A magyar 2. hadsereg doni pusztulásának évfordulója tájékán közeli és távolabbi rokonságom, egykori kedves ismerőseim frontot megjárt veteránjainak történetei bukkannak fel az emlékezés kútjának mélységes fenekéről. A kétszázezer szenvedőnek és mártírnak, a "mezítlábas Magyarország" félrevezetettjeinek és becsapottjainak beszámolóit évtizedeken keresztül csak a család, a rokonság ismerte. A disznótorok, névnapok és egyéb meghitt, lassan múltba vesző estéin gyakran elevenedtek meg a háború borzalmai.

Ezeknek a névtelen hősöknek állított emléket Gulyás Imre író, költő is Apáink a Donnál című kötetével. A tiszanánai parasztcsalád gyermeke, akinek édesapja fogatosként járta meg a Don-kanyart, tizenkét énekből álló hőskölteménnyel tisztelgett a "szegény eladott Kétszázezernek". A mű alakjai mind valós személyek. A mű egyik fontos szereplője "erős Anikó" vöröskeresztes nővér, a református lány, egykori Dóczi-növendék, aki "Krisztus vérének pirosát hordozta keresztjén".

Ki volt a valóságban az eposz egyetlen női szereplője?

Rehó Etelkaként látta meg a napvilágot 1917. július 29-én a Szatmár vármegyei Kenézlőn. Édesapja Rehó Ferenc gazdálkodó, édesanyja Bráda Erzsébet volt. Az elemi iskola elvégzését követően a mélyen vallásos református család az 1927/28-as tanévre a híres debreceni Dóczi Polgári Leányiskolába íratta be gyermekét. A jó képességekkel és szorgalommal megáldott lány osztálya egyik kiválósága lett. 1931. május 12-én a IV. évfolyam tanulói konfirmációs vizsgát tettek nagytiszteletű Baja Mihály lelkész elnökletével. A konfirmandusok névsorában ott található a IV. c osztály növendéke: Rehó Etelka is. Az 1930/31-es tanévben szép eredménnyel zárta a polgári iskolát. Példás magaviseletéért és jeles előmeneteléért könyvjutalomban részesült.

A nagy gazdasági válság miatt az érettségiről le kellett mondania. Beiratkozott a Női Felső Kereskedelmi Iskolába, de egy hónap után tanulmányait abbahagyta, mivel édesanyja megbetegedett. Öt évig ápolta gondosan nagybeteg szüléjét. Miután anyukája meghalt, ismét iskolát keresett magának. Az Új Idők című lapból értesült a Vöröskereszt ápolónői képzéséről. A szükséges dokumentumokat beszerezve beadta jelentkezését. De az elbírálásig sem tétlenkedett. 1939 márciusában barátnője segítségével a Debreceni I. számú Sebészeti Klinika férfiosztályára került. Itt dolgozott szeptemberig. 1939. szeptember 16-án megkapta behívóját a Magyar Vöröskereszt újonnan létesített beregszászi testvérképző intézetébe. A kétéves tanfolyam havi tandíja 50 pengőre rúgott.

Az édesanyja halála után örökségként kapott házat eladták és a kapott pénzből fizette tanításának költségeit. Szorgalmának köszönhetően az első évet kitűnő eredménnyel zárta, így a második tanévre tandíjmentességet kapott. A második évbe már gyakran asszisztált sebészeti műtéteknél, amiért anyagi juttatásban részesült. Ebből tudta fenntartani magát. 1941. július 1-től a férfiosztály osztályvezető főnővérévé nevezték ki. A megnevezése ettől kezdve hivatásos vöröskeresztes testvér lett. A 100 fős férfiosztályon megfeszített munka folyt. Napi 10-12 műtétet hajtottak végre, amelyeknél legtöbbször ő asszisztált. 1942. szeptember 24-ig látta el ezt a feladatát.

Eredetileg kedves vöröskeresztes nővértársát, Horváth Margitot javasolta frontszolgálatra a rend főnökasszonya. Ám Margit édesanyja, aki Tiszaörsön volt tanítónő már akkorra fiát elveszítette, ezért könyörögve kérte a főnökasszonyt, hogy legalább lányát ne küldjék a frontra.

"Így esett a választás rám. Szép kislány volt Margitka. (...) Őt Budapestre vezényelték egy rögtönzött kórházba, a Klotild utcába, ahol a bombázások alatt meghalt a pincében a betegekkel együtt. Én pedig, aki a poklot jártam, haza jöttem..."

- emlékezett vissza a történtekre Rehó Etelka. 1942 októberében megkapta behívóját. Ekkor vette kezdetét frontszolgálata. A frontra indulás előtt Budapesten a Honvédelmi Minisztériumban katonai esküt kellett tennie. Nehezére esett az elválás kedvesétől, Lázár Gábortól, a nyíregyházi bakától, a "harminckettes gyalogezred" szárnykürtösétől. Kedvese "szeme csillant meg minden fűszálon, minden kirakatban (...) Most tőle szakították el a hadba. Rá gondolt Anikó, mátkája szavát kötögette holmija díszeihez, patyolat fátylára virágnak."

A 153-as kórházvonattal indult a frontra. Ez a szerelvény már négytengelyes, központi fűtéses Pullmann-kocsikból állt. 10 kocsiban 24-24 ágyat helyeztek el 3 emeleten fekvőbetegek részére. 5 vagont 52 férőhelyes ülőbeteg-kocsinak alakítottak ki, volt 1 parancsnoki, 1 műtő és kötöző, 1 gyógyszertár, 1 személyzeti és 2 raktárkocsi. Az oldalára a légitámadások miatt vöröskeresztet festettek. A vöröskeresztes személyzeten kívül ezzel a szerelvénnyel utaztak az addig fronton szolgáló törzstisztikar leváltására vezényelt tisztek is.

Mivel a csapatszállító szerelvények elsőbbséget élveztek, az utazás jó két hétig tartott. Ebből egy hetet tett ki a brjanszki erdőségen való áthaladás. A partizánok több helyen is aláaknázták a síneket. A vonat végállomása Alekszejevka volt. A Don-kanyarnál harcoló magyar alakulatoktól mintegy 40 kilométerre fekvő Alekszejevkában létesítették a 103-a betegelosztó állomást. Mivel több nővér viselte az Etelka nevet, megkülönböztetésül ekkortól kezdték Anikó nővérnek szólítani.

Az elsősegélyhelyekről ideszállították a sebesülteket. A súlyos sebbel rendelkezőket a tábori kórházba továbbították, a könnyebb sérülteket néhány napos gyógykezelés és pihenés után újra az arcvonalba vezényelték. 1942. január 12-én mintegy háromnegyed órás tüzérségi és légi előkészítés után megindult a szovjet erők támadása Urivnál. A magyar egységek keményen tartották magukat. Ezt többek között az is bizonyítja, hogy az a 103-as betegelosztó január 17-én még működött, pedig a tisztek becslése szerint a kórház belövési távolságra volt a kibontakozó szovjet támadástól.

Anikó nővér január 16-án kapott parancsot a műtő becsomagolására. Amikor elindult a feladat elvégzésére, váratlanul egy szovjet repülőgép bukkant fel és heves géppuskatüzet zúdított rá. Noha lőkiképzést nem kaptak, a fronton kellett megtanulniuk a személyes védelmükre kapott pisztollyal bánni. Anikó nővér egy ház falához húzódva pisztolyával célba vette az őt támadó gépet és hevesen lőni kezdte. Parancsnoka, látva bátorságát, kitüntetésre terjesztette fel. 1944-ben Horthy Miklós kormányzó a Magyar Ezüst Érdemkereszt a hadiszalagon kitüntetést adományozta neki. Később a Tűzkereszt II. osztályát is megkapta.

Január 17-én három teherautót biztosítottak részükre az evakuáláshoz. Mínusz 42 fokos hidegben indultak útnak. A nagy hidegben a lábán súlyos fagyási sérüléseket szenvedett. A hideg mellett a raták8 állandó támadásaival kellett szembenézniük. Az első autójukat ki is lőtték. Végül a sok megpróbáltatás után megérkeztek Novij Oszkolba. Ez volt a legközelebbi nagyobb hely, ahol a visszavonuló egységek csoportosítása megkezdődött. Egy éjszakát töltöttek itt. A helyettes parancsnok közbenjárására kaptak egy vonatot Valujki felé. A csapatszállító vonat megtelt sebesültekkel. A kritikus helyzetben nem volt biztos, hogy át tudnak jutni. Életében ekkor hallotta először a „Katyusa”9 hangját. 700 súlyosan sérült katonát sikerült kimenekíteniük. Az utánuk következő vonatnak már nem volt ilyen szerencséje. Ők fogságba estek.

Végül a szerelvény Budapestre érkezett a sebesültekkel. A vonat személyzetét a kormányzó fogadta az országházban. Ezt követően egy hónap szabadságot kapott. Ennek letelte után egy német katonai szerelvénnyel – egyedüli nőként – ismét a frontra vezényelték. A Sztálingrádba tartó vonattal Harkovig ment, majd innen Kijevbe az ottani katonai kórházba. Ugyanitt teljesített szolgálatot Horthy István felesége, Edelsheim-Gyulai Ilona. Ő is hivatásos vöröskeresztes testvér egyenruhát viselt. Nagyon sok volt a beteg. Nyár végén jöttek a bombázások és lőtték a kórházat is. A betegeket naponta többször kellett lecipelniük a pincében lévő óvóhelyre. Augusztus végén a kórházat evakuálni kellett a közeledő front miatt. Az 503-as hadikórházat Skoléba telepítették.

A kórház nagy létszámú személyzettel működött. Hozzájuk tartozott egy munkaszolgálatos csoport is. Őket elkülönített barakkokban helyezték el. A legtöbbjük nagyon rossz egészségügyi állapotban volt. Sok orvos, ügyvéd, értelmiségi volt közöttük. Hetente kétszer nézte meg őket a sebészorvos. A szigorú parancs ellenére, a lebukástól sem félve Anikó nővér ilyenkor köténye alatt gyógyszereket, kötszereket csempészett be nekik, amit a közöttük lévő orvosoknak titokban átadott. A deseptil tabletta, az ultraszeptil por és egy kis maradék kötszer mentőgyógyszernek bizonyult. Különösen nehezen viselte a fiatal munkaszolgálatos, Ehrenfeld sorsát. A fiút aknaszedés közben tüdőlövés érte. Skoléban értette meg

"erős Anikó, hogy mi a védtelen emberség, mi a lét – mi az ember, vagy mi nem, ámde mivé lesz, míg tűr és tehetetlen s farkas-vére-vihar, jeges ár zúdul, szabadul rá."

A rábízott osztályon sokféle nemét látta a kínnak. A fájdalmukban artikulátlanul jajveszékelők, a fogukat összeszorító sziszegők, a halállal megbékülő halk sóhajtozók, a rengeteg vér látványa után úgy vélte, nem érheti meglepetés. "Nincs a földön olyan szörnyűség... semmi, de semmi ebben az életben", amely megrendíthetné őt.

A front közeledtével újabb állomáshelyet jelöltek ki számukra: Szatmárnémetit. 1944 húsvétja már itt érte őket. A húsvétot itt töltötték, de az ősz beálltával Máramarosszigetre költöztek, ahol egy kultúrházban rendezték be a kórházat. Hamarosan azonban áthelyezték a 124-es tábori kórházhoz, amellyel előbb Szerencsre, majd Losoncra került. Az 1944 tavaszán megindított német ellentámadást követően a kórházat a lengyelországi Vorohtára helyezték át.

Egy gyönyörű kastélyszállóban rendezkedtek be, de előtte alaposan ki kellett takarítani és fertőtleníteni a helyiségeket, mert előttük tüzérek állomásoztak a kastélyban, és lovaikat is az épületben tartották. Pünkösdre a Kolomea és Tatarov (egy mára ukránná lett lengyel üdülővároska) közötti nagy ütközetek következményeként mintegy 1000 sebesültet kaptak.

Egy egészségügyi szakcsoport is érkezett. Sebészek, szemészek, belgyógyászok, de műtőorvos csak kettő volt és ketten voltak műtősnővérek is. A súlyos betegeket repülővel a hátországba szállították. Az itt eltöltött időszakról így vallott:

"Nem bírtuk elég gyorsan végezni a munkát. Sokan a hordágyon haltak meg. Fiatal tisztek, kiskatonák rimánkodtak: 'Nővérke engem vigyen!' Nem tudtunk mit csinálni. Borzalmas volt nézni tehetetlenül a szenvedésüket."

A kegyetlen állapotot csak úgy tudták átvészelni, ha időnként egy kis kirándulásra kimozdultak. Ezekről az utakról tanúskodnak az alábbi képek. Mindkét képen balszélen látható:

1945 húsvétján Pozsonynál hagyták el hazánk területét. A kórházat Csehországba telepítették. Az állandó légi veszély miatt a vonatot gallyakkal igyekeztek álcázni. Az Otava folyó partján fekvő Písek város állomására érkezve a forgalmista nem engedte tovább a szerelvényt, mert megjelentek az angol bombázók. A reggel 9-től délután 5-ig tartó légitámadás élete legborzalmasabb élménye lett. Az egyik lövedék tőle pár méterre csapott be, de lélekjelenlétét ekkor sem veszítette el. A többieknek adott tanácsokat, hogyan védekezzenek a fedélzeti fegyverekkel is támadó gépek ellen. A támadást követően az állomás egy romhalmaz lett. Legénységük felét elveszítették. Alig tudtak ötven embert összeszedni. Egy német kórház fogadta be ideiglenesen őket, de másnap tovább mentek. A morvaországi Holleschauban kaptak egy kórházat. Ez a kórház amerikai fennhatóság alatt állt (ez alapján már ekkor hadifogságba estek, de tovább dolgozhattak – a szerk.). Nagy kórház volt. Komoly műtéteket is végeztek. Itt érte őket a háború befejezésének híre.

Néhány héttel később a nőket és a férfiakat különválasztották. Egy cseh fennhatóság alatt álló lágerben helyezték el őket. Szűkös ellátásban részesültek. Július végéig tartózkodtak itt, amikor is gyalogmenetben Brünnbe irányították a tábor lakóit. Napi negyven kilométert kellett megtenniük. Ahol rájuk sötétedett ott pihentek meg. Csodával határos módon a velük szemben vonuló szovjet katonák nem bántották őket. Igaz, a még birtokukban levő értékeiket elszedték, de nem erőszakoskodtak velük. Brünnbe érve egy vonatra tették a menetet és megindították Magyarországra. A katonai szerelvények itt is prioritást élveztek, így csak augusztus elejére érték el az országhatárt. Pozsonytól Budapestig újabb megpróbáltatások vártak rájuk. Érsekújváron szovjet katonák hatoltak be a vagonba. Anikó nővért és egyik fiatal társát az idősebb nővérek elrejtették a csomagok mögé, ennek köszönhetően nem esett bántódásuk.

Végül megérkeztek Budapestre. A Magyar Vöröskereszt Erzsébet kórházában, mint vöröskeresztes nővér teljesített szolgálatot. 1945 novemberében otthagyta a kórházat, leszerelt és férjhez ment vőlegényéhez, Lázár Gáborhoz. Nyíradonyban telepedtek le. Házasságukból két gyermek született. Itt élt 2001. április 1-jén bekövetkezett haláláig.

A cikkhez felhasznált jegyzetek és források jegyzékét IDE KATTINTVA találjátok.