hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Végre nekünk is van menő karácsonyi filmünk

A Nagykarácsony nem a magyar Igazából szerelem, és nem is kell, hogy az legyen. Kritika.

Link másolása

hirdetés

Tavaly ilyenkor a fene se gondolta, hogy idén is maszkban rohangálunk majd fenyőfáért és karácsonyi ajándékért, már ha rohangálhatunk egyáltalán. Hogy az előző évi szomorkás, adventi vásárok és ünnepi összejövetelek nélküli szürke karácsony után itt állunk majd megint nyakig a parában, slusszpoénként pedig kettészakad az ország, oltottakra és oltatlanokra. Nem kérdés, hogy ebben a helyzetben nagyon kellett nekünk végre egy vicces és szerethető karácsonyi film, ami úgy a miénk, hogy egy pillanatra sem ciki, sőt.

Arnold (Ötvös András) tűzoltó. A csapat legjobbja, egy igazi szuperhős, aki számára nincs lehetetlen. Egy rosszul időzített lánykéréssel viszont váratlan fordulatot vesz az élete, és minden összeomlik körülötte, amit addig biztosnak hitt. A barátnőjét, a tévériporterként dolgozó Zsófit (Rujder Vivien) rajtakapja Szabó Kimmel Tamással (Szabó Kimmel Tamás), a Csak egyszer égsz című, B-kategóriás akciófilm sztárjával, ráadásul a trauma hatására tériszonyos lesz.

Ez egy tűzoltónál nem túl szerencsés, ezért a kapitányság vezetője (Csuja Imre) úgy dönt, hogy nem engedi bevetésre, amíg rendbe nem jön. Addig pedig egyetlen testhezálló feladatot tud rábízni: ő lesz a kötelezően kivezényelt tűzoltó a Várkert Bazár karácsonyi vásárán.

Arnold utálja az egészet. Torkig van a karácsonnyal, idegesíti a fényárban úszó város, a boldog dalocskák, a korcsolyázó szerelmesek, vagyis minden, ami Zsófira emlékezteti. És idegesíti őt Eszter (Zsigmond Emőke) is, az adventi vásár színpadán egy csapat kisiskolással Betlehemes előadást próbáló, szuperlelkes tanítónéni is, aki pedig mindent megtesz azért, hogy átragassza az ünnepi mámort a morcos tűzoltóra. De ahogy közeledik a Szenteste, és kisebb-nagyobb buktatókkal ugyan, de finishbe ér a színdarab, lassan Arnoldnak is kezd leesni, hogy talán mégsem ért véget Zsófival az élet, hanem éppen ellenkezőleg. Talán most kezdődik igazán.

Tele a padlás emlékezetes karácsonyi romantikus filmekkel. Ott van a Holiday, a Bridget Jones naplója, a Kisasszonyok, az Édesek és mostohák és persze a műfaj non plus ultrája, a mindenki kedvence Igazából szerelem, amit évről évre rongyosra vetítenek a tévék az ünnepek idején. A karácsony egyfelől hálás téma, mert hajlamosak vagyunk egy csomó mindent elnézni neki, ami egyébként zavarna minket. Másfelől viszont nem is olyan könnyű úgy megmutatni a girlandos eufóriát és a csillámporos szeretetmámort, hogy ne forduljon giccsbe és ne váljon önmaga paródiájává az egész.

Talán ezért nem mert eddig senki karácsonyi filmmel előjönni itthon, mert hát ugye ennek a híresen pesszimista, a magyar műfaji filmekben már sokszor csalódott népségnek amúgy is elég nehéz őszinte mosolyt csalni az arcára.

Tiszeker Dániel, a #Sohavégetnemérős című zenés film rendezője viszont vállalta a kockázatot, és dacolva a klasszikussá kövült hollywoodi és brit karácsonyi sikerfilmek által magasra tett nézői elvárásokkal, na meg a magyar romantikus filmek minőségét övező általános nézői kétellyel, megcsinálta az első magyar karácsonyi mozifilmet, amire igazán nem lehet panaszunk.
hirdetés

Már az alapötlet is nagyon jó, és az is dicséretes, hogy a karácsony nem színes díszletként van beleerőszakolva a cselekménybe, hanem szerves része annak, a közeledő ünnep a kiindulópontja és fontos alakítója is az eseményeknek. További pluszpont jár a tűzoltók történetbe helyezéséért, mindig örömteli, ha egy nagy érdeklődésre számot tartó közönségfilm arra vállalkozik, hogy felhívja a figyelmet egy fontos, de méltánytalanul alulreprezentált hivatásra.

A Nagykarácsony ráadásul úgy varázsol ünnepi hangulatot a vászonra, hogy nem csal. Már a nyitóképen olyannak mutatja be Budapestet, amilyen valójában, és ehhez végig tartja is magát. Nincs trükközés a műhóval, nem hófödte parkokat és hófehér tereket látunk, hanem ködös, esőáztatta és latyakos utcákat, mert nálunk már régóta ilyen a december, ne is áltassuk magunkat.

Ugyanez a hitelesség jellemző a belsőkre is, egy fővárosi tűzoltóságot pont ilyen málló vakolatú falakkal, vonalas telefonnal és kínai boltos karácsonyi dekorral képzelek el. A lakások is igazi emberek igazi lakásai, a szereplők nem Ikea-katalógus alapján rögtönzött, steril terekben feszengenek, és pont ilyen egy adventi vásár is, pont ilyen emberekkel.

És ha már itt tartunk, nem mehetünk el szó nélkül a Nagykarácsony szereplőgárdája mellett sem. Jó Ötvös Andrást megint főszerepben látni, neki pedig tök jó ellenpontja (és egyben a film egyik visszatérő humorforrása) a (szinte) önmagát játszó Szabó Kimmel Tamás. Zsigmond Emőke tanítónénije telitalálat, nagy a veszélye annak, hogy mostantól mindenki őt akarja majd a filmjébe cukilánynak. A mellékszereplők is egytől egyig nagyon jól el lettek találva, vagy filmen még kevéssé ismert, remek színészek, vagy olyan színészlegendák, akiket öröm újra nagyvásznon látni.

És direkt a végére hagytam a gyerekszínészeket. A magyar filmek rákfenéje szokott lenni a gyerekek szerepeltetése, sokszor ez az a pont, amikor az addig egészen vállalható mozi elbukik. Mert a gyerekszínészek vagy túlságosan gyermeteg szövegeket kapnak a szájukba, vagy felnőtteknek való okosságokat próbálnak eldarálni úgy, mintha a kerületi szavalóversenyen lennének.

Nem tudom, hogy a Nagykarácsony esetében a castingnak, a forgatókönyvnek vagy a megfelelő rendezői instrukcióknak köszönhető-e, esetleg így együtt a háromnak, de a filmben szereplő 9-10 évesek játéka nem hogy nem kínos, hanem kifejezetten szórakoztató. Külön-külön és csoportosan is jól működnek, együtt lélegeznek a filmmel. És ami a legfontosabb, pont olyanok, amilyennek lenniük kell, olyanokat mondanak és úgy, ami egy ennyi idős gyerekre jellemző.

Bár a jó alapsztori, a remek színészek és a sok lehetőséget kínáló két fő helyszín, az adventi vásár és a tűzoltóság még önmagukban nem garantálták volna, hogy a Nagykarácsony ne csak egy legyen a sok közepes romantikus vígjáték közül. De köszönhetően a legapróbb részletekig kidolgozott, többdimenziós karaktereknek – nemcsak a főszereplők, hanem a mellékszereplők is élnek, egy-egy mondatukban, mozdulatukban ott az egész múltjuk – és a nagyon jól átgondolt, sok finomságot és ártatlan poént rejtő forgatókönyvnek, a Nagykarácsony olyan film, amiben magunkra ismerhetünk. Amit nézve jót röhöghetünk a saját hülyeségeinken és ami felnyitja a szemünket arra, hogy a legjobb dolgokat sokszor észre sem vesszük, pedig ott vannak az orrunk előtt.

Pokorny Lia: „A csoda nem feltétlenül a tökéletességben rejlik”

Nagykarácsony

Magyar romantikus vígjáték, 109 perc, 2021.

Rendezte: Tiszeker Dániel

Forgatókönyv: Horváth András Dezső, Fehér Gáspár, Fehér Boldizsár

Szereplők: Ötvös András, Zsigmond Emőke, Pokorny Lia, Scherer Péter, Szabó Kimmel Tamás, Rujder Vivien, Csuja Imre

Bemutató: november 25.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
Krúbi új klipjében Bödőcs Tibor Orbánként jelenik meg, Lovasi pedig combfixes angyalok között gitározik
A most megjelent 9 perces videóban egymást váltják a groteszk képek.

Link másolása

hirdetés

Krúbi tavaly novemberben adta ki Szív című dalát, amelyhez most egy igen hosszú – több mint kilenc perces – klipet is kiadott. A felvételeken van minden, amit a kormánykritikus, szókimondó rappertől csak elvárhat az ember. A dal alapvetően a zenész szívproblémáiról szól, ami miatt 2020-ban egy időre vissza is vonult, de azért nem mellőzi a politikai utalásokat és a tőle megszokott társadalomkritikát sem.

A klipben a hazai zenei élet több figurája is megjelenik, láthatjuk például Dzsúdlót és Beton Hofit, ahogyan Krúbi koporsóját viszik, a mennyben pedig a rapper együtt zenél Lovasi Andrással, miközben combfixes angyalok táncolnak mellettük. De feltűnik a felvételeken Bödőcs Tibor is, aki ráadásul Orbán Viktort alakítja. Bödőcs és Krúbi egyébként már korábban működtek együtt, a fiatal zenész írta a humorista legutóbbi könyvének (Mulat a Manézs) ajánlóját is.

Krúbi: Szív

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
„Amikor gyerekeket gyilkolnak, végtelen lehetőségeket pusztítanak el” – megnéztük az Anne Frank, párhuzamos történeteket
Túlélők és utódok egyaránt hordozzák a holokauszt terhét, de az emlékezés nem halványulhat el

Link másolása

hirdetés

Ki gondolná, hogy olasz rock-együttesek merték először az 1960-as években dalokban felidézni a holokausztot? Az Equipe 84 Auschwitz dala egy elgázosított kisfiút „szólaltatott meg” – egy ideig nem is merték a rádiók lejátszani - a Camaleonti pedig Anne Frankról énekelt. Máig bennem az a pillanat, amikor 40 évvel ezelőtt Párizsban először lementem a Notre-Dame katedrális háta mögötti emlékhelyre, ahol valósággal elvakítottak a krematóriumokat szimbolizáló fényes folyosók. És felrémlettek az órák is, amelyeket Párommal a derűs, befogadó Amszterdamban töltöttünk el, de amikor végig jártuk az Anne Frank emlékházat, elnémultunk, és nem is kerestük a szavakat.

Ezek a régi emlékek bukkantak fel bennem, amikor megnéztük az Anne Frank, párhuzamos történetek című dokumentumfilmet, Sabina Fedeli és Anna Migotto olasz rendezőnők alkotását, amelyet csütörtökön, a holokauszt nemzetközi emléknapján mutatnak be a magyar mozik a Pannonia Entertainment forgalmazásában.

Sokan leírták már, én magam is, hogy a haláltáborok szörnyűségeit nem feltétlenül a hullahegyekről, a csontváz-szerű, de még elő emberekről készült filmfelvétek tudják a legmellbevágóbban érzékeltetni a mai kor emberével, egy halom szemüveg, cipő, vagy akár egy rabruhás emberek fotóival borított fal többet mondhat. A legtöbbet pedig azok a túlélők, akik örökre hordozzák magukban a holokauszt súlyát, még akkor is, ha életerejüknek vagy szerencséjüknek köszönhetően megérték a felszabadulást.

A filmet két szereplő fogja keretbe. Az egyik Dame Helen Mirren, aki Anne Frank naplójából olvas fel részleteket az egykori amszterdami rejtekhelyen, egyben ő a film narrátora is.

Csodálatos érzékenységgel mutatja egy intelligens, fantáziadús, a külvilág minden eseményére figyelő ugyanakkor ízig-vérig kamaszlány felnőtté, nővé válását, reményeit és rettegéseit, akinek az a legfőbb vágya, hogy olyasmit adjon az embereknek, amivel halála után is élni fog. A másik egy Katerina nevű lány, aki a Bergen-Belsen-i koncentrációs tábor emlékhelyéről, Anne és Margot Frank sírjától kiindulva egyedül bejárja a holokauszt helyszíneit Auschwitz-tól a csehországi Terezinig, ahol a nácik egyfajta „mintatábort” rendeztek be gaztetteik elrejtésére, Párizstól és a legnagyobb francia gyűjtőtábortól, Drancy-tól, a halálvonatok induló állomásától Amsterdamig. Közben az Instagramra feltett fotói mellett próbálja megfejteni Anne Frank lelkét, elképzelni utolsó napjait, azon töpreng, hogy lehettek-e volna barátnők. Kérdéseket tesz fel magának a túlélőkről, arról a traumáról, amelyet akarva-akaratlanul tovább adnak az utódoknak, az emlékezetet halványító időről.

hirdetés
A film legvégén Katerina, miközben megtanulja Anne leckéjét, hogy soha nem szabad feladni a reményt, megérkezik a „hátsó traktusba”, a színésznő ajtót nyit neki, majd észrevétlenül távozik, magára hagyva őt gondolataival, érzéseivel.

A történet igazi főszereplői azok a nők, akik Anne Frank kortársai voltak – egyikük még találkozott is vele – hasonló sorsot szántak nekik, mégis életben maradtak. A fiumei születésű, magyar származású írónő Arianna Szörényi még mindig elborzadva meséli, hogy kínozták és alázták meg a kápók a lágerben, és abból merített erőt, hogy néhányszor láthatta még a tőle elválasztott édesanyját. Lánya, aki 1961-ben, a jeruzsálemi Eichmann-per idején született már túlhordott magzatként, úgy véli, hogy anyja rettegett attól, hogy gyermeket hozzon a világra, és szerinte Arianna „még mindig nem hagyta el a tábort”. Fiú unokája pedig az alkarjára tetováltatta nagyanyja lágerszámát, a 89 219-et.

A Franciaországban élő lengyel Sarah Lichsztejn-Montard viszont azt állítja, hogy megtanulta szeretni az embereket, a náciknak azonban sosem bocsát meg, de bosszút állt rajtuk gyermekeivel, unokáival, dédunokáival. És szinte vidáman idézi fel, hogy a lágerben játék gyanánt egymás fejtetveit versenyeztették.

A prágai Helen Weisst először Terezinbe hurcolták, és ami Anne Franknak az írás volt, az neki a rajzolás. Túlélte Auschwitzot, és fennmaradt örök mementóként a rajzfüzete is. Ő is 14 évesen lett először szerelmes, mint Anne, még Terezinben, kedvese két ingét eldugta és ma is emlékként őrzi. A fiút Dachauba vitték, ott halt meg pár nappal a tábor felszabadítása után. Egy olasz testvérpár, Andra és Tatiana Bucci, annak köszönhette életben maradását, hogy ikreknek hitték őket, így potenciális kísérleti alanyai lehettek a „halál angyalának” nevezett Josef Mengelének, fiú unokatestvérük azonban óvatlanul „kilépett a sorból” és rögtön gázkamrába vitték.

Az utódokban tovább élő sebeket fogalmazza meg Francesca Dego olasz hegedűművész, akinek 40 rokona pusztult el, ezért zenéből épített falakat maga körül. Nem ért egyet Theodor Adorno híres mondásával, mely szerint Auschwitz után nem lehet verset írni, szerinte éppen az ellenkezője igaz, mert a művészet szépsége lehet az egyetlen válasz arra a borzalomra, amit történelemnek hívunk. De az is elhangzik, hogy a túlélők sokszor évtizedig hallgattak, még a gyermekeik előtt is az átéltekről. És nemcsak azért, mert nem bírtak beszélni róla, hanem azért is, mert attól féltek, hogy akik nem járták meg ezt a poklot, nem is hittek volna el nekik.

Michael Berenbaum amerikai történész sokadszor az emlékezetünkbe vési: a holokauszt azért más, mint a többi népirtás, mert egy nyugati civilizáció hajtotta végre, és a zsidók egy olyan tömeggyilkosság áldozatai lettek, amelynek minden mozzanatát előre kitervelték és pontosan dokumentálták. És azt se feledjük, hogy ebben nemcsak a németek, hanem további országok is részt vettek.

A leginkább megbocsáthatatlan bűn az, amit a gyermekek ellen követtek el: "Amikor gyermekeket gyilkolnak, végtelen lehetőségeket pusztítanak el" – mondja a történész. És iszonyú a számadat: az Auschwitz-ba deportált 230 ezer gyermek és kamasz közül csak 700-an maradtak életben.

Ronald Leopold, az Anne Frank-ház igazgatója, aki mellesleg Budapesten szerezte meg történészi mesterdiplomáját és itt ismerte meg feleségét is, az egyéni felelősségről elmélkedik, és arra a következtetésre jut, hogy az emberek többsége nem szeret dönteni, már pedig egy ilyen helyzetben ez elkerülhetetlen: valaki vagy segít az áldozatoknak, vagy kollaborál a gyilkosokkal, vagy maga is tettessé válik.

Soha többé! – hangzott el már vélhetően sok milliószor a második világháború befejezése óta. És mégis: „Oly könnyű a gyűlölet központjává válni, ha mások vagyunk. Ma is vannak emberek, akiket haszontalannak neveznek, deportálnak és meggyilkolnak, vagy kidobnak, mert nem értik őket” – mondja egy fiatalember a Bergen-Belsen-i kiállításon bolyongva. „Most már kötelességnek érzem, hogy elmeséljem a történetünket, mert túl sok ember van, akik nem fogadják el azokat, akik mások” – mondja Tatiana Bucci, és nem ő az egyetlen, aki a jobb életet kereső, a háború, az éhínség elől menekülő mai migránsokkal von párhuzamot.

Sarah Lichsztejn-Montard fia fél az erősödő rasszizmustól, antiszemitizmustól, az újraéledő neonáci mozgalmaktól, Michael Berenbaum az interneten, a közösségi médiában terjedő gyűlölethullámok veszélyére int. „

Azt mondom a fiataloknak, mi vagyunk az utolsó tanúk, és maguk az én tanúim: zárják be az ajtót a neonácik és a holokauszt-tagadók előtt” – figyelmeztet Sarah.

Amikor véget ért a film, újra azt a fojtogató némaságot éltük át, mint azon a hajdani amszterdami napon, a halál és az élet kereszttűzében. És arra gondoltunk, hogy milyen jó embernek lenni, és hogy soha, senkinek, semmiért ne kelljen szégyellnie, hogy az emberi fajhoz tartozik.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
„Jókaival szemben merénylet a nagy regényeit hetedikeseknek tanítani” - mondja Knausz Imre oktatáskutató
A szakember szerint az oktatási reform megvalósítása azért nehéz, mert „olyan csoportok kezében van a társadalom, akik nem akarják a változásokat”.

Link másolása

hirdetés

Az iskola működése egy nagy színjáték. A politika előírja, mit kell „leadni” az iskoláknak, a tanárok úgy csinálnak, mintha megtanítanák, a diákok úgy csinálnak (vagy már nem is csinálnak úgy), mintha megtanulnák.

Knausz Imre oktatáskutató a hvg.hu kérdéseire válaszolva beszélt arról, hogy valójában a közoktatás a műveletlen tömegeket ontja magából. Szerinte a felső tagozatban nem a tananyagra kellene koncentrálni, hanem a diákok érdeklődését kellene felkelteni a világ dolgai iránt.

Az iskolában töltött időről úgy vélekedik:

"Én azt gondolom, hogy rengeteg időt eltöltenek az iskolában az emberek (Vekerdy Tamás szerint ezzel elveszik a gyerekkorukat, miközben az iskola egyenesen megbetegíti őket), nem normális, hogy ennek alig van valamilyen kézzelfogható eredménye.

Nagyon alacsony százalékban tudunk bármit is abból, amit az iskolában tanultunk. Ez mégiscsak luxus!

Rendszeresen fel szoktam tenni tanártovábbképzésen azt a kérdést a résztvevőknek, hogy tudják-e, hány proton van egy hidrogénatomban". Általában a nem szaktanároknak fogalmuk sincs róla, pedig ők is tanulták - mondja. "Azt állítom, hogy ha ez így van, az rendszerszerű probléma. Tehát nem az van, hogy ügyetlenül csináljuk az iskolát, hanem lehet, hogy az az iskola funkciója, hogy a műveletlenséget újratermelje."

hirdetés

A szakember felveti, hogy "a pszichológia és a pedagógia ma már tudja, de nem vesszük komolyan, hogy akkor tanulunk sokat, ha motivál bennünket az érdeklődés". Ugyanakkor a mai oktatási rendszer azt várja el, hogy minden életkorban, minden diák ugyan azt tanulja. "De miért is kell ezt csinálnunk? Főleg, ha látjuk, mindez teljesen eredménytelen" - veti fel a problémát.

Szerinte:

"Meg kellene fordítani a dolgot, és azt mondani, hogy a felső tagozatnak az lenne a dolga, hogy érdekes dolgokat mutasson a gyerekeknek. Mutassa be, hogy amit műveltségnek nevezünk, az nem az a dögunalom, ami ma az iskolai tananyag.

Óriási hatása lehet egy-egy érdekes dologgal foglalkozni alaposan, ez sokkal fontosabb lenne, mint hogy végigmenjünk egy tudományos rendszeren."

A tananyagról az a véleménye: "Ha általános műveltségről beszélünk, akkor nem tudjuk és nem is kell megmondani, hogy a gyereknek mit kell tudni. Nincs olyan műveltségi elem, ami nélkülözhetetlen lenne".

Úgy véli, hogy a tanárra kéne bízni, hogy tág keretek között mit tanít. "És a döntő cél az lenne, hogy olyat tanítson, ami érdekes a gyerekeknek" - mondta a lapnak.

A reformhoz azonban jó pedagógusokra lenne szükség - vélekedett. "De higgyünk abban, hogy ma is vannak nagyon jó pedagógusok, másrészt hosszú távon lehet azért tenni, hogy legyenek. Egy ilyen tartervi reformhoz tartozik az, hogy vonzóvá kell tenni a pedagóguspályát."

Egy példát is elmondott:

"Szembesíteni kell a közvéleményt azzal, hogy a jelenlegi formában az iskola nem biztosít mindenkinek általános műveltséget.

Jókaival kapcsolatban pedig én már régen leírtam, hogy elsősorban magával Jókaival szemben merénylet a nagy regényeit hetedikeseknek tanítani. Mert így mit tanulnak meg? Azt, hogy Jókai egy rossz, unalmas író, akit nem érdemes olvasni. Ez a rejtett üzenet pedig nagyon erősen hat."

Knausz azt vallja, hogy "tévút a tantervek telezsúfolása". Olyat kell mutatni, oktatni, ami felkelti az érdeklődést.

Problémásnak látja a megvalósítást: "Persze van egy erős politikai ellenállás, hiszen ez pénzigényes elgondolás, drasztikus béremelés nélkül nem lesznek a pályán jó pedagógusok. Másrészt a politikai elitnek végül is nem rossz ez a helyzet, hiszen az elitek kezében van a világ, az ő életesélyeiket nem rontja le az oktatás.

Olyan csoportok kezében van a társadalom, akik nem akarják a változásokat"

- magyarázta.

Arról is beszélt, hogy vannak azért jó példák: "A fizetős magániskolák némelyikében elképesztően jó dolgok vannak. Az egy borzasztó ellentmondás, hogy ezek bebizonyítják, hogy igenis lehet jó, megfelelő légkörű, csodálatos iskolákat csinálni, de ez csak a fizetőképes rétegek kiváltsága, viszont így a működésükkel egyben fenn is tartják azt a borzasztó iskolarendszert, ami az országban van."

Összegzésként azt mondta:

"Ez az egész egy nagy színjáték. A politika előírja, mit kell „leadni” az iskoláknak. A tanárok úgy csinálnak, mintha megtanítanák, a diákok úgy csinálnak (vagy már nem is csinálnak úgy), mintha megtanulnák. De hiába jár mindenki 16 éves koráig iskolába, nem fogja hasznosítani azt a tudást, ami ott előkerült."


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk

hirdetés
KULT
Schilling Árpád a Petőfi-filmről: „Ebből a pénzből legalább 10 normál költségvetésű magyar film készülhetne el”
„Rákay Philip soha életében nem forgatott filmet, nem hozott létre semmiféle művészeti produktumot, most mégis annyi pénze lett hirtelen vágyai kielégítésére, amennyit még soha egyetlen magyar filmes sem kapott az elmúlt 100 évben” - írja a rendező.

Link másolása

hirdetés

Most vagy soha! címmel a márciusi ifjak sorsfordító napját bemutató film gyártását támogatja a Nemzeti Filmintézet - írja az MTI. A filmszakmai döntőbizottság

4,5 milliárd forint támogatást szavazott meg, amelyből 2 milliárd forint egyedi kormányhatározat alapján nyújtott támogatás Petőfi Sándor születésének 200. évfordulójához kapcsolódva.

A bejelentésre reagált Schilling Árpád a közösségi oldalán.

Mint írja:

"A fasiszta pártok legfőbb követelménye a hűség. Ha bármire hajlandó vagy a pártodért, akkor a párt sem felejt el téged" - kezdi hosszú bejegyzését.

A posztjában ír Rákay Philip eddigi munkásságáról a szekszárdi városi tévétől a zenecsatornáig, majd a politikai karrierjéig, rendezvények házigazdai szerepéig.

hirdetés
"Philip tehát soha életében nem forgatott filmet, sőt egyáltalán nem hozott létre semmiféle művészeti produktumot, most mégis annyi pénze lett hirtelen vágyai kielégítésére, amennyit még soha egyetlen magyar filmes sem kapott az elmúlt 100 évben. (Így van se Fábri, se Szabó, se Sára, se Jancsó.)"

Megjegyzi:

"Ebből a pénzből legalább 10 normál költségvetésű magyar film készülhetne el. Tíz magyar rendező, író, operatőr, látványtervező, vágó (alkotói csapat) sokszínű munkája helyett készül el ez az egyetlen gigafilm, amely majd pontosan ott végzi majd, ahol hasonló indíttatású elődei - a Hídember vagy a Sorstalanság - a kultúrtörténet nagy süllyesztőjében."

A Jászai Mari-díjas rendező úgy véli: "Tíz évet sem érnek meg ezek a pénznyelő monstrumok. A magyar közönség létszámát még föl lehet pumpálni valahogy pár százezerig azzal, hogy iskolások kötelező programjává teszik a vetítéseken való részvételt, de sem a pénz nem jön vissza (magyar filmnél soha, de hogy ennyire nem az azért…), és külföldön is eladhatatlanná válik a portéka".

Schilling szerint

"Aminek nyoma marad az a hatalmas, szemérmetlenül hatalmas fizetés. Épülnek új házak, birtokok, istállók és medencék. Rákay Philip és legközelebbi barátai ebből a buliból több száz milliót fognak leakasztani,

és mit sem törődnek azzal, hogy maga a film egy-két éven belül egyszerűen eltűnik, senki nem fog rá emlékezni, még azok sem, akik részt vettek a létrehozásában".

A rendező úgy véli, hogy "200 szöveges szereppel számolnak, ebből a filmből tehát legalább ennyi éhes szájat fognak teletömni. Erre az ajánlatra nem fog nemet mondani senki. Se színész, se rendező, se tervező, se technikus, se senki".

"És tudjátok mi lesz utána az általános közérzet?" - kérdezi. Válasza szerint: "Hogy jó volna még ilyet... Még… Még több huszár, még több ágyúcső, még több bájos dekoltázs és modoros főhajtás. Még több semmitmondó pénzszivattyú, fényesre sikált történelmünk mákonyos lenyomatai, ügyetlen kardsuhogások, árokparti szalonnarágcsálás, buja hempergés a szalmabálán, meg a háromcsillagos vidéki panzióban, pipadohány vagy szivar, nemzetiszín kulacsokból kicsorduló drága whisky, ne szólj senkinek komám, állj közénk, sodródj te is az árral, van itt hely bőven, soha rosszabb ne legyen, mindig csak előre, sohase hátra, dalold te is, mert figyelnek!"

- írj posztjában a rendező.

A hivatalos közlemény így ír a filmről:

A magyar történelem egyik legdicsőbb napját, 1848. március 15. történéseit bemutató film

Kis-Szabó Márk, Rákay Philip és Szente Vajk forgatókönyvéből készül. Mint írják, Fülöp Péter, Csincsi Zoltán, Kriskó László és Rákay Philip producerek, Dobos Tamás operatőr és Lóth Balázs rendező arra vállalkozik, hogy

"minden idők leglátványosabb hazai kalandfilmjét készítsék el Petőfiről és a márciusi ifjakról."

"Arról a 24 óráról, mely megváltoztatta Magyarország történetét és mindmáig meghatározza a magyar kultúráról és függetlenségről való gondolkodásunkat.

A monumentális produkció egyik izgalmas kihívása az 1848-as Pest-Buda korhű megelevenítése a legendás Pilvax kávéházzal és a Landerer-nyomdával, az 1847-ben átadott Nemzeti Múzeummal, korhű piacokkal, vásárokkal és az osztrák elnyomás egyik jelképeként a filmen végigvonuló saras, poros terekkel, mellékutcákkal. A díszletkomplexum az NFI fóti filmgyártó bázisán fog felépülni, a forgatást követően pedig a filmintézet tulajdonába kerül. A multifunkciós, könnyen alakítható új díszletegyüttest - ahogy a 1980-as évek óta szinte folyamatos használatban lévő középkori város díszletet is - további produkciók is használhatják majd Fóton - áll a közleményben.

A 106 naposra tervezett, áprilisban kezdődő forgatáson több ezer statiszta és mintegy 200 megszólaló szereplő működik közre, a főszereplőket a produkció később fogja bemutatni.

A Most vagy soha! Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója alkalmából 2023-ban lesz látható a mozikban."


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: