Mit is jelentett pontosan az „olajszőkítés”?
Az „olajszőkítés” ma is ismerősen cseng azoknak a fülében, akik a kilencvenes évek derekán legalább fél füllel hallgatták a híreket. Mára azonban – a maffiamanipulációk kivételével – a múlt homályába vész, hogy mit is takart pontosan e fogalom. Cikkünkben nem az olajmaffia ügyeit szeretnénk feleleveníteni, sokkal inkább a szőkítéshez vezető utat járjuk be képzeletben. Jöjjön hát egy háztartásitüzelőolaj-kisokos a Tó-retrótól.
Konkrétan 1958 nyarának a végén mutatta be a Mechanikai Művek az első nagy sorozatban gyártott, háztartási célokra szánt olajos fűtőeszközét, Mekalor-kályha néven (jó ideig a fűtőolajat mekalorolaj néven forgalmazták).
Mechanikai M?vek Mekalor kártyanaptár 1972.
A hatvanas évek elején az országban megnövekedett a gázolaj mennyisége (kitermelés növekedése, kedvező árú szovjet import). Így logikusnak tűnt a lakossági felhasználás növelésének támogatása.
Mivel akkoriban még igen kevés dízelautó volt magánkézben,
Az akkori állami olajtársaság, az ÁFOR 1966-ban törölte el az összes korlátozást a mekalorolajra, így onnantól bármilyen mennyiségben hozzáférhetővé vált bárki számára. A társaság emellett megszervezte az olaj házhozszállítását, és elérhetővé tette a mekalorolaj vásárlását azokon a benzinkutakon is, ahol gázolajat is lehetett vásárolni.
Három évvel később, amikor a kályhák már igen elterjedtek voltak,
Ha ugyanezt gázolajként tankolta valaki ugyanabból a tartályból a kúton, akkor nem vehette igénybe a kedvezményt, vagyis harmadával többet kellet fizetnie. A rendelkezés hatására a HTO-felhasználás egy év alatt a tízszeresére, 500 ezer tonnára nőt, miközben benzinből és gázolajból csupán másfélszeres forgalmat regisztráltak. Ekkor 1500 helyen lehetett megvásárolni a tüzelőolajat, míg 1973-ra az átvételi pontok száma 3500-ra bővült, ami a csúcspontot jelentette. Nem sokkal később kezdődött a baj.
Tüzelőolaj lerakat 1971-ben. Fortepan/Péterffy István
Mivel a kiírás nem az elfogyasztott energiahordozó mennyiségének, hanem csupán a költségeknek a csökkentését tűzte ki célul, a felettes szervek boldogan adták jóváhagyásukat a tervekhez. Ezzel a HTO visszavonhatatlanul egy polcra került a vele teljesen megegyező, ám jóval drágább gázolajjal. Mivel itthon ekkor még mindig elenyésző volt a magánkézben lévő dízelautók aránya, senki sem gondolt a közelgő események gazdasági súlyára. Pedig figyelmeztető jelek már ekkor is voltak.
A korabeli viszonyokat ismerők elsőre talán meglepődnek azon, hogy az akkori Európa egyik leggazdagabb országában, az NSZK-ban növekedett először ipari méretűre a gázolajcsalás művészete. A hetvenes évek közepén Nyugat-Németországban is olcsóbban lehetett HTO-t kapni, mint gázolajat, ám ott akkoriban már komoly dízelautó-populáció létezett. Nem csoda, hogy éppen
Ráadásul ekkortól a helyi rendőrség legendás szigorral ellenőrizte is, hogy nem jelölt olajjal működik-e a megállított autó. Akit rajtakaptak, annak akár a gépkocsiját is elkobozhatták. Vagy pedig – ha az elkövetőnek volt otthon olajkályhája – 5 év gázolajjal történő fűtésre kötelezhették. Hozzánk azonban elsősorban nem az ottani autósok, sokkal inkább a külföldi kamionosok „importálták” az olajcsalás műfaját.
A nyolcvanas évek elejétől ugyanis a gázolajat már három különböző áron lehetett elérni.
Bár a kamionosok – elvben - csak valutával, a határon megváltott olajjegyre tankolhattak, a hazai kutasok megoldották ezt „okosba”. Hamis HTO-igénylésekkel hazai fuvarozók tartályautóiba csorgatták a „pirosolajat”. Ezután a kamionosokat a fuvarozóhoz irányították, aki egy biztonságos helyen kimérte a hivatalos gázolajnál jóval olcsóbb, de a HTO-nál drágább anyagot. A valutában folytatott ügylet hasznát a kutas és a fuvarozó egyszerűen zsebre tette.
A becslések szerint ekkor nagyjából 600 millió forint volt a csalás éves volumene országos szinten. Ám ez még csak gyenge előjátéka volt annak, ami később következett. Az igaz nagy dobás a magán olajimport megindulása volt, és innentől számíthatjuk a hazai olajmaffia létrejöttét is.
Erre a rendszerváltásig kellett válni, amikor az import kikerült az állami monopólium alól (és emellett az országban jelentősen megnőtt a magánforgalmú dízelautók aránya).
Ekkor a HTO forgalmát olyan szinten leszabályozták, hogy csupán a lakás légköbmétere alapján számított mennyiséget lehetett megvásárolni, azt is csak jegy ellenében. A gázolajat is árusító kutakon pedig nem lehetett HTO-t tárolni. Valami új, még nagyobb ötlet kellett. Így született meg az olajszőkítés.
Az imént a határig jutottunk a képzeletbeli olajszállítmánnyal, mely innentől óriási vargabetűkkel jutott el a benzinkutakra.
Az, hogy a visszamaradt anyagok tönkretették az autókat, vajmi keveset érdekelte a maffiózókat. Ekkoriban legendássá váltak az olyan kutak, melyeket nagyon messzire el kellett kerülni, ha az ember jót akart a négykerekűjének.
Az olajszőkítések csúcspontján olyan méreteket öltött a biznisz, hogy több autógyár fel akarta számolni hazai képviseleteit a rengeteg szőkített olaj okozta garanciális probléma miatt.
Emellett az ország a maffialeszámolások terepévé vált, hiszen akkora pénzek forogtak, melyeket legfeljebb kábítószerterjesztéssel lehetett volna megmozgatni (ez azonban már egy másik cikk témája lehet). Így egy igen pozitív szociális kedvezmény okozta az ország bűnügyi statisztikáinak legsötétebb időszakát, és követelt rengeteg anyagi, sőt, személyi áldozatot is. Ebben az esetben is igaznak bizonyult a mondás, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve...
A cikk az ADT Digitális Tudománytár segítségével készült.
A kérdőív kitöltésével pedig segítheted a Tó-retró Balatonnal kapcsolatos kutatását, és ajándékot is nyerhetsz.
