„Jó dolog nyomot hagyni egy másik emberben” – beszélgetés Keleti Éva fotográfussal
Patinás könyvespolcok, sok szép kerámia, az előszobában olyan üveggömbök sorozata, amelyek Orson Welles „rózsabimbóját” juttatják eszembe. Igazi békebeli terézvárosi hangulat fogad Keleti Éva otthonában, ahol egész életét élte. A fotográfus nem veszi körül magát gazdag pályája emlékeivel, és 89 évesen is új kihívások izgatják.
-Élet/Kép címen láthattuk életmű-kiállítását a Műcsarnokban. Milyen szép ez a magyar nyelv, hogy alkalmas erre a szójátékra: benne van az „életkép”, mint képzőművészeti műfaj, egyben utal az életről szóló képekre. Ön a megnyitón hangsúlyozta is, hogy ez a kiállítás az életigenlésről, a szeretetről szólt. Miközben összekötötte a múltat a jelennel.
-Nagyon nagy feladat volt, mert amikor megkaptam a felkérést a Műcsarnoktól, bevallom őszintén: fogalmam sem volt, hogy mit fogok kiállítani. Ez az életmű nagyon sokrétű és nemigen lehet kiszakítani belőle semmit, mert minden mindennel összefügg. Ha valahol megkezdem, jön utána a többi. Azt kellett eldöntenem, hogy – közelebb a 90-hez, mint a 80-hoz – képes vagyok-e újat csinálni. Mielőtt igent mondtam, tettem egy próbát: tudok-e még fotografálni? Ezt azért hangsúlyozom, mert életem e szakaszát nagyon lezártam és azt hittem, hogy soha többé nem fogom kinyitni. Egy fogadalmat megszegni, főleg úgy, hogy nem tudom, képes vagyok-e rá, elég nagy bátorság volt. Elhatároztam, hogy elmegyek Törőcsik Marihoz, akihez több évtizedes barátság fűz. Tavaly tavasszal felhívtam őt Velemben, ő pedig azt üzente, hogy jöjjek.
Talán az esküvőmön vagy a gyerekszüléskor sem voltam annyira izgatott, mint akkor.
És a találkozás, az elkészült fotóanyag nagyon jól sikerült. Egyrészt ott tudtuk folytatni a beszélgetést és a fényképezést, ahol elkezdtük és nem érződött, hogy öt éve nem láttuk egymást, másrészt pedig Mari egészen jó állapotba került a munka során. Így aztán igent mondtam a Műcsarnoknak. A kiállítás mégsem tekinthető életműnek, az még várat magára, még csak egy mozaik, képek, szegmensek az életemből, kapcsolatokkal, emberekkel. Tehát tökéletes lett az Élet/Kép cím. Mindenesetre nagyon nehéz lesz ezt felülmúlni. A Műcsarnok munkatársai nagyon pozitívan álltak hozzá, négy nagytermet kaptam, és bármit kitaláltam, mindent megvalósítottak. Szarka Klára, a kiállítás kurátora jól ismer engem, és pontosan tudta, hogy melyek azok a képek, amelyek ide kellenek.
-Voltak más visszacsatolások is, például az Esős vasárnap diáklányai, Béres Ilona, Halász Judit és Tordai Teri is összeálltak egy fotóra…
-Igen, de mégsem akartam sem nosztalgiát, sem pedig belemenni az „ilyen volt – ilyen lett” megoldásba. Azokat választottam ki a múltból, akik valamit jelentettek nekem az életemben. A jelenből pedig a kíváncsiságomat próbáltam kielégíteni. Én már nem fotografáltam a feltörekvő generációt, az olyanokat, mint Vécsei H. Miklós, a kis Vidnyánszky vagy Tenki Réka. Ugyanakkor megkerestem, akiket bár nem fotografáltam korábban komolyan, de mindig nagyon érdekelt, amit csináltak, mint Mácsai, Kulka vagy Maurer Dóra. Nála éppen akkor voltam, amikor megkapta az értesítést, hogy kiállíthat a londoni Tate Gallery-ben. Zenei téren kevésbé voltam aktív, sajnos nem sikerült összehoznom Fischer Ivánt és Ádámot apjuk, Fischer Sándor karmester sírjánál – őt jól ismertem annak idején az Operából – ugyanakkor Linzben Schiff András készségesen a rendelkezésemre állt.
-A kíváncsiságát mutatja, hogy Ön, akinek pályáját az analóg fotografálás határozta meg, ismeretséget kötött a digitális technikával. Nekem egyébként befogadóként meggyőződésem, hogy egy fotó értéke, hatása nem a technikán múlik, hanem a fotográfus látásmódján.
-Esztétikai értelemben valóban mindegy, hogy mivel fotózunk, lehet akár egy lyukas doboz is, mint a laterna magica. Nekem azért komoly nehézséget okozott a digitális fotózás, de ebben is volt egy kiváló partnerem, Fábián Évi, aki segített megismerkedni ezzel a világgal. Mind a két technikának megvan a maga előnye és hátránya. Én az analóg fotográfiában nőttem fel, és ma sem igazán tudom, mi a digitális, de megéreztem azt, hogy miben jó, mi az, amit meg kell belőle tanulni, és mi az, amit annak a tudásnak a birtokában az analógból el lehet felejteni. Valamikor antidigitális harcos voltam, de visszakoztam, mert rájöttem, hogy vannak hallatlan előnyei. Például az, hogy azonnal meg lehet mutatni a fotóalanynak, hogy mi készült, és ebből kiindulva mit szeretnék még. Ugyanakkor azt a fajta intimitását elveszi a fotográfiának, hogy ketten vagyunk, és amíg fotózok valakit, ő csak az enyém.
A digitális technika nagyon könnyű, ezért is fotografálnak ennyien, mert csak meg kell nyomni a gombot és a gép mindent megcsinál. Az én gondolataimat azonban nem tudja kitalálni, továbbra is kell tudni komponálni, világítani. Úgy kellene a kétféle technikát ötvözni, hogy mindegyikből csak a jót vigyük tovább.
-Az Ön pályája a Magyar Távirati Irodában bontakozott ki az 50-es évek közepétől. Ismerjük a történetet, hogy 1956-ban sokan elmentek az MTI-fotósok közül, és hárman maradtak Molnár Edittel és Friedmann Endrével. És mindhárman fogalommá váltak a maguk területén.
-Az MTI-nél jobb iskola a világon nem volt. Huszonöt évet húztam le ott, és a mai napig MTI-snek tartom magamat. Az a gondolkodás határozott meg, hogy minden érdekeljen. Amikor beléptem a Magyar Fotóhoz, ott ültek a legnagyobbak: Vadas Ernő, Sándor Zsuzsa, Reismann Marian. Amikor megkérdezik tőlem, hogyan tanítottak, azt mondom: a jelenlétükkel, figyeltük őket, hogyan dolgoznak.
Akkoriban azért is jó volt MTI-snek lenni, mert minden ajtó kinyílt előttünk, olyan helyekre is be tudtunk jutni, ahová más földi halandó nem. Nagyon jó társaság jött össze. Az idősebb generációkban szinte nincs olyan, aki legalább néhány évet ne töltött volna el ott. Kellett ahhoz, hogy valaki felszívja magába a tudást, és jegyezzék a szakmában. Nagyon sajnálom, hogy az MTI mára elvesztette jelentőségét.
-Az Ön fő területe a színház lett. Ma már a magyar kulturális ikonográfia részei olyan fotói, mint a bőröndjeivel kínlódó nagybeteg Timár József vagy a Ruttkai-Latinovits páros, akik szinte megtestesítik Ady Endre „két lankadt szárnyú héjamadarát”. Mi volt a titka annak, hogy Ön ennyire egy hullámhosszra tudott kerülni még a legnehezebb természetű művészekkel is?
