Budapesti Ilona a Brain Baron: „Vigyáznunk kell, milyen döntéseket engedünk át a gépeknek”
- Az első programozói nyelvet 6 évesen tanulta meg, ami azt jelenti, hogy már 6 évesen jobban értett ehhez, mint én most. Mennyire volt nehezített pálya ez akkor egy lánynak?
- Szerencsére nekem nem volt nehéz. Végig matematika-fizika szakos voltam, amíg Magyarországon tanultam. Nyertem versenyeket is. Az Elte Apáczai Csere János Gyakorló gimnáziumba jártam amúgy. De visszagondolva, kisebbségben voltak a lányok, körülbelül egyharmada a hallgatóknak.
- Nehezített pályán természetesen nem azt értem, hogy egy lánynak nehezebb lenne ilyesmit megtanulnia, hanem a környezetet. Hogy viszonyultak ehhez a család, a tanárok, mennyire volt elfogadott, hogy egy lány ilyesmivel foglalkozzon, mennyire voltak előítéletek?
- Szerencsére gyerekként nem éltem meg ilyet, csak munkába állás után éreztem meg én is, mint nő, a problémákat. Most elkezdtem kutatni ezt a témát. A World Economic Forum négy területre lebontva kutatja a nemek közötti különbségek kérdését. Ezek az egészségügy, az oktatás, a gazdasági részvétel és a politika. Az egészségügyben szerencsére már csaknem teljesen bezártuk a rést. Tehát most már majdnem mindenütt a világban a lánycsecsemők, asszonyok, körülbelül ugyanolyan arányban maradnak életben, mint a fiúk, férfiak. Ez nem volt mindig ilyen egyértelmű. Az oktatásban is.
De amint belépünk a gazdasági részvételbe és a politikába, onnantól nagyon nehéz. Ez a mi generációnk feladata, és ez nagyon nehéz.
- Említette, hogy az oktatásban nincs különbség. Elmondható ez az egyetemi oktatók és kutatók szintjén is? Mert egyetemi oktató hölgytől hallottam, aki pedig Ausztriában tanít, hogy van egy plafon, ami fölé borzasztó nehéz nőként felkerülni.
- Teljesen igaza van, köszönöm a felvetést. Egész más a helyzet, amikor az oktatásban a tanulói oldalról átlépünk a professzionális oldalra. A felsőoktatásra különösen jellemző, hogy ha a professzorok megkapnak egy állást, akkor életük végéig megkapják. Értelemszerűen ritkán van üresedés, ezért nyilván sokkal lassabban érhető el, hogy a pozíciók 50%-át nők töltsék be.
- De csak ez az oka? Hogy meg kell várni, amíg a férfiközpontú időkben kinevezett férfi professzorok elérik a nyugdíjkorhatárt? Ha megüresedik egy hely, ma már egy nőnek és egy férfinek egyenlő esélye van megszerezni azt?
- Nem tudom. Ezt meg kell nézni a statisztikákban. Ez inkább vélemény kérdése. Az oktatásról nem tudok nyilatkozni, de például az iparban látunk jó példákat. A Facebook például nyíltan hirdeti, hogy minden egyes pozícióra muszáj egy vagy két nőt is meghallgatni. Ez azt jelenti, hogy egészen addig nyitva tartják a pozíciót, amíg nincs női jelentkező. Eddig még ez sem volt.
- Persze önmagában az, hogy nőket is behívnak az állásinterjúkra, még nem garantálja, hogy több nő kerül magas pozícióba.
- Azért nézzük a tényeket. Őszintén szólva, ha fel kell vennie valakit, és az egyik az lehet, hogy elmegy majd szülni, a másik nem, akkor nehéz jól dönteni. Azokon a helyeken, ahol a cég vagy az állam nem oldja meg, hogy ne legyen ebből probléma, ott a felvételiztető dolga is nehéz. Azt hiszem a svédeknél vezették be, hogy már néhány hónapos kortól van gyermekfelügyelet. Ott nőtt is a gyerek szám. A szülőknek is könnyebb, de a munkáltatónak is, mert tudja, hogy nem veszti el azt a dolgozóját.
Nem verhetjük egyedül a munkáltatóra, hogy miért nem veszi fel a nőket.
Azért nem veszi fel, mert nincs megoldva, hogy mi lesz, ha gyereket vállalnak.
- Ez bizonyos korig probléma lehet, de nem ad választ arra, hogy 40-50 év fölött miért nem vesznek fel nőket.
- Legfeljebb annyiban, hogy a nőknek kevesebb tapasztalatuk van ugyanazon a területen, mert a gyerekvállalás miatt kimaradtak a munkából.
Egyébként, ha lehet, akkor üzenném a férfiaknak, hogy az is sok mindent megoldana, ha jobban kivennék a részüket a gyereknevelésből.
Ha például a férfiak a munkahelyükön kiharcolnák, hogy elmehessenek a gyerekért az óvodába, akkor normálisabb lenne a megosztás.
- Néhány mondatban elmondaná, milyen út vezet Magyarországról Kínán át a Harvardra?
- Ösztöndíjat kaptam mind a két helyre. Amerikába szerettem volna menni egy évre nyelvet tanulni, de nem engedhettük meg magunknak. A United World College-nél jelentkeztem egy ösztöndíjra. Az én időmben még csak azok jelentkezhettek, akik OKTV versenyen bekerültek a legjobb tízbe. Így jutottam Hong Kongba. Akkor még nem tudtam, hogy ez egy úgynevezett „feeder school”, akik ott végeznek, túlnyomó részt nagyon jó iskolákba mehetnek tovább. Az egyik tanárom kezembe nyomott egy felvételi tájékoztatót, hogy jó jegyeim vannak, jelentkezzek valahova. Egyetlen külföldi iskolát ismertem akkor, a Harvardot, ott is nyertem egy ösztöndíjat, és kint maradtam. Aztán gyakornok voltam a Wall Streeten, és végül egy banknál kötöttem ki.
Egyébként nem érzem, hogy ez az út annyira különleges lenne. Egyszer hazajöttem előadást tartani volt iskolámban, az Apáczaiban, és miután befejeztem, oda jött hozzám az egyik volt tanárom. „Ilona, hogy csinálja? Én meghallgatni is féltem, azt a sok mindent, amit kipróbált.” Magamban azt gondoltam, lehet, hogy ezért sikerült nekem. Mert nem féltem: ha adódott egy lehetőség, akkor azt kihasználtam.
