Úgy ordít, ahogy még nem hallottuk – Godzilla 2 kritika
A Godzilla 2 ismét csavar egyet a szörny-univerzum eddigi filmjeinek zsánerén és klasszikus japán sci-fi-szörnyfilmként lép be a ringbe. Méghozzá nem kis vastaps közepette. A Kaiju-filmek körében ez majdhogynem remekműnek fog számítani.
Kár, hogy mint mozifilm legjobb pillanatában is csak közepes.
Michael Dougherty rendezőt olyan kisebb költségvetésű, kreatív horrorfilmekről ismerhetjük, mint a 2007-es Adsz vagy kapsz, illetve a Krampusz. Dougherty olyan rendező, aki mindig maga írja a filmjeit, ami jelen esetben nehezen eldönthető, hogy pozitívum, vagy negatívum-e. A film ugyanis olyan, mintha egy tizenéves Kaiju-filmrajongó vászonra vitte volna egy játék-délutánját a Godzilla akciófiguráival. Ha valaki a zsáner rajongója, valószínűleg ennek a látványfilmnek olyan hatással kellene rá lenni, mint egy Avengers-filmnek a képregényrajongókra – tehát működik, ha imádod ezeket a filmeket. Sajnos azonban a film csak a szörnyfilmek fanjai számára bír majd élvezeti értékkel.
A történet klisés, buta és keservesen próbálja magát komolyan venni, drámával, önfeláldozással és közhelyes szereplőkkel. A főszereplőnk Kyle Chandler és a családja: Vera Farmiga mint feleség és a közös lányuk, Millie Bobby Brown. A drámai alaphangot az adja, hogy a 2014-es Godzilla eseményei alatt meghal a kisfiuk, ezért a családi egység széthullik. Az apa az alkoholhoz nyúl és a munkájába temetkezik, míg Vera Farmiga a Titánok kutatására teszi fel az életét és kifejleszt egy technológiát. Ami azonban nagyon kell egy öko-terrorista csoportnak, ezért elrabolják őt és a lányát, hogy felhasználják gonosz céljukra: hogy kiirtsák az emberiséget. Innentől a karakterek jobbra-balra sodródnak csak az eseményekkel, majd véletlenszerűen, vagy logikátlanul hoznak arcpirítóan buta döntéseket.
A nagy drámai fordulat is kitalálható és teljesen karakteridegen. Kyle Chandler egyáltalán nem való főszereplőnek, legalábbis ebben a filmben nem bizonyította az ellenkezőjét – unalmas, feledhető, átlagember. Vera Farmiga hozza a kötelezőt – semmi többet.
Az egyetlen kiemelkedő színész Millie Bobby Brown, rajta érezni, meg akarja mutatni, hogy ő nem csak Eleven a Stranger Thingsből,
és sokkal drámaibb szerepben is megállja a helyét. A többi színész teljesen feledhető mellékszereplő, pedig azért olyan nevek vannak itt, mint Sally Hawkins, Bradley Whitford, Ken Watanabe vagy Charles Dance. Az alkotók kicsit elpocsékolták ezeket a neves karakterszínészeket, mindenkinek csak egy tulajdonsága van: gonosz, bölcs vagy humoros… Ami még vicces, bár inkább szomorú, az a játékidő. Nagyon hosszúnak tűnik, a történet egy jó fél órával rövidebb lehetett volna - vagy akár az emberi szereplőket is ki lehetett volna hagyni, még a dráma is működött volna: Godzilla és Mothra között ugyanis jobban izzott a levegő és több kémia volt, mint bármely más karakter között. Egy biztos, ezzel a játékidővel még a pusztás is unalmassá válik.
Az azért pozitívum, hogy ennyire szép szörnyharcot talán az első Pacific Rim óta nem láttunk, abban is vagy esett az eső, vagy sötét volt. Itt mindent látunk: teljes pompájában Godzillát, King Ghidorah-át, Mothra-t és Rodant harcolni. Először féltem, hogy olyan lesz a film, mint a 2014-es, ami az emberek szemszögéből próbálta bemutatni a harcot, kvázi katasztrófafilmes eszközökkel, de szerencsére nem így történt. Kegyetlen, hangulatos és látványos háború zajlik a Titánok között. Kisebb probléma az akció oldaláról: olyan, mintha az emberi karakterek jeleneteit a „second unit” forgatta volna, ugyanis teljesen más stílusúak, mint a gigászok csatája. Gyors, zavaró vágások jellemzik őket, nem igazán látni semmit… Még szerencse, hogy a pusztítás koreográfiája a szörnyek esetében döbbenetesen látványos. Csak elképzelni tudom, milyen érzés lehet egy Kaiju-filmrajongónak ezeket az akciójeleneteket látni. A CGI teljesen kielégíti a film igényeit, iparos munka, de
Godzilla és a többi szörny designja, részletessége azért átlagon felüli,
emiatt hangulatos az egész látványvilág: az eredeti japán filmek szörnyeihez hűen köszönnek vissza modern köntösben. A film nagyon sci-fi, legalábbis jobban, mint elődjei, hatalmas, már-már Star Wars-szintű repülők, mindenféle drónok, földalatti, szuperbiztos bázisok és oxigénbombák tűnnek fel, azaz nagyon elrugaszkodott a 2014-es első részhez képest. A zene is sokat hozzáad az élményhez, Bear McCreary ötvözte az eredeti Japán Godzilla-filmek témáit új szerzeményekkel, az eredmény pedig magáért beszél, vagyis szól. A hangkeverésre és úgy általában véve a hangzásra ugyanis szintén nem lehet panasz: Godzilla úgy ordít a moziban, ahogy még nem hallottuk, King Ghidorah villámait pedig szinte a fenekünk alatt érezzük, úgy zeng és robban minden, ahogy annak kell.
Hiába tartom nem igazán jó filmnek a Godzilla 2: A szörnyek királyát, sőt, kimondottan butának és unalmasnak, biztos vagyok benne, hogy sokan az év akciófilmjének fogják kikiáltani. Ez egy látványos popcornmozi olyan, mint egy nyári zivatar, nagy dübörgéssel jön, szórja a villámokat, rengeteg eső esik, majd pillanatok alatt el is illan, mintha nem is lett volna. Aztán ha egy hét múlva megkérdezitek, miről szólt a film, a csihi-puhin kívül egy jelenet sem fog az eszünkbe jutni.
