„Anyám kurva, és én is az leszek” – van-e esélye normális életre annak, aki gyermekotthonban nő fel?
Milyen a kamaszságot nem családban megélni? Milyen felnőtté válni egy gyermekotthonban? „Úgysem leszek senki és semmi” – mit tud válaszolni egy nevelő az ilyen kifakadásokra? Egyáltalán ki lehet nevelő és milyen feladatai vannak?
Ehhez hasonló kérdésekről tartottak beszélgetést a Capa Központban, a Golden Boundaries című kiállításhoz kapcsolódva (a cikk illusztrációi ennek anyagából valók). Oltai Kata, a kiállítás kurátora Tóth Lajost kérdezte, aki 16 évet töltött el a szakmában egy „nagyon vidéki városban”, és könyvet is írt a témáról.
A privát szférád az ágy, amiben alszol
Mindenekelőtt fontos tisztázni, hogy a gyermekotthon nem egyenlő a javítóintézettel. Utóbbival ellentétben innen szabadon kijárhatnak a lakók, nem korlátozzák a mozgásukat, csak az van meghagyva nekik, hány órára érjenek vissza. Aki ezt nem teszi meg, azt eltűntként bejelentik a rendőrségen.
Az otthonokban általában 12 fős csoportokban élnek a gyerekek, kortól és nemtől függetlenül bárki összekerülhet. A koncepció szerint ezeknek a közösségeknek úgy kellene funkcionálni, mint egy család, de Lajos szerint erős naivitás hinni benne, hogy ez működhet.
Már az életkori szórás miatt is, de az egymástól élesen eltérő személyiségek csak tovább nehezítik a helyzetet.
Ráadásul még ha úgy-ahogy össze is csiszolódott a társaság, bármikor megtörténhet, ha új lakó kerül be közéjük. Ez pedig pillanatok alatt képes felrobbantani a nehezen kialakult egyensúlyt. Például ha érkezik egy újszülött, a nevelőnek nyilván vele kell a legtöbbet foglalkoznia, hiába vannak ott a többiek is, akik szintén igényelnék a figyelmet.
Zuza Krajewska: Kuba (Imágó | Imago), 2016
Sok feszültség származik abból is, hogy bár a kamaszkor az az időszak, amikor a gyerekeknek leginkább igényük van arra, hogy ellehessenek a kis saját életterükben, háborgatás nélkül, erre az otthonban gyakorlatilag semmi lehetőségük. Egy szobában négyen laknak, elvonulni sehová nem lehet. „A privát szférád az ágy, amiben alszol” – fogalmazott Lajos.
Talán ennél is nagyobb probléma, hogy a nevelők rendkívül túlterheltek.
Mindössze 5 ember dolgozik egy csoporttal, ráadásul egyszerre maximum ketten vannak bent. A hétvégéket egyetlen személynek kell végigcsinálnia, pedig ilyenkor általában külső helyszíneken szerveznek programot a gyerekeknek.
És hétközben is simán egyedül maradhat a csoportvezető nevelő, ha a gyermekfelügyelő mondjuk lebetegszik. Ekkor saját feladatai mellett rá hárul a vacsorakészítés is.
Bár a cél az volna, hogy minél többen nevelőszülőkhöz kerüljenek (erről a témáról lásd egy korábbi cikkünket), a valóságban ennek számos akadálya van. Ráadásul törvény rendelkezik arról, hogy a testvéreket nem lehet szétválasztani, így ha mondjuk adott egy testvérpár, ahol az egyik gyerek kezelhetetlen – ebből kifolyólag egy nevelőszülő sem akarja vállalni –, a másikkal viszont semmi gond, utóbbinak is otthonban kell maradnia.
Barakonyi Szabolcs: Tébánya, 2006-2007
Nem lehet megváltani a világot
Lajos szerint annak, aki nevelőként dolgozik, már az is komoly eredmény, ha egy nap eltelik számottevő balhé vagy probléma nélkül.
„Hamar összegeztem magamban, hogy itt nincs sikerélmény. Mindenki ott bukik el, hogy ő aztán majd megváltoztatja, egyenesbe hozza a gyerekek életét” – mondja. Szerinte ez becsülendő, de akkor is jobb két lábbal a földön maradni ahelyett, hogy csodát várnánk magunktól.
A legnehezebb az olyan helyzetek kezelése, amikor például egy gyerek azt mondja, hogy „a kurva anyád!” Nem szabad viszonozni az indulatot, inkább a dolog mögé kell nézni: vajon miért mondta? Ez pedig erős önuralmat kíván, hiszen a nevelők jó esetben szívüket-lelküket kiteszik, rengeteget dolgoznak nagyon kevés pénzért.
A gyerekek 18 évesen úgy kerülnek ki a nagyvilágba, hogy elvileg teljes értékű felnőttként kellene kezelni őket, a valóságban azonban rettentő messze állnak ettől érettség terén. És sajnos nem kevesen vannak, akik rossz szándékkal ki is használják ezt.
„Volt egy nagyon jó képességű, kissé cinikus srác, aki tudta, hogy az otthonból kikerülők életkezdési támogatásként megkapják az addig összegyűlt családi pótlékjukat. Ez az összeg akár milliós nagyságrendű is lehet. A srác többször is megcsinálta, hogy kinézett magának egy rövidesen nagykorúvá váló lányt, összejött vele és eljátszotta a szerelmet, amíg rávette az illetőt, hogy verjék el a pénzt. Utána persze felszívódott, vagy rosszabb esetben prostitúcióra kényszerítette a lányt” – mesélt egy tipikus történetet Lajos.
Siân Davey: Martha reggel | Martha in the Morning (Martha), Courtesy of Siân Davey and the Michael Hoppen Gallery
A szülők szintén nagyon rossz hatással tudnak lenni rájuk, akár hosszú évek nevelői munkáját lenullázva. Lajosnak tucatnyi olyan gyerekkel volt dolga, akit éveken át neveltek, közösen kitalálták, hogyan fektesse be a pénzét és milyen projektekbe fogjon. Majd fél évvel azelőtt, hogy kikerültek, felbukkant a családjuk: addig sokszor még csak nem is érdeklődtek felőlük. És nyilván pénz kellett nekik. Sőt: hogy, hogy nem, a „barátaik” is megszaporodtak ezzel párhuzamosan.
„Ezek a lelkileg sérült gyerekek meg nyilván alig várják, hogy végre valaki szeresse őket, vagy akár csak foglalkozzon velük. Hálából persze, hogy adnak egy kicsit, aztán még egy kicsit. És a pénzük huss, már el is fogyott” – fogalmazott az egykori nevelő.
Persze akadnak olyanok is, akik tényleg segíteni akarnak, még ha ezt nem is mindig a megfelelő empátiával teszik. Előfordult, hogy jelentősebb tárgyi adományért cserébe egy cég vezetése azt kérte, hadd jöjjenek be karácsony előtt pár nappal körbenézni.
Csak abba nem gondoltak bele, hogy a gyerekeknek ez a mindennapi élettere. Sarkos példával élve: nem egy állatkert.
És néha a politika is tényezővé válik. A „nagyon vidéki városban”, ahol Lajos dolgozott, egyszer csak megjelent a helyi vezető politikus egy DVD-lejátszóval, mert éppen kampány volt. Persze nagyon örültek neki – aztán 3 évig nem jött, mert nem volt kampány.
„Kérlek segíts, hogy ne legyek kurva”
Lajos szerint az elsődleges probléma az, hogy hiába rendkívül megterhelő a szakma fizikailag és lelkileg egyaránt, az otthonok dolgozói semmilyen támogatást nem kapnak ezen a téren. „Megúszásra megy minden” – mondta. Ő 16 év után azért hagyta abba, mert különben valószínűleg beleőrült volna.
„Amikor teljesen egyedül vagy egy 12 fős csoporttal 4 napon keresztül napi 12 órában, majd két nap szünet után folytatod, azt egyszerűen nem lehet bírni” – tette hozzá.
Slava Mogutin: Ilya, Zenit sapka | Ilya, Zenit hat (Elveszett fiúk | Lost boys), 2001
Szerinte kész csoda, hogy még nem érkezett hír olyan balesetről, ami azért történt (mondjuk egy kirándulás során), mert egy nevelő a kimerültségtől képtelen volt figyelni a rá bízott gyerekekre. Nem meglepő, hogy az otthonokban hatalmas a fluktuáció és állandó a munkaerőhiány: az ő volt munkahelyén például épp 5 embert keresnek azonnali felvétellel.
Azért mégis érték olyan élmények, ami miatt úgy érezte, van értelme csinálni. Nagyon meghatotta például, amikor egy tizenéves lány – akinek az anyja prostituált volt – azzal ment oda hozzá: segítsen neki, hogy belőle ne váljon ugyanaz.
Elmondása szerint régesrég felköpött és aláállt volna, ha az lett volna a mindennapi alapvetés, hogy ezekre csak legyintsen, mondván, úgysem tud mit tenni. Persze ilyen helyzetben okosat se könnyű mondani.
„Az ember mindent megtesz, amit tud, de ha a lány nekiáll szökdösni, közben megjelenik apuka is a börtönből, és elkezdi nyomni, hogy hülyék ezek, mit hallgatsz rájuk, akkor ilyen szintű ellenszélben bajosan lehet sikert elérni.”
Bár ilyen szempontból a búcsúja is rossz szájízzel zajlott, azóta már helyretette magában a dolgot.
„Valahol azt érzem, hogy ezt a lányt is cserbenhagytam, de rá kellett jönnöm, hogy egyszerűen nem lehet mindenkit megmenteni.”
Ő legalább megpróbálta.
(Tóth Lajos Átmeneti, avagy egy évad az Otthonban című könyve, amiben részletesebben is leírja élményeit, tavaly jelent meg. Bővebb infók a megrendelésről IDE kattintva.)
