A Rovatból

11 hajmeresztő dolog, amit régen a nőkről gondoltak

Mai szemmel és a jelenlegi tudásunk alapján egyik sem bizonyult igaznak, mégis makacsul tartották magukat évszázadokig vagy évezredekig.


Évszázadokon, sőt évezredeken át olyan jellemzőket tulajdonítottak a nőknek, amelyekről mára bebizonyosodott, hogy egytől egyig tévedés. Ennek ellenére egyik-másik a közvélekedésben máig makacsul tartja magát.

Összegyűjtöttünk tizenegy hajmeresztő dolgot, amit a nőkről gondoltak.

1. A nőknek eggyel több bordapárjuk van

A középkorig az orvostudományban elterjedt nézet volt, hogy a férfi és a nő csontozata a bordák számában eltér egymástól. Szentül meg voltak győződve arról, hogy a férfiak testében kevesebb a borda, mint a nőkében. Miért? Mert a Biblia teremtéstörténetében az szerepelt, hogy az Úr a férfi oldalbordájából teremtette a nőt.

"Így adott az ember nevet minden állatnak, az égi madaraknak és minden mezei élőlénynek, de az emberhez illő segítőtársat nem talált. Mély álmot bocsátott azért az Úristen az emberre, és az elaludt. Akkor kivette az egyik oldalbordáját, és húst tett a helyére. Az emberből kivett oldalbordát asszonnyá formálta az Úristen, és odavitte az emberhez. Akkor ezt mondta az ember: Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett." Forrás: Mózes első könyve, második fejezet - a Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája.

adamsrib_541x600

2. A nőnek nem való a kultúra és a tudomány, csak lerombolja az

Az ókori görög férfiak szerint a nő ösztönlény, alantasabb élőlény. Lesarkítva és leegyszerűsítve: arra alkalmas, hogy a férfi magját befogadja és gyermeket szüljön, de magasztos gondolatokra alkalmatlan. Az anyagi világot képviseli szemben a férfival, aki a szellemi világ képviselője.

Ezek a nézetek csak arra voltak alkalmasak, hogy teljesen elnyomják a nőket, és azok ne örökölhessenek, ne legyen saját vagyonuk, ne rendelkezhessenek a saját testük és az életük felett, hanem csak a férfit szolgálják.

3. A nők sokat sírnak

Nem feltétlenül. Egyrészt: mi a sok? És mi a kevés? Másrészt a nők és férfiak eltérő neveltetése miatt tapasztaljuk azt, hogy nőket gyakrabban látunk sírni, mint férfiakat. A fiúgyermekeket ugyanis a szüleik hajlamosak úgy nevelni, hogy elfojtsák az érzelmeiket. Ha egy kisfiú megüti magát akkor gyakrabban hallja azt, hogy "ebcsont beforr" vagy hogy "katonadolog", a lányokat pedig rendszerint hagyják, hadd sírják ki magukat.

13siras

4. A kislányok ösztönösen a babázást és a főzést választják, a fiúk pedig a katonás játékokat és a kisautókat

Elterjedt tévhit, hogy előre kódolt, mivel fognak játszani a gyermekek. Pedig ez is csak hozzáállás, és neveltetés kérdése.

Néhány hete bejárta a közösségi oldalakat egy videó arról, hogy a felnőttek alakítják úgy, hogy más dolgokkal foglalkozzanak a fiúk és a lányok. Lányruhába öltöztettek egy kisfiút és fiúruhába egy kislányt. Ezután idegen felnőtteket kértek meg arra, hogy játsszanak a kicsikkel. A fiúnak gondolt lány például logikai játékot kapott, a lánynak gondolt fiút pedig többek közt puha plüssállattal szórakoztatták.

5. A nő félresikerült férfi, akit egész életében frusztrál a csökevényes nemi szerve

Ennek a gondolatnak az alapjait Sigmund Freud vetette meg, aki azt állította, hogy a péniszirigység munkál a nőkben. Úgy vélte, a nők a pénisz hiánya miatt alapvetően komplexusokat hordoznak magukban, melyek eredendően befolyásolják a jövőbeli viselkedésüket és életbeli feladataikat.

Szerinte a kompenzációnak 2 útja lehetséges: a nő a gyermekszülésben teljesedik ki, vagy elnyomja női funkcióit, férfias szerepeket vesz fel, hogy minél inkább hasonlítson a férfiakra - így bélyegezte meg a karrierre vágyó nőket.

6. A nők szertelenségük miatt alkalmatlanok a szerzetesi életre

A középkorban még nem vették komolyan a nők vallás, egyház iránti elhivatottságát, emiatt kevesebb kolostor volt apácák számára, és egy időben az új zárdák alapítását is tiltották.

7. A tanulás, a tudás a lányokra nézve veszélyes

E gondolat mélyén az a páni félelem rejtőzött, hogy ha a leánygyermek tanul, önálló mesterségre tesz szert, akkor majd lenézi a férjét, vitatkozik vele (vagyis esetleg önálló véleményt fogalmaz meg és nem engedelmeskedik vakon férje parancsainak), elhanyagolja a háztartást, nem szül elegendő utódot vagy nem gondoskodik a gyermekeiről. Ezzel szemben azok a nők, akiket megfelelően taníttattak, kiváló költők, írók, gondolkodók, mesterek voltak.

Christine de Pisan késő középkori francia író a következőképpeen értekezik A nők városa című munkájában: "...Ha szokás volna a kislányokat iskolába járatni és ugyanazokat a dolgokat tanítanák nekik, mint a fiúknak, a lányok is éppolyan jól tanulnának és megértenék a művészetek és tudományok finomságait. Talán még jobbak is volnának, mint a fiúk... mivel a női test lágyabb, mint a férfié, így elméjük élesebb... Ha kevesebbet tudnak a lányok, az csak azért van, mert nem mehetnek el hazulról és nem láthatnak különböző helyeket és gondolatokat, mivel otthon vannak és munkájukat végzik. Márpedig semminek nincs akkora nevelő hatása egy értelmes teremtmény számára, mint a különböző gondolatoknak.

[A megszemélyesített Becsületesség az alábbiakat mondja Christine-nek.] Apádnak, aki természettudós volt, nem az volt a véleménye, hogy a művelt nők rosszá válnak. Ellenkezőleg, mint tudod, nagy örömmel nézte a tanulás iránti érdeklődésedet. Anyád viszont, akinek hagyományos női elképzelései voltak a dologról, azt szerette volna, hogy fonással töltsd az idődet, mint más asszonyok, és gyerekkorodban gátolta a fejlődésedet, a tudományokban és a tanulásban való elmélyülésedet. De miként a közmondás is mondja, a természet adományát nem lehet semmibe venni. Kis cseppenként gyűjtögetted a tudást, és úgy tekinthetsz most rá, mint valami nagy kincsre, és jogod van így tenni. "Asszonyom" [válaszolta Christine] "amit mondasz, oly igaz, akár csak a Miatyánk."

Forrás: Tollam szivárványba mártom.

8. A női test lágyabb, finomabb

Bármennyire rokonszenves és helyénvaló is, amit Christine de Pisan írt a lányok neveltetéséről - lásd fent, a 7. pontban az idézetet - nem lehet maradéktalanul egyetérteni azzal, amit ott írt a női testről. És azzal sem, amit az idézetben levezet, hogy talán még okosabbak is a lányok a fiúknál.

Mai ismereteink szerint nyilvánvalóak ugyan a női és férfi test különbségei akár a belső szerveket, akár a külső jegyeket vizsgáljuk, azonban azt is tudjuk, hogy a női test minden olyasmire képes, amiről azt gondolták, csak a férfi képes megtenni: testedzés, izomtömeg növelése, fegyverforgatás, hegymászás, gépek irányítása stb.

pilotacsaj cover

9. "A nő híján van a teremtő géniusznak"

Vagyis alkalmatlan a kreativitásra, az alkotásra. Alkalmatlan a tudományos és a művészi pályára. Ezt Madách Imre írta le annak idején. "A nő korábban fejlődik, de teljes férfiú érettségre sohasem jut: könnyebben tanul és felfog, de híján van a teremtő géniusznak. Dilettáns marad és soha a művészetet és tudományt előre nem viszi."

Sajnos ez a gondolkodásmód vezetett ahhoz, hogy az első magyar orvosnőnek, Hugonnai Vilmának iszonyatos küzdelmet kellett vívnia teljes ellenszélben azért, hogy egyáltalán tanulhasson, a diplomáját Magyarországon elfogadják, és a szakmájában dolgozhasson. Hugonnai Vilma életéről Nyáry Krisztián írt Facebook-posztot.

10. Nem a férfi kívánja meg a nőt, hanem a nő provokálja ki a gerjedelmet,

A nő, ez az érzékeinek élő ösztönlény kelti fel a vágyat a férfiakban. Ez a gondolat végső soron a nőtlen szerzetesektől és papoktól származik, végighúzódik a középkoron, és ez a gondolat áll a nők lefátyolozásának, a női test és arc eltakarásának hagyománya mögött.

A fenti motívumban egyébként Lilith alakja is tetten érhető. A legenda szerint ő volt Ádám első asszonya, aki nem hagyta, hogy férje uralkodjon felette, mivel magát vele egyenlőnek gondota, és otthagyta Ádámot, hogy később gaz, csábító démon képében visszatérjen, és kígyó képében rávegye Évát a bűnre. Lilithről részletesen itt olvashattok.

Egy református lelkész egyszer arra a felvetésre, hogy "baj van a nők öltözködésével" (vagyis "kihívóak", mert nyári ruhát és miniszoknyát vesznek fel), azt válaszolta, hogy azt kellene inkább megvizsgálni, hogy nem a férfiak szemével van-e baj.

11. A szűz lányok megpillanthatják az egyszarvút, sőt, csak a segítségükkel lehet elkapni ezt a mitikus lényt

A legenda szerint az unikornist úgy lehet "levadászni", ha érintetlen hajadont visznek magukkal, mivel az egyszarvú majd megáll, és letérdel előtte.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
A nő, aki elsőként fedezte fel, miből áll az univerzum és a csillagok, de hazájában még diplomát sem kaphatott
Cecilia Payne volt az első hölgy a világon, akinek sikerült megszereznie a csillagászati PhD- fokozatot, sőt, a Harvard professzori címét is. Mindezt abban az időben, amikor Nagy-Britanniában a nők még diplomát sem kaphattak.


Eléggé igazságtalan, hogy a legtöbb találmányhoz automatikusan hozzákapcsoljuk a feltalálóját is, akikkel tele vannak a tankönyvek is, míg mások neve a feledés homályába vész. Pedig igazán nem lehet azt mondani, hogy mellékes információ, amire a brit származású amerikai csillagász, Cecilia Payne (1900-1979) rájött: hogy az univerzum legelterjedtebb eleme a hidrogén.

Eleinte még a saját édesanyja sem támogatta az egyetemi tanulmányait, mert nevetségesnek gondolta, hogy nőként tudományos pályát válasszon. Pedig Cecilia a középiskola után elnyert egy ösztöndíjat a Cambridge-i Egyetemre, ami nem volt kis dolog – akkoriban sem. Ott fizikát és kémiát tanult, majd miután elmélyült beszélgetést folytatott egyik professzorával, Arthur Eddington asztrofizikussal az egyetem obszervatóriumának nyílt napján, a csillagászat került érdeklődése középpontjába. Eddington, látva a lány tehetségét, rábízta az obszervatórium könyvtárának gondozását.

Nem meglepő módon Ceciliát még az egyetem alatt a Királyi Csillagászati Társaság tagjává választották, de Cambridge-ben 1948-ig érvényben volt az a rendelkezés, hogy nők ugyan járhatnak az egyetemre, de diplomát nem kaphatnak. Tehát a női hallgatók arról nem is álmodhattak, hogy kutatók lesznek, legfeljebb pedagógusnak állhattak.

Eddington professzor azonban bemutatta őt az Angliába látogató Harlow Shapley amerikai csillagásznak, aki – diploma hiánya ide vagy oda – felajánlott neki egy ösztöndíjat a Harvard Egyetemre, a Radcliffe College-ba a PhD dolgozatának elkészítésére. Cecilia nem csupán élt a lehetőséggel és Amerikába költözött, hanem mindössze két év alatt meg is szerezte a doktori fokozatot. Ezzel ő lett a világtörténelem első nője, aki a Harvardon valaha ledoktorált, méghozzá 25 évesen.

Ebben a dolgozatában mutatta be fő tudományos eredményét: spektroszkópiai módszerrel kimutatta, hogy a Nap tömegének döntő többsége hidrogén. De még jópár alapvető módszertani, illetve tudományos problémát oldott meg benne, sőt a változó csillagok kutatását máig az ő elméletére alapozzák. Óriási megdöbbenést keltett azzal, hogy leírta: a csillagok anyaga nem a Földéhez hasonló, hanem zömmel hidrogénből és héliumból állnak.

A Princetoni Egyetem professzora, akivel a dolgozatot lektoráltatták, az eredményt „nyilvánvaló képtelenségnek” minősítette – de később nyilvánosan belátta a tévedését, miután saját maga is elvégezte más módszerrel az erre irányuló kutatásait, teljesen hasonló eredménnyel. Otto Struve csillagász azonban kapásból így jellemezte a PhD disszertációját:

„A legbriliánsabb tézis, amit valaha írtak a csillagászat területén.”

A sikeres védés után állást kínáltak neki a Harvard Egyetemen, de itt is beleütközött a nemi diszkrimináció könyörtelen üvegplafonjába: nőként csak „technikai asszisztens” besorolást kaphatott, férfi kollégáinál jóval alacsonyabb fizetéssel, miközben az elvárások ugyanazok voltak felé is. Ettől függetlenül kiharcolta magának szakmai munkájával a professzori kinevezést, amelyre 56 éves koráig kellett várnia. Azonban azt a rekordot senki nem vehette el tőle, hogy ezzel ő lett az első professzornő a Harvard történetében. Továbbá később kinevezték a csillagászati tanszék élére is, ezzel pedig ő lett a Harvard Egyetem első női tanszékvezetője is.

Cecilia érthető módon szakmán belül választott magának férjet: 34 évesen hozzáment az orosz származású amerikai csillagászhoz, Sergei Illarionovich Gaposhkinhoz. Közösen is sokat kutattak, főleg a Tejútrendszert és a Magellán-felhők változó csillagait, méghozzá komoly eredményekkel.

A természettudományi szakma immár vitathatatlanul ítélte meg az érdemeit: 43 évesen elnyerte az akadémiai tagságot, 76 évesen pedig kiérdemelte a Henry Norris Russell-díjat, azaz az Amerikai Csillagászati Társaság nagydíját. Köszönőbeszédében ezt mondta:

„A fiatal tudós jutalma az az érzelmi izgalom, hogy ő lehet az első a világtörténelemben, aki látott vagy megértett valamit.”

1979-ben rákban hunyt el, de nem sokkal előbb még megírta az önéletrajzát. A hír hallatán azonban nem robbant fel a gyászjelentés-rovat az újságokban, sőt a tudományos munkássága előtti tisztelgés később kimerült egy egyetemi emléktáblában és egy róla elnevezett díjban. Úgyhogy most legalább a saját elménkbe véssük fel mélyen Cecilia Payne nevét, aki felfedezte, miből vannak a csillagok és miből épül fel a Nap.

(Források: 1, 2, 3)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
Jeanne Calment hihetetlen története: 100 évesen még biciklizett, 114 évesen filmezett, 122 évesen halt meg
A francia Jeanne Louise Calment döntötte meg a leghosszabb igazolt emberi élettartam rekordját. 85 évesen kezdett el vívni, 117 évesen szokott le a dohányzásról, és amikor a 120. születésnapján megkérdezték tőle, milyen jövőre számít, azt felelte: „egy nagyon rövidre”.


Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Amikor Jeanne 90 éves lett, örökös híján leszerződött az akkor 47 éves, André-François Raffray nevű ügyvéddel, aki szerződésben vállalta, hogy havi 2500 frankot fizet az idős hölgynek azzal a feltétellel, hogy a halála után ő örökli a lakást. Raffray azonban a legrosszabb rémálmában sem gondolta, hogy végül nem csak 30 évig fizeti Jeanne-nak az ígért havidíjat, hanem a hölgy még túl is éli őt.
Miután az ügyvéd 77 éves korában meghalt, annak özvegye köteles volt tovább fizetni Calmentnek élete végéig a törvény értelmében.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Új részletek derültek ki a Titanic kapitányáról – annak is híre ment, hogy túlélte a katasztrófát
Egy friss könyv szembemegy a régóta terjedő pletykákkal Smith kapitánnyal kapcsolatban. Feltárult a Titanic első emberének igazi sorsa.


Egy új könyv teljesen más képet fest a Titanic tragédiájának egyik legismertebb szereplőjéről, Edward John Smith kapitányról, mint amit a róla terjesztett szóbeszédek, cikkek, dokumentumfilmek vagy a sok esetben pontos mozifilm alapján sejtettünk.

Dan E. Parkes író A Titanic öröksége: A kapitány, a lánya és a kém című – magyar nyelven egyelőre kiadatlan – könyvében azt állítja, hogy Smith nem lőtte főbe magát, ahogy azt sok pletyka sugallta, és nem is a hajóhídon ölte meg a vezetőfülkébe betörő jeges ár, ahogyan azt James Cameron 1997-es sikerfilmjében láthattuk.

A könyv több korabeli pletykát is cáfol, például azt, hogy a kapitány ittasan vezette a hajót, figyelmen kívül hagyta a jéghegyekre vonatkozó figyelmeztetéseket, vagy felelőtlenül siettette az utazást.

Parkes megemlíti a kötetben, hogy a Titanic elsüllyedése után három hónappal egy Baltimore-i férfi azt híresztelte, hogy Smith életben van és Maryland államban bujkál. Később a Life magazin írta meg, hogy egy ohiói hajléktalan férfi Smith kapitánynak vallotta magát. E történetek egyike sem nyert bizonyítást, és lássuk be, nem is valószínű, hogy bármelyik igaz lenne.

Forrás: Wikipedia

A könyv az Unilad szerint felidézi a tragédia utáni újságcikkeket is, amelyek a kapitány öngyilkosságáról számoltak be. A Los Angeles Express 1912. április 18-án például azt írta: „E.J. Smith kapitány főbe lőtte magát”, míg a Daily Mirror egy nappal később hasonló címmel adott ki szenzációnak szánt írást; azt írták, „Smith kapitány főbe lőtte magát a hídon.” Parkes viszont hangsúlyozza, hogy a szemtanúk ugyan hallottak lövéseket, de ezeket azóta sem sikerült a tiszthez kötni.

A könyv inkább a túlélők beszámolóira alapoz: egyikük, a tragédia idején 27 éves Robert Williams Daniel például azt vallotta, látta a kapitányt a hídon, amikor a hajó süllyedni kezdett, és szerinte „hősként halt meg.”

Frederick Hoyt, egy gazdag utas arról számolt be, hogy visszatért a fedélzetre, ahol találkozott Smith-szel, és megosztottak egy italt, mielőtt ő maga a vízbe ugrott.

Isaac Maynard, egy 31 éves szakács azt mondta, látta, „ahogy a kapitányt a hídon elragadja a víz”. Valószínűleg ezt a vallomást vette alapul Cameron is a film forgatókönyvénél, ám nem teljes egészében, mert a férfi később még úszni látta Smith-t, és biztos volt benne, hogy őt, mert felismerte az egyenruháját és a sapkáját. Ezt a verziót más túlélő is megerősítette, valószínűleg az a személy, aki utoljára látta élve.

Egy tutajhoz kapaszkodó férfi próbálta kimenteni a kapitányt: kezet nyújtott neki, de az nem hagyta, csak azt kiáltotta: „Vigyázzatok magatokra, fiúk”. A szemtanú hozzátette: nem tudja, ezután mi lett vele, mert többé nem került a szeme elé, és úgy gondolta, a vízbe fulladt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
„A hülyeség és a hülye intézetek, különös tekintettel Magyarország hülyéire” – ez volt az első könyve a gyógypedagógia hazai úttörőjének, aki szellemi fogyatékkal élőkkel foglalkozott
Frim Jakab egész életét a gyógypedagógiára tette fel, amely fogalom is hozzá köthető. Bár nem volt szakképzett, hatalmasat lendített az elmebetegek helyzetén, és ő hozta létre az Első Magyar Hülyenevelő- és Ápoló Intézetet is.


1898-ban még egészen más színezete volt a hülye szónak, mint mostanság: ekkor írta A hülyék és gyengeelméjűek budapesti prospektusa című kiadványt is Frim Jakab (1852-1919).

Már egészen fiatalon, 14 éves korában megszületett a körmendi születésű fiúban az elhatározás, hogy segítsen a fogyatékkal élő embereknek, miután látott egyet, majd a fővárosi Tanítóképzőben szerzett tanítói oklevelet. Jakab már akkor érzékenyített, amikor ez még nem volt divat: az volt az életcélja, hogy a szellemi fogyatékossággal élőket integrálja az életbe, megfelelő munkát találjon nekik – a számukra lehetséges szakmákat külön tanulmányozta is –, a társadalmat pedig arra ösztönözze, hogy átérezzék a helyzetüket és fogjanak össze az érdekükben.

Így nyilatkozott ezzel kapcsolatban:

„Az értelmi fogyatékos gyerekeket nem elég megóvni, menhelyet létesíteni számukra, hanem gyógyítani, nevelni és képezni kell, hogy legalább félig hasznavehető egyéniségekké válhassanak.”

Ugyan nem készített tantervet vagy órarendet, de akkoriban szokatlan szemléletével úgy vélte, hogy fontos a hozzá kerülő gyermek korábbi adatainak, életeseményeinek ismerete is, megteremtve ezzel az anamnézis, azaz kórtörténeti lap fogalmát. A vallásos nevelést és a zenét tartotta a legfontosabb képzőeszközöknek, valamint az emlékezet fejlesztését történetek újramesélésével.

Olyannyira komolyan foglalkozott a témával, hogy 1876-ban a philadelphiai egyetem a pszichológiai tudományok doktora címmel tüntette ki, három évvel később Párizsban pedig aranyérmet kapott a világkiállításon.

Ahogy az lenni szokott, hazánkban csak jóval később ismerték el a munkásságát, de Magyarországon is több intézményt neveztek el róla.

A tanítónál kéz a kézben járt a tudományos és a gyakorlati nevelőmunka: a betegek oktatása és gondozása mellett folyamatosan képezte magát a pszichiátria területén, bújva a legújabb szakirodalmat. 1884-ben Frim Jakab vezette be a gyógypedagógia fogalmát a magyar szakirodalomba. De hogy jutott idáig a karrierjében?

Diplomája után maga Trefort Ágoston miniszter küldte Frimet európai tanulmányútra, amelynek során – a látott külföldi intézetek példáin felbuzdulva – itthon is hasonló intézmény megalapítására törekedett. Így nyílt meg a tapasztalataira alapozva 1875-ben a Munka elnevezésű gyógyintézet Rákospalotán. (Ez az érdeklődési kör a családban igen erős lehetett, hiszen testvére, Antal szintén gyógypedagógus volt, siketek számára magánintézetet működtetett.) Frim Jakab tehát elsőként tárta fel Magyarországon az értelmi fogyatékosok nehéz sorsát és hozott létre számukra nevelőintézetet, humánus kötelességnek nevezve a hivatását.

Bár az intézete folytonos anyagi problémákkal küszködött, az elért eredmények mégis közismertté tették, és két éven belül – némi létszámbővülés és Pestre költöztetés után – ebből lett az Első Magyar Hülyenevelő- és Ápoló Intézet, amelyet Frim saját költségén intézett.

Ez a későbbi ápolóintézeteknek is jó alapot adott. A gyermeki tompaelméjűséget a gyógypedagógus három kategóriára osztotta: a tompaelméjűekre, akiket szoktatni lehet; a betegelméjűekre, akik fejlődésre képesek; valamint a gyengeelméjűekre, akik képesíthetőek. A hülyeséget elmebetegségnek nevezte, bár szerinte az őrültség, amely ugyancsak elmebetegség, nem azonos a hülyeséggel.

Híres türelmét otthon is kamatoztathatta, hiszen feleségétől nem kevesebb, mint kilenc gyermeke született.

Pedagógiai felfogását Frim így foglalta össze egyik szakkönyvében:

„az elnyomorult, gyenge, elkorcsosult testet a rendes irányban kell kifejteni, erősíteni, gyógyítani, a szunnyadozó lelket felébreszteni, a sötét, tévelygő szellemet összegyűjteni és azt legalább 'a legáltalánosabb és legszükségesebb ismeretekre' tanítani; főképpen azonban a felébresztett szellem alapján 'erkölcsöt' kell beléjük oltani.”

Források:1,2,3,4


Link másolása
KÖVESS MINKET: