Unatkoznak a prostik Gigor Attila új filmjében
Hihetetlen, de már több, mint nyolc év eltelt azóta, hogy Gigor Attila meglepetésfilmjét, A nyomozót először láthattuk a Magyar Filmszemlén. Gigor rendezői bemutatkozása azon ritka magyar filmek közé tartozott, amelyet a közönség és a szakma egyaránt nagyra értékelt. Köszönhetően az okos és műfajérzékeny forgatókönyvnek és a biztos kezű rendezésnek. A fiatal rendező személyében pedig egy ígéretes tehetséget láttunk, akitől joggal várhattuk, hogy ontja majd magából a szerzői és a műfaji film határán egyensúlyozó, szórakoztató és izgalmas filmeket.
De nem ez történt: Gigor dolgozott színházban és tévében, illetve évekig próbálkozott sikertelenül egy A nyomozóéhoz hasonló hangvételű bűnügyi film, Az ember, akit nem lőttek le elkészítésével, ám a mozivászonra – mindeddig – nem tért vissza.
És bár nem a legtisztességesebb dolog egy új film kritikáját az előzővel való összehasonlítással kezdeni, jelen esetben mégis szerencsésebb már elöljáróban leszögeznünk, hogy
a Kútnak az előd által támasztott magas elvárásokat csak részben sikerült teljesítenie.

A Kút western-tájra cseréli A nyomozó hard boiled krimiket idéző nagyvárosi közegét. Szögegyenes kamaradarabbal van dolgunk, amelynek színtere egy az osztrák határ közelében álló poros kis benzinkút. A semmi közepén álló kút éppen kapóra jön egy gengszternek, aki magyar luxus prostituáltak svájci futtatásával keresi a kenyerét, a lányok utaztatásakor ugyanis elengedhetetlenek az olyan megállóhelyek, ahol a csapat nem hívja fel magára a figyelmet. Ide érkezik meg Laci (Jankovics Péter), hogy újra felvegye a kapcsolatot rég nem látott apjával, aki a kutat üzemelteti. A bonyodalom akkor kezdődik, amikor a menetrend szerint érkező autó lerobban, Laci pedig beleszeret az egyik fiatal prostituáltba, Marcsiba (Kurta Niké).
Gigorra már most számos kritikus rásütötte a „magyar Tarantino” bélyegét, pedig ami ezután következik, az sokkal inkább emlékeztet az Üvegtigris és Kitano „unatkozós” gengszterfilmjének, a Szonatinának a keresztezésére, mint az Aljas nyolcasra.
A Kút nem gengszterfilm, és nem is igazán thriller, Gigor nem A nyomozóban látott műfajtudatos filmkészítés folytatását hozza, ehelyett egy kissé elemeltebb, lazább szerkezetű szerelmesfilmmel jelentkezett, ami A nyomozóból már jól ismert fekete humor kissé harsányabb változatával válhat vonzóvá a magyar nézők szemében,
még ha az allegorikus szerzői film találkozása az ordenáré humorú, „nagy magyar valóságot” pellengérre állító komédiával nem is sikeredett súrlódásmentesre.


A baj csak az, hogy az új terepen Gigor már egyáltalán nem tűnik olyan biztos kezűnek, mint nyolc évvel ezelőtt. Na nem Gigor, a rendező – ő továbbra is kitűnően teljesít, a színészvezetése például elsőrangú –, hanem Gigor az író. Új filmje ugyanis rettenetesen fókuszálatlannak, sőt, céltalannak hat.
Ennek elsődleges oka az, hogy míg a központi szerelmi szál egész egyszerűen nem elég érdekes ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődésünket, addig a mellékszálak és a mellékszereplők sokkal izgalmasabbnak bizonyulnak, és rendre elterelik a figyelmünket a hallgatag főhős és a megmentésre váró prosti történetéről.


Gigor bevallása szerint a Kút sztorijában az elmesélt történetek valósághoz fűződő viszonya érdekelte, ebből a szempontból pedig a főszereplő, Laci fejlődéstörténetét illusztráló anekdota a harci kutyáról és a gazdájáról nagyon is működőképes, az azonban már problémás, ahogyan a történetet mesélő, hihetetlen alakítást nyújtó Tzafetás Roland egész egyszerűen ellopja a show-t, és eltereli a figyelmünket a történet főszereplőiről, a szerelmesekről.
Ráadásul a történetvezetés íve is egyenetlen: míg a játékidő utolsó harmadáig - amíg a benzinkúton rekedt prostik unatkozva próbálják elütni a kényszernyaralás idejét - nagyon döcögősen építkezik a történet, addig a végjátékban mintha kissé elvetették volna a sulykot az alkotók, ami az erőszak túltolt ábrázolásában is jelentkezik. Utóbbiról annyit, hogy ilyen élvezkedést a részletek felett A nyomozóban emlékeim szerint nem láthattunk, mindenesetre itt soknak hatott a dolog.


Összességében tehát kihagyott lehetőség lett a Kút: a magyar filmek mezőnyében aránytalanságai ellenére kiemelkedőnek mondható, ám a nemzetközi színtéren – az előddel szemben – nem rúghat labdába. Persze Gigorról nem mondtunk le, és nagyon reméljük, hogy a következő filmjére nem nyolc évet kell várnunk.
Képek: Vertigo Media
Ha tetszett a kritika, kattints a megosztásra!