hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Olyan volt az idei Művészetek Völgye, mintha az egész járvány csak egy rémálom lett volna

10 napig végtelenül távolinak tűnt a karantén, a kijárási tilalom, a távolságtartás, és az elmúlt másfél év összes többi szabálya. Szubjektív élménybeszámoló.
Láng Dávid - szmo.hu
2021. augusztus 04.


Link másolása

hirdetés

Tömören összefoglalva a fenti két mondat fejezi ki legjobban, mi a benyomásom a 30. Művészetek Völgyéről, amelyet végül egy év csúszással idén sikerült megrendezni.

Ez a tíz nap mindig is erősen a kiszakadásról szólt, de míg eddig elsősorban a városi létet hagytam magam mögött, most kicsit azt a tavaly márciusban kezdődött őrületet is sikerült elfelejteni, amit azóta egyszerűen csak mindennapoknak neveztünk. Pedig minden volt, csak mindennapos nem.

Témát persze bőven szolgáltatott az elmúlt időszak, a Momentán Társulat előadásain és Lackfi János versimpróin is rendszeresen előkerültek a koronavírus okozta traumák, de ennek sokkal inkább felszabadító ereje volt. Ezen túlmenően pedig csak a kihelyezett kézfertőtlenítők emlékeztettek rá, hogy valami megváltozott.

Úgy tűnt, másoknak is nagy szükségük volt már erre, a látogatottság legalábbis ezt igazolta vissza: százezer ember volt kíváncsi a fesztivál negyven helyszínének kétezer programjára, ami még a járvány előtti évekhez képest is erős növekedés, pedig idén kizárólag védettségi igazolvánnyal lehetett karszalaghoz jutni.

Ez persze azzal is járt, hogy sokszor alakultak ki tömegjelenetek, nemcsak a Csigabuszon – ezt már megszokhattuk, talán a maga varázsa is megvan –, hanem a programhelyszíneken is.

Legalább négy előadónál mérték fel rosszul, mennyien lesznek rájuk kíváncsiak: a Ricsárdgír és a Carson Coma a Hangfoglaló Udvarban, az Aurevoir a Fonó Udvarban, az Ivan & The Parazol pedig a Kőbánya Udvarban csinált masszív teltházat, óvatos becsléssel is több mint százan ragadtak kint.

hirdetés
Egy megoldást látok a hasonló helyzetek elkerülésére, már ha azt nem tekintjük opciónak, hogy kevesebb zenekart hívnak meg ebből a súlycsoportból: muszáj lenne napi kettőről három sávosra bővíteni a Panoráma Színpad programját, hiszen a fenti együttesek sehol máshol nem férnek már el a jelenlegi helyszínek közül, és a rajongótáboruk feltehetőleg csak még tovább fog nőni.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy több esetben megadták a szervezők a lehetőséget az előrelépésre: idén először nagyszínpados volt az Esti Kornél és a Csaknekedkislány is, akik legutóbb még szintén a Hangfoglaló Udvarban léptek fel. Ezt a trendet kellene folytatni, bőven kitermelődött annyi új generációs közönségkedvenc az elmúlt években, ami indokol egy harmadik sávot.

Az én helyzetem kissé speciális, mivel annyit járok fesztiválokra, hogy sok koncertbe már inkább csak belehallgatok a feeling kedvéért, ennyi is elég a teljes élményhez. Idén egyetlen előadót akartam mindenképp végignézni, mégpedig a Quimbyt, akik a februárban online bemutatott Plusz-Mínusz című műsorukat vitték színpadra.

Az este fő tanulsága az volt, hogy Kiss Tibit lehetetlen pótolni, de a zenekar és a meghívott vendégénekesek (Bodor Áron, Pásztor Anna és Papp Szabi) mindannyian a maximumot nyújtották, az adott helyzetből sikerült a lehető legtöbbet kihozniuk. Bízzunk benne, hogy jövőre már újra a teljes felállású Quimbyt láthatjuk majd.

A legtöbb időt ezúttal is a Momentán Udvarban töltöttem, az általuk kínált élmény az, amit jóformán sehol máshol nem kapok meg, így ilyenkor igyekszem a lehető leghosszabban megmerítkezni az impróuniverzumban.

Nehéz lenne bármit is kiemelni, rögtön az első napi RögvEsten erős kezdés volt, amikor a társulatból Várady Zsuzsinak sikerült egy olyan Péterfy Bori-dalt rögtönöznie "sajtos-tejfölös lángos" témában, ami szórakoztatóbb volt, mint bármelyik valódi Péterfy Bori-dal.

De említhetném a Főhős előadásokat Beck Zolival, Grecsó Krisztiánnal és Király Gáborral, a tíz napon át futó Éjjel-Nappal Momentán szappanoperát, vagy a Late Night Show-t is, ahol a játszók egyikét berúgatták és a végén a közönségnek kellett megszavaznia, ki lehetett az. Sok helyszínre igaz a Völgyben, hogy akkor se lenne hiányérzete az embernek, ha tíz napig ki sem mozdulna onnan, de erre a leginkább.

Ha már itt tartunk, a bőség zavara effektus persze idén is alapvető élmény volt: számtalanszor fordult meg a fejemben, hogy minimum kétszer kellene végignyomnom a tíz napot ahhoz, hogy mindenre eljussak, ami érdekel.

Vigántpetendre például csak az utolsó előtti napon sikerült átjutnom, pedig az ottani Pajtában és a POKET Udvarban is végig jobbnál jobb programok voltak, hogy a Cirque du Tókert cirkuszi sátrát vagy az odaköltözött Hobo klubot ne is említsem.

Színházi előadáson se voltam idén, ami szintén fájó, de ekkora programbőségnél (és főleg ilyen nagy területen elhelyezkedő helyszíneknél) muszáj levetkőzni a görcsös ragaszkodást és elengedni dolgokat, hiszen mindent egyszerűen nem lehet. A lényeg alapvetően úgyis a pillanat megélése.

Arra is volt példa, hogy egy eredetileg be nem tervezett meglepetésprogram okozott maradandó élményt, ami még a műsorfüzetben sem volt benne, gyakorlatilag szájhagyomány útján terjedt. A Blue sPot zenekar a Kapolcs szélén található Kenderkertben (egykori Gólya Udvar) tartott jam sessionöket kora délutánonként, mindennap más, előre be nem jelentett sztárvendéggel.

Köztük volt például Csorba Lóci, Harcsa Veronika, Ferenczi György és Hobo, azon a napon pedig, amit én láttam, Vitáris Iván mellett a Völgy-alapító Márta István szállt be billentyűn Bárth Jánosék mellé. Aki kihagyta, sajnálhatja, de vígaszul szolgálhat, hogy az összeset vissza lehet nézni jó minőségben a YouTube-on.

A 2015-ös fesztivál óta először volt hivatalos helyszín a taliándörögdi Klastrom, ami szubjektív véleményem szerint – és tudom, hogy nem vagyok vele egyedül – az egyik legjobb hely a világon. Olyan különleges hangulata van, főleg éjszaka, a csillagfényes ég alatt, amit sehol máshol nem tapasztaltam.

Ezúttal színpad nem volt ott, ehelyett archív koncertfelvételeket vetítettek a falaira a Völgy elmúlt 30 évéből, előtte és utána pedig egy direkt erre az alkalomra készített fényfestést láthattak, akik nem sajnálták a fáradságot, hogy kizarándokoljanak odáig.

Ha negatívumot kellene említeni, első helyen biztosan a taliándörögdi Kolics Borudvar hiányát mondanám, ez volt a legfájóbb. Közel 20 év után először (vagy ha a tavalyi évet is beleszámoljuk, másodjára) maradt zárva az árnyas kerthelyiség, ami az éjszakai bulik és örömzenélések állandó epicentrumaként funkcionált. Szerencsére csak ideiglenesen: ha minden jól megy, jövőre már újra várni fogja a szomjas látogatókat a fesztivál legjobb ár-érték arányú fröccsével.

Azért így is voltak bőven spontán pillanatok a koncertek után, csak most főleg a szomszédos Lőke Kúriába, a Kocsor Házba, vagy a kapolcsi Királykő kocsma teraszára koncentrálódtak. A legemlékezetesebb az volt, amikor Varga Livius épp egy Quimby-szám közepén jelent meg váratlanul, majd ha már így alakult, hozott egy cajónt és maga is beszállt néhány dalba. Valószínűleg nem állok messze a valóságtól, ha azt írom, hogy ilyen is csak a Völgyben fordulhat elő.

Muszáj szót ejteni az árakról is, amelyek sajnos rettentően elszálltak. Hajós András mondta viccesen az egyik legutóbbi Dalfutár részben, hogy Kapolcson a kenyérlángos és a langalló között annyi a különbség, hogy az előbbi 500, az utóbbi 1500 forintba kerül. Ezzel szemben a valóság az, hogy bárhogy is hívják, most már inkább az 1500-hoz van közelebb minden, mint az 500-hoz. 1000 forint alatt nagyjából csak a kocsmai melegszendvicset és velős pirítóst lehetett megúszni, egyes lepények ára pedig a 2000 forintot is meghaladta. Tegyük hozzá, hogy finom volt, de ez akkor is komoly érvágás.

Az italárak is emelkedtek, de itt legalább továbbra is megmaradt az a kiskapu, hogy nem ellenőrzik a táskákat a bejáratnál, így van alternatívája a decinként 400 forintos boroknak és 700 forintos korsó söröknek. Reméljük, hogy ezen a jövőben sem fognak változtatni, mert már most számottevően drágább lett a fogyasztás még néhány évvel ezelőtthöz képest is, tíz nappal felszorozva különösen.

Az időjárás viszont idén ritka szerencsésen alakult: egy teljes hétig egyetlen csepp eső sem esett néhány hajnali felhőszakadást leszámítva, és az utolsó két nap sem volt sokkal vészesebb. Szombaton egy legfeljebb fél órás zápor volt, vasárnap délután ugyan masszívabban is leszakadt az ég, de talán hiányzott is volna, ha egyszer sincs meg a vihar elől menekülés élménye a Völgy alatt.

Az éppen zajló Zenés versimprót még családiasabbá is tette ez a közjáték: a technika és a közönség bőrig ázását elkerülendő Lackfi János azt indítványozta, hogy vonuljunk be testületileg a színpad melletti pajtába.

Itt a sok jó ember kis helyen is elfér elv érvényesült, Váray László hangosítás nélkül zenélt és Kiss Judit Ágnes is így olvasta fel szövegeit. Ez volt számomra az utolsó program a fesztiválon hazaindulás előtt, és így sokkal emlékezetesebb is marad.

Nem tudni, mi jön ezután, lesz-e negyedik hullám és újabb lezárások, de akárhogy is alakul, ezt a nyarat már senki nem veheti el. És persze reméljük, hogy jövőre ugyanitt – ez általában csak egyszerű szófordulat szokott lenni, most viszont valahogy nagyobb a súlya.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT

Diana-film: Kristen Stewart elbűvölő az első hosszú előzetesben

Megérkezett a Diana hercegnéről szóló film első hosszú előzetese!

Link másolása

hirdetés

Pablo Larraín, a Jackie rendezőjének filmjét, a Spencert szeptember elején a Velencei Filmfesztiválon már láthatta a közönség és a szakma. A kritikusok egyenesen odavoltak érte: a legjobban a Diana hercegnő szerepében feltűnő Kristen Stewart mesteri játékáról áradoztak.

A Spencer 1991 karácsonyán játszódik, tehát abba az időszakban enged bepillantást, amikor Diana hercegnő és Károly herceg házassága már romokban hevert, a királyi család azonban arra törekedett, hogy a külvilág felé idilli képet mutasson.

A filmhez most megérkezett egy, az előzőnél hosszabb előzetes, amelyben eddig nem látott jelenetekben elevenedik meg előttünk annak a Dianának a portréja, aki egyre jobban összeroppan a paparazzik és a folyamatosan romló házassága miatt.

A Spencer november 5-én érkezik majd a hazai mozikba.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Halálúton Horvátországba - egy fiatal szíriai kurd lány menekülésének történetéről szól Sári Edina legújabb regénye

Semmi sem szokványos. Sem a regény keletkezésének története, de az az életút sem, amit az írónő bejárt.

Link másolása

hirdetés

Edinával nagyon régóta ismerjük egymást, de ez igazából egy gimnáziumi évet jelent, utána ő elkerült, nem követtük egymás életét. Bár pár éve megint tudok róla, mit csinál, merre jár (hála a Facebooknak), de számomra is új volt mindaz, amit elmesélt.

A józsefvárosi otthonában látogattam meg, a harmadikon lakik (lift nincs). A kedvemért valami nagyon finom, meg-nem-mondom-miből készült joghurtos csodasüteményt is sütött, lekvárral a tetején. Már ezért megérte eljönnöm.

– Mi történt veled, hogyan lettél az, aki ma vagy?

– Utólag hálás vagyok minden megpróbáltatásért, amit a sors mért rám, mert nem egyenes út vezetett el oda, hogy író legyek. Kezdjük ott, hogy az első gimnáziumi osztály után megbuktattak matekból, repültem a suliból. Jött az esti gimnázium, közben megszületett a lányom. Ő ma már felnőtt nő, kiváló kapcsolatban vagyunk. Majd marketing és PR területen szereztem diplomát, ami még mindig elég messze áll a klasszikus írói karriertől. Érdekes karrierem volt. Tudod, hogy Klapkával is dolgoztam?

– Vámház körút kilenc?

hirdetés

– Igen! És mi találtuk ki a hagyományos mosóport is. Akkoriban minden reklámban a favorizált terméket egy fiktív, “hagyományos mosóporral” hasonlították össze. Klapkával megcsináltuk és piacra dobtuk.

– Ügyes. De végül is hogyan mozdultál az írói tevékenység felé?

– A 2010-es választások után kirúgtak. Nagyon meg voltam sértve. De hamar rájöttem, hogy megváltozott a világ. Esélytelen voltam a kevéske angolommal, negyvennégy évesen az állásinterjúkon. Ekkor elhatároztam, hogy bármi is történik, jól fogom magam érezni az életben. Erős személyes indíttatásom van – családi okok miatt – a rákellenes küzdelemben. Édesanyámmal nem volt könnyű a kapcsolatunk, rákban halt meg. Máig úgy érzem, konfliktusaink miatt nem tudtam úgy mellette lenni, ahogy kellett volna. Én így törlesztek. Így hát még mindig PR szakemberként vállaltam szerepet a Rák ellen az emberért, a holnapért Alapítványnál, de ezzel egyidőben már megjelent első könyvem is.

– Akkor kezdtél írni?

– Dehogy. Álnéven már megjelentek kisebb írásaim, még az ÉSben is. De sosem mertem felvállalni magam rendesen. De akkor eljött a pillanat. Az első könyv után jött a többi is. De még maradva a rákellenes társadalmi tevékenységnél: létrehoztuk a Nézőpontváltó Egyesületet, melynek azóta is vezetője vagyok, büszke vagyok rá, hogy a legismertebb ilyen mozgalom vagyunk. Évente ismétlődő programsorozattal hívjuk fel a figyelmet társadalmi és egyéni felelősségünkre a rák elleni eredményes küzdelemben. Mindezt színházakkal együttműködve csináljuk, így biztosítjuk, hogy a fontos üzenetek széles közönséghez jussanak el.

Ahogy mindezt elmesélte, lenyűgözött az a szuggesztivitás, lelkesedés, hitelesség, amivel Edina mindent képvisel, amiben hisz. És csak olyan dolgokkal foglalkozik, amiben hisz. Ilyen egyszerű a hiteles személyiség (és szerintem a hosszú élet) titka.

Visszatérve a kiindulópontra: azt gondolom, ahhoz, hogy valaki a veleszületett tehetségét igazán mély tartalommal tudja megtölteni, talán kellett ez a kacskaringós életút. Meg persze a tapasztalatokhoz is. Amit még elmesélt magáról és életéről, egyértelművé teszi, bőven megvan az a tapasztalati anyaga emberismeretből, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy ne csak felkapott, de igazán értékes, jó író lehessen valaki.

– Török Ferenc filmrendező annak idején, az 1945 elkészültekor mondta, hogy bár sok filmet csinált eddig, de ez az első “nagy”, “felnőtt” filmje. Nálad is ezt érzem: ezzel a regénnyel váltál érdekes és tehetséges íróból valódi íróvá. Ha már témaválasztás: miért ír valaki Budapest közepén szíriai menekültekről?

– Már 2015-ben szó szerint beleütköztem a témába, amikor a Keletinél átsétáltam az aluljárón. Láttam az asszonyokat, ahogy próbálnak gondoskodni a gyerekekről a kevés holmijukból és a férfiakat, akik körülöttük állnak. Éreztem a kiszolgáltatottságot. Természetesen megérintett a látvány, de akkor még más foglalkoztatott. El is süllyesztettem magamban. Azután 2019-ben, amikor a törökök légitámadást indítottak a szíriai kurd települések ellen, akkor azt éreztem, írni akarok erről. Nem politikai esszét, nem állásfoglalást. Azzal is kezdtem a munkámat, hogy felírtam magamnak nagy betűkkel: EZ NEM POLITIKAI ÁLLÁSFOGLALÁS. A politika változik, de az a regény az emberekről szól.

A Halálúton Horvátországba három hónap története. Török légitámadás során egy szíriai kurd tanárnőre, a huszonhét éves Dzsamilára, ráomlik a rakkai egyetem könyvtára. Csípőjébe szilánk fúródik, majdnem meghal. Kínkeservesen hazavergődik, de házuk helyén csak romokat talál: egész családját elveszítette, csak bátyja maradt életben, de ő beáll a kurd felkelők közé harcolni. Addig sosem gondolt menekülésre, de mennie kell. Szerencséjére közeli rokonai élnek Horvátországban, oda készül. A regényt nem lehet letenni, mintha egy filmet néznék. Fordulatai elképesztőek, de nem elképesztőbbek, mint az a valóság, amin a földönfutóvá váló emberek valóban keresztülmennek, mire Európába érnek.

Ebben az örökérvényűségben segít az a dramaturgiai lelemény, hogy a főhős, Dzsamila lelki útitársa az úton Anne Frank. Az egyetlen kincs, amit magával visz, Anne Frank naplója. A kinti borzalmak elől időnként Anne történetébe menekül. Sorstársa, egy másik üldözött lesz, akinek mondatai vendégszövegként, hol ellenpontozva a szíriai tanárnő helyzetét, hol támogatva, magasabb dimenzióba emelik mindazt, amit átélünk a szerző jóvoltából. Ez szembesíti velünk azt – minden direktebb utalás nélkül –, hogy a háborúkat továbbra is az ártatlanok ellen vívják a világban, s kiirtandó népek mindig akadnak: a zsidók hetvenhat éve, s a kurdok most.

– Nagyon hitelesek a leírások. Gondolom, egy ilyen szöveg megalkotását hónapokig tartó kutatómunka előzi meg, hogyan készültél a regényre?

– Jaj, hát nem így csináltam. Elővettem egy térképet, kinéztem hol van Rakka. És innen a térkép segítségével találtam ki, milyen útvonalon lehet menekülni. Ki kellett számolnom, hogy egy adott távot mennyi idő alatt lehet megtenni autóval, gyalog. Nem volt egyszerű feladat.

– És a többi? A történet? Milyen dokumentumokból dolgoztál?

– Semmiből. Érzésből jött minden, csupán fantázia.

– Ne hülyéskedj...

– De. Csak éreztem, elképzeltem, és ahogy írtam, figyeltem, mi történik Dzsamilával.

– Ez önmagában is elképesztő, ugyanis a regény bemutatóján három, menekültekkel foglalkozó szervezet, a Magyar Helsinki Bizottság, a Menedék Egyesület és a Migration Aid képviselői is jelen voltak. Elmeséltek egyet-mást saját tapasztalataikból is. Nem jöttek volna el, ha nem hiteles a könyved... 

– Igen. Elolvasta a regényt egy igazi szíriai menekült lány, aki korábban másik, dokumentumokon alapuló történetet is olvasott a témában. Azt mondta, hogy az elsőnél azt érezte, valami hiányzik belőle, de az én regényemben ezt megtalálta.

– Most is azt mondod, nő olvasta a regényedet, s főhősöd is nő. Egy írónál nincsenek véletlenek.

– Persze. Az eddigi összes írásom nők története. Női sorsokkal foglalkozik, még az is, ami látszólag nem. Így van ez most is. Nőként menekülni, ráadásul egyedül, sokszorosan kockázatos. Kiszolgáltatottak az erősebb férfiaknak, kiszolgáltatottak saját testüknek: gondoljunk bele, hogy mit kezd egy nő a menstruációjával akkor, amikor nincs egy váltásnyi fehérneműje sem, nem is szólva mosakodásról, pláne betétről, ami luxus. És akkor még ott vannak a gyerekek, akik valahogy mindig a nőkre maradnak. Nemcsak fizikai, de lelki teherként is. Dzsamilának nincsen gyereke, de mindjárt útja elején előbb egy csecsemő, később egy kisfiú sorsa fonódik össze az övével, s végső megmenekülése előtt is két elárvult gyermekkel hánykolódik a Földközi-tengeren. Férfiaknak jellemzően ilyen gondjuk nincsen.

– Elnézve téged, a sikereidet, ezek szerint sikerült amit elterveztél: jól élsz.

– Nem "jól élni", hanem "jól érezni magam"! Igen, jól érzem magam, de hogy jól élnék... Most ért egy nagy csapás: a gyerekek, akiket korrepetáltam, már kinőttek a korból, nincs tovább ott rám szükség. Ez a kieső pénz nagy érvágás. Valahogy meg kell oldanom a helyzetet.

Erről s másról is beszélgettünk, jó délutánt töltöttünk el, a sütemény is elfogyott, elbúcsúztunk. Ment ő is a dolgára. Hol írni, hol mást csinálni. De ez már a mi valóságunk, egy másik regény.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

„Bámulatosan szép, annyira, hogy moziban lenne a helye” – kijött Az alapítvány első két része

Az Apple sorozatának az első két része összesen több, mint kétórás játékidőt tesz ki. Két óra ebben a varázslatos, gyönyörű, letisztult, ámde velejéig romlott világban. Imádtam.

Link másolása

hirdetés

Mivel nem olvastam a sorozat alapjául szolgáló könyveket Isaac Asimovtól, így csupán a sorozatra koncentrálva tudom leírni a véleményem. Tudom, sokan, akik olvasták a könyveket, fel fogják róni az alkotóknak a szereplőválasztást és a plusz karaktereket, de sajnos ez elkerülhetetlen.

Egyrészt Asimov nem karakterekben gondolkodott, hanem érdekes felvetéseket bontott ki.

Másrészt a könyvet 1942-ben adták ki, ebben a korszakban nem fogunk találkozni afroamerikai szereplőkkel, vagy más nemhez vonzódókhoz, viszont a sorozat 2021-ben készült el, és sokkal elfogadóbbá vált a világ – ezt mindenkinek el kell fogadnia.

A lényeg:

Végre egy igazi high-concept, nagyköltségvetésű sci-fi sorozat!

El nem tudom mondani mennyire boldog vagyok, hogy az almás vállalat pénzt nem sajnálva, elkészítette az utóbbi idők egyik legjobb sci-fijét. Egy lassan építkező, ámde lebilincselő történetet láthatunk egy 19 évezrede fennálló birodalomról, amely a vég felé közeledik. Egy matematikus előáll egy tézissel, miszerint a jelenlegi populáció növekedéséből, konfliktusok kialakulásából és különböző eseményekből kifolyólag, kijelenthető, hogy a Galaktikus Birodalom el fog bukni és ez elkerülhetetlen. Természetesen van egy megoldás, amely, minő meglepő nem tetszik az uralkodó osztálynak és megpróbálják diszkreditálni a tudóst, nem túl finom módszerekkel. Ez az első epizód fő konfliktusa.

Az írók az első részben szárnyaltak. Több világot ismerünk meg nagyon rövid idő alatt, az elején csak kapkodjuk a fejünket, de nagyon hamar megértjük, hogyan működnek a dolgok ebben az univerzumban.

hirdetés
Régen láttam egy ennyire csavaros, ügyesen koreografált bevezető részt.

Minden a helyén volt, a ritmusa megfelelő, a szembenálló felek motivációi érthetőek. Utoljára a Trónok harca kapcsán éreztem ilyet, hogy logikusan felépített érvrendszerek szerint cselekedtek a karakterek.

Az első epizód mesterien volt komponálva.

A második rész, inkább egy átvezető rész, mélyebben megismerhetjük a karaktereket, kapcsolataikat és a történetben játszott szerepüket. Nem szeretnék spoilerezni, de egyértelműen lassabb és elgondolkodtatóbb a második epizód.

Főszereplőnk a Lou Liobell által játszott Gaal Dornick – egy meg nem értett zseni, akit a Jared Harris által játszott matematikus Hari Seldon maga mellé vesz, mint egy védencet. Mindketten nagyon jók az elszánt tudós szerepben. Jared Harris a kicsit belefáradt, ámde zseniális, míg Lou Liobell a friss kreatív elme a sztoriban. Az utóbbi szemszögéből ismerjük meg a történetet, Ő is narrálja a sorozatot.

Az antagonista szerepében Lee Pace-t látjuk, mint a Géndinasztia uralkodója,

a császárok egyike, aki több, mint ember. Azért nevezik őket Géndinasztiának, mert ők klónok – Cleon császár három klónja, három különböző érettségi korban. A legkisebb, Pirkadat testvér, egészen fiatal, egy gyermek ártatlanságával uralkodik, Nap testvér az erős vezető, ereje teljében lévő férfi, és végül a legidősebb uralkodó Alkony testvér, aki a bölcsesség megtestesítője. Ők hárman uralkodnak a Galaktikus Birodalomban. Mindhárom korában más színész játsza Cleon császárt, de nagyon hasonlítanak, és teljesen hitelesek a szerepben.

    A castingban egyedül a Raychot játszó Alfred Enoch-ot nem tudom hova tenni.

    Erőtlen és kicsit olyan, mintha két arca lenne: a közönyös és a zavarodott. Őt talán legtöbben a Harry Potter-filmek Dean Thomas-a ként ismerhetik, de nem bizonyította be még számomra, hogy egy ennyire jól összerakott színészgárdában neki is helyet kellett adni.

    Bevallom, picit megijedtem, amikor a nyitány alatt megláttam David S. Goyer nevét. Mint író, rengeteg klasszikust köszönhetünk neki, elég csak A sötét lovag trilógiára gondolni, vagy a Penge sorozatra, de azt se szabad elfelejtenünk, hogy elég sok, kevésbé minőségi alkotása is volt: A túlvilág szülötte, vagy a Hipervándor. Nem tudhattuk, hogy Az alapítvány hova fog tartozni, de mint kiderült, szerencsére az előbbi csoportot erősíti. Ez valószínűleg azoknak az elképesztő tehetségeknek is köszönhető, akiket az Apple összeszedett.

    Igazán impozáns nevekkel lehet találkozni, ha megnézzük az alkotókat:

    a zeneszerző Bear McCreary, aki már bizonyított sci-fi sorozatban (neki köszönhetjük a Battlestar Galactica felejthetetlen soundtrack-jét), a színészek terén Jared Harris, vagy Lee Pace, hogy csak egy párat említsünk.

    Amiről még nem volt szó, azok a technikai részletek.

    A sorozat bámulatosan szép, olyan szinten, hogy moziban lenne a helye.

    Sok, nagyobb költségvetésű mozifilmben nem látni olyan látványvilágot, mint Az alapítvány első két részében. Nem tudok egyszerűen máshogy, csak szuperlatívuszokban beszélni a sorozat technikai megvalósításáról. A zene elképesztően hangulatos, a hangok, a kosztümök, a díszletek, a színészek akcentusai, minden jól átgondolt és impozáns. Annyira brutálisan nagy Az alapítvány világa, hogy felfoghatatlan, mennyire jól sikerült eddig adaptálni.

    Mint sci-fi rajongó egy másodpercre se vettem le a szemem a képernyőről, de megérteném, ha egyesek túl lassúnak, vagy túl „beszélgetősnek” tartanák. Pedig vélemény szerint nem az,

    ha tartják ezt a színvonalat, itt egy új Trónok harca van megszületőben.

    A Ted Lasso-val megmutatta az Apple, hogy van humorérzéke, Az alapítvánnyal, pedig most már azt is tudjuk, hogy van vér a pucájukban. Egy ennyire fontos művet, ilyen költségvetés mellett bevállalni koronavírusos időkben letenni az asztalra, nem kis teljesítmény. Eddig nem, voltam Apple TV+ előfizető, de ezért a sorozatért megéri. Illetve, még amit ki kell emelni: van magyar felirat! Alig várom a következő részeket.

    hirdetés
    Link másolása
    KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Amikor a legkeményebb szív is megolvad – megnéztük a Külön falkát

A sztori első olvasatra egy mézesmázos limonádét sugall, az előzetes viszont a perifériára szorult emberek szociodrámáját. A Külön falka viszont sem egyik, sem másik, sokkal, de sokkal több ezeknél. Kritika.

Link másolása

hirdetés

Ritka, amikor egy, az egész estés fronton debütáló rendező (esetünkben Kis Hajni) egy ennyire összeszedett, komplex érzelemvilágú és míves mozgóképpel tudja színesíteni a magyar film amúgy sem szürke palettáját.

„A szeretet mindent felülír”-tétel elcsépeltnek tűnhet, mégis újra és újra bebizonyosodik, hogy továbbra is remek művészbánya, amelyből az ügyes alkotók olyan emlékezetes remekeket termelhetnek ki, mint például a Külön falka. Ráadásul az apa-lánya viszony sem egy „hű, de eredeti” toposz, vagyis első blikkre Kis Hajni filmjére sem kapja fel a fejét a potenciális néző.

Adott ugyanis a zűrös előéletű, börtönviselt és hirtelen haragú Tibi (Dietz Gusztáv), aki jelenleg kidobóemberként dolgozik egy klubban, egyik napról a másikra él, magányos és dühös. Aztán ott van a 12 éves Niki (Horváth Zorka), akit a nagymamája (Füsti Molnár Éva) nevel, aki lételemének érzi a füllentést, és akinek valami (vagy valaki) nagyon hiányzik az életéből. Tibi ugyanis Niki apukája, ám a nagyi nem szívesen látja őt, ezért nem tartják a kapcsolatot. A lány azonban nyughatatlan, ezért apavadászatra indul, a Tibi életébe belecsöppenő csemete pedig fenekestül felforgatja az életét.

A sztori első olvasatra egy mézesmázos limonádét sugall, az előzetes ezzel szemben egy súlyosabb, a perifériára szorult emberek szociodrámáját, épp ezért örvendetes, hogy a Külön falka sem egyik, sem másik, sokkal, de sokkal több ezeknél.

Egy egyetemes történet a szeretetről, amelyben egy kislány péppé, remegő kocsonyává olvasztja az agresszív fickó szívét, Kis Hajni pedig mindezt érzékenyen, humorral, kellő komolysággal és kifogástalan atmoszférával mutatja be.

Az alkotók ráadásul sikeresen pakolták tele a filmet emlékezetes jelenetekkel, amelyek a megnézés után is velünk maradnak sokáig. Ide sorolható többek között a privát diszkózás a Scooterrel, Tibi direkt fának csapódós hülyéskedése (amivel megtöri a jeget Nikinél), az autós „menekülés”, a szülői értekezlet vagy a szuperérzelmes, könnyfakasztó finálé. Bizony, jó, ha egy ilyen kivételes pillanat kerül egy filmbe, a Külön falkában azonban tobzódhatunk bennük.

hirdetés

E kivételes kunszthoz természetesen szükség volt egy-két telitalálatra, már ami a szereplőgárda tagjait illeti. A színészként most bemutatkozó, egyébként MMA harcosként ismert Dietz Gusztáv például kimaxolja a hitelesség fogalmát,

minden odavetett dünnyögése, mozdulata és rezdülése parádés, bármit elhiszünk neki. Egy összetett, hús-vér figura, aki egyszerre félelmetes és féltenivaló, kőkemény és törékeny, erőszakos és gyengéd, karót nyelt és szellemes, rejtélyes, dühös, kiismerhetetlen, emberi.

Ráadásul remek társat kapott Horváth Zorka személyében, akinek már most a kisujjában van a színészi szakma, és kétségkívül nagy jövő előtt áll, hiszen Nikiként az érzelmek teljes skáláját felvonultatja: ha kell, pimasz, lázadó és csirkefogó, a felszín mögött azonban egy szimpla 12 éves kislány, a korabeliek problémáival és vágyaival. Épp ezért apának és lányának van mit tanítania és tanulnia a másiknak/tól, ezt a magas labdát pedig természetesen a rendező-forgatókönyvíró Kis Hajni és szerzőtársa, Szántó Fanni annak rendje és módja szerint le is csapják.

Hiszen egy alapvetően szeretetre épülő kapcsolatból csak nyerni lehet, akármilyen távol is állnak egymástól első látásra a felek. Tibit például könnyű rögtön elítélni. Az a fajta ember, akit messze elkerülünk az utcán, akitől távol ülünk le a buszon, mert azt gondoljuk, suttyó, és biztos mindjárt balhézni fog. Persze nem látunk a zord tekintet, a kopaszra nyírt fej és a tetoválások mögé, nem tudjuk, mi zajlik le egy ilyen emberben, miféle múlttal kell megbirkóznia, és milyen körülmények hatására tűnik olyannak, aki már nem fér bele az általunk felállított társadalmi normákba.

A Külön falka lecsupaszít előttünk egy ilyen férfit, mi pedig azon kaphatjuk magunkat, hogy a kezdeti ellenszenv, félelem és irtózás ellenére empátiával fordulunk Tibi felé, és számot vetünk magunkkal, saját prekoncepcióinkkal. Az emberi psziché ugyanis nem olyan egyszerű, mint egy pofon...

VIDEÓ: A Külön falka előzetese


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: