Egy szuperhősös szappanopera, amelyet mindenki magasztal
2016 nemcsak a civakodó szuperhősök éve, hanem az egymással vetélkedő képregényfilmeké is: két hónapja sincs még, hogy mozikba került a DC Comics-féle Justice League-franchise-nak megágyazó Batman Superman ellen – Az igazság hajnala, máris elérkezett hozzánk annak Marveles párdarabja, az Amerika kapitány: Polgárháború. Hasonló az alapszituáció, hiszen itt is a szuperhősök felelősségre vonása köré fűzték fel a konfliktust: a sztori szerint a Bosszúállók nem elhanyagolható számú civil áldozattal járó akciói után az ENSZ szabályozni szeretné a szuperhősök működését. A lelkiismeretével ismerkedő Tony Stark a csapat nagy meglepetésére örömmel üdvözli a kezdeményezést, Steve Rogers, az Amerika Kapitány azonban egyértelműen a felülbírálás ellen foglal állást: kettejük mentén pedig olyan ellentétek bomlanak ki a csapat tagjai között, amelyek a Bosszúállók jövőjét fenyegethetik.
A valódi küzdelem persze nem a vásznon zajlik: a Marvel és a DC közti folyamatos, dollármilliókért folytatott harcban még a saját brandjük mellett elkötelezett rajongók is egymásnak feszülnek. Az azonban már alig pár nappal a bemutatót követően is nyilvánvaló, hogy ebből a körből a Marvel került ki győztesen: míg a Batman Superman ellen tarolt a pénztáraknál, de a kritika valósággal földbe döngölte (mi sem szerettük), addig a Polgárháború már nemcsak a közönség, de a szakma rokonszenvét is elnyerte. Így eshetett meg, hogy a lelkes rajongók szavazatainak köszönhetően immár a 64. helyen jár az IMDB minden idők 250 legjobb filmjét rangsoroló listáján.
Nem véletlenül: a Polgárháború a kvintesszenciális Marvel-film, a már 13 egészestést számláló franchise eddigi legnagyobb szabású darabja, amellyel a sikert sikerre halmozó stúdió végleg tökéletesítette törekvéseit.
Hogy ezek után milyen újdonságot hozhat a következő két Avengers-film, számomra rejtély, annyi azonban bizonyos, hogy a Polgárháborúval cezúrához érkezett a sorozat, amennyiben a grandiózus akciójelenetek és a látványos párharcok helyett most már egyértelműen a szuperhősök közötti lelki súrlódások állnak a történet középpontjában. Nincs mit szépíteni rajta, de tulajdonképpen szégyellni sem:
a Marvel-sorozat a Polgárháborúval már végképp egy szuperhősös szappanopera érzetét hozza.
Szerencsére ezt nem sokan fogják bánni, hiszen a DC hasonló próbálkozásával szemben az érzelmi töltet ezúttal többé-kevésbé működőképesnek mondható: nem merülünk képregényfilmtől szokatlan lelki mélységekbe, de látszik, hogy az alkotók nem spórolták az energiát, hogy felépítsenek egy épkézláb narratív vázat, amely teret engedhet a két főszereplőnek. Ez nem árt, hiszen rajtuk áll vagy bukik a film sikere.
Ennek az odafigyelésnek köszönhető az is, hogy a bennünk élő kisgyermeknek szóló kötelező ütközetek sem hatnak olyan erőtlennek, mint márciusban Batman és Superman összecsapása. Persze az előzetesből ismert repülőtéri csörtével az eszetlen szórakozásra éhes nézők is megkapják amiért jöttek (ez a dramaturgiai szempontból teljesen felesleges, ad absurdum vitt akció ad keretet Pókember izzadságszagú kameójának is), a végső ütközetben már valóban komolyak a tétek.
A kérdés csak annyi, hogy meddig lesz ez még érdekes. A Polgárháború tökéletesíti a szuperhősös szappanopera igencsak piacképes formuláját, de semmi újat nem hoz a Marvel univerzumba. Félő, hogy azért nem, mert ennél többet nem is engednek a műfaji keretek, ezen mozi után már mégis valami újat várnánk. A Marvel szerint persze még fokozható a képlet: 2019-ig nem kevesebb mint 9 szuperhősfilmmel fog előállni a stúdió, a két részre bontott harmadik Bosszúállok-film pedig vélhetőleg minden eddiginél több mellékszereplőt és történetszálat fog felvonultatni. Csak tartson ki a lendület. Addig is itt az Amerika Kapitány: Polgárháború, ami ideális blockbusternek bizonyult: hangos és látványos, és nem olyan lelketlen, mint kevésbé sikerült társai.
Ha tetszett a cikk, nyomj egy lájkot!