna bele az itteni programba, például Beton.Hofi, Dé:Nash, vagy a Kelemen Kabátban. Lehet vitatkozni arról, mennyire jó döntés ez, én úgy vagyok vele, hogy amíg nem kiszorítanak valakit, hanem új opcióként kerülnek be a programba, addig miért ne jöhetnének?

(Mondjuk arra lehetne figyelni máskor, hogy a Pest-Buda udvarban csutkára tekert hangerőn játszó Kelemen Kabátban ne szűrődjön át a szomszédos Momentánba, kvázi élvezhetetlenné téve az éppen zajló előadást.) Amúgy viszont a békés egymás mellett élés jegyében simán elkerülheti ezeket a fellépőket, aki akarja, és mehet helyettük a saját kedvenc helyeire. Ha pedig nekik köszönhetően egy új réteg is felfedezi a Völgyet – és ez határozottan így volt, nagyon sok fiatalt lehetett látni idén –, az a fesztivál fenntarthatósága szempontjából csak jó hír.

Ennek másik vetületével, miszerint „ez már nem ugyanaz a Völgy, mint régen volt” most nem szeretnék nagyon hosszan foglalkozni, mivel több korábbi beszámolómban is érintettem már a kérdést, sőt volt olyan is, amit egyenesen erre húztam fel.

Igen, valóban nagyon fájó, hogy a régi arcok közül csak maroknyian maradtak már, hogy zsinórban harmadik éve nem volt Kolics borudvar Taliándörögdön, hogy rengeteg hozzám közel álló zenekar is kiszorult, mert megszűntek a helyszínek, ahol korábban felléptek. Ugyanakkor 10 nap után most is pont ugyanakkora szomorúság öntött el amiatt, hogy haza kell menni, mint 6-7 éve, amikor a fentiek még jórészt adottak voltak.

Mert minden változás ellenére továbbra is meg lehet találni a klasszikus Völgy-hangulatot, ami miatt a nyaraim kötelező eleme lett a fesztivál, csak kicsivel jobban kell keresni. Ugyanúgy vannak éjszakai örömzenélések (még ha a hőskornál kevesebb résztvevővel is), ki lehet feküdni a taliándörögdi Klastromhoz nézni a csillagokat, végigröhögni a Momentán Udvar szinte bármelyik programját, vagy bekiabálni egy indokolatlan szót Lackfi Jánosnak, hogy írjon belőle verset. Persze megértem azt is, ha valakinek ez nem elég, de amíg a fentiek adottak, engem aligha tántoríthat el bármi a visszajárástól.

Hacsak az árak nem: sajnos a mindenhol jellemző óriási drágulás ezt a fesztivált sem kerülte el, meleg ételt jóformán sehol nem lehetett kapni 1800-2000 forint alatt, sőt 3000 forintnál drágább főételek is bőven akadtak. Az udvarok pultjainál a legolcsóbb sör 850, a borok decije 450-600 forint között mozgott.

Egyetlen versenyelőny maradt meg: szerencsére továbbra is be lehet vinni bármit a programokra (ha nem üvegben van), így aki szeretne, bevásárolhat előre a kisboltban. Nagyon remélem, hogy ezen a jövőben sem változtatnak, máskülönben valószínűleg sokan kényszerülnének lemondani a részvételről, vagy drasztikusan visszavágni a költségvetésüket.

A legizgalmasabb új programhelyszín idén a taliándörögdi Analóg Udvar volt, ahol napközben a kollódiumos fotózás rejtelmeibe avattak be. Bárki csinálhatott képet sörösdobozból rögtönzött kamera segítségével (ez már önmagában is komoly WTF-faktor), amit ott helyben elő is hívtak. Hasonlóan hiánypótló volt a vigántpetendi Poket Udvar, amit másodjára szerveztek meg, de most talán a tavalyinál is kiforrottabbra sikerült a programja. Itt lépett fel Grecsó Krisztián és Szabó Balázs, Agócs Márton és Kemény Zsófi, Beck Zoli és Szűcs Krisztián a Cseh–Csengey estjükkel, Vecsei Miklós és zenésztársai pedig Csoóri Sándor munkássága előtt tisztelegtek. Aki nyitott az irodalom és a zene találkozására, biztosan maradandó élményeket szerzett.

Meg kell még említeni a szintén másodjára megszervezett Völgyimprót, ami az Analóg Udvarhoz hasonlóan jó eséllyel pályázik a legemlékezetesebb napközbeni program címére. A Blue sPot zenekar és Bárth János mindennap más vendéggel kiegészülve zenéltek bő fél órát délután 2 órától (néha 4-től), a most épp Káli Kunyhónak nevezett egykori Gólya Udvarban.

A szalmazsákokon heverésző, vagy épp az asztaloknál társasjátékozó közönségnek egészen váratlan pillanatokban lehetett része, Csorba Lóci például egy Beatles dal után a Napfény járja át a szívem újra c. klasszikust vezette elő. De szerepelt az illusztris névsorban Jónás Vera, Premecz Mátyás, Fekete Jenő, Szirtes Edina Mókus, illetve Dióssy D. Ákos is.

Az időjárásra sem lehetett panasz szinte egyáltalán: bár kétségkívül megterhelő tud lenni a kánikula is, össze sem hasonlítható azzal, amikor a 10 nap nagy részében szakad az eső. Ezúttal szó se volt erről, egy második napon lecsapó vihart és némi napközbeni szemerkélést leszámítva megúszták csapadék nélkül a fesztiválozók. Program tudtommal egyáltalán nem maradt el emiatt, ami nagyon ritkán fordul elő.

Ezeket a sorokat már az Ördögkatlanból írom, aminek kapcsán egyre többen emlegetik, hogy olyan, mint Kapolcs volt, mielőtt „elromlott” volna – van, aki egyenesen úgy fogalmaz, ők viszik tovább az örökséget.

Valóban igaz, hogy a program itt jóval kevésbé hígult fel és egészült ki tőlem távol álló elemekkel az évek során. De mint fentebb írtam: a fájó veszteségek ellenére továbbra is megmaradt egy olyan mag, ami miatt sokkal nagyobb hiányérzetem lenne, ha otthon maradnék. Ezért írtam be a naptárba már a jövő évi időpontot is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk