Kovács András Péter: A rádiókabaré helyett ma már inkább egy jól sikerült YouTube-videóval lehet tömegeket megszólítani

Június 10-12. között ismét megrendezik a Momentán Fesztivált, aminek keretében egy teljes hétvégén át változatos improvizációs előadásokat láthat a közönség (a részletes programot itt lehet megnézni).

Vele beszélgettünk az impró és a stand up összefonódásairól, illetve arról is, be lehet-e még futni újoncként ebben a műfajban.

– A Dumaszínház jövőre lesz 20 éves, te pedig szinte az első pillanattól tagja vagy. Milyen íve volt ennek a két évtizednek, honnan hová jutottatok el?

– Onnan indultunk, hogy egy kis budapesti kávézóban léptünk fel 50 ember előtt. Kerestük a saját hangunkat, mindenféle reklám és marketingtevékenység nélkül, szájhagyomány útján lettünk egyre népszerűbbek. Ma pedig az ország egyik legsikeresebb, legtöbb jegyet értékesítő társulata vagyunk, több száz vidéki helyszínnel és egy egész országot lefedő hálózattal.

– Ez mindenki közös érdeme, vagy vannak, akiknek kulcsszerepük volt benne?

– Nyilván vannak úgynevezett védjegyemberek, akik bevonzzák a közönséget, de mindössze 5-6 főre nem lehetne társulatot alapozni. A kevésbé népszerű, de attól még szintén tehetséges kollégáknak ugyanúgy érdeme és rengeteg munkája van benne, hogy itt tartunk.

Ha belegondolunk, 20 évvel ezelőtt milyen sztároktól volt hangos a média, hol vannak ők most, és hozzájuk képest hol tud szárnyalni a Dumaszínház, ez kizárólag azoknak köszönhető, akik hosszú távú szemlélettel álltak a szervezéshez.

– Könnyebb vagy nehezebb ma anyagot gyűjteni, mint a 2000-es évek elején volt? Mennyire változtak meg a források?

– Nem is a külső források változását érzékelem, hanem inkább a saját szemléletemét. Az ember nyilván abból tud viccet csinálni, ami még neki is ismeretlen, vagy ami őt is meglepetésként éri. Ahogy öregszünk és egyre bölcsebbek leszünk, egyre több dolgot értünk meg és ezzel párhuzamosan fogynak a meglepetések. Így pedig drasztikusan csökken azoknak a jelenségeknek a száma, amelyekből még ugyanakkora rácsodálkozással tudsz poénokat gyártani. Egyértelműen nehezíti a dolgunkat, hogy ennek ellenére kell egyre újabb és újabb területeket felfedeznünk.

– Mi kell ahhoz, hogy valaki tartósan népszerű tudjon maradni ebben a műfajban?

– A folyamatos megújulás, ehhez pedig töltekezni és élni kell: hagyni, hogy megtörténjenek velünk is azok a dolgok, mint más emberekkel, a házasságtól a gyerekszülésen át a szeretteink elvesztéséig. Ezeket aztán ülepíteni kell, miközben megfelelő önismerettel állunk magunkhoz és a világhoz is.

– Bármilyen személyes témát az előadásaid részévé tudsz tenni, vagy létezik olyasmi, amihez inkább nem nyúlsz?

– Bármit, mert megtanultam, hogy minél mélyebb valami, annál általánosabb. Minél személyesebbnek gondolom, annál biztosabb, hogy másoknak is ezek a rejtett titkaik vagy aggodalmaik. Ezért aztán utat találok velük a közönséghez.

– A rokonaid vagy ismerőseid sosem bánják, hogy szóba hozod őket a színpadon?

– Igyekszem tapintattal és emberséggel viccelődni, akikről beszélek, ők sokkal inkább a szereplői, mint a céltáblái a poénoknak.

– A kiégés jeleit tapasztaltad már magadon?

– Igen, de ilyenkor le kell állni egy kicsit. A nyaraim például mindig arról szólnak, hogy behúzom a kéziféket és töltődöm: két hónapra elvonulok, így pihentetve az agyamat.

– Be lehet még újoncként kerülni ebbe a műfajba úgy, hogy valaki hasonló népszerűségre tesz szert, mint az általad is említett húzónevek?

– Van rá lehetőség, de nem azokkal a klasszikus eszközökkel, amelyekkel annak idején mi tettünk szert országos népszerűségre.

Akit szeret a közönség és át tud lendülni azon az egyensúlyi ponton, amelyen túl már exponenciálisan növekszik a népszerűsége, annak nyert ügye van.

– Eltérnek-e szerinted az emberek reakciói Budapest belvárosában, illetve egy vidéki kisvárosban? Van olyan poén, ami az egyik helyen működik, a másikon viszont jobb elkerülni?

– Azt veszem észre, hogy amint az egyének összeállnak közönséggé, létrejön egy olyan közös, kollektív tudat, ami mindenhol egyetemes. Ugyanaz a közönség ugyanazokon a dolgokon nevet Budapesten is, mint mondjuk Nyíregyházán vagy Lentiben. Legalábbis azok a dolgok, amikről én beszélek, nem olyan urbánus vagy vidéki témák, amelyek az egyik helyen meglepetést okoznak, a másikon viszont nem.

– A rendezvény típusán se múlik ez? Nincs különbség például egy dumaszínházas saját ested és egy céges buli között?

– Régen még lehetett, de szerencsére annyira szeretnek bennünket, hogy most már a céges rendezvényeken is felcsillannak a szemek, amikor mi jövünk. Az utóbbi pár évben nagyon pozitívak a tapasztalataim ezen a téren, persze meg is szűrjük, hogy mit vállalunk el. Szabadtéri családi napra például nem megyek, mert ott nincs meg az az atmoszféra, ami egy színházteremben, hasonló körülmények között viszont nagyon hasonló tud lenni a végeredmény.

– Mennyire vagy képben a Momentán Társulattal? Voltál már előadásukon, követed a tevékenységüket?

– Persze, fiatalabb koromban, amikor még ők és én is pályakezdők voltunk, rendszeresen látogattam az előadásaikat, rajtuk keresztül ismerkedtem meg az improvizáció műfajával és a főbb játékelemekkel. Ugyan nem ők tartották, de később mi, dumaszínházasok is részt vehettünk imprótréningeken, így megismerkedtünk a műfaj csínjával-bínjával. Azóta többször is volt szerencsém momentánosokkal egy színpadon állni, minden ilyen alkalmat nagyon élveztem.

– Mi az, amit át tudtál emelni az eszköztárukból?

– A legfontosabb szabály, hogy merj kockáztatni és bukni is, ha úgy adódik. Nekem ez mindig óriási bátorságot ad, amikor új anyaggal kísérletezek: sosem a biztosra megyek, merek kilépni a komfortzónámból.

Ebben pedig nekem nagyon sok segítséget ad a tudat, hogy még ha elsőre nem is sikerül olyan jól, másnap el tudom mondani egy kicsit máshogy és talán jobban.

– Mit vársz a mostani, velük közös estétől? Mennyiben lesz nagyobb kihívás, mint a saját fellépéseid?

– Hosszú évek óta nem improvizáltam, ezért kíváncsi vagyok egyrészt arra, hogy mennyire macskásodtam el, másrészt arra, hogy a jelenlegi személyiségemmel és világfelfogásommal mi fog kisülni belőle. Ahogy az ember muzsikálni és máshogy muzsikál 20 és 40 évesen, úgy ebben is biztosan érezhető lesz a különbség.