KULT
A Rovatból

Úgy ordít, ahogy még nem hallottuk – Godzilla 2 kritika

A 2014-es Godzilla egy unalmas katasztrófafilm volt, a 2017-es Kong: Koponya-sziget egy Vietnámi háború lázában égő akciófilmecske. Ezután a tónusukban is merőben eltérő két film után érkezik 2019-ben a Godzilla II – A szörnyek királya.


A Godzilla 2 ismét csavar egyet a szörny-univerzum eddigi filmjeinek zsánerén és klasszikus japán sci-fi-szörnyfilmként lép be a ringbe. Méghozzá nem kis vastaps közepette. A Kaiju-filmek körében ez majdhogynem remekműnek fog számítani.

Kár, hogy mint mozifilm legjobb pillanatában is csak közepes.

Michael Dougherty rendezőt olyan kisebb költségvetésű, kreatív horrorfilmekről ismerhetjük, mint a 2007-es Adsz vagy kapsz, illetve a Krampusz. Dougherty olyan rendező, aki mindig maga írja a filmjeit, ami jelen esetben nehezen eldönthető, hogy pozitívum, vagy negatívum-e. A film ugyanis olyan, mintha egy tizenéves Kaiju-filmrajongó vászonra vitte volna egy játék-délutánját a Godzilla akciófiguráival. Ha valaki a zsáner rajongója, valószínűleg ennek a látványfilmnek olyan hatással kellene rá lenni, mint egy Avengers-filmnek a képregényrajongókra – tehát működik, ha imádod ezeket a filmeket. Sajnos azonban a film csak a szörnyfilmek fanjai számára bír majd élvezeti értékkel.

A történet klisés, buta és keservesen próbálja magát komolyan venni, drámával, önfeláldozással és közhelyes szereplőkkel. A főszereplőnk Kyle Chandler és a családja: Vera Farmiga mint feleség és a közös lányuk, Millie Bobby Brown. A drámai alaphangot az adja, hogy a 2014-es Godzilla eseményei alatt meghal a kisfiuk, ezért a családi egység széthullik. Az apa az alkoholhoz nyúl és a munkájába temetkezik, míg Vera Farmiga a Titánok kutatására teszi fel az életét és kifejleszt egy technológiát. Ami azonban nagyon kell egy öko-terrorista csoportnak, ezért elrabolják őt és a lányát, hogy felhasználják gonosz céljukra: hogy kiirtsák az emberiséget. Innentől a karakterek jobbra-balra sodródnak csak az eseményekkel, majd véletlenszerűen, vagy logikátlanul hoznak arcpirítóan buta döntéseket.

A nagy drámai fordulat is kitalálható és teljesen karakteridegen. Kyle Chandler egyáltalán nem való főszereplőnek, legalábbis ebben a filmben nem bizonyította az ellenkezőjét – unalmas, feledhető, átlagember. Vera Farmiga hozza a kötelezőt – semmi többet.

Az egyetlen kiemelkedő színész Millie Bobby Brown, rajta érezni, meg akarja mutatni, hogy ő nem csak Eleven a Stranger Thingsből,

és sokkal drámaibb szerepben is megállja a helyét. A többi színész teljesen feledhető mellékszereplő, pedig azért olyan nevek vannak itt, mint Sally Hawkins, Bradley Whitford, Ken Watanabe vagy Charles Dance. Az alkotók kicsit elpocsékolták ezeket a neves karakterszínészeket, mindenkinek csak egy tulajdonsága van: gonosz, bölcs vagy humoros… Ami még vicces, bár inkább szomorú, az a játékidő. Nagyon hosszúnak tűnik, a történet egy jó fél órával rövidebb lehetett volna - vagy akár az emberi szereplőket is ki lehetett volna hagyni, még a dráma is működött volna: Godzilla és Mothra között ugyanis jobban izzott a levegő és több kémia volt, mint bármely más karakter között. Egy biztos, ezzel a játékidővel még a pusztás is unalmassá válik.

Az azért pozitívum, hogy ennyire szép szörnyharcot talán az első Pacific Rim óta nem láttunk, abban is vagy esett az eső, vagy sötét volt. Itt mindent látunk: teljes pompájában Godzillát, King Ghidorah-át, Mothra-t és Rodant harcolni. Először féltem, hogy olyan lesz a film, mint a 2014-es, ami az emberek szemszögéből próbálta bemutatni a harcot, kvázi katasztrófafilmes eszközökkel, de szerencsére nem így történt. Kegyetlen, hangulatos és látványos háború zajlik a Titánok között. Kisebb probléma az akció oldaláról: olyan, mintha az emberi karakterek jeleneteit a „second unit” forgatta volna, ugyanis teljesen más stílusúak, mint a gigászok csatája. Gyors, zavaró vágások jellemzik őket, nem igazán látni semmit… Még szerencse, hogy a pusztítás koreográfiája a szörnyek esetében döbbenetesen látványos. Csak elképzelni tudom, milyen érzés lehet egy Kaiju-filmrajongónak ezeket az akciójeleneteket látni. A CGI teljesen kielégíti a film igényeit, iparos munka, de

Godzilla és a többi szörny designja, részletessége azért átlagon felüli,

emiatt hangulatos az egész látványvilág: az eredeti japán filmek szörnyeihez hűen köszönnek vissza modern köntösben. A film nagyon sci-fi, legalábbis jobban, mint elődjei, hatalmas, már-már Star Wars-szintű repülők, mindenféle drónok, földalatti, szuperbiztos bázisok és oxigénbombák tűnnek fel, azaz nagyon elrugaszkodott a 2014-es első részhez képest. A zene is sokat hozzáad az élményhez, Bear McCreary ötvözte az eredeti Japán Godzilla-filmek témáit új szerzeményekkel, az eredmény pedig magáért beszél, vagyis szól. A hangkeverésre és úgy általában véve a hangzásra ugyanis szintén nem lehet panasz: Godzilla úgy ordít a moziban, ahogy még nem hallottuk, King Ghidorah villámait pedig szinte a fenekünk alatt érezzük, úgy zeng és robban minden, ahogy annak kell.

Hiába tartom nem igazán jó filmnek a Godzilla 2: A szörnyek királyát, sőt, kimondottan butának és unalmasnak, biztos vagyok benne, hogy sokan az év akciófilmjének fogják kikiáltani. Ez egy látványos popcornmozi olyan, mint egy nyári zivatar, nagy dübörgéssel jön, szórja a villámokat, rengeteg eső esik, majd pillanatok alatt el is illan, mintha nem is lett volna. Aztán ha egy hét múlva megkérdezitek, miről szólt a film, a csihi-puhin kívül egy jelenet sem fog az eszünkbe jutni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Csupa kék és lila folt volt” – Kálomista Gábor egy bántalmazott színésznő történetével borítja a bilit
A filmproducer szerint a színházi világban évtizedek óta bestiális morál uralkodik. Azt állítja, egy híres rendező egyszer annyira megvert egy színésznőt, hogy a sérülései miatt le kellett állítani egy forgatást.


„Volt, hogy nem tudtunk egy színésznővel forgatni, mert előtte úgy megverte egy híres rendező, hogy csupa kék és lila folt volt” – ezzel a példával érzékeltette Kálomista Gábor filmproducer, hogy szerinte mekkora a baj a magyar színházi világban.

A producer egy Mandinernek adott, a Blikk által szemlézett interjúban az Eszenyi Enikő körül újra fellángolt vita kapcsán fejtette ki véleményét. Mint ismert, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház előbb felfüggesztette, majd múlt csütörtökön végleg törölte a rendező Primadonnák című előadását, mire Eszenyi hat év után nyilvánosan bocsánatot kért.

Kálomista szerint a színházi és művészvilágban évtizedek óta elhallgatott visszaélések vannak, és a kegyelmi botrányhoz hasonlóan itt is „százszámra vannak kegyelmi ügyek”, amelyekről az áldozatok félelmükben nem mernek beszélni.

„Számtalan olyan történet van, hogy a színházigazgató abuzált fiatal színésznőket, majd megmondta nekik, ha egyet is mukkannak erről, örökre el lesznek tüntetve a szakmából” – mondta.

A producer teljes körű feltárást sürgetett, és azt javasolta, hogy vizsgálják ki az elmúlt 15-20 év nagy színházi botrányait. Hangsúlyozta, hogy bár a politikában más oldalon állnak, a színházi világban tapasztalható visszaélések ügyében kiáll a rendező Schilling Árpád és a színész Lengyel Tamás mellett.

„Az a morál, ami a színházi és művészvilágban évtizedek óta uralkodik, valami egészen bestiális. Ebben a kegyelmi pillanatban tehát teljes mellszélességgel kiállok Schilling Árpád és Lengyel Tamás ügye mellett”

– tette hozzá.

A producer az Eszenyi Enikőt körül kirobbant botrány kapcsán fejtette ki véleményét. Szerinte a „balliberális művészvilág” árulónak bélyegezte a színész-rendezőt, amiért korábban nem ment el egy ellenzéki tüntetésre, és azt feltételezték, hogy ezért az akkori kormány pénzügyi forrásokkal támogatta.

„Eszenyi a kormányváltás óta végre hazatalált, bocsánatot kért. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez lesz, ha a Fidesz elveszíti a választást, hiszen most már elapadnak azok a források, amelyeket állítólag az eddigi kormány azért adott neki, mert elfelejtett elmenni egy ellenzéki tüntetésre” – mondta Kálomista.

Ugyanakkor leszögezte, ő maga elutasítja ezt a logikát: „Pedig Eszenyi Enikő sosem állt át, részemről nem is volt erre igény, és úgy vélem, jó ízlésű jobboldali ember nem is gondolhatja, hogy valakit meg kellene jutalmazni azért, mert nem megy el a sajátjai tüntetésére.” Kálomista szerint az ügy legfontosabb része, hogy azt nem vizsgálták ki rendesen, és ezt pótolni kell.

Via Blikk


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Ez az idei foci-vb hivatalos dala: milliók nézik Shakira új klipjét, amiben Messi és Mbappé is szerepel
Már 60 millió megtekintés felett jár Shakira és Burna Boy közös vb-dalának hivatalos klipje. A projekt nemcsak zenei, hanem társadalmi szempontból is jelentős, hiszen 100 millió dollárt gyűjtenek egy jótékonysági alapnak.


A „Dai Dai” címmel jelent meg Shakira és Burna Boy közös szerzeménye, amely a 2026-os FIFA labdarúgó-világbajnokság hivatalos himnusza, és néhány hét alatt globális slágerré vált. A két hete megjelent videóklip jelenleg a 8. helyen áll a felkapott zenék slágerlistáján a YouTube-on.

A videóban olyan futballsztárok tűnnek fel, mint Lionel Messi, Kylian Mbappé és Erling Haaland.

A Hannah Lux Davis által rendezett klipben feltűnik még Vinícius Júnior, Harry Kane, Christian Pulisic és Jamal Musiala is, ami tovább erősíti a dal stadionhangulatát.

A látvány mögött tudatos zenei és nyelvi koncepció áll: a refrénben japán („ikou”), francia („allez”), spanyol („dale”), angol („let’s go”) és olasz („dai dai”) buzdítások hangzanak el.

A cím olasz szlengben annyit tesz: „gyerünk!” vagy „na, rajta!”, ezzel is a globális közösség érzetét erősítve.

A slágeripari álomcsapatban a két előadó mellett olyan szerzők vettek részt, mint Ed Sheeran és Jon Bellion. A dal ezzel folytatja azt a hagyományt, amit Shakira a 2010-es „Waka Waka” című himnusszal megteremtett.

A társadalmi következménye is különlegessé teszi a produkciót: a jogdíjak a FIFA és a Global Citizen közös oktatási alapját, a Global Citizen Education Fundot támogatják – írja a FIFA hivatalos oldala.

A cél 100 millió dollár összegyűjtése a világbajnokság végéig, hogy a hátrányos helyzetű gyermekek világszerte minőségi oktatáshoz jussanak. A Sony Music vállalta, hogy az első 250 ezer dolláros bevételt megduplázza.

A dal megjelenésének ideje és további sorsa is érdekes. Május 7-én jelent meg az első előzetes, a szám május 14-én vált elérhetővé a streamingplatformokon, másnap pedig a FIFA is megerősítette, hogy ez a torna hivatalos himnusza. A klipet május 23-án tették közzé a YouTube-on. A projekt csúcspontja a július 19-i vb-döntő lesz, ahol egy történelmi, több előadós félidei show-t tartanak, amelyen Shakira, Madonna és a BTS is fellép.

Az énekesnő nem először jegyzi a foci-vb hivatalos dalát, de a mostani alkalom szerinte különleges.

„Úgy hiszem, ez lesz a legkülönlegesebb mind közül, mert ez a kiadás fontos örökséget akar hagyni azoknak a gyerekeknek, akik láthatatlanok, kiszolgáltatott körülmények között élnek, és nincs hozzáférésük minőségi oktatáshoz.”

VIDEÓ: Shakira, Burna Boy - Dai Dai


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A Disney+ váratlanul ledobta az év egyik legszórakoztatóbb sorozatát: az Alice és Steve egy igazi dramedy-gyöngyszem
Ilyennek képzelem, ha a Fleabag, a Szexoktatás és az Office egy nagyon rossz ötlet után közös gyereket vállal. A végeredmény egyszerre szívszorító, abszurd és brutálisan vicces. Mindenki szeret valakit, akit éppen gyűlöli ugyan azt a személyt. És ettől válik az egész ennyire ellenállhatatlanná. Leülsz elé és ledarálod, más megoldás nincs…
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. június 10.



Az utóbbi években rengeteg vígjátéksorozat próbálta újra feltalálni a műfajt. Voltak, amelyek a klasszikus sitcomok receptjét modernizálták, mások az abszurd irányba mozdultak el, akadtak olyanok is, akik a drámát és a komédiát keverték egyetlen keserédes eleggyé. A Disney+ legújabb sorozata, az Alice és Steve azonban nem igazán akar trendeket követni. Egyszerűen fog egy alapvetően kényelmetlen helyzetet, majd addig fokozza a feszültséget, amíg a néző egyszerre nevet, szenved és képtelen elfordítani a tekintetét.

Egy igazi dramedy-gyöngyszem!

Ha valaki rajong az olyan kínosan vicces produkciókért, mint az Office, vagy kedveli a szociális katasztrófákra épülő humort, amelyben Tim Robinson szinte külön műfajt teremtett magának, akkor itt nagyon jó helyen jár. Ez ugyanakkor nem amerikai típusú cringe-komédia. Sokkal inkább a brit keserédes vígjátékok hagyományából építkezik, ahol a humor gyakran a szereplők önpusztító döntéseiből, rossz időzítéséből és érzelmi éretlenségéből fakad.

A történet középpontjában Steve áll, akit Jemaine Clement alakít. Steve ötvenhat éves, kissé elveszett, kissé furcsa, de alapvetően szerethető figura, aki váratlanul intim kapcsolatba kerül legjobb barátja huszonhat éves lányával, Izzyvel (Yali Topol Margalith). A korkülönbség önmagában is bőven elegendő konfliktusforrás lenne, de a helyzetet tovább bonyolítja, hogy Steve évtizedek óta szoros kapcsolatban áll a lány családjával. Vagyis nem egyszerűen egy szokatlan románcról van szó, hanem egy olyan döntésről, amely egy egész baráti és családi közösség alapjait rengeti meg.

A sorozat egyik legnagyobb erénye, hogy nem próbálja mesterségesen dramatizálni ezt a helyzetet, vagy húzni feleslegesen az időt, azzal, hogy ki-mikor tudja meg a „szörnyű” tettet.

Az infót mindenki megkapja, mint az atombombát ledobják, aztán mi meg nézzük a következményeket. Már önmagában annyira kellemetlen és összetett a helyzet, hogy nincs szükség extra fordulatokra. A karakterek reakciói természetesek, még akkor is, amikor teljesen irracionálisan viselkednek. Pontosan ezért működik ennyire jól az egész. Emberi döntések, gonosz, kegyetlen, mocskos módszerek, egy szakítás, akár egy családot is tönkre tehet.

Clement tökéletes választás Steve szerepére. Az új-zélandi színész és humorista évek óta bizonyítja, hogy senki sem tud olyan hitelesen életre kelteni furcsa, társadalmilag kissé ügyetlen figurákat, mint ő. Ráadásul itt visszafogottabb, emberibb karaktert alakít, mint sok korábbi szerepében. Steve nem egy bohóc, hanem egy esendő ember, aki belekeveredett egy olyan kapcsolatba, amelyet talán maga sem tud teljesen elhinni.

Elképesztően hálás és maga sem hiszi el, hogy megérdemli a nála fiatalabb, élettel teli egyetemista lányt.

A másik nagy nyertes Nicola Walker. Alice figurája könnyen válhatott volna egydimenziós, hisztérikus ellenféllé, de Walker sokkal többet hoz ki belőle. Az anya egyszerre sértett, dühös, összezavarodott, irigy és végtelenül emberi. Nehéz nem együtt érezni vele, miközben időnként teljesen elveszíti a kontrollt a helyzet felett. Hozzá fűződnek a sorozat leggonoszabb pillanatai. Élvezet nézni, ahogy a karakter folyamatosan egyensúlyoz a tragédia és a komédia határán, és éppen ettől válik emlékezetessé.

A két régi barát kapcsolatának teljes szétesése adja a sorozat igazi érzelmi magját.

Nem csupán egy romantikusan vicces történetet látunk, hanem két ember állóháborúját, akik valaha jobban ismerték egymást, mint bárki más. Emiatt mindent tudnak is egymásról, ami sok-sok kellemetlen pillanathoz vezet. Az egymásnak okozott sebek ezért sokkal mélyebbek, mint egy átlagos konfliktus esetében. A széria remekül mutatja meg, milyen vékony határ választja el a szeretetet a sértettségtől és az irigységtől.

A hangulat gyakran idézi meg a Szexoktatás világát, de közben érezhetünk egy kis Rózsák háborúját is. A különbség az, hogy itt minden jóval hétköznapibb és ezáltal sokkal fájdalmasabb. A szereplők nem grandiózus összeesküvések vagy drámai árulások miatt sodródnak bajba, hanem saját hibáik, bizonytalanságaik és önámításuk következtében.

A sötét titkok, amiket ennyire közelálló emberek őriztek egymásról, pikk-pakk kikerülnek a nagyvilágba.

A sorozat szinte hullámvasútként működik, csak éppen itt nincsenek felemelkedések, hanem sok-sok zuhanás váltja egymást, néha egy kis egyenes sínnel. Amikor azt hisszük, hogy a helyzet már nem lehet kínosabb vagy rosszabb, a forgatókönyv talál egy újabb módot arra, hogy még mélyebbre lökje a szereplőket. Ez a fajta katasztrófaturizmus meglepően addiktívvá teszi az egészet. Nézőként pontosan tudjuk, hogy valami rettenetes fog történni, mégis alig várjuk a következő jelenetet.

Külön említést érdemel az író. Sophie Goodhart forgatókönyve végig magabiztosan kezeli a kényes témákat, miközben soha nem veszti el a humorérzékét.

A brit fekete humor egészen magas szinten képviselteti magát. Mindenki egyre mélyebbre süllyed a gyarlóság mocsarában. Érezhető rajta az a brit szemlélet, amely egyszerre képes kegyetlenül őszinte és végtelenül vicces lenni. Nem véletlen, hogy időnként a Szexoktatás, vagy a Fleabag jut róla eszünkbe: hasonló érzékenységgel nyúl az emberi kapcsolatokhoz. Egyébként előbbit szintén Goodhart írta.

A sorozat végső soron nem a korkülönbségről vagy a botrányos románcról szól. Sokkal inkább a barátságról, az öregedésről, a sértettségről és arról, hogyan tudják a hozzánk legközelebb álló emberek a legjobban megnehezíteni az életünket. Egyszerre szeretetteljes és kegyetlen portré az emberi kapcsolatokról.

Ritkán fordul elő, hogy egy vígjátéksorozat ennyire könnyedén beszippantson.

Ez, az a fajta produkció, amelynél az ember eredetileg csak egy részt akar megnézni, majd pár órával később azon kapja magát, hogy már a finálénál tart. Szerencsére/sajnos nem hosszú, a hat részes évad kb. 26 perces részekkel pikk-pakk véget ért. Akik szerették a Fleabaget, a Szexoktatást vagy általában a brit komédiák keserédes világát, azoknak ez szinte kötelező darab. Az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb és legokosabb vígjátéksorozata. Én már most követelem a folytatást!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Megszólalt a Centrál Színház Alföldi Róbertről: kiderült, láthatják-e a nézők a művészt az új évadban
Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója a Molnár Áron által megfogalmazott vádak után kiállt a rendező mellett. Az igazgató szerint Alföldi Róbert nemcsak a meglévő darabjait viheti tovább, de a következő évadban új bemutatót is kap.
F. O. - Fotó: - szmo.hu
2026. június 10.



A Centrál Színház igazgatója szerint Alföldi Róbert élvezi a színészek bizalmát, miközben a színházi szakmát hetek óta a visszaélésekről szóló viták rázzák meg. Puskás Tamás ugyanakkor hangsúlyozza: igenis szükség van olyan szakmai-etikai szabályozásra, amely világos következményeket rendel a színházi visszaélésekhez.

A vita azután kapott új erőre, hogy Molnár Áron (noÁr) egy YouTube-műsorban arról beszélt, hogy Alföldi Róbert és Zsótér Sándor is alkalmazott vele szemben bántalmazó rendezői módszereket. Erre reagálva Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója a Blikknek hangsúlyozta: Alföldi személyét náluk szakmai bizalom övezi.

Az igazgató szerint a rendezőnek köszönhetik a magyartenger és Az ügynök halála című sikeres produkciókat, amelyek továbbra is műsoron maradnak. Emellett a következő évad egyik kisszínpadi bemutatóját, a Closert is Alföldi rendezi majd. Puskás arról is beszélt, hogy a társulat tagjai is pozitívan állnak a közös munkához.

„Azok a színészek, akik korábban dolgoztak vele, illetve azok is, akik a tervezett előadásban vesznek majd részt, örömmel, bizakodással és a legnagyobb bizalommal várják a közös munkát.”

Az igazgató egyértelműen elhatárolta az esetet a debreceni Csokonai Színház ügyétől, ahol Eszenyi Enikő rendezését a kollégák jelzése után végül lemondták. „Ez teljesen más szituáció” – tette hozzá.

A színházigazgató ugyanakkor azt is világossá tette, hogy a szakmának foglalkoznia kell a visszaélések kérdésével.

„Nagyon fontosnak tartom, hogy legyen színházi etikai szabályozás vagy szakmai keretrendszer, amely biztosítja, hogy a visszaélések ne maradjanak következmények nélkül. Akár színészeket, akár háttérdolgozókat ér sérelem, ha bárki visszaél a hatalmával, annak legyen következménye” – jelentette ki Puskás Tamás.

Hozzátette, csak konkrét ügyeket lehet megítélni, és aggasztónak tartja a tisztázatlan vádaskodást. „Az nagyon aggasztó, ha a nyilvánosságban újabb és újabb nevek kerülnek elő anélkül, hogy a vádak kellően tisztázottak lennének.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk