Egy elveszettnek hitt 56-os kép izgalmas története

Sűrű csönd. Belépek a szobába, Édesanyámmal. Könyvek, folyóiratok, kéziratok, újra könyvek, fényképek, falra tűzdelt portrék: Vas István, Kaffka Margit, Bartók Béla, Tóth Árpád. Egy élet, és annál sokkal több. Minden, ami neki a legtöbbet jelentette, itt van: a könyvei, a munkája, a képei. Juhász Ferenc, a költő, Édesapám december 3-án halt meg, azóta egy új időszámítás indult el az életünkben és a vele való kapcsolatunkban. Egy másik levegő, egy másfajta közelség. Titok, megismerés, rátalálás. Ezen a napon például egy legendás rajzon a 28 éves költőt ismerem meg, egy rajzon, amit egész gyerekkoromban emlegetett, de évtizedekig nem került elő. Ferenczy Béni 1956-ban készített portréja Juhász Ferencről Munkácsy Mihály tulipántos ládájában pihent majdnem négy évtizedet, hogy most rátaláljunk.

Tavasz van és mi elhatározzuk, hogy egy kiállításra készülve a gyönyörű tulipános ládát kinyitjuk. Édesanyám minden nap dolgozik otthon: kéziratot és levelezést rendez, könyveket pakol, szortíroz, emlékezik, szeret. Esténként csillogó szemmel meséli, mit olvasott Papáról aznap, milyen cikket, milyen levelet talált. Juhász Ferenc életműve nagyon gazdag, precízen rendezett és dokumentált, de ez nem azt jelenti, hogy nem tartogat izgalmas meglepetéseket, titkokat, kincseket még számunkra is. Ezen a tavaszi napon elkezdjük pakolni a könyv –hegyeket, hogy hozzáférjünk Munkácsy Mihály (1844-1900) festőművész ládájához – azaz egy olyan virágos faládához, amit a világhíres festő készített, hisz Munkácsy nagybátyja segítségével fiatalkorában Békéscsabán asztalosinasként dolgozott.

A láda kinyílik és benne számos izgalmas lektori írás, kézirat, újságkivágás van. Én szinte kapkodok, gyorsan és kíváncsian pakolok, mire egy barna, elöregedett újságpapírba csomagolva előhúzunk valamit. Érzem, hogy szinte törik, látom a papír szélét: koszos és hibás. Olasz, vízjeles papír, elvékonyodva, megkeményedve. Kihúzzuk. Alig látni, mégis kitűnik: Édesapám portréja van az elsárgult, törékeny lapon, épp olvas, lefelé néz, fiatal, de már minden későbbi, meghatározó vonás látszik. Gyönyörű kép. Ekkor nézek a lap aljára: Juhász Ferencnek szeretettel: Ferenczy Béni, 1956.

A megtaláláskor

A restaurálás után

Kezemben tartom azt a képet, amit évtizedek óta kerestünk, azt a képet, amit Ferenczy utoljára rajzolt, mielőtt 1956-ban agyvérzést kapott volna. Tudom, együtt voltak a forradalom alatt, ekkor készült ez a kép. Ferenczy, a szobrász már előtte is dolgozott költő-barátja fejszobrán, erre így emlékezik a költő egy 1967-es írásában:

"1955 tavasza volt. A műterem-ablakon arany-gerendákat tolt be a nap. A gipsz-fejek, agyag-arcok arany-maszkban figyeltek. Előtted kis állványon agyagfej: az enyém. Mosolyogtál és hallgattál. Jobb kezed szikár, kőszirom-körmű ujjai merengve, lassan gyúrogatták, csipkésítették az agyagot. Lecsíptél egy kis agyagcsomót a fej tarkó-részéről, összenyomogattad, s a homlokra ragasztottad a szemöldökívet. Aztán a fülcimpát kagylósítottad ki hüvelykujjad bögyével. Ma talán abbahagyhatjuk, mondtad nevetve, gyere még holnap is, holnap befejezzük."

Juhász verse (Tűzliliom az éjszakában) alapján Ferenczy Béni a Tűzliliomot is lefestette, már bénultan, bal kézzel, majd 1961-ben remegő kezű rajzot készített Juhász Ferencről, amint épp kezében lantot tart.

Juhász Ferenc életében több igaz barát is volt, olyanok, akikkel nemcsak a boldog perceket, de a nehézségeket, a gondokat is megoszthatta. A legőszintébben hitt a barátságban, s érdekes módon képzőművészek voltak legközelebbi társai. Akikkel őszinte volt a közös létezés. Ferenczy Béni szobrászművész ilyen volt. Nagy társasági életet éltek az ötvenes években, Édesapám huszonéves, Budapestre feljött fiatal költőként. Mind összejártak, szobrászok, írók, költők, festők. „Ferenczy Béni, szent, tiszta nagy barátom volt, akinek finom szigorúsága és halhatatlan derűje oly sok erőt sugárzott rám.”

Kicsik voltunk, amikor kimentünk a Fiumei úti sírkertbe, Ferenczy Béni sírjához, akkor Papa lefotóztatta a sírt és kérte, ide temessük, mikor meghal. Ferenczy Bénit Juhász Ferenc temette el, a Kerepesi temetőben 1967-ben. „Mikor meghalt, s temettük: egy csokor sárga rózsát vittem neki a Kerepesi Temetőbe. „Tegye Bénike szívére” – mondta Erzsike. Fölemeltem a fehér selyemmel bélelt nehéz koporsófedőt” – emlékezett a költő.

December közepe óta pedig ott fekszik mellette. Most kezemben a kép, és vele a két különleges ember, szobrász és költő barátságának egy fontos epizódja.

Menjünk vissza az időben, hogyan élték meg 1956 forradalmi napjait együtt.

Nem egyszer mondta Kabdebó Lóránt irodalomtörténész, hogy e korszakos eposz nélkül 1956, a forradalom se lehetett volna. Juhász Ferenc a Krisztus levétele a keresztről című, 1993-ban írt eposzában tulajdonképpen az ő 1956-ját írja meg, mondva: „Ez az éposz látomás, látomás a megtörtént időről, nem esemény történet, nem politika, nem ítélet, nem döntés, tájkép csata közben, 1956 boldog, szenvedélyes, gyötrelmes és halálos ősze.”

A kötetben így emlékezik arra a napra:

Juhász Ferenc felesége, Szeverényi Erzsébet akkor már egy hónapja, két évi depresszió után, igen súlyos állapotban az elmegyógyintézetben volt. Életének egy jó részét tehát az kötötte le, hogy naponként járta a kórházba, és ott, akkor ismerkedett meg felesége betegségével, a skizofréniával. Ötéves kislányuk, Katalin nagymamájánál volt Bián, a költő szülőfalujában. 1956. október 23-án azzal az örömmel ment át a kórházból gyalog Pestre, hogy az előző nap a kiadóban megkapott könyvét korrigálja. Mikor a Margit-hídon ment át, szemben vele 100-150 lovas rendőrt látott. Nagy patkódobogás vette körül, valamilyen államférfi jön – gondolta. Később derült ki, hogy ez már elő-állapota volt a kora délután kezdődő történetnek.

Beérve a kiadóba, a ház előtt már sűrűsödtek az emberek, de a plakátok még nem voltak kiszögezve. A költő innen az Emke Kávéházba ment korrigálni. Dolgozni próbált, de a levegő sűrűségéből, az asztaloknál hallottakból érezni, tudni lehetett, hogy valami komolyan készülőben van. Itt tudta meg, hogy a New York előtt már szögezik a fákra a gépelt papírlapokat a követelésekkel. Visszamenve a New York Palotába, kollégáival találkozott és tovább mentek, a Kulacs Étterembe. Szántó Piroska így emlékezik: „Mostanában gyakran ebédelünk a Kulacsban, pedig igazából a Hungária a törzshelyünk.” A Kulacs Étterembe mentek tehát, Szántó Piroska, Vas István, Nagy László, Juhász Ferenc, Czibor. Piroska már szétkiáltotta a hírt, de ez senkit nem lepett már meg. Vas István még rendelt egy gyöngytyúk sültet, mire Nagy László felkiáltott: – Hát neked fontosabb a gyöngytyúk, mint a forradalom?

Juhász és Nagy László 1956-ban

Megtudták, hogy az Műegyetemről indított menetet az Írószövetség a Bem szobor felé. Juhász Ferenc Nagy Lászlóval elindult, és ebbe a menetbe, ami a Rákóczi úton, a kikörúton, a Margit-hídon keresztül a Bem szobor felé tartott – néhány baráttal beálltak. Így mentek végig csoportosan, erről nyilván vannak híradó felvételek, mert közvetlen mögöttük ment egy kisteherautó, azon volt a felvevőgép és Herskó Anna. Nagy László taxival ment barátai előtt, mert egyik lába béna volt. Így értek a Bem-szoborhoz, ahol Nagy feladta a taxit és nemcsak a beszédeknek lehettek tanúi, hanem annak is, ahogy a tér mögötti laktanyából a kiskatonák fegyvereket adtak ki az embereknek.

Innen a tömeg az akkori Kossuth-hídon a Parlamentig ment. Ott voltak, és be is akartak menni a Parlamentbe, amikor hangszórón azt kiabálták, hogy az írók menjenek be. Mindez késő estig tartott, majd innen a Vécsey utcába egy presszóba mentek, itt hallottak a rádiónál eldördülő első lövésekről. Juhász Ferenc az ezt követő napokban nem otthon, hanem Ferenczy Béniéknél töltötte az éjszakáit – Ferenczyék a Margit-híd pesti hídfőjénél, a Pozsonyi út elején laktak –, míg napközben a kiadó és az elmegyógyintézet között ingázott, ahová kenyeret, ennivalót vitt, amit ott felvagdostak és szétosztották a betegek közt.

November 3-án, a függetlenség és semlegesség kikiáltásának pillanatát Hatvany Lajoséknál élte meg. Sokan voltak együtt, ott hallgatták a beszédeket, majd a nap folyamán még visszament Béniékhez, és ott maradt még tizennégy napig. Ezekben a napokban készült az a portré, amit most megtaláltunk.

A Ferenczy Béniéknél eltöltött tizennégy nap történetét a költő saját visszaemlékezéséből idézzük:

"1956. november 3-án Ferenczy Béniéknél aludtam. Késő este még pici poharakból pici piros likőrt ittunk: Ferenczyék, Ferenczyné, Erzsi fia: Miklós (aki Moszkvában élt, most látta húsz év után először édesanyját, apját kivégezték), Hubay Miklós, Farkas Ferenc (akkor a Petőfi Párt államminisztereként) meg én. Délután még Hatvany Lajoséknál voltunk. Késő este azt mondja F. F.: „Gyere, hazaviszlek, most nagy Mercédeszem van.” Ironikus volt és jó. Nem mentem. Hajnalban átjött a műterembe Ferenczy Erzsike, mondván, telefonon keresnek. F. F. volt. Az én lakásomban, a Szemlőhegy utcában akart megbújni. Jött, mint egy Botticcelli-tündérfátyolba burkolt Tavasz. De a kapun nem tudtam már kimenni."

"A hatalmas, vasazott, vasgyűrűkkel és vasrózsákkal, vaslevelekkel borított körablaksoros kapunak farral egy, a bejáratot teljesen betöltő tank állt, mellette nagy faládákban a hosszú (másfél-két méteres) tankágyú-lövedékek. Így rekedtem ott. A Margit-hídon tankok tömege, híd közepétől Buda felé, híd közepétől a Nyugati Pályaudvar felé. Aztán a háború! Azt néztük az ablaknál állva Bénivel. Ha nagyot dörrent, az ablaktalan szoba-dobozból liften levittük a Ferenczy Károly-képeket (és másokat) a pincébe. Ha elcsöndesült a dübörgés, visszahoztuk őket. A tankokon a malter és a vér, az égő várbeli Levéltár. Kislányom anyámmal Bián, társbérleti lakásom magányosan. Akkor már kész volt szobor-fejem Béni műtermében. Hogy szerettem ezt a műtermet, ahol annyiszor ültem a tonett székben modellt, rajzokhoz."

"Ott álltunk Ferenczy Bénivel a Jászai Mari téri bérház negyedik emeleti farácsos üvegajtó-szerű ablakánál s néztük a háborút. Béni ott kapott agyvérzést. Telefonálás közben fémpörgettyűként, forogva, a telefonzsinórba tekeredve.”

„Te legyőztél bennünket, fölénk-magasodtál halhatatlan hiteddel és hallatlan erőddel! Te megtanítottál arra, hogy az, amit Sorsnak nevezünk, nem más, mint emberi gyöngeség, mert szembeszálltál a Sorssal, sebesült, harcos Angyal, az elkövült jobb helyett balkézzel sújtottad fekete átokkal beírt homlokodhoz a kardot” – írja a költő, hisz Ferenczy Béni bal kézzel folytatta a munkát, mondta tovább az életre az igent, a halálra a nemet, a szabadságra az igent, a zsarnokságra a nemet.

Ez adott erőt Juhász Ferencnek is ahhoz, hogy az 1956 után következő 4 éves hallgatás után a költészetet ott folytassa, ahol abbahagyta, ekkor kezdett újra befejezetten fogalmazni. Egy hosszú eposz erjedt szívében és ujjaiban, s egy vasárnap délután írni kezdte a művet: a középkori magyar történelemből: a zseniális, csodálatos, hatalmas és megrendítően-vele-azonos-hitű IV. Béla királyról –ez lett újabb korszakos írása, a Halottak királya.

Most kezünkben a restaurált, megmentett, bekeretezett portré. Portré csata közben, a 28 éves Juhász Ferenc arcán mindezt látjuk, lássuk: amit ő látott akkor. A kép nemsokára a közönség számára is megtekinthető lesz egy átfogó kiállítás keretében Budapesten.