Pokorny Lia: „A csoda nem feltétlenül a tökéletességben rejlik”
A népszerű színésznőt Nagykarácsony című új filmjéről kérdeztük, de beszélt arról is, mit jelent számára a karácsony, és miről fog szólni a következő vígjáték, amiben szerepet kapott.
Pokorny Liával mindig öröm beszélgetni, mosolygós kedélyessége hamar átragad az emberre.
– Majdnem pontosan egy éve kicsit naivan arról beszélgettünk a szakácskönyved kapcsán, hogyan vészelted át a Covidot. Azóta eltelt egy év, és már tippelni sem mernék, mikor leszünk túl ezen.
Neked hogy telt az azóta eltelt idő?
– Nagyon sok minden történt egy év alatt. Tavasszal átestem a Covidon. A nyár viszont szinte irreálisan sűrű volt. A Rózsavölgyi Szalonban elkezdtem a Keresztül-kasul című darab próbáit, azt bemutattuk július elején.
Ezzel párhuzamosan forgattam egy gasztro sorozatot Finom Balaton címen a YouTube-on. Utána bemutattuk a Centrál Színházban a Liaison című saját önálló estemet, ami ötvözi a sanzont és a stand up műfajt. Botos Éva lett az est játékmestere, és Babicsek Bernát kísér harmonikán.
A Nagykarácsony stábjával pedig, Lévai Balázzsal és Tiszeker Dániellel leforgattuk a Nyugati nyaralás című filmet.
– A híradásokban azt lehetett olvasni, hogy a Nagykarácsony forgatását is megzavarta a Covid.
– Igen, én is hallottam, hogy volt egy nagy leállás, és nyárra kerültek bizonyos felvételek, de ez az én jeleneteimet már nem érintette.
– Szereted a karácsonyi filmeket? Volt benned esetleg előítélet, amikor felkértek?
– Mivel magyar karácsonyi film még nem nagyon készült, ezért nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lesz, mitől lesz más.
Mint a legtöbben, eddig főleg amerikai karácsonyi filmeket láttam. Egyébként imádom a karácsonyt, és az összes kedves giccset, csillogást, ami ezzel jár. Azt éreztem, amikor elolvastam a forgatókönyvet, hogy pont az a csoda van benne, amit karácsonykor úgy várunk, hátha most majd megtörténik.
Ami egyébként megtörténhet az életben is, ha úgy alakítjuk. Valahogy mindig jó olyan filmet látni, ahol ez működik.
Felnőtt fejjel is hinni a Jézuskában, a Mikulásban és a csodákban.
A Nagykarácsonyt azért szerintem nézni, mert az amerikai filmekkel ellentétben megmutatja, hogy a csoda nem feltétlenül a tökéletességben rejlik, hanem hogy minden esendőségünk és hibánk ellenére képesek vagyunk változni, szeretni és szeretve lenni.
– Számomra izgalmas volt a Ti szálatok Pepével, éreztem benne valami jó értelemben vett kelet-európai ízt.
– Bevallom, én még nem láttam egyben a filmet, mert szerettem volna a bemutatón megnézni, ezért még azt sem tudom, mit jelent a többihez képest a mi szálunk.
– Az általad játszott karakter, Lilla nagyon hasonlít rád. Például akár csak Neked, fontos számára a környezetvédelem, egyedül neveli a kisfiát… Véletlen egybeesések?
– Az a megtiszteltetés ért, hogy amikor Tiszeker Dani, a rendező felkért, azt mondta, a producerekkel együtt bennem gondolkodnak.
Tehát már úgy íródott a könyv, hogy én fogom játszani Lillát.
– Ez manapság nagyon ritka, amikor lassan a legnagyobb neveknek is castingra kell járnia.
– Ugye? Nagyon hízelgő volt. Nem is lehetett kérdés, hogy vállalom. Amikor elolvastam a forgatókönyvet, azt éreztem, hogy az egész történet nagyon szívmelengető.
A karakter pedig azért kihívás, mert nagyon finom, miközben én a színpadon is elképesztő energiával és nagy „ecsetvonásokkal” dolgozom. Filmben keveset játszottam, színpadhoz vagyok szokva, annak a méreteihez.
Dani nagyon jól vezetett, mindig olyan finom instrukciókat adott, hogy egyszer csak az éreztem: elkezdek a széles gesztusok helyett kevés eszközzel is működni.
– A filmbeli Lilla élethelyzete, hogy egyedül neveli a kisfiát, neked sem ismeretlen. Ilyenkor mi a jó? A saját élményeidből építkezni, vagy pont ellenkezőleg: megpróbálni teljesen elszakadni attól, hogy te miként élted meg ezt?
– Mindig szeretek magamból fogalmazni. Még akkor is, ha nem történt meg velem valami. Akkor is magamban keresem azt, hogy mi lenne, ha megtörténne. Én hogy viselkednék abban a helyzetben?
De van még valami. Az életemet is nagyjából úgy élem színészként, hogy miközben jövök-megyek, figyelek. Most is, ahogy itt ülünk, lehet, hogy elcsípek belőled valamit. Egy mozdulatot.
Az előbb is volt valami, másképp reagáltál egy adott mondatra, mint ami adekvát lett volna abban a pillanatban. Ez nekem érdekes, mert nem tipikus, és elrakom a fejemben egy könyvtárba. Aztán lehet, hogy egyszer egy szerepnél előjön.
Amikor egy karaktert felépítek, és eszembe jut ez a gesztusod, én pontosan tudom, hogy azt mire fogom használni, és miért pont azt.
– Milyen az, amikor Pokorny Lia karácsonyozik? Hogy készülsz az ünnepekre?
– Nagyon szeretem a karácsonyt. Szeretem feldíszíteni a lakásomat. A ragyogásról szól, hogy mesebeli legyen az otthonom. Egyszer feljött a fiam három barátja, és az egyik lány tátott szájjal nézett körbe. Mintha meseországban lennénk.
Van egy barátnőm, aki fantasztikus díszeket tud készíteni ágakból, tobozokból. Elmegyünk gyűjtögetni, minden sarokban lát valamit. Persze ezt időben el kell kezdeni, hogy karácsonyra elkészüljenek.
Tavaly kettesben töltöttük a karácsonyt a fiammal, mert nem akartunk az akkori helyzetben senkivel találkozni, hogy vigyázni tudjunk egymásra. Azonban általában szeretem, amikor sokan vagyunk. Nagycsalád, nagy társaság, nagy beszélgetések, nagykarácsony.
– Kicsit tekintsünk a jövőbe is. Nem tudom, az új filmről, amit az interjú elején említettél, beszélhetsz-e már.
– Annyit mindenképp elmondhatunk, hogy a Nyugati nyaralás című film a 80-as években játszódik. A ruhák, a tárgyak, a smink eleve nagyon erős „nosztalgiautazás” volt.
A film egy négytagú családról szól, akik szeretnének nyugaton nyaralni. Útlevelet igényelnek, de négy helyett csak három érkezik meg. A kisfiú nem kap.
Persze az általam játszott anyuka semmiképp nem szeretné, ha csak hármasban mennének nyaralni. Innen indulnak a kalandok.
– Színházban vannak új tervek?
– Az az igazság, hogy nagyon sok minden van a fejemben, de most még azért nem szeretném elmondani, mert nem szeretnék előre inni a medve bőrére.
Rendkívül érdekel az a fajta színház, ami nemcsak a nézőknek, hanem a nézőkről is szól.
Tehát a személyes tapasztalataimat belefogalmazva az előadásba, olyan élethelyzeteket bemutatva, amit mindannyian átélhetnek, ezáltal sokkal közvetlenebbé téve a kapcsolatot köztem és a nézőtéren ülők között.
Újabb műsorváltozást jelentett be az RTL, ami minden hétköznap esti műsort érint, és október 3-tól, csütörtöktől lép életbe, írja a SorozatWiki. Szeptember 27-én, pénteken a csatorna már módosított a műsorán: a „Házasodna a gazda” helyett a „Gyertek át!” 7. évadát sugározták, amit még nem vetítettek a tévében. Azóta kiderült, hogy péntekenként is folytatódik ez a módosított rend.
Október 3-tól, vagyis csütörtöktől kezdve a „Fókusz” továbbra is 18:55-kor indul, de 10 perccel hosszabb lesz a reklámokkal együtt.
Ezért a „Az Árulók – Gyilkosság a kastélyban” második évada 19:50 helyett 20:00-kor kezdődik. Az ezt követő „Házasodna a gazda” 21:30 helyett változó időpontban, 21:35 és 21:45 között kerül képernyőre.
Október 4-től, péntekenként a „Fókusz” szintén 18:55-kor kezdődik, 10 perccel hosszabb adásidővel. Ezt követi a „Fort Boyard – Az erőd”, ami 19:50 helyett 20:00-kor kezdődik. A „Gyertek át!” 7. évada pedig 21:30 helyett 21:40-kor indul majd.
A változás nem érinti a szombati és vasárnapi műsorokat.
Nagy meglepetés érte Azahriah rajongóit: kiderült, hogy november 28-tól látható a mozikban a népszerű énekes életéről készült film. A projektet teljes titokban kezdték el hónapokkal ezelőtt, és most végre az előzetes is megjelent hozzá.
Áprilisban robbant a hír, hogy Magyarország egyik legnagyobb sztárjáról, Azahriah-ról forgatnak egy filmet, amely az ő életútját mutatja be. Mindezt nagy felhajtás nélkül készítették, és most Mi vagyunk Azahriah címmel kerül be az idei mozis premierek közé.
A filmet Mazzag Izabella rendezi, a forgatókönyvet Előd Máté írta, míg az operatőri munkákért Polhodzik Ádám felel. A gyártásvezető Zsiga Dorottya, a line producer Tóth Anna, a koproducer Mártonffy Zoltán. A film készítésében Azahriah menedzsmentje, a Supermanagement és a forgalmazó Színfolt Film is részt vett, Lévai Balázs producer vezetésével.
A hivatalos előzetesben látványos koncertfelvételek is helyet kaptak, így a rajongók már most ízelítőt kaphatnak abból, mi vár rájuk a vásznon. Azahriah pedig nem is késlekedett, azonnal megosztotta az izgalmas hírt a közösségi oldalain:
„Megérkezett az előzetes! Mi Vagyunk Azahriah – November 28-tól a mozikban” – írta az énekes a videóhoz.
A rövid videó alapján egyelőre nincs könnyű dolga annak, aki a leghallgatottabb magyar énekesről szóló film műfaját szeretné meghatározni, az első előzetes mindenesetre itt van:
78 éves korában meghalt Ron Hale, a szappanoperák nyugalmazott sztárja, írja a USA Today.
Hale, aki a General Hospital című sorozatban Mike Corbin szerepét játszotta, illetve a Ryan's Hope-ban Dr. Rodger Coleridge-ként vált ismertté,
augusztus 27-én hunyt el dél-karolinai otthonában, St. George-ban, de halálhírét csak szerdán este közölték.
The entire General Hospital Family is saddened to hear of Ron Hale’s passing. We would like to extend our condolences to his loved ones during this difficult time. He was an incredible actor and an unforgettable colleague. May he rest in peace. pic.twitter.com/bl50WrEk96— General Hospital (@GeneralHospital) October 3, 2024
Ron Hale 2018-ban egy interjúban jelentette be, hogy visszavonul a színészettől. Akkor már túl is volt utolsó General Hospital-beli szereplésén. Hale több mint 900 epizódban alakította Roger Coleridge-t a Ryan's Hope című ABC szappanoperában 1975-től 1989-ig.
A Grand Rapids-i születésű színész a Watergate-betörő Frank Sturgis szerepében is feltűnt az 1976-os politikai filmben, Az elnök embereiben. A film a The Washington Post oknyomozásáról szólt a Watergate-botrány és Richard Nixon kapcsán. Hale olyan sztárok mellett játszott az Oscar-díjra jelölt alkotásban, mint Dustin Hoffman és Robert Redford. A magyar nézők láthatták őt a MacGyver című sorozatban is.
Elájult Sir Laurence Olivier pofonjától, legyőzte a rákot, és utálta az ostobákat - Maggie Smith-re emlékezünk
Ritka, amikor valaki két Oscar-díjjal a zsebében, évtizedeken átívelő színpadi jelenlét és megannyi mozifilm után 67 évesen ér fel népszerűsége csúcsára.
89 éves korában meghalt a brit filmlegenda, Maggie Smith, a két Oscar- és hét BAFTA-díjjal kitüntetett színésznő. A színpad és a filmvászon sztárja, aki főként a Harry Potter-filmekben és a Downton Abbey-ben nyújtott alakításáról volt széles körben ismert, 2024. szeptember 27-én, péntek reggel halt meg egy londoni kórházban – közölték szintén ismert színész fiai, Chris Larkin és Toby Stephens. „Nagy szomorúsággal kell bejelentenünk Dame Maggie Smith halálát. Ma kora reggel békésen hunyt el a kórházban. Intenzíven zárkózott ember volt, élete végét a barátaival és a családjával töltötte. Két fiút és öt szerető unokát hagyott hátra, akiket lesújtott rendkívüli édesanyjuk és nagymamájuk elvesztése” – állt Larkin és Stephens hivatalos közleményében.
Smith kb. 60 évet felölelő, kiemelkedő karrierje során két Oscar-díjat nyert: 1970-ben a Miss Jean Brodie virágzása főszerepéért, 1979-ben pedig a Kaliforniai lakosztály mellékszerepéért. Smith emlékezetes karakterek sokaságát keltette életre, további filmes sikerei közé tartozik az Apáca show, vagy Steven Spielberg Hook című filmje.
Pályafutása során Smith olyan színházi nagyságokkal dolgozott együtt, mint Sir Laurence Olivier, Sir John Gielgud, Alan Bennett és Dame Judi Dench, miközben az 1960-as évektől kezdve termékeny filmes és televíziós karrierbe kezdett.
Halálhírének bejelentése óta folyamatosan özönlenek a tisztelgések a celebvilágból is. III. Károly király és Kamilla királyné közleményében például ez állt: „Most, hogy egy nemzeti kincs előtt lehullt a függöny, világszerte csatlakozunk mindazokhoz, akik a legnagyobb csodálattal és szeretettel emlékeznek számos nagyszerű alakítására, valamint melegségére és szellemességére, amely a színpadról és a vásznakról egyaránt sugárzott.”
Túl közönséges?
Margaret Natalie Smith 1934. december 28-án született az essexi Ilfordban a patológus Nathaniel Smith és a glasgow-i titkárnő, Margaret Hutton legkisebb gyermekeként (két bátyja volt, Ian és Alastair), akik egy Londonba tartó vonaton találkoztak, és egymásba szerettek.
A család Oxfordba költözött Maggie négyéves korában. Kitűnő tanuló volt, később ösztöndíjat nyert az oxfordi gimnáziumba, és annak ellenére, hogy az iskolai színdarabokban nem kapott szerepet (Smith állítása szerint azért, mert „túl közönségesnek” tartották), már korán elhatározta, hogy színésznő lesz, ahogy Alistair és Ian is hasonlóan határozottan indultak el az építészi pálya felé.
1952-ben, 17 éves korában Maggie színpadi asszisztensi állást vállalt az Oxford Playhouse-ban, amiről később azt mondta, nem jelentett mást, mint „végtelen mennyiségű tea készítését és szobalányt játszani”. A színpadon végül Viola szerepében debütált a Vízkereszt, vagy amit akartokban, majd olyan darabokban játszott, mint A levél vagy a Sör és perec W. Somerset Maughamtől, a Hamupipőke vagy GogolA revizora.
1956-ban New Yorkba utazott, hogy végre felléphessen a Broadwayn, ahol a New Faces of '56 című revüben játszott több szerepet, majd a következő évben visszatért Londonba a Share My Lettuce című zenés vígjáték kedvéért. Itt Kenneth Williamsszel játszott együtt, aki életre szóló barátja maradt. „Annyira különleges, egyedülálló színésznő” – mondta később Williams a színésztársáról, dicsérve a kemény próbákon végzett munkáját, és különös élvezettel emlékezett vissza egy jelenetre, amelyben egy háziasszony szerepében Smith egy gyöngysort pörgetett a nyakán, majd a derekán és vissza, anélkül, hogy elveszítené azt – ezt a trükköt sok-sok órán át tartó gyakorlással sajátította el.
Elájult Sir Laurence pofonjától
Smith az igazi színpadi áttörést még ugyanabban az évben érte el, amikor Laurence Olivier látta őt William CongreveThe Double Dealer című darabjában. Lenyűgözte Maggie játéka, így meghívta a Nemzeti Színház társulatába, ahol nyolc éven át játszott. Különösen 1963 és 1965 között volt figyelemre méltó, amikor Desdemonát alakította az Othellóban, és szerepelt Henrik IbsenSolness építőmester című darabjában, valamint a Sok hűhó semmiértben is.
„Olivier azonnal tudta, hogy a lány rendkívüli. Azt mondta, aki ilyen jól tud komédiázni, az tragédiát is tud játszani, és felajánlotta neki Desdemona szerepét ShakespeareOthellójában”
– mesélte a kritikus Michael Coveney. „De miután bevették a társulatba, nem ellenségekké, hanem szakmai riválisokká váltak. Soha senki nem volt még nála gyorsabb a színpadon, és most úgy tűnt, versenyre került sor. Egy alkalommal Olivier azt mondta neki az Othello alatt: »Azt hiszem, az artikulációd egy kissé megromlott, Maggie, drága szívem.« Ez volt az egyetlen dolog, amit soha nem lehetett mondani Maggie-re. Így aztán másnap este, amikor a férfi anyaszült meztelenül ült az öltözőjében, és éppen Othello eljátszásához sminkelték barnára, a Smith bedugta a fejét az ajtón, és felnevetett: »How now brown cow?« (Na és most, barna tehén? – a szerk.) »Nagyon jó, Maggie! Sokkal jobb, drágám!« - mondta a férfi. Van egy jelenet, amikor Othello megharagszik Desdemonára, és megpofozza őt. Egyik este Olivier pedig annyira megütötte Maggie-t, hogy elájult a színpadon, és ki kellett őt vinni. Amikor magához tért, azt mondta: »Hát, ez volt az első alkalom, hogy kiba**tt csillagokat láttam a Nemzeti Színházban.« A rivalizálás persze nem tartott örökké. Később szomszédok voltak Sussexben, és jó barátok lettek” – emlékezett vissza Coveney.
Oscarok, férjek, csemeték
A filmvásznon szintén már ezt megelőzően, 1956-ban debütált a Child in the House című film egyik statisztájaként, az első igazi filmszerepéért, a Nowhere to Go (1958) című krimiért pedig rögvest BAFTA-jelölést kapott. A hatvanas években szerepelt még a Fejesek (1963) és a Tökmagevő (1964) című drámákban (utóbbiban Anne Bancrofttal, James Masonnel és Peter Finch-csel), A fiatal Cassidyben (1965), az 1966-os, Stuart Burge-féle Othellóban Laurence Olivier-vel, amelyért megkapta élete első Oscar-jelölését, a Rókamesében (1963), a Forró milliókban (1969), az Ó, az a csodálatos háborúban (1969), vagy a már említett Miss Jean Brodie virágzásában (1969), amely elhozta neki az első Oscar-díját 35 évesen. Ez a film csinált belőle igazán sztárt, örökre bevéste a nevét a köztudatba, a hetvenes években pedig már valóságos filmcsillagnak számított.
Mire az Oscart megkapta, már majdnem három éve férjnél volt, 1967. június 29-én állt ugyanis az oltár elé színésztársával, Robert Stephensszel, akitől két fia született: Chris 1967-ben, és Toby Stephens 1969-ben. Felnőve ők is a színészi pályára léptek, Chris Larkint többek között a Zeffirelli-féle Jane Eyre-ből (1996), a Tea Mussolinivelből (1999), a Kapitány és katona: A világ túlsó oldalánból (2003) vagy a Valkűrből (2008) ismerhetjük, míg Toby Stephens egészen a Bond-gonosz szerepéig menetelt, ő játszotta Pierce Brosnan fő ellenfelét a 2002-es Halj meg máskor!-ban. Emellett azonban láthattuk őt pl. az Űrcowboyokban (2000), a Csapatleépítésben (2006), a 13 óra: Bengázi titkos katonáiban (2016), valamint a Fekete vitorlák és a Lost in Space: Elveszve az űrben című sorozatok főszerepében.
Smith 1975-ben aztán visszatért a Broadwayre, hogy a férjével, Roberttel együtt játsszák Noel Coward Magánélet című darabjának főszerepeit (Sir John Gielgud rendezésében). A főhősök viharos kapcsolata azonban túlságosan is hasonlított Smith és Stephens valós, veszekedésekkel tarkított viszonyára, és még abban az évben el is váltak.
Pár hónappal később, 1975. június 23-án azonban Maggie újra férjhez ment, ezúttal a dráma- és forgatókönyvíró Beverley Crosshoz (Az aranygyapjú legendája, A vikingek kincse, Dzsingisz kán, Titánok harca). A pár Kanadába költözött, és az ontariói Stratfordi Shakespeare Fesztiválon (1976-1980) számos produkcióban dolgoztak együtt. A férfi 1998-ban bekövetkezett korai haláláig (66 éves volt) együtt maradtak, Smith pedig utána már nem ment újra férjhez.
Hatvanhét felett a csúcson
A hetvenes éveket tehát Smith már egy Oscar-díjjal a zsebében kezdte el, és olyan filmekben tűnt fel többek között, mint az 1972-es Utazások a nagynénémmel (újabb Oscar-jelölés), a Meghívás egy gyilkos vacsorára (1976), a Halál a Níluson (1978), vagy a második Oscart meghozó Kaliforniai lakosztály (1978). A nyolcvanas-kilencvenes évtizedben is folyamatosan jelen volt a vásznakon olyan filmjeivel, mint a Kvartett (1981), a Titánok harca (1981), a Nyaraló gyilkosok (1982), a Szoba kilátással (1985), a Hook (1991), az Apáca show 1-2 (1992, 1993), A titkok kertje (1993), a III. Richárd (1995), az Elvált nők klubja (1996) vagy a Tea Mussolinivel (1999).
Majd az ezredfordulón Smith egy újabb szerepbe lépett, amelyhez a későbbiekben szorosan kötődött, és amely megismertette őt a filmrajongók fiatalabb generációjával
Ritka alkalom, amikor egy színésznő 67 éves korában ér a népszerűsége csúcsára, márpedig ő ekkor, 2001-ben húzott a fejére boszorkánykalapot, hogy eljátssza Minerva McGalagony professzort, a szigorú, de jóságos átváltoztatástan-oktatót, egyben a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola igazgatóhelyettesét Chris ColumbusHarry Potter és a bölcsek köve című filmjében. Ezt a szerepet további hat kasszasikerben alakította egészen 2011-ig. Később Smith elmesélte, hogy találkozott fiatal rajongókkal, akik gyanakodva érdeklődtek, hogy vajon tényleg macskává változott-e…
Ráadásul 2001-ben jött ki Robert AltmanGosford Park című whodunit krimije is, amelyért megkapta élete utolsó Oscar-jelölését, a forgatókönyvíró Julian Fellowes személyében pedig újabb fontos munkatársra talált, aki hamarosan egy másik fontos szerepet is írt neki a 2010 és 2015 között futott Downton Abbey című népszerű tévésorozatban, amelyben a csípős nyelvű Lady Violet Crawley-t, Grantham özvegy grófnőjét alakította 52 epizódban és két mozifilmben.
Graham Norton talkshow-jában arra kérdésére, miszerint örül-e annak, hogy a Downton Abbey 2015-ben véget ér, Smith habozás nélkül válaszolt: „Ó, igen! Nem, tényleg örülök. Őszintén szólva, mire befejeztük, Violet már kb. 110 éves lehetett, úgyhogy nem tudnám folytatni!” Arra a kérdésre pedig, hogy látta-e valaha is a Downton Abbey bármelyik epizódját, gyanúsan kitérő választ adott: „Megvan otthon a dobozos változat...”
Humor mindenekfelett
Smith nyíltan beszélt az egészségügyi küzdelmeiről, miután 74 éves korában mellrákot diagnosztizáltak nála. Azt mondta, a kemoterápia borzalmas élmény volt, és hogy attól sokkal rosszabbul érezte magát, mint magától a betegségtől. „Egyedül mentem a kezelésre, és szinte mindenki másnak volt kísérője. Ezt én nem szerettem volna. Miért akarnál bárkit is arra kényszeríteni, hogy ott üljön?” Elmondása szerint a kezelés olyan gyorsan történt, hogy nem volt ideje gondolkodni semmin. Szerencsére az orvosoktól aztán megkapta a zöld utat, és folytathatta a színészkedést.
A Harry Potter és a félvér herceget (2009) például konkrétan a kemoterápia alatt forgatta, és azzal viccelődött, hogy így könnyebb volt parókát tenni a fejére. „Olyan voltam, mint egy főtt tojás” – mondta.
Maggie-nél jóval korábban, még a harmincas éveiben Graves-kórt is diagnosztizáltak, egy autoimmun betegséget, amely néha súlyos szövődményekhez, többek között szívelégtelenséghez vezethet. 33 éves volt, amikor szokatlan tüneteket tapasztalt, köztük az irritált és kidülledt szemeket, amelyek „ijesztő” megjelenést kölcsönöztek neki. Állítása szerint egy kerékpáros baleset után (amelyben eltörte a karját) jött ki rajta ez a betegség. Sugárterápiát kapott, és szemműtétet is végrehajtottak rajta emiatt, majd egy teljes évig távol tartotta magát a rivaldafénytől, hogy felépüljön.
Ezen élmények miatt Maggie elfogadta a halandóságát. „Ezért utáltam látni, hogy fiatalokat kezelnek. Nem tudtam elviselni, nem tűnt igazságosnak. Én megkönnyebbültem, hogy elértem ezt a kort, mert ekkorra már azt hittem, rég alulról szagolom az ibolyát” – nyilatkozta még 2009-ben, 75 évesen. Szerencsére további 15 év megadatott neki.
A színház óriása volt, és ügyes karakterjátékos a filmvásznon. Mégis egyfajta örökös kívülállóként emlékeznek rá sokan, annak ellenére, hogy a karrierje során mindvégig imádták, mivel meglehetősen éles nyelvű, az ostobákat nem igazán tűrő ember hírében állt. Arról, hogy meg akar-e még változni, így nyilatkozott 2017-ben: „Most már túl messzire mentem ahhoz, hogy visszafordítsam. Ha hirtelen Pollyannaként lépnék fel, az nem működne. Jobban megijesztené az embereket, ha kedves lennék. Megbénulnának a félelemtől. És csodálkoznának, hogy mire készülök. De talán meg kellene próbálnom... „Helló! Micsoda móka! Egész nap itt leszünk! És egész éjjel filmezünk! Szupi! Minden olyan szép és menő!”
