Textil, hologram, luxusszálló: a Párisi Udvar története

El lehet képzelni, hogy mennyire volt döbbenetes az a gyilkosságsorozat, amelynek a helyszínlelésekor alapvető hibákat követtek el a hatóságok, és a sokktól a legalapvetőbb vizsgálatokról is megfeledkeztek. 1953 októbere és 1954 augusztusa között öt kiskorú leány tűnt el a törökszentmiklósi Vöröshadsereg útja 171. szám alatt található házban. Nem sokkal később le is tartóztattak egy mindössze húsz éves lányt, Jancsó Ladányi Piroskát, akit halálra is ítéltek, mivel bevallotta, hogy ő ölte meg az összeset, a telken található, használaton kívüli kútba lökve – édesanyja, Borbála segítségével – a testeket. A vallomást az előzte meg, hogy egy lány bejelentette a rendőrségen, Piroska ellopta a ruháit és arra eszmélt, hogy fojtogatja őt.

Az alacsony, törékeny termetű lányt a közeli nagyvárosba, Szolnokra szállították kihallgatásra, de az teljes káoszba torkollott, mivel minden szakmaiságot nélkülözve kérdezgette az egész nyomozói állomány, még a gépírónő is. Nem csoda, hogy először a mindössze öt elemit végzett Piroska teljesen zavaros történetet mesélt el, két olyan bűnsegédet is megemlítve, akiknek alibijük volt. Orosz katonákat okolt a tragédiákért, főként Nyikolaj Bogacsovot, aki azzal hitegette Piroskát, hogy magával vinné a Szovjetúnióba második gyermeke apjához, azzal a tinilánnyal együtt, aki tetszik neki, csak segítsen becserkészni őt. De a katona a kiszemeltjét szép szó helyett megerőszakolta, amíg Piroska italért ment, mire az áldozat fenyegetőzni kezdett, ekkor döntött Piroska a gyilkosság mellett – és megfojtotta szegény leányt egy villanydróttal, utána (!) pedig az arcára ült. Állítólag a többi gyilkosságot is katonák erőszakoskodása előzte meg, Piroskát pedig arra használták, hogy odacsalja a házba a gyanútlan, fiatal és szűz áldozatokat – bár a lány a vallomásában hangsúlyozta, hogy az utolsó esetet leszámítva a gyilkosságokat saját elhatározásából, egyedül követte el.

Másnapra már egy teljesen új verzióval állt elő a rendőrségen, abban már nem szerepeltek orosz katonák, hanem csak ő maga és a saját leszbikus vágyai. A jegyzőkönyv szerint ilyen mondatok hagyták el a száját:

A lányt egyáltalán nem zavarta a rezzenéstelenül elmondott, részletes vallomása során, hogy áldozatai szülei is jelen voltak.

Az elsőfokú ítélet után Piroska az utolsó szó jogán ezt mondta: "Szeretném, ha megváltoztatnák az ítéletet, bár tudom, nagy bűnt követtem el. Szeretném a kisfiamat magam nevelni, nem csinálok többet ilyent." Majd az ítélethirdetés előtt hirtelen megváltoztatta az addigi vallomását, és közölte, hogy „anyám is tudott a tetteimről. A második esetnél mondotta nekem azt, hogy lehetőleg olyant hozzak a piacról, akinek jó ruhája és pénze van. … Akármennyit kerestem, anyám mindent eltékozolt. Férfiakba, cukrászdába, italba ölte a pénzemet. Én teljesen meztelen maradtam, így gondoltam ruhát szerezni magamnak. Anyám folyton pénzért hajtott, és üldözött engem."

Már gyerekként is voltak intő jelek

Az anyja-lánya párost prostituáltként tartották számon a környéken – Piroska a szovjet katonákra, Borbála pedig a helyiekre szakosodott aprópénzért –, a házuk pedig olyannyira rendezetlen, koszos, bolhás, egeres és ürülékes volt, hogy az ritkaságszámba ment. Ahogyan sanyarú sorsuk is, amelynek fényében mindez már nem olyan meglepő. Borbála 8 éves volt, amikor meghalt az apja, tizenöt testvéréből tizenkettő ekkor már nem élt. Iskolába sohasem járt, írni-olvasni nem tudott. Terhességei rendszerint csecsemőhalállal végződtek, aki pedig életben maradt, sokszor végignézte anyja alkalmi légyottjait. Borbála mégis neheztelt már a kezdetektől Piroska lányára, aki szerinte a többi gyerekkel kéjörömmel ok nélkül gonoszkodott, és vele is agresszív volt, illetve a nemtetszése ellenére szovjet katonáknak kínálta magát, emiatt született pár törvénytelen gyereke, de azokat sem nevelte.

Borbála vallomásából kiderült, hogy bár eleinte azt hitte, hogy Piroska legalább az állatokat szereti, azért fogadja be őket, végül mindegyik elpusztult – egyértelműen a lánya keze által.

Amikor erre leszidták, majdnem belehalt egy öngyilkossági kísérletbe, annyi gyógyszert vett be. Amikor kihallgatták az ízig-vérig aberrált Piroskát, az állatkínzásokat és öccse megrontását rezzenéstelenül bevallotta („a testvéremmel történt fajtalankodás során igen kellemes érzést éreztem”), azonban nem tartotta magát prostituáltnak, mivel ingyen, kedvtelésből közösült a szovjet katonákkal.

A feltáratlan ügy

Mivel a holttestek megtalálása napján Jancsó Piroska beismerős vallomást tett, őt nyilvánosan kivégezték, anyja – aki azonban tagadta, hogy tudott volna a gyilkosságokról – pedig életfogytiglant kapott. Rubin Szilárd író megpróbálta kibogozni a szálakat, de neki sem sikerült, pedig négy évtizeden át írta a törökszentmiklósi gyilkosságokról szóló, Aprószentek című (tény)regényét, de a végére csak még több kérdés merült fel. Az író Jancsó Piroskával már nem tudott beszélni, mert mire megismerte a históriát, addigra felakasztották, Borbálával viszont a zalaegerszegi börtönkórházban beszélgetett. Megkereste továbbá az érintett ügyészt, bírót, nyomozókat, az áldozatok hozzátartozóit és a szomszédokat is. Az általa összegyűjtött információk csak arra szolgáltattak bizonyítékot, hogy Piroska nem egyedül követte el az öt gyilkosságot, de az igazságra nem sikerült fény derítenie. Ráadásul az aktát államtitokká minősítették, és arra sincsen vonatkozó adat, hogy miféle kommunikációt folytattak a nyomozás során a magyar hatóságok a szovjetekkel, ha egyáltalán történt ilyen. Rubin a rendszerváltás után is próbálkozott, de azt a választ kapta, hogy a kért dokumentumot egyszerűen nem találják. Úgyhogy a rejtély megoldatlan maradt, a történelemben pedig először fordult elő, hogy nő ölt meg nőt szexuális indíttatásból.

Források: 1,2,3,4,5

A 20. század eleji lapok csak bűnös utcának hívták a város legrövidebb nevű utcáját, az Ó utcát. Amit először Neu Gasse-nak hívtak, de amikor megépült a mai Zichy Jenő utca 1786-ban, akkor már átnevezték Alt Gasse-nak, és az 1800-as évek névmagyarosítási hulláma alatt lett Ó utca. Az sem mentette meg a hírnevétől, hogy a 3. szám alatt lakott Zwack József likőrmágnás, kicsit odébb pedig három szerkesztőségben is serényen folyt az értelmiségi munka (a 12. szám alatt az Európa Irodalmi és Nyomdai Rt., a 16-ban Barta Mór és Guth Jenő nyomdájában készültek a könyvek, a 17. szám alatt pedig a Magyar Estilap írói és szerkesztői dolgoztak).

A madame-ról Krúdy Gyula több művében is megemlékezett Johanna, Steinné és Jánoska néven is, az Ady Endre éjszakái című dokumentumregényében viszont a valódi nevén említi: ,,A legszenvedélyesebb hitvitázók is csak akkor nyitották ki a házában a szájukat, ha erre Jolántól engedelmet kaptak. Jolán még abban a világban tanulta megbecsülni a sajtót, amikor a hírlapíró urak (különösen azok, akik a rendőrségi hírek után jártak) a policájjal mindenféle intimebb dolgokat is elintéztek. (…) Hősünknek szabad bejárása volt a ház összes szobáiba, mert udvarias, finomkodó szóval kedvében tudott járni Jolán asszonynak, aki semmit sem becsült olyan nagyra egy férfiben, mint a jó modort. (»Pénze, egy hordárnak is lehet – ha nyer a lóversenyen –, de jó nevelése csak az íróembernek van« – mondogatta a különös asszonyság.)”

Igen ám, de honnan ismerte ilyen jól Krúdy ezt a hölgyet, akit beszédesen, utalva a törzsgárdára, a sajtó öreganyjának is neveztek? Természetesen onnan, hogy törzsvendég volt nála, ahogyan sok szakmabeli kollégája is, például Ady Endre és Révész Béla.

Valóban a remek konyhájáról is ismert volt a Kakasos, nem csak az örömlányairól. Éjjel-nappal főttek a finom étkek a tűzön.

Krúdy amúgy a mai Zichy Jenő utcában vette ki első pesti lakását, de egy ideig lakott a Kakasos házban is, és jó barátságot ápolt Jolánnal (a leírások szerint azért némi „extrával”), nem beszélve arról, hogy mennyi ihletet gyűjtött a regényeihez az ott zajló események hatására. Sajnos azonban Jolán többet érzett barátságnál, sőt, őrülten belehabarodott az íróba, és amikor az nem viszonozta szerelmét, kiugrott az emeleti gangról, de szerencsére túlélte. Krúdy ugyanis köztudottan egy másik luxusbordély tulajdonosnőjéhez, a szemtelenül fiatal Pilisy Rózához vonzódott.

Akkortájt, 1867-től egészen 1926-ig egyébként legálisan, intézményesített keretek között működhettek Budapesten a bordélyházak – akadt is belőlük bőséggel. Az 1867-es rendelet olyan szigorú előírásokat tartalmazott a bordélyok működéséről, mint például, hogy a tulajdonosnő nem lehet 30, a kéjnő pedig 17 év alatti, és utóbbiaktól megkövetelték az egészségügyi tanúsítványt, négynaponkénti vizsgálattal. Ez a megengedő törvénykezés azért szűnt meg, mert a prostitúciót nem sikerült bordélyházi keretek közé terelni. A prostitúciót 1926-ban országos hatállyal kezdték szabályozni, amelynek egyik következménye a bordélyházak felszámolása lett. De az Ó utcai falak ma is őrzik a pajzán históriáikat, amelyeket az irodalom sem hagy feledésbe merülni.

Források: 1, 2, 3, 4, 5

Újabb nyomra bukkanhattak a 86 évvel ezelőtt eltűnt Amelia Earhart repülőgépének keresése közben, írja a New York Post. Egy Új-Zéland és Hawaii közötti atollnál fotóztak le még 2009-ben egy víz alá süllyedt motorburkolatot, ami feltételezések szerint a szerencsétlenül járt női pilóta repülőgépének alkatrésze lehet.

– mondta a felvételről Ric Gillespie. A repülésügyi szakértő csoportja 1988 óta próbálja kideríteni, mi történhetett Amelia Earharttal és navigátorával, Fred Noonannel. A páros 1937. június 1-jén indult útnak Floridából, hogy körberepüljék a Földet, de egy hónappal később, július 2-án adtak magukról utoljára életjelet. Épp azt a A Nikumaroro-szigetet tartják a repülőgép legvalószínűbb földet érési helyének, ahol a fotó az alkatrészről készült tizennégy évvel ezelőtt.

A motorburkolathoz és a légcsavar tengelyéhez hasonlóságot csak évekkel később vették észre, és a pontos helyet sem jegyezték fel akkoriban, ami azt jelentette, hogy a tárgy újbóli lokalizálására tett kísérletek sikertelenek voltak - tette hozzá Gillespie.

Egy évvel az eltűnésük után Nagy-Britannia gyarmatosította a szigetet, és az oda érkezők arról számoltak be, hogy repülőgépek darabjait, 1930-as évekbeli üvegpalackokat és csontokat láttak egy tábortűz maradványai mellett, amelyek a kutatók szerint egy Earharthoz hasonló testalkatú nőtől származhattak, írja a National Geographic.

Azonban soha nem találtak olyan kézzelfogható bizonyítékot, mely megerősítette volna, hogy a duó sikeresen leszállt a lakatlan atollon. A hivatalos amerikai álláspont szerint a gépből kifogyott az üzemanyag útban a Howland-sziget felé, és az óceánba zuhant.

Közöny vagy utálat – nagyjából ezen a skálán mérhető a belvárosiak viszonyulása a galambokhoz. Orbán Zoltán, az MME szóvivője és a Madártávlat magazin főszerkesztője szerint „mi vagyunk az első generáció, amelyik elfelejtette, hogy mi mindent köszönhetünk a galamboknak”. Nem véletlen, hogy annak idején sorra kapták a legmagasabb állami kitüntetést a galambok, sőt, egyes példányok rendes katonai temetést is kaptak, miután az első és második világháborúban is sorsdöntő hírszerzőként használták őket a lábukra erősített üzenetekkel.

A szóvivő felelevenítette, hogy „a belvárosi köztereken sétáló galambok (kivéve az örvös galambot és a balkáni gerlét) tulajdonképpen magára hagyott háziállatok, a házi galamb visszavadult, parlagi galambnak hívott állományának képviselői.

A házi galamb tehát az emberi civilizációval, kiemelten az út- és településhálózat fejlődésével, jelentős mértékben a Római Birodalommal kezdhetett terjeszkedni Európában és Magyarországon, majd folytatta sikertörténetét a középkortól napjainkig. Az országon belüli állományalakulás is emberi tényező, például a galambtartók társadalmi mozgásának függvénye volt. Például az ipari forradalom hatására nagyvárosokba, ipari központokba költöző falusi lakoság a háztáji állatok közül (a kutya és a macska mellett) a házi galambokat tudta magával vinni, akár a budai és pesti belvárosi bérházak padlásaira is. Amikor aztán ezek az első generációs városlakó galambtartók kihaltak, a madaraik gondozás nélkül magukra maradtak, ezáltal létrehozva egy visszavaduló, önfenntartó és szaporodó parlagigalamb-állományt.

A házi/parlagi galamb tehát az egyik legrégebbi, szó szerint ősi települési madár, amely együtt fejlődött az emberi civilizációval és a városokkal – itt voltak, és itt is maradnak velünk, gazdagítva madárvilágunkat, amely jelenleg 428 madárfajt számlál Magyarországon (ebből 260-270 közötti faj fészkel is nálunk) és ebből közel 300 Budapesten is feltűnt már.

Az 1930-as évek közepén jelent meg nálunk a délkeleti irányból terjeszkedő balkáni gerle, amely aztán gyorsan kiszorította a településekről az akkortájt még ezeken is fészkelő vadgerlét, amelynek fogyatkozó állományai itthon csak a külterületeken költenek. Az elmúlt két évtizedben pedig látványos méretet öltött az erdőlakó örvösgalamb városiadása.

A szóvivő egyenesen úgy véli, hogy „a modern emberi civilizáció jelentős mértékben tulajdonítható a galamboknak. Sokat köszönhetünk nekik, például miattuk sem leng náci zászló az utcákon, ugyanis remek hírvivő. Ennek oka, hogy ragaszkodik a 20x20cm-es fészkelőhelyéhez, és bárhonnan, sok ezer kilométerről is visszarepül ugyanoda, például a hadügyminisztérium galambpadlására. Nagy előnyük volt még a két világháború során is, hogy – a rádióadásokkal szemben – nem lehetett őket lehallgatni, a lábukra erősített kis kapszulákban, hártyapapíron lehetett üzenni velük – na és könnyebbek meg kisebbek is voltak egy korabeli katonai rádió adó-vevőnél.

A szakember arról is beszámolt, hogy a mai napig népszerűek egyébként a galambröptetések, a szín, forma, alak, viselkedés szerinti fajtatenyésztés és a galambversenyek. Egy-egy jó vérvonalú tenyészmadár a sokszázezres vagy akár millió forintos nagyságrendet is elérheti. A világ egyik leghíresebb galambtartója talán Mike Tyson profi világbajnok bokszoló, akit New Yorkban töltött gyerekkora óta bűvölnek el ezek a madarak, és volt, hogy miattuk szakított aktuális barátnőjével, aki megfőzött egyet közülük.

A galambok kapcsán felmerülő tipikus problémákról is faggattuk a szóvivőt. Kiderült, hogy a galamb ürüléke nem veszélyesebb más madarakénál, az általános higiénés szabályok betartása mellett nem jelent egészségügyi problémát. Zoltán szerint „jóval nagyobb gondot jelent a főleg a lakott területeken keletkező és jórészt kezeletlen kutya- és macskaürülék, melynek napi össztömege jóval meghaladja a 200 tonnát hazánkban”.

Arra is kitért, hogy a galamb a feltételezésekkel ellentétben nem azért hasas, mert lusta, hanem mert a világ egyik legjobban repülő madara – úgyhogy amit látunk rajta, az nem kidudorodó has, hanem színtiszta mellizom.

Továbbá azt a tévhitet is megdöntené az ornitológus, mely szerint a galamb koszos állat. „Folyamatosan tisztítják magukat és vízben fürdenek, illetve púdertollaik vannak, amely automatikusan vízhatlanná teszi a felületüket, nem marad meg rajta a kosz”. Zoltán azt is leszögezte, hogy a galambnak nincsen szüksége arra, hogy etessék őket az emberek, megélnek azok maguktól is, a kenyérszórással csak odaszoktatják őket feleslegesen. A hagyományosan szabadon élő galamb alapvetően legel, és leveleket, rügyeket, magvakat is fogyaszt. A vadon élő fajoknak azért éri meg a lakott területekre is beköltözni, mert itt nincs vagy jóval kevesebb a ragadozójuk, például az ősellenségnek számító vándorsólyom és héja.

Arra a kérdésre pedig, hogy mit tegyünk az erkélyekre odafészkelő galambokkal, a szakértő azt javasolta, hogy a legegyszerűbb módszer eleve nem hagyni, hogy odafészkeljen, de megelőzésre ajánlott a macskákhoz előszeretettel használt erkély-háló, amelyre lehet vágni egy vagy akár több ökölnyi lyukat, hogy más, kisebb madárfajokat itathassunk, télen pedig akár etethessünk is.

„Fontos, hogy a parlagi galambokat ne etessük, mert jelenlétük így nem válik tolakodóvá – emeli ki a lényeget Orbán Zoltán, aki bevallottan senkit nem akar meggyőzni semmiről, hiszen mindenki úgy érez a galambok kapcsán, ahogy csak akar. De valld be, hogy ezek után te is egészen más szemmel nézel a közterek tobzódó szürke tollasaira.