prcikk: Az egyetlen kvízműsor, amiben könyveket lehetett használni a válaszadáshoz: egy bölcsi volt a főnyeremény | szmo.hu
MÚLT
A Rovatból

Az egyetlen kvízműsor, amiben könyveket lehetett használni a válaszadáshoz: egy bölcsi volt a főnyeremény

Vajon milyen nézettséggel futna ma egy Budapest történetéről szóló műveltségi vetélkedő a tévében?
A FSzEK Budapest Gyűjteményének engedélyével - szmo.hu
2023. március 29.



Hétről hétre Budapest

2014-ben volt száz éve, hogy létrehozták a Budapest Gyűjteményt, a főváros könyvtárának várostörténeti különgyűjteményét, ahol a főváros helyismereti, helytörténeti anyagait találjátok meg. Folyamatosan gyarapodó gyűjteményükben százezer kötetnyi könyvet, kéziratot, hírlapot és folyóiratot, köztük számos régi, ritka dokumentumot tanulmányozhat bárki.

A fotótárban pedig mintegy százhetvenezer fényképet őriznek, amelyek bemutatják a városkép, az infrastruktúra változásait, a hétköznapok és történelmi fordulatok jeleneteit, a hírességek és mára elfeledett városlakók arcvonásait. Facebook-oldalukon ezeket mutatják be olyan történetekkel, amikről csak nagyon ritkán hallani.

Az 1960-as évek végén, amikor a televízió műsorait a hét hat napján még egyetlen adón, fekete-fehérben sugározták, és mindössze a háztartások 60%-ában volt tévékészülék, a Magyar Televízió Budapest felszabadulásának negyedszázados évfordulójához közeledve helyismereti vetélkedő-sorozatot indított.

A fővárosi kerületek kéthetente jelentkező, élőben közvetített, körkapcsolásos versengése majd’ másfél éven át tartotta izgalomban a nézőket.

A játék még szinte el sem kezdődött, már elérte célját: felkeltette a városlakók érdeklődését szűkebb pátriájuk múltja iránt, közösségeket teremtett, és lendületet adott a helytörténeti kutatásoknak.

A felkészülés hónapjaiban a FSZEK Budapest Gyűjteménye „vizsgázott”. Kollégáink elsőként a műsorfolyam ifjú alkotóit, Fellegi Tamás szerkesztő-rendezőt és Liszkay Tamás sorozatíró-szerkesztőt látták el olvasni- és néznivalóval, majd a kerületek - főként tanárokból, történészekből és lelkes lokálpatriótákból verbuvált - csapatait fogadták, és segítették a tájékozódásban. A könyvek egyébként a műsorba is elkísérték a versenyzőket, hiszen ez volt az első - és talán azóta is az egyetlen - kvízműsor, ahol a válaszadáshoz könyveket lehetett használni.

A 22 kerület versengését az MTV stúdiójában Vitray Tamás, a kerületi helyszíneken további játékmesterek - Vitár Róbert és Müller Tibor - vezették.

A saját és a rivális kerület történetére vonatkozó kérdések a versenyzők lexikális tudását tették próbára, de a játékban a gyorsaságnak és a szerencsének is szerep jutott: egy-egy helyes válasz után a csapatokat a Szabadság téri stúdióban képviselő, élő partiban részt vevő sakkmester következett lépésre. A sakkfigurák a tábla újabb és újabb mezőit hozták játékba, a mezők pedig újabb kérdéseket rejtettek.

A csapatok egyenes kiesésben versengtek a fődíjért, egy 60 férőhelyes bölcsődéért. Az 1968 végén indított műsorsorozat 1970 februárjában a Váci utcai Új Városháza dísztermében megtartott döntővel zárult, ahol a XI. kerület csapata győzedelmeskedett. A kerület kérésének engedve a hatvanfős bölcsi helyett végül egy száz főre tervezett - rögtön 124 kisgyermeket fogadó - óvoda épült fel, amelyet hivatalosan 1971. június 26-án, egy szombati napon adtak át.

A lágymányosi lakótelep Bogdánfy utcai „fekete-fehér” óvodája időközben sárga lett, de napjainkban is működik. Az egykori vetélkedőről, a kerület és az adományozók összefogásáról emléktábla tudósít. Képeink a legendás műsort idézik.

1975 (?) Szabadság tér 17. A Magyar Televízió székházának bejárata esti fényben. Ism. felv. f.: https://dunavolgyipeter.hu/

A Magyar Televízió Vállalat (MTV) az 1950-es évek közepén költözött be a Tőzsdepalotába (terv. Alpár Ignác, 1905), a korábban itt működő Lenin Intézet egykori helyiségeibe. Az első kísérleti adások 1957 májusában indultak. Szintén itt működött még sokáig a Technika Háza is; az MTV épp 1969 folyamán bővült új stúdióhelyiségekkel, irodákkal, és foglalta el végül az egész épületet. 1969 végén innen sugározták az első színes adást. Az intézmény 2009-ben hagyta el a Szabadság teret, az épület azóta üresen áll.

[1978 k.] A Budapest Gyűjtemény olvasóterme, ekkor még a Wenckheim-palotában. Ismeretlen felvétele (FSZEK Budapest Gyűjtemény). A palota egykori dohányzótermében először a Fővárosi Könyvtár Keleti Gyűjteményét helyezték el (1931), amelynek anyaga a 2. világháborút követően a Kelet-kutatás központjává váló MTA könyvtárához került, s a terem hosszú évtizedekre a Budapest Gyűjtemény otthona lett; végül a Központi Könyvtár 1998-2001 közötti épületrekonstrukciója és bővítése után bölcseleti olvasóteremként nyílt meg újra.

[1963 k.] Légifotó Lágymányosról. Balra az Irinyi József utca, előtérben a Budapesti Műszaki Egyetem (később Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem) épületei. Balra fent a Bogdánfy utca házai. (f.: MHSZ/ Fortepan, FP 73736)

A lágymányosi lakótelep S jelű épületei az Irinyi utca felől (tervezők: Borostyánkői László (LAKÓTERV), Iványi László (BUVÁTI)) In: Magyar Építőművészet 1965/4

„A IX. kerületi helyszín a kamera túlsó oldaláról”. Ism. felv. Lobogó 1969. január 8.

Vitray Tamás játékvezető az MTV stúdiójában. In: Lobogó 1969. január 8.

„A pepita tábla körül: Dr. Hajtan József, Szabó László és Lengyel Levente.” Ism. felv. In: Lobogó 1969. január 8.

Váci utca 62-64. A döntő szereplői az Új Városháza üléstermében. (Ma Budapest Főváros Kormányhivatala működik az épületben.) In: Lobogó 1970. február 18.

Vitray Tamás a döntőn, az Új Városháza üléstermében In: Film Színház Muzsika 1970. február 21.

A győztes csapat a címlapon. Ism. felv. Tükör 1970. február 24.

Versenyzők. Film Színház Muzsika Évkönyv, 1970.

1970 Esti program. Kereki Sándor felvétele (f.: Kereki Sándor/Fortepan, FP 204815)

[1969-70] „Teljes üzemben a Fekete? Fehér? Igen? Nem? vezérkara a stúdióban.” (A játékvezető, a sakkparti résztvevői, a zsűri és a három kameraman.) Ism. felv. In: Film Színház Muzsika Évkönyv, 1971.

Főnyeremény: óvoda a XI., Bogdánfy utcában. ifj. Bohanek Miklós felvétele. Ország-Világ 1971. június 9.

Az óvoda udvarán. [ifj. Bohanek Miklós felvétele, 1971. június] A hetekkel a hivatalos átadás előtt készült képes riportban a vezető óvónő, Czabai Istvánné is megszólalt. „Segítséget jelent - és köszönet érte - a Csöpi Ktsz-nek a takarókért, a békéscsabaiaknak a napozókért, a Selyemipari Vállalatnak a függönyökért. Anélkül, hogy vissza akarna élni az adakozók bőkezűségével, megemlíti, hogy virágra, növényekre, virágtartókra már nem jut a költségvetésből. Abban is reménykedik, hogy akadnak még gyerekszerető képzőművészek, akik néhány fal díszítését elvállalják." (...) „Amikor a televízióban eredményt hirdettek a „Fekete-fehér, igen-nem" vetélkedőben, boldogan hallgattuk valamennyien: mennyi az anyagi és munkafelajánlás, amivel közel és távol lakó intézmények, vállalatok segíteni akarják az óvoda kicsinyeit. Ki hitte volna, hogy a legfőbb hiány - az ország legmodernebb óvodájában is - a munkaerő lesz. A meghirdetett óvónői pályázatra igen csekély számú jelentkezés érkezett be. Nyolc óvónői állás közül kettő betöltetlen.” (Ország-Világ 1971. június 9.)

A 2002-ben avatott új emléktábla. Via: Wikipédia

A lágymányosi lakótelep S jelű épületei az Irinyi utca felől (tervezők: Borostyánkői László (LAKÓTERV), Iványi László (BUVÁTI)) In: Magyar Építőművészet 1965/4

Még több régi fotót a Budapest Gyűjtemény képarchívumában találtok

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Az anyja lehetnék” – Edith Piaf 20 évvel fiatalabb szerelmét mindenki aranyásónak tartotta, amíg ki nem nyitották a végrendeletet
A francia sanzon királynőjének utolsó férje, Théo Sarapo pénz helyett hatalmas tartozást örökölt. Megtehette volna, hogy lemond mindenről, és éli világát tovább. Ő más utat választott.


Párizs, 1962 ősze. A vakufények és a tolakodó újságírók gyűrűjében egy törékeny nő kapaszkodik egy nála majdnem húsz évvel fiatalabb, feltűnően jóképű férfi karjába. A legendás Edith Piaf, a sanzon királynője ekkor már súlyos beteg. Az orvosok többször megműtötték,

a teste lassan felmondta a szolgálatot, a hangja, amely egykor milliókat babonázott meg, már csak foszlányokban emlékeztet régi önmagára.

Ebben a kétségbeejtő állapotban mutatja be a világnak új férjét, a görög származású párizsi fodrászfiút, Théo Sarapót, polgári nevén Théophanis Lamboukast. A közvélemény és a sajtó azonnal ítéletet mond. A lapok hasábjain és a kávéházak teraszain mindenki biztosra veszi, hogy a fiatalember kizárólag a világsztár hatalmas vagyonára és a busás örökségre pályázik. A kegyetlen pletykák futótűzként terjednek, miközben a valóság, amely a zárt ajtók mögött és a későbbi végrendelet soraiban lapul, egy egészen más, sokkal megrendítőbb történetet rejt.

A provokációnak tűnő kapcsolat 1962 januárjában kezdődik, amikor a zenei karrierről álmodó Sarapo megismerkedik az énekesnővel.

A viszony gyorsan komolyra fordul, és a pár 1962. október 9-én, napra pontosan egy évvel és egy nappal Piaf halála előtt, hivatalosan is összeköti az életét.

A házasulók a párizsi tizenhatodik kerületben tartják a polgári szertartást, majd a görög ortodox Szent István-székesegyházban tesznek fogadalmat Isten színe előtt. A frigy nem hoz békét, sőt, valóságos sajtócunamit indít el. A korabeli újságírók „a görög gigoló” névvel illetik a férfit, és a gúnyolódás még Piaf közvetlen környezetét is megmérgezi. A házasság előtti hezitálás egyik legmélyebb pillanatában maga az énekesnő is szinte visszakozik.

„Mindent törölj, nevetséges leszek, az anyja is lehetnék!”

– mondta Edith Piaf Danielle Bonel titkárnőnek és bizalmasnak a házasságkötés előtti feszült pillanatokban.

Csakhogy a reflektorok vakító fénye és a gúnyolódó címlapok mögött egy egészen más dinamika működik a mindennapokban. A színpadon még egy utolsó, hatalmas fellángolást élnek át együtt. Duóként állnak a közönség elé, és 1962-ben közösen veszik fel Michel Emer szerzeményét, az À quoi ça sert l'amour? című dalt. Szeptember 27-én a párizsi Olympia színpadán is együtt énekelnek, majd 1963-ban a Bobino színházban adnak közös estet. A zenei kémia működik, de a színpadi fények kialvása után Sarapóra egy sokkal nehezebb szerep vár. Piaf állapota drasztikusan romlik. Házaspárként Dél-Franciaországba, először Cap-Ferrat, majd Plascassier térségébe költöznek, ahol bérelt villákban próbálják átvészelni a legnehezebb hónapokat. Sarapo ekkor már nem csupán férj és duettpartner, hanem teljes munkaidős ápoló.

Ő viszi a karjában a feleségét, amikor az már képtelen lábra állni, ő eteti kanállal, ő viszi ki a friss levegőre, és egyetlen percre sem hagyja magára,

miközben azok a barátok és haszonlesők, akik évtizedekig a tehetségéből éltek, sorra elmaradnak mellőlük.

A végjáték 1963 októberében érkezik el. Edith Piaf október 10-én, a Grasse közelében fekvő Plascassier-ben örökre lehunyja a szemét. A halál pillanata után Sarapo és a legszűkebb baráti kör egy utolsó, kétségbeesett és törvénytelen lépésre szánja el magát. Mivel Piaf mindig is azt hajtogatta, hogy Párizsban szeretne meghalni és onnan akar végső útjára indulni,

a férj és a kísérők aznap este egy mentőautóval, a legnagyobb titokban a francia fővárosba viszik a holttestet.

A hivatalos bejelentést csak másnap, október 11-én teszik meg Párizsban. Az egész országot mélyen megrendíti a hír. A lemezboltok polcairól a hétvége folyamán a vásárlók az összes Piaf-lemezt elkapkodják.

„Edith Piaf reggel hétkor halt meg Párizsban, és néhány órával később barátja, Jean Cocteau… egy órakor maga is meghalt” – írta Janet Flanner újságíró a gyász napjainak krónikásaként.

A temetés a Père-Lachaise temetőben tízezreket vonz, a tömeg szinte áttöri a kordonokat. Amikor azonban a nemzeti gyász első hullámai elülnek, a család szembesül a hagyatékkal. A pletykák és a rosszindulatú várakozások szerint a fiatal özvegy most teszi rá a kezét a mesés vagyonra. A végrendelet felolvasásakor azonban mindenki elnémul.

A mítoszokkal ellentétben Edith Piaf nem hagy maga után milliókat. Sőt, egyetlen fillért sem hagy hátra.

Helyette egy gigantikus, felfoghatatlan méretű adóssághegy szakad a férj nyakába. A francia jogszabályok értelmében a házastársi öröklés során a tartozások is automatikusan az életben maradt félre szállnak. Piaf az élete során ugyan rengeteg pénzt keresett, de a bőkezűsége, a hatalmas háztartás fenntartása, a barátok folyamatos pénzelése, valamint az utolsó évek brutális orvosi és klinikai költségei teljesen felemésztették a bevételeit. A közkeletű adatok hétmillió francia franknyi azonnali tartozást említenek.

„A világ azt hitte, mérhetetlenül meggazdagodtam. Szeretném ezt egyszer s mindenkorra tisztázni. Edith halálakor nagyon kevés pénze maradt.

Nyilván sokat keresett, de mindent felemésztettek a háztartás fenntartásának költségei, a klinikák, a betegség, az orvosok – én pedig egy évvel később mintegy negyvenmillió frank adófizetési kötelezettséggel találtam szembe magam.

A lemezek után semmit sem kapok, mert a jogdíjakat bérként kezelik; márpedig örökösnek bért nem fizetnek. Így tehát kizárólag a szerzői jogok maradnak” – nyilatkozta Théo Sarapo énekes, Piaf özvegye.

Bár Sarapo megörökli a jogokat és dönthet az életmű felhasználásáról, ez azonnali készpénzt nem jelent az adóhatóság és a hitelezők felé. Ahelyett, hogy lemondott volna az örökségről és új életet kezdett volna, vállalta a teljes adósságállományt, és visszatért a színpadra. Éveken keresztül megállás nélkül koncertezett, turnézott és új dalokat vett fel, hogy minden megkeresett frankot a hitelezőknek és az adóhivatalnak utaljon át.

„Théo úgy döntött, hogy maradéktalanul visszafizeti ezeket az adósságokat. És ez sikerült neki”

– mondta Catherine Glavas Lamboukas, Piaf egyik örököse.

A sors azonban nem ad hosszú és békés életet a tartozásaitól végre megszabaduló férfinak. 1970. augusztus 28-án Sarapo a Limoges melletti Panazolnál, a D941-es úton haladt a Citroën autójával, amikor egy ittas sofőr letérítette az útról. A jármű egy fának csapódott. A mentők még élve emelték ki a roncsok közül, de a harmincnégy éves férfi három órával később a limoges-i kórházban belehalt a sérüléseibe. A család a legfőbb kívánságának megfelelően intézte a temetést.

A párizsi Père-Lachaise temetőben, Edith Piaf családi sírjában helyezték örök nyugalomra. Neve ott áll a fekete márványon, pontosan a felesége lábainál.

A férjtől aztán a családja örökölte Edith Piaf szerzői jogait. A testvérei ma Amerikában élnek és tovább ápolják az énekesnő emlékét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
Először azt hitték, itt a világvége: a Niagara-vízesés vize többször is elapadt az évek során
Egyik alkalommal éppen 1848 tavaszán, amikor Európa szerte forradalmak robbantak ki.
Sz. E. Fotó: Fortepan - szmo.hu
2026. március 22.



Képzeld el, amint több száz ember égő fáklyákkal a kezében sétál a Niagara-vízesés peremén. Pontosabban a vízesés hűlt helyén, miközben lent a meder közelében, ahol percekkel korábban még tajtékzott a víz, lovas katonák ügetnek.

Ez nem egy filmjelenet, hanem maga a valóság.

Többször is megtörtént, hogy a világ egyik leghíresebb természeti csodája egyszerűen megszűnt létezni.

A Niagara valójában nem egy, hanem három vízesés összefoglaló neve. A legnagyobb, a Patkó-vízesés javarészt Kanadához tartozik, tőle a Kecske-sziget választja el az amerikai oldalon lévő két kisebb zuhatagot, a Menyasszonyfátyol-vízesést és az Amerikai-zuhatagot.

1848 tavaszán, egyébként akkor, amikor Európában pont fegyveres felkelések és forradalmak zajlottak, egy kivételesen hideg tél után a márciusi meleg és az erős keleti szél hatalmas jégtömeget tolt az Erie-tóból a Niagara folyó torkolatába.

A jég hatalmas gátat képzett, ami harminc-negyven órára teljesen elzárta a víz útját. A vízhiányt először a folyóparti malmok tulajdonosai vették észre, amikor a malomkerekek megálltak.

A hírre ezrek özönlöttek a helyszínre, és óvatosan bemerészkedtek a száraz mederbe. Az emberek olyan fegyvereket találtak a sárban, amiket feltehetően az amerikai csapatok hagytak ott egy 1814-es csata után. Március 29-én éjjel több százan fáklyákkal sétáltak a vízesések peremén, miközben az amerikai lovasság a mederben ügetett. A folyó másnap indult meg újra, amikor a szélirány megváltozott, és a jégdugó feloszlott.

1903. március 22-én az amerikai oldalon ismét elapadt a víz.

A látványosságnak pedig Kanadából és az Egyesült Államokból is a csodájára jártak. A szakértők szerint azonban az 1848-as volt az egyetlen teljes, természetes leállás, a későbbi esetek inkább rendkívül alacsony vízhozamot jelentettek.

1969-ben azonban már szándékosan szüntették meg a vízesést.

Egy 1965-ös helyi újságcikk ugyanis a zuhatag végét jósolta, mivel a korábbi, 1931-es és 1954-es sziklaomlások törmeléke már megfelezte a vízesés magasságát. A közösségi nyomásra egy amerikai-kanadai bizottság jött létre, hogy felmérjék a helyzetet.

1969. június 12-én egy 180 méter hosszú, 28 ezer tonna kőből és földből épített gáttal elzárták a vizet az amerikai oldalon. Mérnökök precízen felmérték a sziklafalat, 48 kőzetfuratot vettek, és érzékelőket telepítettek a kőzettömbök mozgásának figyelésére.

A munkálatok közel fél évig tartottak, majd november 25-én a gát elbontásával a víz újra a régi medrében zubogott. A vizsgálatok után úgy döntöttek, a leomlott törmeléket nem távolítják el.

A Niagara minimális vízhozamát egy 1950-es amerikai-kanadai egyezmény szabályozza, és egy 1954-ben épült gát segít a víz elosztásában a vízesések és az erőművek között.

Hogy az 1848-as esemény ne ismétlődhessen meg, 1964 óta minden télen úszó jégtörő gátat telepítenek a folyóra, ami megakadályozza a jégdugók kialakulását. A vízesés „kiszárításának” ötlete időnként felmerül egy-egy nagyobb felújítás, például hídcsere miatt, de ez ma már hatalmas turisztikai és környezetvédelmi kérdéseket vetne fel.

Via National Geographic, Pangea blog


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk




Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
583 áldozat a kifutón: 49 éve történt a tragikus baleset, amely örökre megváltoztatta a repülést
Két Boeing 747, - a KLM 4805 és a Pan Am 1736 - a tenerifei Los Rodeos futópályáján ütközött 1977. március 27-én. A Las Palmas-i bombariadó, a köd és a kommunikációs hibák együtt vezettek a katasztrófához.


Ma van a repüléstörténet legsúlyosabb katasztrófájának évfordulója:

1977. március 27-én a Kanári-szigetekhez tartozó Tenerife Los Rodeos repülőterén két Boeing 747-es, a holland KLM és az amerikai Pan Am gépe ütközött össze a futópályán. A két gépen összesen 583 ember vesztette életét, és mindössze 61-en élték túl a tragédiát, amely egy sor emberi és technikai hiba végzetes láncolatának következménye volt.

A katasztrófa napján egy bombamerénylet miatt lezárták a Las Palmas-i repteret, ezért az érkező járatokat, köztük a KLM és a Pan Am gépét is a jóval kisebb, felkészületlenebb tenerifei Los Rodeos repülőtérre irányították. A hirtelen megnövekedett forgalom miatt az előtér és a gurulóutak is megteltek, így a hatalmas Jumbo Jeteknek a futópályán kellett manőverezniük. A helyzetet tovább rontotta, hogy az időjárás egyre rosszabbra fordult, és sűrű köd ereszkedett a reptérre, a látótávolság helyenként 700 méter alá csökkent.

Nem sokkal 17 óra előtt a KLM gépe engedélyt kapott, hogy végigguruljon a futópályán, a végén egy 180 fokos fordulattal pozícióba álljon, és ott várjon a felszállási engedélyre. A Pan Am gépét arra utasították, hogy kövesse a hollandokat, de a C3-as gurulóúton hagyja el a pályát. A Pan Am pilótái azonban a ködben nem voltak biztosak a dolgukban, és mivel a C3-as kijáratnál egy rendkívül éles, 135 fokos fordulót kellett volna végrehajtaniuk, inkább tovább gurultak. Eközben a KLM befejezte a fordulót, és Jacob Veldhuyzen van Zanten kapitány gázt adott a felszálláshoz.

A másodpilóta ekkor közbeszólt: „Pillanat, még nincs felszállási engedélyünk!” Erre a kapitány visszahúzta a gázkarokat, majd azt mondta: „Tudom, gyerünk, kérdezz rá!”

A KLM személyzete rádión közölte, hogy felszállásra készen állnak, és várják az irányítási engedélyt. A torony válaszul a felszállás utáni útvonalat adta meg nekik: „KLM4805 felszállás után emelkedjen FL90-re, majd jobb forduló 40º és álljon rá a Las Palmasi VOR adóra a 325º-os irányon.” Van Zanten kapitány ezt tévesen felszállási engedélynek értelmezte, újra gázt adott, és hollandul közölte: „Megyünk.”

Ezzel egy időben a Pan Am pilótái jelezték a toronynak, hogy még a pályán vannak: „Még mindig gurulunk lefelé a kifutón, 1736-os.” Ez a rádióüzenet azonban a KLM pilótafülkéjében egy zavaró sípolásként jelent meg, mert a másodpilóta éppen az útvonalengedélyt olvasta vissza. A torony nyugtázta a Pan Am helyzetjelentését: „Rendben 1736-os jelentse, ha elhagyták a pályát.” Ezt hallva a KLM fedélzeti mérnöke megkérdezte a kapitánytól: „Még nem ment le a Pan Am?” A kapitány válasza egy félreérthető „Igen” volt.

Ez volt az utolsó lehetőség a katasztrófa elkerülésére. Pár másodperccel később a két gép személyzete a sűrű ködben megpillantotta egymást.

A Pan Am kapitánya a gázt tövig nyomva próbált balra, a fűre letérni a pályáról, a KLM pilótája pedig olyan erővel húzta fel a gépet, hogy annak farokrésze száz méteren keresztül szántotta a betont. A holland gép elemelkedett, de már nem tudta átugrani a Pan Am törzsét.

A KLM futóművei és hajtóművei letarolták az amerikai gép tetejét és vezérsíkját, majd a felszállás előtt teletankolt holland repülőgép 150 méterrel odébb a pályára zuhant és felrobbant. A Pan Am gépe szintén kigyulladt. A KLM fedélzetén tartózkodó 248 ember mind életét vesztette. A Pan Am gépéről 61-en menekültek ki, de 335-en a lángok között rekedtek.

A kivizsgálás egyértelműen megállapította, hogy a katasztrófa legfőbb oka az volt, hogy a KLM személyzete felszállási engedély nélkül kezdte meg a nekifutást. A spanyol hatóságok hivatalos jelentése szerint azonban több tényező is hozzájárult a tragédiához: a rossz időjárási körülmények, a földi gurítóradar hiánya, a rádió-kommunikációs félreértések, a reptér felkészületlensége, valamint a KLM személyzetére nehezedő időnyomás. A baleset nyomán a nemzetközi légi közlekedésben szigorították a rádiós frazeológiát, és bevezették a pilóták közti hatékonyabb együttműködést célzó képzési programokat. Egy évvel később megnyitották Tenerife déli, korszerűbb repülőterét is, amely átvette a nemzetközi forgalom nagy részét.

Via Wikipédia


Link másolása
KÖVESS MINKET: